Roman Holiday in Ravena

r  o  m  a  n   h  o  l  i  d  a  y

fu in times new roman

coincidance

+18!: káromkodás, szexuális utalások, szerhasználat, függőség.
        Milyen eredeti rögtön azt a rezsimet szidni, amelyik legyőzte a tiédet - tényleg, vajon érted, milyen helyzeted lett volna benne? Ha igazam van - és a rossz dolgokban nekem mindig igazam van - te lettél volna mindannyiuk kishercege, egészen addig, amíg rá nem jönnek, milyen sunyi kis féreg tudsz lenni. Az elveid talán hűek, te a legkevésbé sem: gyorsabban ért volna véget a fényes karriered, minthogy kimondhasd a saját neved. Három szótag - nagyon is jól jártál a jelenlegi helyzettel, de olyan természetesen követelnéd a régit, mintha nem a te véreddel írták volna a következő szerződését a helyedre érkezőnek.
        Talán én tévedek, talán ott lettél volna igazán boldog, beteljesült, ostoba és vak a valóságra. Abban a jövőben vajon volt hely annak a legendás szerelemnek, amely egy szezont is alig élt túl? Kétlem, hogy megfelelt volna a félvér rongyok társasága, ha neked mégis, közös koporsótok lenne. Ez persze nem számít, semmi nem számít annyira, mint vélt sérelmeid, amiért mind ugyanarra gondolunk egymástól függetlenül is: hogy aki egyszer függő volt, sosem gyógyul meg.

        Biztosan lenne, aki egyszerű, mégcsak nem is kézműves féltékenységnek titulálná, de már bőven Palmer előtt elmúltak az illúzióim ezt illetően. Sőt, felemlegetni az ízlésem egyenesen röhejes lenne, az nyilvánvalóan annyira rossz, hogy saját jogán kihívhatná a volt gazdád a sötétség birtoklásának helyéért. Nekem - veled örök ellentétben, nyilván, mert elkövettem azt az igen nagy hibát, hogy nem születtem ezüstkanállal tetszőleges testnyílásomban - nincsenek tévképzeteim azzal kapcsolatban sem, milyen érzések futnak át az aurori tekintetek mögötti félelemben, mikor a nevem látják a pergamenen.
        - Ha már nekik dolgozom?! Te talán nem?! Nem kaptál meg életedben először nepotizmus alapján valamit, és rögtön ez jut eszedbe?! És melyikünk élt ebben az országban az utóbbi két évben, én vagy te?! - egyáltalán nem akarok a karrieredről beszélgetni, semmi közöm hozzá. Ha vitára akarnánk vinni, még azt sem tudom, mi mozgatja, melyik bűbáj mozgatja a liftet pontosan, elképzelésem sincs, kit bíztak meg vele.. vagy akár arról, mi is az az ostoba szeszély, amire újabban mindent rá lehet fogni.
        Ha ez egy racionális pillanatunk lenne, nem érteném félre a nekik dolgozol kifejezést, de így külön gyűlöllek érte. Mintha lenne bármit is szégyellni azon, hogy a hozzád hasonlókat akarom elkapni, és hogy.. nem akarok azzá válni, amire engem is predesztináltak a körülményeim. Biztosan elmulasztottam az emlékeztetőt arról, hogy nem kifogásokat kereső szociopatának lenni népszerűtlen a köreidben.

        - Látom, Shafiq végül tényleg mindent el tudott baszni, amihez csak hozzányúlt.. Itt öljelek meg a minisztériumi liftben, vagy megvárod az átriumot, hogy tapsoljanak is?! - már csak némán is megátkozom a nevének említését: még a végén több balszerencsét hozol ránk vele. Ha van nepotizmus, kétlem, hogy annak te a nyomába tudnál úgy érni, ahogy ő megtestesíti azt. Nem várom, hogy részletesen ismerd a munkásságát, de az külön sértő, hogy hozzá hasonlítasz - de az alkalmatlanságot mindig jobban megjegyzi az ember, igaz?
        Nincsenek bizonyítékaim ellened, talán lehetetlen is volna őket beszereznem - a legális keretről nem is beszélve. Nem vagyok még auror, amivel talán nem vagy tisztában, a gyakornoki jelvény nem jogosít arra, hogy az aktáid borítóját lássam akár, és most egykedvű szorítással a mellkasomban veszem tudomásul, hogy nem akarom tudni, mi van bennük. Tudom, hogy bűnös vagy, nem tudom, mennyire - nem esik jobban, hogy a barátom voltál.. És hogy nem különbözöm tőled annyira, mint elismerhető volna.
        
