Mindennek várni kell a sorára... a barack a második hónapban, a krizantém a kilencedikben virágzik.
Alapok
jelszó || Tiszta bagyoltoll minden.
nem ||nő
születési hely, idő || London; 1984.12.29.
kor || 20
vér || fél
munkahely || -
A múlt
A bokkent akkora erővel vágom a vállamnak, hogy fájdalmat okoz, rosszul kiszámított mozdulat, gyenge egyensúly, fókuszálatlan figyelem. Ezekkel a szavakkal mondja ki Mori sensei, amit már én is tudok: kegyetlen szar vagyok ma.
-Ha katana lenne nálad komolyan megsebesülhettél volna-ingatja a fejét a sensei. Felesleges a rosszallása, kurvára nem adnak a kezembe igazi fegyver, legalábbis a dojóban, ahol felügyelet alatt gyakorlok, mivel az apám egyetlen lányaként kénytelen vagyok hagyományőrzőset játszani, vagy szomorú szamurájosat. Magam sem tudom.
Eleinte csak enyhítette a dühöm kevésbé éreztem szánalmasnak magam tőle, hiszen egy kövér kislány magában szánandó és szerencsétlen, de egy kövér kislány hosszúkarddal már egy kicsit többet érdemel egy lenéző vigyornál.
Tizenkét évesen kaptam a katanámat, fémes homokszagot érzek rajta, és ekkor a világ lefeleslegesebb ajándékának gondoltam, de betudtam a dolgot annak, hogy az állítólagos apám lófaszt sem tudott rólam, hiszen akkor látott életében először. Csak állt ott velem szemben, sötét szemeit rám szegezve, jól öltözötten, mint akit csak erre az alkalomra vasaltak élére, anyám pedig prezentált, mondanám, hogy büszkén, de nem akarok hazudni.
Ishida Rokuro szikár, sztoikus embernek tűnt már akkor is, ma már talán azt mondanám rá, hogy született segglyukszájú. Ezalatt azt a típusú embert értem, aki hangosan elnézést kérve, mintegy alázatos stílusban képes porig alázni másokat. Akkor is ezt tette, állt a kisszobában, majd azt kérdezte: -Melyik lenne az?
Tekintete a nővéremre vándorolt, aki finom vonású, nyúlánk lány volt már akkor is és határozottan gyanakvóan, aggódva nézett vissza a számára ismeretlen férfira.
-Ő, Giada. -intett felém anyám, ezt követően bár nem néztem fel, hallottam Ishida csalódott sóhaját.
-Milyen kedves – lépett közelebb hozzám, mentol és fenyőfa illatát árasztotta, amit más esetben megnyugtatónak is találhattam volna, de most csak furcsállni tudtam – igazán…egészséges – tette hozzá. Mélyen belül tudtam, hogy arra gondol „rémületesen kövér”, de ezt mégsem mondhatta, egy segglyukszájú sosem mondana ilyet, pláne nem nyílt színen.
-Még kialakulhat -legyintett anyám, arcán széles mosoly terült el, miközben úgy beszélt rólam, mint valami félresikeredett hegységről. Ugyan, pár millió év és majd úgy gyűrődik-vetődik, hogy tisztességesebb legyen. Nem találtam szimpatikusnak az apámat, kialakulni meg még annyira sem akartam, mint a Fuji hegy.
