Az éjszakai látogató

          Hihetetlenül jól esik Minerva ölelése. Nem gondoltam soha, hogy valaha ennyire meg fogok nyílni valakinek, akit alig néhány órája ismertem meg. A lányt is figyelmeztettem, hogy ne higgyen a külsőnek, mert az becsapós lehet, és lám, saját magam leptem meg a legjobban. Nagyon jól esnek szavai. Ennek és az ölelésnek köszönhetően viszonylag hamar sikerül megkönnyebbülnöm. Megszorítom a kulcscsontomnál lévő kezét.
          - Köszönöm, azt hiszem, igazad van.
          De ha nem is, a halálunk pillanatáig úgysem tudjuk meg a valóságot. Kicsit lerázom magamról a borongósságot, mert nem akarom, hogy Minervára is átragadjon. Így is el van már átkozva ez az éjszaka. Vagy talán mégsem, csupán próbára vagyunk téve, hogy mennyi mindent vagyunk hajlandóak kiállni annak érdekében, hogy együtt maradhassunk ezen az úton, amire léptünk.
          Úgy döntök, hogy egy kicsit oldom a hangulatot, ezért kibújok öleléséből, és az ablakhoz lépek. Egy kicsit elterelem a figyelmét, és amíg a tűzijátékot nézi, olyannak látom, amilyen valójában. Egy lánynak, aki még kihasználja a felnőtté válás előtti utolsó éveket arra, hogy gyerek lehessen. Mégis tudom, hogy mélyben ennél sokkal több minden lakozik, különben nem értenénk meg ilyen jól egymást.
          - Igen, teljesen biztos vagyok benne. Egyébként is jobban áll neked, mint nekem.
          Nem vagyok benne biztos, hogy majd tíz év múlva fog megtörténni az, hogy visszakérem. Az is lehet, hogy soha, az is lehet, hogy már Párizsban. Fogalmam sincs, mi lesz. Ez a feladat is teljesítve, oldva a hangulat, talán kicsit jobban is, mint amennyire szükséges.
          Talán túlságosan is, mert egy zökkenés következtében megáll a kerék. Amennyire tudtam az ilyen helyeken igyekeztem mindig kordában tartani a mágiámat, hogy ne okozzon különösebb galibát, de úgy tűnik most túlságosan is kilengtem a szélsőséges érzelmeknek köszönhetően. A nevem hallatán rá figyelek, de nem tudom alaposan megfigyelni az arcát, mert kialudnak a lámpák az egész Óriáskeréken és felgyulladtak a biztonsági vörös lámpák. Remek, már csak ez hiányzott.
          - Ne aggódj, az én közelemben se működik az összes gép rendesen. Ezért sincs számítógépem például. Öngyújtó? Nem elég ez a vörös fény? Nem hiszem, hogy örülnének neki, ha tábortüzet rakunk.
          Szerencsére úgy tűnik, hogy mind a ketten elég higgadtak maradunk, de azért elkezdek gondolkodni rajta, hogyan tudnánk kijutni onnan. Remélem nem feledkeztek meg rólunk, és azért állt meg. Ezt a kérdésem azonnal meg is válaszolják, mikor elkezd recsegni a hangszóró.
          - Elnézést a kellemetlenségért. A tűzoltók már úton vannak, hogy kiszabadítsák magukat, és a szerelők is, hogy megnézzék a hiba okát. Addig is kérem türelmüket.
          Hát ez nem jó hír. A tűzoltók biztos nem fognak tudni idáig feljönni, a mentés egyébként is túl macerás lenne. Hoppanálhatnék akár Minervával is, de hogy magyarázom meg a helyváltoztatást? Varázslatot pedig nem akarok végrehajtani rajta. Ránézek, de teljesen higgadtnak tűnik. Leveszem a kabátom, és a padra dobom. Így, hogy nem mozog a kerék a lég keringető rendszer is leállt.
          - Szerinted meddig leszünk majd bezárva ide?
          Későn jut eszembe, hogy még sohasem ült ilyenen, honnan is tudhatná, hogy meddig leszünk bezárva. Csak tippelni tud, de az nekem is megy. Visszaülök a padra, és figyelem az alattunk folyó Temzét. Valamit tényleg ki kéne találnom, ha több órát is be leszünk ragadva. Milyen jól jönne most a gitár, hogy szórakoztatni tudjam őt, és magamat is.
          - Így sokkal szebb a város, hogy nincs világítás itt a belső térben. Bárcsak lenne egy varázsszőnyegem, és átrepülhetnék vele London felett. És akkor meg tudnám neked is mutatni, hogy milyen valójában egy meseszép látvány.
          De csak azért szőnyeg, mert egy seprűn tényleg nem tudnám magammal vinni. Így jobban belegondolva, lehet, hogy tudnék egyet szerezni, ha a Minisztérium is az áldását adja rá, és persze megesküszöm, hogy muglik nem láthatnak meg. Az eskü ezen részét természetesen azonnal megszegném, hiszen eleve egy muglit vinnék magammal.
          - Nem bújsz ki a cipődből? Kényelmetlen lesz így, amíg ki nem szabadítanak.
Tudom, piszkos padló, és nem tudom mennyire hideg a talaj, de talán még mindig jobb. Nem tudom elhinni, hogy a nők képesek órákon keresztül egy magas sarkú cipőben állni, és nem fájdul meg a lábuk?
          - Tudod – támasztom meg magam a padon. – Legutóbb akkor voltam így bezárva, mikor még iskolába jártam. Nem szó szerint, ilyen kicsi helyre, de ott volt nagyon meghatározva, hogy hova mehettem és hova nem. Eleinte nem tetszett a dolog, és lázadoztam ellene, de végül beletörődtem, és inkább ésszel csináltam. Akkor tárult ki először előttem a világ.
          Ez nem teljesen igaz, hiszen előtte sose volt zárva előttem egyetlen ajtó sem. Oda mentem, ahova akartam. Aztán az Akadémián nyílt ki teljes egészében, és jöttem rá, hogy mi is az igazán nekem való. Most mégis fel fogom adni a szabadságot, és visszatérek oda, ahol először bezáródtak előttem a kapuk. Igaz, ezúttal más érzés lesz, és talán ez az, ami miatt legalább kipróbálom, hogy ha mégse jön be, akkor továbbállhassak.

