sì, a loro piacciono i ravioli
Egy elegáns lépéssel korrigálom az ügyetlen hoppanálást, mely pont egy hóbuckára sikerült, azután egy-két rúgással megtisztítom a cipőmet. Annak ellenére, hogy a hideg azonnal elkezdi kicsípni az arcomat, annak ellenére, hogy Widow's Peak jelenlegi állapota emlékeztet mindarra, ami történt, mosolygok. Életem legjobb döntése volt hazajönni, minden nap látogatni, és most, hogy az ünnepek közelegnek, el sem tudnám képzelni, hogy újra értelmetlen, céltalan kapcsolatokkal, idegenekkel töltöm az időmet.
Összerándulok, ahogy a hasamhoz ölelem a kis, még forró tartó edényeket, melyben sok gyakorlás után első (anyám számára is) elfogadható raviolimat hoztam át ebédre Anathemának. A mosolyom lefagy egy pillanatra, ahogy megérzem a hegek maradványait arról az éjszakáról, majd azokat, melyeket a szörny a lábamon, a karomon hagyott, de összeszedem magam; ez a mi napunk, Greyback árnyéka éppen úgy nem fogja elrontani, ahogy senki más sem a múltból.
Óvatosan, halkan nyitom ki a kert kapuját. Jöhettem volna a kandallón keresztül is, mert, mint nem olyan régen kiderült, még azóta is könnyedén beengednének a ház védővarázslatai, mint régen, de úgy érzem, hogy illendőbb gyalogolni. Több év is kimaradt anélkül, hogy idejöttem volna, csak az elmúlt hónapokban kezdtem újra idejárni, és nem akarom úgy kezelni, mintha az itthon lennék. Különösen, hogy nem vagyok benne biztos, hogy Arcturusszal hogy állunk; még ha tudja is, hogy az nem én voltam, aki egész hetedévben gonosz volt vele, az, hogy elmentem Amerikába, biztosan nem oldotta meg a problémákat. Különösen az nem segítene, ha tudná, hogy miért jövök.
Anathema mindig különleges barát volt, de már nagyon régóta nem úgy gondolok rá, mint egy barátom húgára, akár egy saját testvérre. Nem tudom, mi történt volna Bruno nélkül, hogyan alakult volna az életünk, de még mindig őrizgetem a parfümöt, amit 1997 nyarán vettem, és amit ajándékba akartam neki adni, mielőtt randevúra hívom. Persze, az az egész régen volt, és megmérgezte a lehetőségeket, hogy mivé váltam, milyen nyomokat hagyott rajtam a háború, a vérfarkas és az Azkaban. Különösen az a rengeteg szörnyűség, amit tettem ellene, amit mondtam, ahogy megátkoztam. Ahogy majdnem a halálát okoztam, megöltem.
Sokszor ma is úgy jutnak eszembe azok az emlékek, mintha kívülről nézném az életemet, az emlékeimet, mint egy előadást. Csak egy utazó voltam, akinek nem volt beleszólása abba, hogy merre viszi a szél és a víz, de tudom, hogy mások számára az a valami nagyon is én voltam. Anathema az én arcomat látta, amikor a falnak nyomtam, amikor megátkoztam, a testemen pedig örökre ott vannak azok a nyomok; mindenki emlékezhet rá, hogy honnan szereztem őket.
A sötét gondolataimból a friss hóban található apró lábnyomok löknek ki, melyek átfutnak az örvényen, és a ház felé haladnak. Örülök is neki, még ha kicsit aggódom is miatta, hogy ismét kneazle jár Anathema után, aki kicsi kora óta retteg a macskaszabásúaktól, de a nyomok túl nagyok, és ahogy lejjebb hajolok, hogy megvizsgáljam, meg vélem állapítani: ezek bizony rókától származnak. Elég róka élt mindig a birtokunk körül (és a birtokunkon), hogy felismerjem a nyomaikat, és az állat potenciális jelenléte meglep. A vörös bundát nem nehéz kiszúrni a fehér tájban, de bármennyit jövök ide, nem láttam. Mindenesetre, ez egy jó hír, amit elújságolhatok Anathemának.
- Ha megmutatod magad, biztosan megetet. Talán be is enged.- tudom, feleslegesen beszélek a hideg levegőnek, de remélem, hogy a róka valahogy mégis hallja az üzenetemet, és ide fog sietni, hogy velünk töltse a délutánt. Biztosan megetetnénk, akár szőlőt is szereznék neki, ha nagyon kedves lenne, tudom, hogy az az egyik kedvencük. Ahogy a ház felé nézek, eszembe jut a gondolat, hogy az állat talán már a házban van.
Nem csapok nagy zajt, ahogy benyitok az ajtón, de a meleg mosolyt csal az arcomra. Sokszor érzem, hogy mintha hazatérnék Anathemához, mintha a második otthonom lenne Widow's Peak. El tudnék aludni a kandallóban ropogó tűz hangjára, a meleg illatokra, a kedves puhaságra, amit minden áraszt. Megrohannak az emlékek, a jók most felülírják a rosszakat, ahogy óvatosan a konyha felé veszem az irányt, ahol a házigazdát remélem találni. Tudom, hogy egyedül lehet, hogy Arcturus most is dolgozik, hiába kezd későre járni. Mosolygok, ahogy meglátom a konyhában, előbb, mint hogy ő észre tudna venni engem.
Nézem, ahogy Anathema ott áll, és süt valamit. Emlékszem rá, amikor apró volt, amikor együtt mentettük a kicsiny katicákat. Emlékszem rá, amikor felsegítettem a vonatra, és Arcturusszal közösen kerestünk neki egy kupét. Most is kedves, vékony, nyúlszerű, de keveredett valami más is az eredeti gondolataim közé. Szívesen töltenék több időt is mellette; most az sem jut eszembe, hogy bármilyen kedves, bármilyen udvarias, biztosan fél tőlem. Ez akkor sem jut eszembe, amikor megszólítom, csak későn.
- Mit sütsz? Kaphat...- kicsit megugrok én is, amikor látom, hogy hirtelen volt, amit mondtam, hogy megijesztettem őt, de visszanyerem gyorsan a mosolyomat, mely kicsit bocsánatkérő (reményeim szerint, anyám szerint csak szemtelenül tudok mosolyogni), és leteszem az ételt a pultra. - Ne haragudj... csak főztem ebédet, és gondoltam, hogy áthozom. Ezúttal nem lett katasztrofális, még anyám szerint sem.
Odalépek, és függetlenül attól, hogy ez a huszonhetedik kedvenc kabátom, ha lisztes, ha nem, megölelem. Talán megnyugtatja kicsit. Talán mégis a kandallón keresztül kellett volna jönnöm, akkor biztosan jobban alakult volna az érkezésem.