+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  A 96/97-es tanév
| | | |-+  Egyéb helyszínek
| | | | |-+  Egyéb helyszínek
| | | | | |-+  Wiltshire, a Malfoy-kúria
| | | | | | |-+  Kert a tóval
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Kert a tóval  (Megtekintve 4395 alkalommal)

Draco Malfoy r.
Eltávozott karakter
*****


hetedév / prefektus, iskolaelső

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2008. 04. 12. - 01:04:15 »
0

A kúria mögött nagyzoló, zöldgyepű kert terül el. A rajta átvezető utakat gondosan művészire formázott sövények, díszfák, nem ritkán mágikus növények szegélyezik. A kert végében egy mély, mágikus tó feketéllik.
Naplózva

Fenrir Greyback
Eltávozott karakter
*****

Alfa. Fenrirista. Voldemort szövetségese

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2008. 07. 26. - 17:44:31 »
0

Cissynek

Az még hagyján, hogy a Telihold utáni hajnalban érkezett az a nyársra való madár, azt még meg tudta bocsájtani, elvégre galád jókedve lett, ahogy végig olvasta a levelet, egy jó fél délelőttel később. Elvégre kinek van kedve egy vadászattal, üzekedéssel és verekedéssel töltött éjszaka után azzal töltenie a hajnalát, hogy holmi nőcskék szerelmesleveleit böngészi. Az, hogy találkozót kérnek tőle, nem épp a legszokatlanabb dolog, főleg, ahogy a Nagyúr csatlósait ismeri. Mindig van vmi nyűgjük, és azt hiszik, hogy majd a jó öreg Fenrir megold mindent, mert olyan veszettül romlott egy szerzet. Nah persze, ez szép és jó, ha meg is fizetik. Már ha megfizetik. De legtöbbször jön a nagy szavakkal való dobálózás, meg hogy a Nagyúr parancsára teszik amit és egyébkéntis, neki, mint szövetségesnek, kötelessége segíteni őket. Igen, általában itt szokott felállni az asztaltól vagy felmordulni és a kocsma vendégeinek a fele feláll, hogy szépen fogvicsorgatva vegye körül az elégedetlenkedőt. Igen, a kocsmája egy olyan hely, ahova emberemlékezet óta nem merészkedett auror. Elvégre azok sem hülyék. Legalábbis a nagy többségük jobban félti az irháját, minthogy bepróbálkozzon valami csínytevéssel.

Tehát, addig nincs semmi baj, amíg meghívják tárgyalni. Oda se neki. Még az sem lenne gond, hogy saját kis lakjába hívja a nőszemély, elvégre mégiscsak közelebb van az ágy, mint egy üzletben vagy kávézóban az Alszol útón. Így akár el is tekinthetne ettől az apróságtól, s nem is fektet rá nagy hangsúlyt. Ha úgy érzi, akkor amúgyis viheti magával az egész falkát. De az, hogy elvárják tőle az illő, vagyis civilizált megjelenést, már mindennek a teteje. Mintha egy csempésznek és fejvadásznak nem marconának és elrettentőnek, na meg célszerű viseletűnek kellene lennie. S mi több, ezzel megkövetelnek két olyan dolgot, amiért csak mérjobban morgolódhat. Mégpedig azt, hogy ne gyújtson rá és mellőzze a találkozó előtt a szeszt. Felfoghatatlan, miért hiszik az emberek azt, hogy egy farkasnak megszabhatnak akármit.