        - ...nem hiszem, hogy tudod, mit jelent a klausztrofóbia szó. - kínomban rá fogok gyújtani, már most tudom, ahogy a mondat végére érek. Nem hiszem, hogy specifikusan történne valami a nyílt láng használatától, azt pedig bizonyára nem várhatják tőlünk, hogy csendesen várjuk azt a végső éjt. Kellett hozzá pár év gyakorlata - és dac, amiért mások annyira féltették a tüdőm, miközben az elmém és a szívem semennyire, ha a romantikus és ostoba hasonlatoknál járunk - hogy meg tudjam gyújtani egy kézzel is, de ez valószínűleg mellettem szól ebben a szakmában. A laposüveg különösen.
        Jól esik a szál, jobban, mint az imént a fájdalomcsillapító, a gyújtót égve tartom az arcodtól nem messze. Nem kínállak, nem érdemled meg.
        - Hogy mit csináltál? Biztosan nekem kellene fejből jobban tudnom mindent, amit valaha elkövettél? Hízelgő, hogy azt gondolod, hogy ennyit gondolok rád. - bosszantó, de az iméntiek után alig-alig éri el az ingerküszöböm a kérdésed. Nyilván mindent csináltál. Vagy semmit. Egyikről sem lehetek meggyőződve, egyiket sem hiszem el neked - magamnak meg annyira sem. Nem kell beismernem semmit már ezzel kapcsolatban, tudom, mire készülök, és bár nincs nyoma, gyorsabban vetne véget a tanulmányaimnak, mint egy sóhaj. Hivatalosan bizonyára van, akihez tartozik az ügy, amelyről biztos vagyok, hogy csak én zárhatom le - és még akkor is udvariasan, szépen, ahogy a csillag megy az égen. Kár, hogy az inga mindig az ellenkező véglet felé leng: Ceryst semmilyen jóléti ítélkezés nem fogja megölni. Csak én.

        - Én, velük ellentétben, nem hiszem el, hogy nem csináltál valamit. Ha mégsem, akkor nevezheted.. nem szakmai ártalomnak, ahhoz korán vagyunk még, de mondjuk, hogy tapasztalatból adódó gyanakvásnak. Nem hiszek benne, hogy az emberek meg tudnak változni. - a lift falának dőlök, mélyen leszívom a cigarettát, a hamut elpöckölöm melletted. Lehet, hogy te nem csináltál semmit, de én biztosan szeretnék: ahogy én nem tudok megváltozni, műgonddal dédelgetett és nevelgetett gyűlöletem egy vélt jövő kedvéért a Temzébe dobni, úgy nem hiszem, hogy más képes lenne rá. Nem volt egyetlen.. fontos ember sem az életemben, aki ne okozott volna csalódást e tekintetben, én pedig biztosan nem voltam kivétel. Te sem vagy az. Nem lehetsz az.
        - Épp elég időt töltöttem veled hozzá, hogy gyanús legyen, és köszönöm, semmi szükségem rá, hogy az újonnan felmerülő kétes ügyleteid mellett említsenek! Magamat is remekül bajba tudom sodorni, nem kell kisegítened benne! És Nott? - már veszélyesen, kényelmetlenül közel vagyunk hozzá, hogy őszinte legyek, hogy arról beszéljünk, miért mentem el, hogyan, hová, előled, ki elől, miért.. Tényleg, Minnie, miért? A füst már nem bántja a szemem, te és a jelenléted igen. Épp elég sebről téptem le odalent a varrt, te nem kötelezel úgy, mint a törvény.
        - Ez nem ötödév nyara, amikor jön egy ostoba tinilány, aki majd a füledbe súgja, hogy a harag emberi dolog, vagy valami hasonló faszság, elég csak kedvesen nézned és jól megdugnod, aztán ott folytatnod, ahol abbahagytad. Ha azt akarod, biztosan találsz hozzá megfelelő társaságot.. és ha igazat mondtál arról, hogy nem keveredtél semmibe, akkor nem találkozunk majd. - talán megérted, hogy a saját érdeked is kerülni engem: ha valaha összekötnének bármivel, a barátságunk évei nagyobb súllyal esnek a latba ellened is. Lehet, hogy mégis féltékeny vagyok, a te világodban létezik megbocsájtás, továbblépés, quelle horreur, romantika. Mégsem tudok hinni benned, magamnak sem hiszek. Te nem lehetsz jobb nálam.. mert végül mindenki csalódást okoz.
        Én csak tudom, hogy szeretteink okozzák mindig a legnagyobb szívfájdalmat.. Remélem, az enyém az utolsót fogja Cerysnek, és még ennél is jobban remélem, hogy.. nem lettél jobb emberismerő.
        