***
Akkor még nem tudtam megérteni, persze, az igazság szerint most sem tudom, de ez a találkozás borzasztóan fájt a nővéremnek. Nova apja nem Ishida volt, hanem egy számunkra ismeretlen angol férfi, aki sosem jött el hozzánk, sosem kérdezte meg melyik az övé. Amint anyám felfedte előtte a terhességét nyakába szedte a lábát és soha többet nem találkoztak. Ezerszer mondtam el Novának, hogy nekem nem kell az apám, én nem vagyok rá kíváncsi, eddig sem volt, eztán se legyen, de ez nem változtatott az érzésein. Akkor még nem láthatta, hogy Ishidát soha az életben nem rántotta volna ide a monszun, ha csinos, cserenyevirágos, istenverte japán felesége képes gyereket szülni neki. Nova talán akkor azt gondolta, hogy hálátlan vagyok, azt, hogy még ennek is illene örülnöm, mert nekem legalább lehet apám. Ezt talán sosem beszéltük meg, de ennek ellenére mindig is ő volt az egyik legfontosabb személy az életemben. Hosszú évekig ő volt az egyetlen, aki képes volt megérteni. Közelebb állt hozzám, mint a tulajdon anyám, aki rám sem tudott nézni, hiszen túlságosan is emlékeztettem az apámra. Arra a férfira, aki kis kikapcsolódásnak használta a gusztustalanul tökéletes felesége és idilli élete mellett. De Nova más volt, nézte, ahogy egyedül játszom a sarokban, hallgatta, ahogy illatokról, növényekről és hangokról beszélek neki és segített megnyugtatni, amikor valami nem úgy történt, ahogy elterveztem. A Roxfortban is igyekezett mellettem lenni annak ellenére, hogy más házba osztottak minket, illetve amellett, hogy neki volt élete és barátai, rám pedig sokáig senki sem volt kíváncsi.
Azt mondják a gyerekek gonoszak és igazuk van, válogatott gúnyolódások, mentális és fizikai fájdalmak elszenvedője voltam azért, amilyennek születtem. Egy vágósúlyban lévő emse disznóra hasonlítottam és mielőtt ezek közé a felszínes kis tetvek közé dobtak volna, számomra ez cseppet sem volt fontos. Nem érdekelt hogyan nézek ki vagy mi van rajtam, csak a saját dolgaimmal foglalkoztam, de hála ennek a remek intézményesített oktatásnak csúfolt kínzókamrának, megtanultam mit kell tennem, hogy elfogadjanak. Másnak kell lennem, lehetőség szerint nem csak egyféleképpen másnak, számot maszknak kell lennie a tarsolyomban. Magam lettem a nō színház kellékese és színésze egyszemélyben.
***
A maszkjaim nem kerültek le gyakran, talán csak Nova látott nélkülük, illetve talán egy személy, egyike azoknak a személyeknek, akiket barátként…igen, amíg nincs jobb szavam rá, barátként említem Freyát. Emlékszem, mindenki ellenszenvesnek találta, egyesek gyűlölték, de ezeket az érzelmeket, amik mindenféle indok nélkül alakultak ki sosem értettem. Magam nem rokonszenveztem és nem is igazán éreztem szimpátiát, de ennek az ellentétét sem. Egyszerűen csak nem szerettem embereket beengedni, közel a valómhoz, az idegenek pedig zavartak. Szinte mindenki idegen maradt, néha még én is kívülálltam saját magamon, de Freyában volt valami. Erőt éreztem benne, volt valami az illatában, ami ez elektromosságot és a rombolást juttatta eszembe, úgy fejezte ki magát, ahogy én sosem lettem volna képes rá. Minden úgy…áradt belőle, míg én lezárt edényként tekintettem magamra. Nem tudom hogyan keveredtem mellé, hogyan döntöttem el, harmadévesként, hogy elszököm vele és együtt próbálunk túlélni odakint. Túlélni, talán ez lenne a legmegfelelőbb szó, igen, de nem csak a környezetünk nehezítette meg a dolgunkat, önmagunkkal is dacoltunk, sok esetben talán egymással is.
Nem szeretek emlékezni arra az időszakra, de egy része örökre velem maradt és soha nem ismerném be senkinek, de voltak olyan másodpercek, amikor igazán boldog voltam. Ott volt az illatta, az érintése, a tény, hogy gyakran csak a növényeket és bájitalokat illető, akkor még a mostanihoz képest meglehetősen csekély tudásom mentett meg minket. Nem is tudom mitől, talán magától a haláltól, de a traumáktól semmiképp. Ha a mi halálunkat sikerült is elkerülnünk, másokéról nem mondhatnám el ugyanezt. De erre nem akarok gondolni, erre nehéz visszaemlékeznem, mert nem akarok rá gondolni, eltávolítom magamtól.