Így hát, hogy levezesse felgyülemlett feszültségét, oly cifrán elkáromkodja magát, hogy meg sem kísérlem lejegyezni, hisz még sokat látott személyemnek is igen sokkoló részeket tartalmaz, így, nem kívánva rontani a közízlést, inkább hanyagolom eme apró mozzanatot. S ahogy az lenni szokott egy hozzá méltóan mogorva személyhez, hegyeset köp a kerítés lábához, ahogy jobbjával int a vele tartó négy gyermekének, hogy szóródjanak szét kényelmesen a birtok körül, és maradjanak kívül. Elég, hogy neki be kell tennie a lábát egy áruló birtokára, még ha annak nőjével van is tárgyalni valója. Ám ahogy leengedi kezét, s pillantása rá szegeződik, elhúzza a száját, mit tovább tetéz, hogy a vaskos, élveteg ajkak szegletében nem parázslik a megjelenése szerves részét képező szivarcsonk. De visszafojtja az újabb igen ízes, istengyalázó szózatot, és inkább betaszítja a formára nyírt sövénnyel teleszórt, számára igencsak ocsmány kertbe vezető kaput, minek visszazárásával nem foglalkozik.

Meg lehet érteni, elvégre eléggé sokkoló a látvány és a tudat számára, hogy ujjai végéről tovatűntek a kedvtelve élezgetett, két-három centi hosszúra növesztett karmok, s hogy bőrének napbarnított árnyalatát nem fedi korom, alvadt vér vagy egy kis fegyverolaj. Ahogy halad keresztül a különféle formákra vágott növények alkotta kisebb parkon, furcsa párhuzamot kezd kiérezni a tüzifának való bokrok és saját maga közt. Nem így kellene festeniük. Elvégre a fák és a bokrok azért nőnek olyanra, amilyenre, mert az úgy vad és szabad és szükségszerű. Ahogy jómaga is inkább visel masszív, szinte aligha elrongálható ruhadarabokat, mint ezt a... Megborzong a gondolattól, hogy kiöltözött. Legalábbis felvette azt a viseletét, amit eddig egyetlen alkalommal sem volt hajlandó.

Ahogy ruhájára pillant, felötlik előtte a mai reggel emlékeinek zanzásítottnak vélt emléke. De nem, most is veri az isten, vagy hogy is hívják az ipsét, akihez imátkoznak, mert kibomlik előtte minden egyes részlet. Kezdve attól a pillanattól, hogy gondos összehajtogatás nékül egy széles körben széthajigálta sártában az általában viselt ruhadarabjait, s elég nagy ellenérzéssel ereszkedett a szállásterület peremén mélyülni kezdő tóba, azon át, hogy megborotválkozott, sőt, még valami szappant is hajlandó volt használni, mind minden állattól idegen dolgot, mintegy ezzel használhatatlanná téve szaglását, egészen addig, hogy felvette ezt a korántsem olyan megejtően falkavezéres viseletet. Újra és újra megborzong, ahogy meglátja magát a kúria tükröződő felületeiben. Van is miért. Ő, a nagy vezér, aki miatt az aurorok fele retteg, a másik fele meg takaros, három-négy láb mély gödrökben pihen, most visszafogott, mondhatni kimér léptekkel halad a zúzott kövekkel felszórt ösvényen, kihúzva magát, minden osonás helyett, kezeit könnyedén pihentetve a megszokásból combjaira csatolt, a nem kellően, de mondhatni kényelmesen bőre szabott, fekete nadrágban, melynek szára félig takarja lábfejét, mi több, esztétikus összhangot ad a lapos orrú, korántsem könnyed járásra kialakított cipővel. És igen, újabb morranással konstatálja, hogy a máskor kócosan széthulló, megállapíthatatlan árnyalatú hajzat, most kékesen csillogva és hollófeketén omlana vállaira, ha nem tenné meg a természet azt a szivességet, hogy kellemes széllel tartja mozgásban. S az csak fokozza mindezt, hogy a megszokott, szoros bőrmellény helyett szegycsontig szétnyitott, makulátlanul fehér inget és fölötte egy fekete, széles, elegáns varratokkal összeöltött zekét visel.S ha ez nem lenne elég, az oly veszettül göcsörtös, fúriafűzből faragott pálca is kulturált tokba siklatva kapott helyet a széles, fényesre sikált csattal rendelkező övön.