[Bárcsak lenne egy varázsszőnyegem, és átrepülhetnénk vele London felett. És akkor meg tudnám neked is mutatni, hogy milyen valójában egy meseszép látvány.]

 

Willow&Minerva

A sötétben csak a vészhelyzetre kisajátított vörös fény világít, ami akkor is ebbe a színbe öltözteti az ember arcát, ha egyébként nem érzi annyira kínban magát, mint én – van nálam pálca, könnyen megoldhatnám a helyzetet. Persze, van két nehezítő tényező: egy higgadtnak tűnő mugli, illetve az eltanácsolás lehetősége. Egyre nehezebben viselem az itthoni tiltást, habár a következő nyáron már felszabadulok alóla, közönség nélkül azt és úgy bűvölök el, amit, és akit akarok. Persze, ezt a szorult helyzetet elnézve nem biztos, hogy ez annyira jó dolog… de vajon tényleg én csináltam? Lehetséges ez? Olvastam az önkéntelen mágiáról, de ez a gyerekkorban megmutatkozó varázserő következménye…
- Szerinted meddig leszünk majd bezárva ide?
- Pontosan harmincnyolc percet! – jegyzem meg, bár a hangomon hallani, hogy viccelek – Ha elveszítem a fogadást, lemegyek leverni rajtuk!
Még mindig a korlátnak dőlve figyelek az eseményeket, de alattunk egyelőre semmi mozgás, magam elé pedig nem akarok nézni, elvégre Willow az imént helyezkedett el kényelmes pozícióban, ami teljesen érthető, de nekem kezd nagyon melegem lenni. Mikor a tekintete a plafonon lévő szellőzőre téved, ugyan megértem, hogy ezért emelkedik a hőmérséklet, de nem mernék arra is fogadni, hogy az én fantáziámnak nincs hozzá köze. Zavartan a fülem mögé kotrom a hajamat, majd az éjjeli Londont kezdem fixírozni a bűnös gondolatok feltámadása előtt.
- Lehet, hogy szabadalmaztatniuk kellene ezt a városnézést is. Már majdnem olyanok a fényviszonyok, mint egy buliban. – mosolygok a megállapításon, de a beszélgetés végül másfelé kanyarodik tovább.
- Bárcsak lenne egy varázsszőnyegem, és átrepülhetnénk vele London felett. És akkor meg tudnám neked is mutatni, hogy milyen valójában egy meseszép látvány.
A szavaira eddig kifelé nézelődtem a vállam felett fél szemmel, de erre visszafordulok. Beugrik egy nem is olyan régi emlék, gondolom, a lassan átmelegedő fülke is rásegít az érzésre.
- Tudod, mi jutott erről eszembe? „Minket vár a világ, bársony egeken ringat… téged hívlak, te szép hercegnő, halld a szív szavát!”
Nehéz nem egyből nevetnem, helyette egyszerűen mellé állok, és félig a padra térdelve a tenyerem a szemeim elé emelem. Rendben, hiányzik a szél, ami lengeti a ruhánkat és a hajunkat, de azért a kilátás sokat javít a hirtelen előtörő előadáson.
- „Egy új élmény! A látvány már elandalít.” – az eredetileg duettet nem esik nehezemre felidézni, elvégre egy olyan háztartásban élek, ahol napi szinten tartanak mesemaratont, ez pedig nagy sajnálatomra a menü állandó főszereplői közé tartozik – „Kettesben szebb a táj, és nincs határ, hisz véled mindig száz új élmény vár!” Na, szép, minden előadó épp ezt a döbbent csendet szereti hallani a dala után. Talán tényleg jól teszem, ha ládába rakom a képzeletbeli mikrofont.