***
-Hogy tehetted ezt velem?-Nova szemeibe könnyek gyűlnek, nem tudom mennyi idő telt el, ő pontosan tudja és érzékelt minden egyes percet, amit úgy töltött el, hogy nem tudta hol vagyok, hogy élek-e vagy sem. Nem tudok mit mondani, mert nincsenek szavak, nem tolul más a számba csak a nyálam, attól rettegek, hogy nyilvánosan hányni fogok. Újra a Roxfortban voltam és azt éreztem, hogy semmit sem értek. Miért kell mindennek ilyen kurva komplikáltnak lennie.
-Majdnem megőrültem, Gia! Nem csak én, az apád is! Hogy mehettél el? Hogy mehettél el éppen vele?
Ráztam a fejem, nyeltem a nyálam és szédültem, mert tudtam, hogy Freyának híre van. Én most mindent megtettem volna, hogy a nővérem tudja, hogy mi zajlik bennem. El akartam mondani neki, hogy valami gyökeresen megváltozott bennem odakint, leszámítva a leolvadt kilókat. Hihetelennek tűnik, de végre valakinek fontos voltam, hogy ott és akkor végre valaki értett, ha nem is úgy ahogyan ő, de néma maradtam. Legtöbbször ez történt velem és az érzelmekkel, bennem maradt minden, amit mondani tudtam volna, pedig igenis ki akartam fejezni, hogy szenvedtem. De ennek a szenvedésnek bergamott és vér illata volt, esővíz és tűlevél, verejték és kék bazsalikom, elmosolyodtam még a gondolatától is. Most is elnyomta a fejemben Nova ismerős, kellemes, de unalmas jázminillatát, amibe ezúttal kis izzadtság is vegyült. Éreztem a dühét, az orromban éreztem.
Ezután más lettem, új embert láttam a tükörben és mások is ezt látták, amikor megbámultak, amikor rám mosolyogtak a folyosón és én eleinte nem értettem. Aztán rádöbbentem, hogy lapos hasam, a keskeny csípőm és vékony lábam az, valami, ami eddig nem volt. Konvencionális értelembe vett szépség. Önmagam és a kilók, a centik megszállotja lettem, rettegtem, hogy újra süldő malaccá változhatok. Számoltam, figyeltem, böjtöltem és megtartóztattam magam napokig, aztán titokban gyűjtögetni kezdtem a finom falatokat és késő éjjel zabáltam valami félreeső helyen, ahol senki sem látott. Bújkáltam és szégyelltem magam, undorodtam attól, amit csinálok, csak akkor voltam elégedett, ha az egyenruhám tökéletesen állt rajtam, a kulcscsontom pedig jól láthatóan kitüremkedett a bőröm alól. Tehát éheztem, zabáltam, majd hánytam, illetve ezeknek minden lehetséges permutációja és mégsem éreztem magam jobban. Akkor voltam nyugodt, mikor pillantások záporoztak rám és ezek a pillantások dícsértek. Mikor fel sem ismertek a folyosón úgy megváltoztam, égővörös rúzzsal, vékonyan, mint egy nádszál. Csak akkor vagyok szerethető, ha szép és könnyű vagyok, mint egy tollpihe.
***
-Gondolkozz, Kohaku!- vonta össze a szemöldökét az apám – Mi a következő lépés?
Az üst fölé hajolok és mélyet szippantok a keverékből, érzem, hogy valami hiányzik. Ez a harmadik nyaram, aminek a felét, megállapodásunk szerint az apámnál töltöm. Az ember azt hinné, hogy ebben a gyönyörű házban lehet csak igazán élvezni a nyarat, sétálni a japán kertben, heverni a kereveten és csak nézni, ahogyan a felhők átgomolyognak a bársonyos kék égen. Valójában minden idő, amit itt töltök tréning. Kendó, bájitaltan, gyógynövénytan, anatómia és a vizsgák, már, ami Rokurót illeti. A felesége közelében egészen mást kell megtanulnom, mozogni, mosolyogni, kifesteni magam, úgy billenteni a fejem, ahogyan azt mások vonzónak és kellemesnek találják, megtanulni járni a tűsarkú cipőben, ápolni bőrömet, kifejezni magam japánul. Tökéletességet várnak el, azt a hibátlant, ami nem vagyok. Más vagyok, de Japánban a kiálló szöget beverik.