Nem, mostmár túl teszi magát azon, hogy túlontúl civilizáltan fest, s nem borzong meg, sőt, már nem is vicsorog tükörképébe, ahogy megkerüli a tavat, melyette inkább még egy igen terjedelmes és meglepően találékony fordulatokkal teli szitokkoszorú hagyja el ajkait, mielőtt megteszi azt a pár lépést, mely még a küszöbtől elválasztja, s két erőteljeset sújt öklével a fára, hátha az valamelyest csillapítja morgolódását és felgyülemlett dühét.
Naplózva

Narcissa Malfoy
Eltávozott karakter
*****


First Lady

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2008. 08. 20. - 12:39:30 »
0

-//Bolyhoskának//- "Repül a, repül, a GUMISÜN" Puszi

---A levél elküldése napján---

A birtok felett örvénylő fekete felhők a szabadba szólították. Az idő még csak kora esti órákban járt, de a szürke égbolton egymást érő villámok sziluettje bontakozott ki újra és újra. Ó igen, ez az, ami élteti. A villám, a vihar, a fákat tépő szél, és amiket mind ezek maguk után hagynak. Pillanatokig csak áll a bejáratnál és kémleli a kavargó eget. Ajka szegletére valami furcsa perverz, vagy talán sokkal inkább beteges mosoly húzódik. Majd kezére pillant és a fehér kecses újjak között nyugvó pergamenről rádöbben mi dolga. Egy levél… Ki bontja a gondosan összetekert papírt és újra olvassa. Gyönyörű kézírás… kacéran kanyarított gyöngybetűk kissé megdöntve.

/ Fenrir Greyback!

Gondolom, nem lepi meg levelem érkezése. Tudomásom szerint a nagyúr már felvilágosított az ügy mibenlétéről. Természetesen az időpont és a helyszín kötött apr.10.-én délelőtt 10órakkor jelenjen meg a Wiltshirei Birtokon. Elvárom a személyemhez illő megjelenést és viselkedést.

Narcissa Black Malfoy/


Egy röpke másodperc erejéig, elönti, az elégedettség érzése mialatt összehajtogatja a lapot. Nem udvariaskodik… minek… a lényeget leírta elégedjen meg ezzel.
Még mindig a kastély előterében állt és bár kedvelte az esőt legkevésbé sem volt szándékában elázni így változtatott eredeti tervén miszerint ő postázta volna a levelet és rátestálta ezt a „megtiszteltetést” az egyik manóra. Természetesen lelkére kötötte azt a tényt, ha nem hajtja végre a feladatot azonnal, nem hétköznapi kínokat fog átélni.