- Még csak tíz perce vagyunk bezárva egy sötét, de hangulatos helyre, de te már vetkőztetsz, Willow? Ki is az óvatlan? – végül aztán töretlen jókedvvel melléhuppanok, kinyújtom a lábaimat. A hátam félig támasztja az övét, mostanra már valószínűleg elhasználtuk az összes levegőt, nekem is rettenetes melegem lesz. Lehúzom a zakót, a kabátja mellé terítem, érdekes figyelni, hogy a vörös fényben hasonló árnyalata van mindennek. A változatosság kedvéért a pólóm is fekete, bár felvételkor még nem kalkuláltam bele, hogy más is látja majd.
- Tudod, - szólal meg ekkor – legutóbb akkor voltam így bezárva, mikor még iskolába jártam. Nem szó szerint, ilyen kicsi helyre, de ott volt nagyon meghatározva, hogy hova mehettem és hova nem. Eleinte nem tetszett a dolog, és lázadoztam ellene, de végül beletörődtem, és inkább ésszel csináltam. Akkor tárult ki először előttem a világ.
- Hmm. Érdekes elmélet. Én most sem érzem magam bezárva, mármint az iskolába, nem ide. – kuncogok halkan a párhuzamon, aztán legyezni kezdem magam a kezemmel – Azt hiszem, az legtöbb ember épp annyira szabad és boldog, amennyire az akar lenni. Amennyire hagyja magának. Milyen iskolába jártál, ami ilyen hatással volt rád? És mi hozta a változást?
Mindkettőnk érdekében fohászkodni kezdek az általam ismert istenségekhez, mert őszintén szólva fogalmam sincs, mi történne, ha még pár fokkal melegebb lesz itt bent. Szöget üt a fejembe a gondolat, és persze megint nem teszek féket a számra.
- Te nem sülsz meg? – kérdezem csevegő hangon, ami igen komoly teljesítmény, mert közben teli szájjal vigyorgok, amit ugye nem lát – Hogy bírod ingben?
Persze nem számítok semmi következményre, valószínűleg én lennék a legnagyobb zavarban, ha komolyan venné.
- De igen, nem vagyok hozzászokva ehhez az időjáráshoz. Most már nem tarthat olyan sokáig.
Ha eddig adódtak volna kétségeim azt illetően, hogy közöm van a kerék mozdulatlanságához, mostanra elmúlt. Sajnos teljesen nyilvánvaló a magyarázat – a dolog nem a gyerekek önkéntelen mágiája, hanem a szervezet varázserőre gyakorolt egyik jelensége. Hasonlóan az érzelmi változathoz, külső jelenségekre adott válaszon nyugszik mindkettő, azonban ebbe nem akarok jobban belemélyedni egy sötét fülkében a helyzet kiváltójával.
Kifújom magam, felállok és az üveghez nyomom a homlokom. Hosszú és kimerítő kutatás veszi majd kezdetét hazaéréskor, hát még a Roxfortban. Ha ez a dolog erős ahhoz, hogy megállítson egy óriáskereket, figyelmet érdemel. Egy kis nyugalom önt el a hűvös felületnek köszönhetően, és ekkor, mintha minden összeesküdött volna ellenem, kigyullad felettünk a lámpa biztonságot jelző árnyalata, a szerkezet pedig lassan megindul. Az ajkamba harapva szemezek a tükörképemmel – úgy tűnik, már a családtagjaimra sincs szükség a bizarr szituációk előteremtéséhez.
- A tűzoltók most biztosan nagyon örülnek, hogy nem kell leszedniük minket kiemelt akció keretén belül. – jegyzem meg – Egyébként erősen élek a gyanúperrel, hogy te is valami hasonló intézmény hallgatója lehettél, legalább olyan jól értesz a zavarba hozáshoz.