Valahol gyűlölöm ezt a rendszert, valahol pedig boldoggá tesz a rendszer, egy részét azonban lerázom magamról, amint már nem vagyok szem előtt. Nem vagyok lágy, nem vagyok kívánatos, bár úgy tűnik, hogy hajlok a szavaikra, amint formálni próbálnának eltörök. Ébenfa vagyok, kemény és nehé, arra fejlődöm amerre akarok. Olyan főzetek készítek, amik gyógyítanak és segítenek, de olyanokat is alkotok, amik elbodítanak és kiölik belőled a gátlásokat. Meg akarok felelni, de senkinek nem tartozom semmivel, kizárólag magammal törődöm, de a függőjévé válok valaki másnak. Tizenöt éves vagyok, tehetségesnek mondanak, de zsibbadtnak, ordítani lenne kedvem, de a nyelvemet harapom. Tele vagyok ellentmondással.
***
-Szóval ez lesz?-mosolyodott el a nővérem, ahogy meglóbálta az egyik üvegcsét, jázmin és kis…pézsma. Milyen érdekes illat, mintha valaki másé terítené be hirtelen, nem kellemetlen, de azért aggasztó.
-Mármint…?-vonom össze a szemöldököm és állhatatosan morzsolom a nagyezerjófüvet, mielőtt a felmelegített kerámiatálba szórnám.
-Bájitalmester leszel? Vagy ökomágus, mint Rokuro?
Sóhajtottam, Nova kedvelte az apámat és ez viszonzásra is talált, de nem fogadta be, koránt sem annyira, mint engem. Ha itt töltöttem az időmet szívesen látta, de nem vette a szárnyai alá, ahol bár áporodott volt a levegő a követelőzésétől és az elvárásaitól, de legalább mindent biztosított, amire csak szükségem lehetett. A nővéremenk nem volt ilyen egyszerű dolga anyánk mellett, aki nem csak, hogy dolgozni nem szeretett, de az utóbbi időben, mintha kissé részeges is lett volna. Ennek ellenére Nova kriminálpszicho-mágus lett, nem is olyan rég fejezte be a tanulmányait. Tehetséges és kitartó volt, senki sem tett a segge alá semmit. Az enyém alatt egy olyan japánkert volt kialakítva, aminek a felére semmi szükségem nem is volt. Olyan egyértelművé vált az utam, az utolsó iskolai évem előtt, hogy hiba lett volna letérnem róla, de nem voltam benne biztos, hogy valóban erre vágyom-e szervezett keretek közt.
-Gondolom, olyasmi -vontam vállat és kezem már az orbáncfüvet kereste az asztalon.
-Szorongsz?-simította meg a hátamat, az izamim kissé ellazultak, Nova mindig is egyike volt azon keveseknek, akik düh és hisztériásroham veszélye nékül érhettek hozzám.
-Nem, de…-beleszórom a tálba az utolsó hozzávalókat és némi vízzel keverem fel őket- cseppet sem vágyom arra, hogy egy valag okoskodó, jól szocializált idegen között kelljen megint vekengenem. A tököm tele van az emberekkel.
Nova elhúzta a száját és bólintott, tudta, hogy mennyire nem vagyok oda a másokkal való elegyedésért, az új helyek és arcok meg egyenesen a néma infartktust tudták rámhozni.
-Kóstold meg ezt-öntöttem a keverékből egy üvegpohárkába, mire kérdően, már-már rosszallóan meresztette rám a szemét – egyszerű kedélyjavító, szorongásoldó jelleggel, nem fogsz tőle permanens módon szőnyegmintát látni tőle, mint a múltkoritól.
-És miért ilyen ocsortány az íze?-fintorog, mire magam is nagyot kortyolok a találmányomból. Valóban elég búvár jellegű lett az íze alapján.