[- Talán nem tapsolnának meg, ha itt csinálnád? Nekem mindegy, ahogy jól esik.]

r  o  m  a  n   h o l i d a y

túl szép, hogy igaz legyen

  Én – mert te elmentél, ok nélkül. Anélkül, hogy megbeszéltük volna. Ez hogy az én hibám?! Szívesen hozzád vágnám dühösen, amit először gondolok, de visszanyelem a frusztráltságom, a haragom, amit számomra érthetetlen neheztelésed okoz. Talán tényleg az zavar, hogy egy napon eldöntötted, hogy túl könnyen megúsztam, hogy én voltam a bűnös a háborúban, de te szenvedsz még a következmények miatt? Akkor is, ha tudod, hogy nem vagyok felelős azokért a dolgokért, amik történtek?

 A harag nem jó tanácsadó, aki megharagít, gazdáddá válik, de most, hogy ledobom a pálcám, hogy gyakorlatilag kiprovokálom, hogy megátkozz, hogy felszólítalak rá, hogy megölj, a sztoikus racionalitásnak nem marad helye. Mintha Imperius-átok alatt állnék, mintha láthatatlan mágikus zsinórokkal mozgatott sakkfigura lennék, csak kis részben vagyok ura annak, mi történik. Azt akarom, hogy megátkozz, azt akarom, hogy ha gyűlölsz már, mondd ki, akkor ne hagyj hátra, mint egy megunt tárgyat a lépcsőházban. Tartozol a magyarázatoddal, vagy ha azzal nem szolgálsz, tartozol egy átokkal, tartozol vele, hogy kimondd végre, hogy tönkretettem mindent, már azelőtt, hogy elkezdtük volna. Akkor azt akarom, hogy gyújtsd fel azokat a közös gyerekkori emlékeket, amelyeket én már amúgy is bemocskoltam fekete mágiával.

 - Talán nem tapsolnának meg, ha itt csinálnád? Nekem mindegy, ahogy jól esik.- majdnem felajánlom, hogy felveszem a pálcám, és harcoljunk a liftből kijutva, ölj meg úgy, de elég egy pillanatra belegondolnom abba, hogy ki vagyok, hogy ez a gondolat undorral töltsön el. Elméletileg, még ha gyakorlok is, még ha járok is párbajkörbe, nem szabadna megközelítenem sem a te képességeidet. Gyakorlatilag... gyakorlatilag a lehető legrosszabb pillanatokban derült ki mindig, hogy sokkal jobb vagyok abban, hogy ártsak másoknak, mint hittem. Sok helyzetből kikerültem élve, ahonnan nem lett volna szabad.