He's there in the dark, he's there in my heart
He waits in the wings, he's gotta play a part
Trouble is a friend, yeah trouble is a friend of mine.

          - Óh, ilyen pontosan meg tudod mondani? Csak nem egy vérbeli jósnővel van dolgom?
          Persze ez nem lehetséges, mert akkor a Roxfortba kéne járnia, de úgy tudom a muglik között is van olyan tehetséges ember, aki meg tudja mondani a jövőt. Vagy legalábbis azt, amit annak vél. A jóslástant mindig is áltudománynak gondoltam, és ezen semmi sem változtatott eddig. Csak nyugtázom a buli fogalmát, már régen voltam ilyen helyen. Jó lenne tudni, hogy miért tartja annyira a távolságot. Talán valami rosszat tettem akaratomon kívül?
          „Még nem.” válaszolnám, de már bele is kezd a nótába. Még mindig úgy gondolom, hogy lehetne a párom, mert legalább olyan jól énekel, mint ahogy én gitározok. Egy kicsit belemerülök a gondolatomba, hogy rájöjjek, melyik dalról is van szó, majd mikor eszembe jut, belekezdek a hirtelen felbukkanó csöndet megtörve.
          - „Légvárként omlik szét a büszkeség, / Mert csak melletted vár az új világ.” – Egy kicsit elbizonytalanodok, nem biztos, hogy nagyon erőltetni kellene ezt az éneklést. Saját magamról viszont tudom, hogy sokkal jobban gitározok, mint éneklek. – „Melletted bármi jő, csak egy a fő: / Minden percünk új élménnyel vár.”
          Most én kapom ugyanazt a csöndet, mint ő korábban. Oké, talán eleve halva született ötlet volt. Nem ez lenne az első eset az énekléssel kapcsolatban.
          - Határozottan te vagy az óvatlanabb. Elvégre, ha nem jössz vissza velem a pubba, akkor most nem lennék itt. És csak annyit kérdeztem, hogy a cipődet nem akarod-e levenni.
          Ha le akarnám vetkőztetni, akkor pont az ellenkezőjét kérném. Csak a cipő maradjon rajta. De ez megint nem ehhez a helyzethez és életkorhoz tartozó kérés lenne. A hőmérséklet lassan kezd emelkedni, ahogy a légkondi megszűnésével a levegő nem cserélődik. Csak későn kapcsolok, hogy az iskola kérdését talán nem kéne szóba hozni. Most hogyan magyarázom el egy muglinak a Roxfortot?
          - Bentlakásos iskolába jártam, mint te is. Akkor épp… - Elharapom a mondatot. Nem volt az olyan régen, és ha elárulnám, hogy háború volt, akkor biztos nem tudná, miről van szó. Egy muglik számára nem létező háborút megmagyarázni pedig nehezebb feladat, mint egy iskolát. – Épp nagyon szigorú szabályokat vezettek be, hogy megreformálják az iskolát. Persze, ezeket később eltörölték, mikor rájöttek, hogy mekkora hibát követtek el. Szóval, azokban az időkben nem nagyon lehetett csak úgy ki-bejárkálni, és a hozzá kapcsolódó szabályok miatt, nagyon távol kerültem attól az életviteltől, amit korábban folytattam. A változást határozottan az hozta, mikor kiléptem a főiskola kapuján, és lerázhattam magamról a korábbi láncokat.
          Azért hogy újakat kapjak, de az már egy másik történet. Végül is sikerült egész jól távol tartanom magamtól ezeket a láncokat. Mégis úgy tűnik, hogy újakat akasztok majd magamra szeptembertől. Ilyen a világ, talán pont ez hiányzik még.
Ahogy egyre jobban csúszik fel a képzeletbeli hőmérő higanyszála, úgy kezd egyre több lenni a rajtam lévő ruha, de a kabátomon kívül nem áll szándékomban levenni semmit.
          - De igen, nem vagyok hozzászokva ehhez az időjáráshoz - mosolyodok el, de azért feltűröm az ingem ujját. - Most már nem tarthat olyan sokáig.