-Hű, az apja sárga faszát, ez tényleg büntet egy kicsit!
Nevetek, ő is nevet. Ebben a percben nyugodt vagyok és ennek semmi köze az orbánchoz.
***
-Engedje meg Miss…-a sebhelyes arcú keresi a nevemet, szinte látom a fejében a lexikont, amiben most bőszen lapozgat, mire megtalálja a megfelelőt – Dargan, de nem igazán értem miért keresett fel, újfent.
Gyorsul a pulzus, érzem a beton szagát, a vas szagát, a bőre szagát és ha nálam lenne a katanám most kirántanám. Nem tart fenyegetőnek, érdekesnek, érdemesnek. Zavaró körülmény vagyok számára.
-Azért vagyok itt, mert nem történik semmi -mondom és magamra erőltetem a leghiggadtabb hangomat, mint valami kibaszott Buddha, mert itt és most nem törhetek ki, az elvenné minden relevanciámat.
-Nincs több nyomunk, igyekszünk azzal dolgozni, ami már a rendelkezésünkre áll – sóhajt egy hatalmasat a mondat végén. Hárít, nincs semmijük, én mondtam a legtöbbet és én is egy olyan alagútban érzem magam, ahová nem szűrődik le fény.
-Mi van a férfivel? Asher vagy Archer lehet a neve-kapaszkodom, mint a körmetlen macska, mert mindössze ezt találtam, egy hónapokkal ezelőtti levelet, amin elmosódott a tinta.
-Nahát -csapja össze a kezeit, milyen megalázó gesztus ez, kedvem lenne tőle kirántani a pálcám a csizmámból , de nem teszem. Buddha, baszdmeg, Buddha, érted?
-Eddig nem volt neve az úriembernek.
Úriember, azt mondja. Ordítani tudnék ettől a gunyoros hangnemtől, meg ettől a sznob fasztól is, akit nem is tudom miért gúnyolunk egyáltalán aurornak.
-Nézze, találtam egy levelet – teszem le az asztalra. Nagy nehezen kibontja, süt belőle, hogy nem érdekli, szélmalomharcot vívok vele már egy jó ideje, mert nem tudok mást tenni.
-Egy fantomot kerget, menjen haza és aludja ki magát. Igyekszünk valamilyen eredményre jutni, megígérem tudatjuk önnel, amint sikerül kideríteni valamit.
Aludjam ki magam? Baromság, nem tudom megmondani mióta nem aludtam rendesen, Különböző képek és megérzések kínoznak, mert tudom, hogy baj van. A zsigereimben érzem, hogy Nova veszélyben van, talán éppen ebben a pillanatban is, de senki sem hajlandó belegondolni sem abba, amit mondani próbálok.
-Maguk nem keresni akarják, hanem megtalálni -sziszegem a szavakat a fogaim közt szűrve-szarnak rá, hogy túléli-e vagy sem, pedig egy volt maguk közül. Ignoráns patkányok.
Kidobnak, mint a macskát szarni, mert nem vagyok Buddha. Nem vagyok Ishida sem, nem tudok kimérten tárgyalni.
Az auror többet nem fogad, anyám pedig nem jár a nyakára. Érzem, ahogyan Nova szép lassan feloldódik a könnyekben, a szánakozó pillantásokban, az italban, a bájitalokban, porokban, a növények illatában és bennem. Abban a fájdalomban és aggodalomban, amit nem tudok nem érezni, de meg kell tanulnom vele együtt élni.