---10.-én---

Egy megszokott nap hatását keltette benne a reggeli program és teendők, de tudta, hogy aznap más kötelességei vannak. Kötelesség… Gyűlöli más akaratát teljesíteni, de néha még ő is rákényszerül. Hogy keserű szájíze lenne a találkozó gondolatától? Nem, nem mondhatnám. Sokkal inkább feszélyezve érezte magát. Ő. Pont ő… a saját házában.
Reggel óta nyugtalan pillant órájára és koránt sem azért, mert oly annyira óhajt valakit látni kinek az érkezése időhöz van kötve. A szentségit, hogyan is óhajthatna valakit látni, akitől jószerével kirázza a hideg.
Az időpont közeledtével visszavonult saját lakosztályába, melyből tökéletes kilátás nyílt a birtokra nyíló bejáratra. Az ablakhoz lép és tovább folynak sebes folyóként elméjében a gondolatok. A szabadban lévő borongós időnek köszönhetően, tisztán pillantotta meg tükröződő arcképét az ablak üvegén. Idegen arc tekintett rá vissza. Egyedüllététnek köszönhetően pár tünékeny pillanat erejéig nem uralkodott érzelmein, gondolatain és mind ez kiült arcának finom vonásaira is. Szokatlan volt látnia saját arcán érzelmek jelenlétét. Halovány érzelmek, mégis oly sokrétűnek tűntek. A gyűlölet, a düh, az undor és zavarodottság sajátos egyvelege. Ritka… De miért is adná meg a világnak azt az esélyt, hogy belé lássanak.
Egy mély levegő, hosszú szempillák kapaszkodnak, össze majd válnak szét és eme szempillantás alatt újra visszatelepedett vonásaira a rideg nyugalom… mint mindig.
Lassan a szekrény elé érve megakadt a szeme egy vérvörös ruhadarabon. Végig vezette kezét a ruha hosszán, a finom anyag futott végig kecses ujjai között. Ahogyan magára öltötte a könnyű selyem lágyan simult kifogástalan alakjára. A tükör elé lépett és halovány elégedett mosoly osont ajkai szegletére. Végre magát látta viszont. A haja rakoncátlan fürtökben omlott vállára. A csigák szabadon kuszálódtak össze mégis tökéletesen illettek az összképbe. A képbe, ami az aznapi szerepéhez illő volt.
Az óra elütötte a 10 órát. Oda sétált az ablakhoz és figyelte az érkezőt. Nem telt sok időben és az illető felbukkant a birtok kapujában. Meglehetősen bizarr látványt nyújtott… Egy vérfarkas elegáns öltözetben. Egy vérfarkas… A gondolat során az viszolygás és undor érzése futott át rajta. De a borzongás nem tartott sokáig. Még egy újabb gyors pillantás a tükörbe, majd a szalon felé vette az irányt. Félreértés ne essék nem az érkező miatt öltötte megára tengernyi állarc és szerep közül a démonét, mert csábítani vágyik. Hogyisne… majd pont egy ilyen fejvadász félét. De az üzlet az üzlet és most szüksége van a farkas szolgálataira.

//A szalonban//
[/b]

A szalonba érve elhelyezkedett egy a helység egyik enyhén félhomályba burkolózó szegletében helyet foglaló kanapék egyikén. Karjai és lábai finoman összefonódtak, jelezvén Fenrir számára azt a tényt miszerint szeretné, ha tiszteletbe tartaná a személyét és megtartaná a megfelelő számú lépés távolságot.
Két erőteljes kopogás visszhangzik a tömör kőfalak között. Könnyen mozdulattal suhint a levegőben pálcájával és az halk nyikorgást követve kitárul feltárva az érkező előtt a szalont.


Naplózva

'A mom will catch a grenade, take a bullet, stand in front of a train and ask God to take her, instead of her child.'[/center]

Fenrir Greyback
Eltávozott karakter
*****

Alfa. Fenrirista. Voldemort szövetségese

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2008. 09. 28. - 17:56:46 »
0

Cissynek

//szalon//

Hát igen, mit is várhatna el egy magától elszállt aranyvérű családtól, ahol még a szolgák is annyira unottak és leereszkedőek, hogy a nyomvadt ajtót sem képesek kinyitni, ha a farkasfia egyszer dühödted dörömböl. Még szép, hogy dörömböl, hogy nézne ki, hogyha dorombolna csak előtte, mint ahogy a legtöbb fehérnép, ha értő férfi foglalkozik velük. Nah egen, most is épp eléggé szét van karmolva a háta, a nyakán és a vállain éktelenkedő harapásokról nem is beszélve. Nah de mit szégyelje, hogy ért a különféle nők nyelvén, bár a Falkán belül elég egy kivillantott szemfog és egy kellően sürgető markolás, és nem kell sem köntörfalazni, sem óvakodva elvonulni.