          De ha tíz percen belül nem szabadítanak ki, akkor nem törődök a továbbiakban a következményekkel, és inkább elhoppanálok innen vele. Nem akarom, hogy rosszul legyen, és kórházba kerüljön. Talán nem is kéne addig várnom, főleg miután Minerva feláll mögülem, és az ablakhoz megy. Megfordulok a széken, és kitartóan nézem a hátát. Nem kell sokáig, mert elaludnak a biztonsági lámpák, és visszakapjuk a normál fényt valamint a mozgást. Megkönnyebbülve sóhajtok fel, majd elmosolyodok csípős megjegyzésén.
          - Gondolod? Nos, ezek a bentlakásos iskolák már csak ilyenek.
Fogalmam sincs, hogy mennyi bentlakásos iskola létezik még a világon, de erős a gyanúm, hogy egyre kevesebb. A Roxfort viszont már évszázadok óta áll, és fog is még. Csak hát a muglik egyáltalán nem tudhatnak a létezéséről. Nem is tudom milyen változásnak kell eljönnie ahhoz, hogy valaha tudomást szerezzenek róla.
          - Hát, ez a probléma is megoldódott, valahogy.
          Az ablakhoz lépek, hogy megnézem, mi az oka annak, hogy elindultunk. A tűzoltókat még nem látom, talán a szerelőknek sikerült csinálni valamit. Vagy ennyi idő is elég ahhoz, hogy lehiggadva már ne okozzon zavart a mágiám a kerék működésében? Akármi is az oka, legalább beindult.
          - Van még kedved elmenni valahova? Vagy csak kísérjelek haza?
          Én már nem nagyon mennék máshova, de ha ő menni akar, akkor elkísérem. Ma éjszakára felelősséget vállaltam érte, és ez addig fog tartani, amíg el nem válok tőle a házuk előtt. A plafonra nézek, mert hirtelen eszembe jut még valami. A kerék ugyan beindult, de a légkondi még mindig nem. A lassú haladás ellenére is, a város fényei kezdenek eltűnni a házak mögött, és kezd a Temze egyre közelebb érni hozzánk. Kiegyenesítem az ingem ujját, majd a padhoz lépek a kabátomért, felemelem figyelve arra, hogy a varázspálcám ne látszódjon ki. Mikor a kerék eléri a talajszintet, Minervára mosolygok. Ő is és én is nagyon elgondolkodtunk az utóbbi percekben, ezért nem sok szó esett közöttünk. Azt hiszem, mind a ketten fáradtak vagyunk már, máskor egy egész év alatt nem történik velem ennyi minden, mint most.
          Kinyitják az ajtót, és sűrű bocsánatkérések közepette elhagyjuk a kereket. Bátorítóan mosolygok rájuk, elvégre nem tudhatják, hogy valójában az én hibámból állt meg a kerék. De érdekes a gondolat, hogy felnőtt korban is tud még olyan meglepetést okozni a nem szándékos mágia használat, mint most is.
          - Nem fázol?
          A meleg fülkéből kilépve a folyó melletti hideg levegő nem éppen kellemes. Igyekszem kilépni egy kicsit, mielőtt bármelyikünk megfázna. A metró fém kapujánál hagyom, hogy kinyissa nekem az ajtót, mivel sikerül bénáznom egy keveset. Szerencsére másodszorra már nem vagyok olyan látványosan tanácstalan a metróban, de még mindig inkább a felszíni közlekedést fogom előnyben részesíteni. Ezúttal egy másik megállónál szállunk le, ami talán közelebb van Minerva házához. Itt már nem annyira csípős az este, ezért lelassítom a lépteim.
A ház elé érve már nem megyek keresztül a kiskapun. Innentől már nem eshet bántódása.
          - Örülök, hogy megismertelek, Minerva – kezdek bele. – Köszönöm, ezt a ma estét. Olyan élményben volt részem, amihez nem sokszor van szerencsém. És – bár nincs rá szükség – vigyázz Kalap úrra!
          Tény, hogy a metrózás kifejezetten érdekes élmény volt, és a többi is szép sorjában. Nehezen válok el tőle, még akkor is, ha már meg van beszélve Párizs, de nem lehetek örökké mellette. Szeptembertől úgyis elválnak útjaink. Még megölelem búcsúzásként, aztán elindulok haza.