Jellem
Ahogy a japán mondás tartja, vizsgáld meg a pajzs mindkét oldalát. Giadával is így érdemes eljárni, hiszen az első dolog, ami jól észrevehető rajta, hogy hideg és zárkózott, árad belőle egyfajta elnyomott agresszió. A gondolatai gyorsak, a nyelve pedig éles, de meglehetősen ritkán beszél. Bárkihez nem is szívesen szól, mintha bizonyos embereket nem tartana méltónak arra, hogy hallhassák a hangját. Valójában ez az aszociális viselkedés egy szorongó, bizonytalan, számtalanszor traumatizált nőt takar, aki a maga furcsa módján mély és különleges kapcsolatot ápol a világgal, különös tekintettel a növényekre és az illatokra. Számára a hobbijai, a bájitalok és a kendó,nem csupán menedék, hanem az érzelmei és gondolatai kifejezésének színtere is, ahol képes olyan intenzitással összpontosítani, amit kevesen értenek meg. A saját érdeklődését érintő dolgokat illetően kitartó, már-már törtető, bármire képes, hogy elérje a céljait, hajnalig gyakorol vagy dolgozik, hogy a legjobb lehessen. Rosszul viseli viszont a kudarcot és azt, ha nem értékelik a tehetségét vagy a meghozott áldozatait, ilyen helyzetekben dacos, hajlamos dühkitörésekre. Nővére eltűnése óta nehezen önti szavakba az érzelmeit, igyekszik teljességgel uralni az érzelmit, épp emiatt válik egyre hajlamosabbá hangulatingadozásokra, amiket alkohollal és különböző bájitalokkal és keverékekkel igyekszik kezelni.
Szereti a rutint és a megszokott dolgokat, ha viszont megpróbálnak ráerőltetni valamit az nehezen viseli, épp utasítja el az apjától látott merev fegyelmet is. Nem barátja az elvárásoknak, inkább igyekszik nem foglalkozni velük vagy kifejezetten ellenük is tenni.
Bár hidegnek és érzelmileg sivárnak tűnhet, valójában vágyik a szeretetre és gyengédségre, ám ezt képtelen bevallani. Emócióit maga sem érti, ezért sok esetben teljesen érthetetlen módon reagál dolgokra. Előszeretettel indokol meg mindent az autizmusával és japánságával vagy ezek kombinálásával. Érzületeit nem képes megfelelően kimutatni, ezért érzéki vágyainak nagy része nem tud beteljesülni, ez gyakran mégfrusztráltabbá teszi.
Apróságok
mindig || matcha, katana, csend, ritmikusan ismétlődő hangok, bor
soha || éles hangok, tömeg, zsíros ételek,kakofónia, sárga szín
hobbik || növényeket kutat, bájitalokat kever, olvas vagy kendózik
merengő || a legjobb emlékekben gyermekként a nővérével játszik, míg a legrosszabbak a háborús időszakhoz és a halálhoz kötődnek.
mumus || Az apja kineveti és ostoba, kövér kislánynak nevezi.
Edevis tükre || Egyedül van egy növényekkel és üvegcsékkel teli melegházban, nyugodtnak és boldognak tűnik. A háttérben egy női alak körvonalazódik, de nem lehet kivenni az arcát.
százfűlé-főzet || Fenyőzöld, némi levendulszínű csillogással, íze földszerű, kissé matchás, de keveredik bele némi levendula és jól kiérezhető belőle a cseresznyevirág is. Illatában az utóbbi dominál.
Amortentia || Fémes vérszerű illat, némi bergamottal és az eső szagával keveredve.
titkok || Néha nem biztos benne, hogy Ishida Rokuro tényleg az apja.
azt beszélik, hogy... || szerelmes a legjobb barátnőjébe, de előbb halna meg, minthogy beismerje.
A család
apa || Ishida Rokuro; 46; aranyvér.
Egyszerre ellenséges és tiszteletteljes, valahol nagyon szeretnének megfelelni egymásnak. Szeretetüket nehezen mutatják kia másik iránt.
anya || Sage Dargan; 41; származás, félvér. Egyszerre megveti és sajnálja, de egyértelműen hibáztatják egymást sorsuk alakulásáért.
testvérek || Nova Dargan; 25, félvér. Mély és feltétlen testvéri szeretettel vannak egymás iránt.
gyermekek || Nem.
állatok || Annyira sem.
Családtörténet ||
Az anyai ág, a Dargan család sosem volt túl prominens semmiben. Alsó középosztály, kemény munka és kis lakások jellemzték őket mindig is. A nők gyakran rosszul választottak, alkoholista, agresszív,dőre férfiak tűntek fel mellettük, így a Dargan név már három generáció óta anyai ágon öröklődik. A háborúban csak elszenvedők, hasonlóan, ahogyan az életükben is.