Inkább nem gondol bele, hogy mennyivel kellemesebb dolgokat tehetne a maga mögött hagyott sátorban, hol az elmúlt éjjel oly asszonyokat ölelt, melyek egyetlen pillantásától halálra válnak a férfiak, emésztő lánggal égő haragra gerjednek a nők, s korántsem tűnik oly megfoghatatlannak és értelmetlennek a lehetőség, hogy vért ontsanak kegyeikért. Halovány mosoly férkőzik csupán az élveteg ajkak szegletében, mikoron feldereng előtte a kép, melyet akkor égetett elméjébe, mikor kilépett hajnalhasadtakor szállásáról, s a válla felett visszafordult. Egy gigászi medvebőr alatt megbúvó, három nőalak, mindössze csípőig takartan, hogy az arisztokratikusan sápadt, az enyhe kreol és a szabad ég alatt töltött évek során napszíttá vált bőrű, gömbölyded vállak, ívesen hajló hátak, s kecses ujjak harmóniát teremtenek a komor sátorban. S valóban oda vágyhatna, elvégre mit is akarhatna az ember, egy nyársatnyelt...

Nos igen, valahol itt lehetett, hogy a nagy alfának gondolatmenete megakadott vala, s az ő nagy bölcsességével mindössze oly gesztusra volt képes, mit máskor megvetett volna, alig érezhetően ugyan, mégis, meghajtotta magát a sarokban ülő nőszemély felé, míg fejében számtalan kellemes képben talált helyet mind a kissé távolságtartó viselkedés, mind az arc íve, mind pedig a test újra és újra megrajzolt vonala, elvégre mit érne egy népét igazgató Alfa fantázia nélkül... Bár egyes beszámolók úgy tartják, hogy... Khömmm, tehát a nagy falkavezér fejében oly sok kellemes gondolat fordult meg abban az óráknak tetsző szívdobbanásban, melyben belépett, hogy mindössze elmélyült az élveteg ajkakon pihenő félmosoly, s határozott léptekkel indult meg a szemközt helyet foglaló, uram bocsá', nőcske felé.

- Az aranyvérűek mindig túlzásba esnek... - Int szinte unott s hanyag mozdulattal, mintegy kröül mutatva a berendezés darabjain, s magát az egész birtokot, mi a természet megerőszakolásának tetszik az ő szemében, épp úgy, mint a legtöbb kert, liget, avagy épp arborétum, mit a városokba kényszerítenek. Melyet az emberek próbálnak korlátok közé szorítani, úgy, ahogy azt ő teszi velük, mikor karjai közé kerülnek, s rimánkodnak, vergődnek, könyörögnek csupán azért, hogy gyors halállal jutalmazza őket, s ne mutassa meg nekik, hogy ők mit tesznek a természettel.
- Ám Luciusnak jó szeme van a valódi értékekhez... - Szenvtelen és szemtelen bókol, épp úgy, ahogy a legerőteljesebb érzelmeket képes kiváltani a másikból, legyen szó akár szimpátiáról, akár megvetésről, akár egyszerűen gyűlöletről, mintegy volt neki, mint mindig, csupán azt akarta látni, hogy megtörjön a közöny és a tartózkodás, hogy a rideg felszín szilánkjaira törjön és ne kelljen önmagát is ebbe a tömény undorral eltöltő színjátékba kényszerítenie.

Ám sosem volt oly ostoba, hogy egyhelyben állva avagy esetleg fenyegetően közel kerülve ejtse ezeket a szavakat, így kényelmes, szinte otthonos léptekkel kerülte meg az egyik kis asztalt, hogy végig szemközt maradva a potenciális veszélyforrásnak tekinthető nőszeméllyel, töltsön két közepes pohárba pár öblös kortynyi, aranybarna italt, hogy napbarnított markaiba emelve a kelyheket, induljon meg ismét, a jobbjában tartott ivóalkalmatosságot nyújtva Cissy felé.
Naplózva

Olivia Lestrange
Eltávozott karakter
*****


Draco Pöttömbogara,Terror Angyala ^^

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2010. 04. 06. - 07:59:44 »
0