 Csak beszívom a levegőt és a füstöt, ahogy a derengő láng fényében az arcodra nézek. Nem tudom elképzelni, hogy bántsalak, hogy bármi mást akarjak látni az arcodon, mint boldogságot, de ahogy rám nézel megvetéssel, úgy érzem, hogy méreg és jég vesz körbe. Minek menjek tovább bárhová? Mert ha az Azkabant el is kerültem, ha a társadalom jelentős részét elterelték kisstílű bűnözők undorító tettei, ennek a Rendnek nevezett olcsó másolatnak a tettei, te nem fogsz hagyni tovább lépni. Persze, nem is igazán tettem semmit, amivel kiérdemeltem volna... tudok? Helyre lehet hozni a helyrehozhatatlant?

 Összerezzenek a hamura, ami alig kerüli el a taláromat, a vádra, amely nem kerül el. Talán tényleg örökre ugyanaz leszek? Talán tényleg soha nem leszek több, mint halálfaló, gyilkos bűnöző, Voldemort nagyúr katonája egy értelmetlen háborúban, melyben senki mást nem szolgáltunk, csak őt, senki más nem nyert rajta. Sokan még most is így látnak, néha-néha még előfordulnak névtelen levelek is, még ha ritkulnak is... de miért? Akkor miért éltél velem? Hitetted el, hogy lehetünk barátok, hitetted el, hogy lehetünk többek? Nekidőlök a szemközti falnak, majd, amikor rájövök, hogy a kontrolláláshoz használt gombok vannak ott, inkább ellököm magam, és egy másiknak dőlök neki.

 - Nincsenek ügyeink... az igazat mondom, úgyhogy nem kell foglalkoznod velem többet.- csak egy pillanatra nézek a szemedbe. Ha jó lenne most a lift, ha el tudnék futni, most futnék, talán a pálcámat is itt felejteném, és soha többé nem néznék vissza. Talán most el tudnám fogadni, talán most ott tudna maradni bennem az a mérhetetlen gyűlölet, amit érzel felém, az emléke elég erős lenne, hogy ne keresselek, csak amikor már túl késő hozzá.

 A lift azonban áll, én pedig látom a lábaidat, hallom a mozdulataidat, érzem a füstös levegőt, amelyet kifújsz, amely megtölti a szűk teret, fátylat von közénk. Most nem tudok menekülni, be vagyok zárva ide, te sem tudsz elrepülni a Föld másik felére, nem kell üldözzelek az Óceánon keresztül. Most át tudom csendben gondolni, hogy miért két éve jöttél rá, hogy ugyanaz vagyok, két éve, amikor már egészen biztosan nem csináltam semmit. Miért emlegetsz fel most egy tinédzserkori románcot ötödéves koromból, amely pontosan olyan volt, mint a legtöbb ilyen dolog: nagy lánggal égett, és gyorsan elporladt, utána pedig nem maradt más, csak a gondolat, hogy az a fa talán nem kellett volna, hogy így égjen meg.

 - Érdekes... úgy láttad, hogy nem változom meg soha, mégis velem laktál évekig. Barátkoztál is velem.- lecsúszom a falnak támaszkodva, ügyetlenül, és magamhoz veszem a pálcámat. Tisztában vagyok vele, hogy felbosszant a kérdés, még ha tényleg nem is volt benne semmi harag, semmi neheztelés. Valami nincs rendben, az ember nem jön rá csak egyik napról a másikra, hogy gyűlöl valakit.

 - Raquel az oka? Mármint, hogy Raquelről beszélgettünk aznap éjjel?- kimondva bizarrnak tűnik, még ha Freya ezt is említette, szerinte így is volt. Mármint... ki emlékszik még arra, a legtöbb évfolyamtársunk három-négy partnerrel volt azokban az években, miért számítana neked még az, hogy én mit és kivel csináltam? De igaz, hogy sokszor nem látom megfelelően az érzéseket, az összefüggéseket.

 Felnézek rád. Kíváncsian. Látni akarom az arcodat. Tudni akarom, hogy mi az igazság. Tényleg ez zavar? Vagy tényleg felébredtél egy napon, és ráébredtél, hogy egy halálfalóval élsz?