[Nem fázol?]

 

Willow&Minerva

Míg a víztükör felé közeledünk, magamban vigyorgok a jósnő gondolatára – biztosan nem lőne ekkora bakot, ha tudná, akkora troll lett a jóslástan RBF vizsgám, hogy szerintem ez már minimum óriás lehetne. Maradjunk annyiban, hogy ugyan a rossz dolgokban mindig igazam van, a jövőbe nagyjából olyan sikerrel látok, mint amilyennel most leplezem a zavaromat a lent várakozó szerelők előtt. Cinkosan figyelnek minket, és persze meg vannak győződve arról, hogy megoldották a problémát. Willow mosolyog rájuk, engem azonban még mindig hatása alatt tart a saját hibám tudata.
- Nem fázol? – kérdezi a parton, ahol a levegő jóval hűvösebb a bent tapasztaltnál.
- Á, én vagyok a Hókirálynő. Egy frigóba is bezárhatnál. – mosolygok most már én is, elvégre tényleg mindig megkapom ezt, mikor telente a többiek már három pulóverben és sálban grasszálnak otthon, én pedig felvetem, hogy előveszem a mamuszom.
Visszametrózunk, habár ezúttal mindketten kisebb hallgatásba burkolózunk, amire a zaj is bőven rásegít. Nekem a kerék körül forognak a gondolataim, a vállam minden apró zökkenésnél az övéhez ütközik, emlékeztetve arra, hogy ha elválunk, az valószínűleg örökre szól. Habár a fejemen a kalapjával érkezünk meg az utcánkba, tudom, hogy a párizsi találkozót puszta viccnek szánta megnyugtatásul, de nem mondanám, hogy elérte a kívánt hatást. Szerencsére a címe a karomra írva, papír ugyanis nem volt nálam, de szerencsére egy régi, alig fogó toll még igen. Mivel ez a ruhadarab nem töltötte velem a tanévet a Roxfortban, szabad prédául szolgált bármelyik testvéremnek, bár gyanítom, csak az öcsém olyan vakmerő, hogy fel is vegye, ennek a bizonyítéka lehet az íróeszköz is.
Hosszú, és számára kellemetlen beszélgetés következik reggel a tulajdonról, illetve arról, miért iszik, aki nem bírja.
- Örülök, hogy megismertelek, Minerva. – szólal meg komoran Willow – Köszönöm, ezt a ma estét. Olyan élményben volt részem, amihez nem sokszor van szerencsém. És, bár nincs rá szükség, vigyázz Kalap úrra!
- További szép estét, Willow, - mosolygok – én is köszönök mindent, csodálatos volt az összes apróság ellenére. Kalap és én vigyázunk egymásra, és akkor egy hét múlva á Páris!
Végszóképp megölel, enyhén borúsan szorítom magamhoz, aztán figyelem, ahogy elsétál. Pár percig nosztalgikus bánattal bámulok utána, elvégre olyan valószínűtlen a jövő. Fogadni sem igazán mernék rá, elvégre mi a garancia arra a találkozásra?