***




Halovány ködbe veszett a világ. Olyan volt, mintha minden eltűnt volna. Szinte minden fény kiveszett egy pillanat alatt és a magány, a csönd és a sötétség súlya szakadt a világra. Milyen lenne a föld ha tényleg minden így nézne ki? És mennyi a lehetősége mindennek az ellenkezőjére?
Lehetsz akárhány éves, lehetsz fiú vagy lány, lehetsz kicsi vagy nagy, szegény vagy gazdag... téged is érint. Érint és megráz, de hogy a sorsod mi lesz az...
Elkeseredetten dobtam be egy aprócska követ a vízbe, s lassú pillantással követtem a hullámok lágy fodrozódását, miközben a sötétség egyre oszlott, s a hold ismét előbukkant egy felleg mögül betöltve ezüst színnel a tájat. A csillagok halovány fénye megannyi apró gyöngyszemként ragyogtak, és mindez megnyugtatónak hatott, de én csak a baj újabb előérzetére tudtam koncentrálni.
Mert hát Draco viselkedése... anyu meglepően szótlan és kimért vele, sőt maga az egész iskolai élet hangulata... Mindenki olyan fura volt. Másabb, és kétkedőbb.
Nem vagyok vak, engem is mélységesen utálatos pillantások követtek. A Lestrange lány... no meg a Malfoy fiú...
Sajnáltam Dracot. Tudtam, hogy nincs könnyű helyzete, habár Narcissa is lehetne megértőbb vagy elnézőbb vele. Minden esetre akkor sem mentség a viselkedése. Mert még Vikitria egész jó fel, habár nem értem mit is eszik rajta... Parkinson egyenesen randa, habár ő meg folyton benyalizza magát és hát engedni csak kell a kísértésnek. De hogy Dean hogy kerül a képbe az már igazán furcsa... Hiszen Emily mindig is a... a nem túl közlékeny típusú emberek közé tartozott és hamarabb elvonult egy könyvvel mint a véla ikrek egyike, minthogy Parkinson nyomdokaiba lépve csorgassa a nyálát.
Nem, bizony én nem vagyok féltékeny... végtére is az unokabátyámról volt szó, vagy majdnem unokabátyámról, már ha nem nézzük az idióta családi körülményeinket. Szóval végül is rokon, meg hát Draco szinte bevállalva Rod szerepét, megszégyenítő tehetséggel pátyolgatott mindig is, mint egy ötéves dedóst. Vicces hogy mindig elfelejtette hogy én nem Beatrice voltam, aki apácaruhát ölt magára...
Kezembe újabb kavics kerül és újabb automatikus lendítésre emelem a kezem, majd ismét csak bámulom a víztükröt, miközben felhúzom a térdeimet és átkarolom magam, egészen picivé zsugorodva, és elmélázva. Csak akkor szűkül össze még jobban a tekintetem, amikor a tisztuló képben már nemcsak az én arcom jelenik meg, hanem valaki másé is.
Naplózva


Emily M. Dean
Adminisztrátor
***


■ leendő medimágus ■ ex-mardekáros

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2010. 06. 23. - 00:18:44 »
+2


