zsar-ptyica i carjevna vasilisa

Жар-птица

и царевна
Василиса

+16
   a hajnal párája bejárja a köztünk lévő teret - az arcod, amely az ajtó felé tekint már, a kezed, amellyel a takarót igazítod, a mosolyod, amellyel mégis visszafordulsz. a diákok már nincsenek ott, de a te kötelességeid igen: a tanév vége hosszú árnyékot vet a professzori katedrára.
   az ablak nyitva marad, de még az sem tudja elrontani az édes tinta és papír illatát, ami utánad marad - láttam a foltokat az inged ujján, és elképzeltem, hogy egy nap majd az enyém is így fest majd. akkor a világ nem pusztán a birtokod, házad, történeteid, falud és az Opera meg az Iskola lesznek. nélküled nem tehetek meg akkora utat most sem, amely után valóban szabadnak érezhetném magam, de a ketrec rácsai nem belőled, hanem belőlem készültek.
   később ébredek csak, még nem értél vissza - talán elhúzódik az értekezlet, talán a kollégáiddal ebédelsz. a külvilág úgy szűrődik be csak, mint gyermekmesékben a valóság: másokon keresztül, emberek beszédén át, amelyet elnyomnak a körülmények. egyedül vagyok, de a ház, amelyet az otthonomnak nevezek távollétedben is, nem cseng magányosan, sem bezárva, sem elhagyva nem érzem magam.

   lassan mászom ki az ágyból, mint odakint a lágy szélben a virágszirmok a júniusban: a tagjaimat csak úgy kínozza most a fájdalom, mint viharok közelítik Godric's Hollow egét esténként, hatalmas szoknyáikban delejesen. még órák, mire itt leszel, a kertbe egyedül is le tudok és szeretnék menni. jobb napokon már az utcán járok, a határig sétálok, integetek csodálkozó szomszédaidnak, a tejesembernek - vajon tényleg az ajtó előtt hagyja, amit rendelnek? hogy nem kísérti meg vele a környék macskáit? - is köszönök. Kópavogur rossz álom csak Albion lelke mélyén, már nem félek beszélni róla, rettegvén, hogy falra festem vele az ördögöt, vidáman, hogy megemlékezzem a győzelemről, amelyet arattam felette. igaza volt Alekszandr Szergejevicsnek, a lélek tényleg így van teremtve: két ellentétest egyesít.
az egyik fele ez a birtok, határán az égbolt, messze ringó angolság, azon túl történelem. a másik fele a hangod, amelynek éle figyelmeztet már hazatérésem óta jöttödre: a határban nem alakod, hanem a lelked látom közeledni, kopogtat már az enyémen. nem tudom, látod-e, tudod-e, hogy kísér a tekintetem körbe a helyiségeidben, neked szól a kis éjjeli sóhaj, hozzád jöttem haza is. másnak nem árultam el, féltékenyen őrizgettem eleinte, aztán mikor Kópavogur falai alázuhantak, én pedig alig jutottam ki alóluk, vértelenül, holott foglyot nem ejtettem.. akkor szólítani az ujjaid, tenyered, az ajkad lehetetlen volt. a fejem nehéz volt, az éberlét alig tartotta meg, míg megértettük, vérátok az, amely kiszökkent minduntalan az elméd ösvényeiről, ezért nem találtál gyógyírt a vérzékenységre: ami bénának született, amiben ott volt kezdetektől a romlás, azt meg nem gyógyítja értelem.

   - leszek odakint, készítettem teát, ha kérsz, vegyél belőle. - mondom a manódnak, mielőtt kiülnék kedves helyemre, épp a kövek mellé, melyek háta a szomszédod magas kerítésének támaszkodik. felhők kergetik a kezdődő nyár árnyalatait, óvatosan hajlonganak a fák, később talán esni fog, kegyetlenül elveri majd a sok zöldet, most azonban.. csend a vihar előtt. behunyom a szemem, a karomra hajtom a fejem, egészen elfáradtam már ennyitől is, de elringat a kert, a fák, bokrok, virágok, a pázsit. hamarosan itt leszel, és akkor..
   akkor nyávogást sodor a délután koraisága. nem tudom, melyik irányból, talán mindből egyszerre. mint ki álomból ébred, hunyt tekintettel keresni kezdem forrását, de csak sokára bukkan elő egy nagy levelű bokor alól a hang gazdája. gombszemeiben kérdés ül, gyanakodva közelít, pedig nincs mitől tartania, találkoztunk már.
   - megint finom falatokért jöttél? nem vagy egy kicsit kövér már most is? - a hatalmas termetű cirmos nem beszél oroszul, de úgy tesz, mintha értené, hiszen tudja jól, néhány darabbal biztosan megkínálom a reggeli maradékából. odalebegtetem csak, ide sem kell érnie: nem tudom, kihez tartozik, de jóval nagyobb, mint más macskák lennének, ahhoz képest pedig félénk.
   gyanakodva fogadja, majd elszalad vele eddigi rejtekhelyeinek egyikére - belőlem a mellékhatásokat csillapító bájitalok lopták ki mostanra az éberséget. felhúzom a térdem, és mint vihar előtt a csend, alszom én is egyet Godric's Hollow júniusának fellegei alatt.