Merengve sétálok a konyha felé a kertben, néha átlépve a játékok fölött, felmarva egy doboz gyufát a grill mellől, élvezettel rágyújtva. Valahol nagyon jó érzés ez a kis rosszaság, elégedettséggel tölt el a tudat, hogy most bármit megtehetek. Figyelem a füst kavargó útját a csillagok felé, aztán miután végzetem, felóvakodom a szobámba – itt minden pont úgy fogad, mint ahogy elmentem. Az otthonos kupi közepén Maccavity alszik, a füle botját sem mozdítja az érkezésemre. Kinyitom az ablakot, az éjszaka hűs levegője beáramlik, majd gyorsan papírra körmölöm a karomon lassan elkenődő feliratot.  Nem tudván ellenállni a kísértésnek és a csínynek, újabb szálat húzok elő a dobozból, majd az ablakon mélyen kihajolva ismét füstölni kezdek a tájat nézve. Lassan, mintha vízből bukkannának elő, térnek vissza az este érzései és benyomásai…
- „Légvárként omlik szét a büszkeség, / Mert csak melletted vár az új világ.” – Willow végül bekapcsolódott a dalba, a legnagyobb meglepetésemre. Sajnos a kitörő ovációmat elnyomták a körülmények, de nagyon kedves pillanat volt.
- Alapíthatnánk egy bandát is! – nevetek, főleg mert nem tippeltem volna arra, ismeri ezt a meséből kicsent dallamot.
Ahogy az iskolájáról beszél, lelki szemeim előtt felbukkan a Roxforti birtok, amelyre tökéletesen ráillene ez a leírás, habár gyanítom, sok másik komoly intézményre is. Hmm, és a főiskola… már tőlem sincs messze.
Mélyen beleszívok a cigarettába, hunyorogva figyelem, köröket próbálok fújni belőle. Valahogy olyan szomorúan kellemes ez a hangulat itt és most, pedig tudom, hogy nem ez az életem, csupán egy pillanatnyi szelet. Szeptembertől a Roxfortban minden másképp lesz, nagyon messze leszünk egymástól, és ha át is hidalom a levelezés problémáját, a távolság megmarad. Vajon elég erős az érdeklődés, elég erősnek bizonyulnak a szálak? Kilehelem a füstös aromát, eloszlik a levegőben, és biztos vagyok benne, ha valaki feltenné nekem ezt a kérdést hangosan, a válaszom igen lenne.
Figyelem hát tovább London háztetőit, a pislogó csillagokat és a holdat az égen, bízva benne, hogy nem is távolodik el tőlem olyan nagyon az az éjszakai látogató…

"A whole new world
A dazzling place I never knew
But when I'm way up here, it's crystal clear
That now I'm in a whole new world with you"

Köszönöm az "új élményt", Mr. Fawcett!