Az Ishida család japánból származik, figyelnek ugyan a vértisztaságra, de a kultúra és a japán értékek megtartása sokkal fontosabb számukra. A Sengoku periódus egyik híres szamurájától, Ishida Mitsunaritól származtatják magukat, aki parancsnokként járta meg a Sekigaharai csatát, ám erre nincsenek véresen konkrét bizonyítékok. Az Ishida ág számára fontos az önfegyelem és az önképzés, bátorítják a japán szokások megőrzését, de a különböző nyelvek tanulása és használata is támogatott tevékenység a családban. Rokuro is egy kutatómunka során került Nagy Britanniába, így szerette meg a növényeket, ha az embereket nem is. Mivel Rokurónak nincs testvére, felelős a neve és értékei továbbörökítéséért, balkézről született lánya kizárólag ezért fért be a családról alkotott elképzelései közé.A háború valósággal letaglózta, óvatossá és paranoiássá tette a férfit, bár maga csak áldozatokkal és sérültekkel találkozott. Már az események kezdetén vidékre menekítette értékeit és feleségét, azt viszont igazán megbánta, hogy nem tette ugyanezt, akár erőszakkal a lányával is.
Külsőségek
magasság || 167 cm
testalkat || vékony, szálkás
szemszín || sötétbarna
hajszín || sötétbarna
kinézet || Átalgos magasságú, de rövid törzse és hosszú lábai miatt gyakran mondják róla azt, hogy magasn ak tűnik. Az utóbbi időben alkatilag szálkássá vált a sok edzés miatt, de erősen hajlamos a hízásra, ez sokszor a keblein és a csipője tájékán látszódik meg. Arca kifejezéstelen, már-már kissé dölyfösnek tűnik, de ha kissé ellazítja az arcizmait határozottan csinossá válik. Haja sötét, vékonyszálú és hosszú, sokat törődik vele, ezért sima és fényes. Öltözködése végletes, bizonyos esetekben szűk és rövid vagy kivágott ruhadarabokat hord, máskor bő és elegáns szabású, kissé férfias ruhákat részesít előnyben. Többnyire nem sminkel, ha mégis nagyon finoman teszi, a japán szépségideált tartva szem előtt. A hátán egy nemrég befejezett tetoválás van, mely egy kígyót, cseresznyevirágot és szegfűket ábrázol, mindegyik fontos japán szimbólum.
Tudás és karrier
pálca típusa || 12 ½ hüvelyk, somfa, sárkány szívizomhúr maggal, merev
végzettség ||
Bájitaltan: K
Gyógynövénytan: K
Bűbájtan: V
Átváltoztatástan: V
Rúnaismeret: V
Jelenleg az Általános medimágus szakot végzi.
foglalkozás || Teakeverékeket és enyhébb hatású bájitalokat ad el néha, szigorúan csak ismerősöknek és azok ismerőseinek.
iskola || Mandragóra Gyógyítóképző Intézet és Ispotály
szak || Általános Medimágus szak
varázslói ismeretek ||
Nagy tudása van a növényeket és bájitalokat illetően. Ösztönös tehetséggel bánik a különböző alapanyagokkal és képes új keverékek létrehozására is, persze ezek közül nem mind hatásos vagy hasznos. A bűbájok és átkok terén nem tehetségtelen, azok a varázslatok okoznak neki nehézséget, ahol hosszabban emlékeznie vagy elképzelnie valamit. A patrónusát kevés alkalommal sikerült előhívnia, illetve a mumussal is alaposan megküzdött diák korában. Párbajban nem a legjobb, erősen bazíroz a kendóban tanultakra és a mozgására, így sikeresebb karddal, mint pálcával, természetesen stresszhelyzetben képes megállni a helyét, de nem szívesen kerül ilyen szituációkba.
Egyéb
avialany || Kim Hyungseo - Bibi
Roxfort RPG
Szerző