Itt vagyok. Itt állok a hosszú, felvezető úton, mint eddig már oly sokszor, és most sem merek közelebb menni a házhoz. Mintha attól tartanék, hogy ha közelebb lépnék, milliónyi gonosz lény ugrana oda, körbekerítenének, és megpróbálnának megölni. Nos, jelen esetben ez még csak nem is tűnik lehetetlennek.
Sokszor jártam már a Malfoy-kúriánál, de még sosem volt bátorságom odamenni a házhoz. Sosem mertem bekopogni, és azt mondani, hogy üdv, Dracohoz jöttem, pedig már nem egyszer meg akartam volna tenni. Általában inkább ő jön el hozzánk – a probléma csak az, hogy amikor nem keres, késztetést érzek arra, hogy én keressem meg őt, bármennyire is tudom, hogy mindez ostobaság, és hogy már az elején megmondta, hogy nem mehetek oda. Nem szabadna. Még jó, hogy imádom átlépni a határokat, és fittyet hányni a szabályokra.
Gyönyörű ez a hely. Ha nem tudnám, hogy mi folyik a házon belül, azt hiszem, ezt tartanám az egyik legnyugodtabb helynek a világon. A kedvenc helyem a kúria mögötti kis tó, melynek vízén esténként ezüstösen törik meg a Hold fénye.
Most is egy ilyen este van, s bár a felhők olykor-olykor eltakarják a fényes égitestet, végül mégis legyőzi az elé gördülő akadályokat, hogy ismét tündökölhessen a csillagos égbolton.
Csend van. Lassan sétálgatok a kertben, talán erőt gyűjtök, magamban – mint mindig – most is azt kántálom, hogy de, most képes leszel rá, most nem fogsz visszariadni, és hogy ne aggódj, minden rendben lesz, ne légy olyan beszari, aztán persze sosem érek vele semmit. Ehhez én túl gyenge vagyok, és túl tapasztalatlan. Ha Draco tudná...
Leheveredem a zöldellő fűre, lehunyom a szemeimet, és a Lump-klub előtti délutánra gondolok. Arra, hogy együtt voltunk, hogy segítettem neki, hogy hálás volt. Arra, hogy utána együtt érkeztünk az összejövetelre. Büszke voltam, és boldog. Úgy éreztem, hogy minden rendben van.
Egy idő után persze minden elromlott – de ez az élet rendje, nem igaz? Már csak alkalmanként láttam Őt, és nem, nem éreztem jól magam emiatt. Miért nem lehet egyszer minden úgy, ahogy azt én akarom...?
Áh, de mégis minek agyalok folyton ezen? Hát nem tök mindegy? Egyszerűbb lenni hagyni az egészet, de persze én most is a nehezebb utat választom. Utálom, hogy ilyen a természetem. Egy apró sóhaj után végül gyorsan feltápászkodom, és elindulok a tó felé.
A parton egy aprócska kis kupacot látok meg – csak nem a Lestrange-lány? Mit keres az ilyenkor kint...? Elmerengek egy pillanatig, hogy odaszóljak-e, de úgy döntök, hogy inkább eltűnök onnan. Hirtelen mégis megfordulok, és közelebb lépek.

- Egy ilyen kislánynak ilyenkor már ágyban lenne a helye. - mondom végül hűvösen, mikor zsebeimbe csúsztatott kezekkel állok meg mögötte.
Naplózva

Olivia Lestrange
Eltávozott karakter
*****


Draco Pöttömbogara,Terror Angyala ^^

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2010. 06. 23. - 11:53:00 »
+2



***



Nem gondoltam volna hogy pont ő az, és hogy pont ide talál. Pont rám. Pont most.
Miért?
Miért miért miért?
Csak ez az egyetlen kérdés visszhangzik a fejemben és nem hagy szabadulni. Nem enged és ez csak még jobban felbosszant, sőt... legszívesebben őrjöngenék.
Mert mit keres itt! Ez itt nem egy putritelep! Neki semmi joga itt lenni! Ez egy nemesi kastély, a lakói mind egytől egyik tökéletesek, és ő még azt se érdemli meg hogy láthassa... senki sem érdemli meg! Még a koszos Mirol cafka sem!
Draco akkor is az én rokonom, akkor is csak hozzám tartozik bármit is művelnek ezek a... söpredék. Igen, söpredék, ahogy anyu is mindig mondogatja.
- Mit akarsz Dean? Beköpsz Narcissának? Csak rajta...-
Amennyire jeges az ő hangja, hát annyira jeges az enyém is. Csakhogy az enyémben van némi... utálat. Igen. Tisztán tapintható már lassacskán, de mit tehetnék? Nem tudom nem megvetni azokat, akik olyanok mint ők.
Ó naja, fogjuk a nevelésre.
Mert hát mit is nem lehet arra? Kezembe ismét egy kavics kerül és nagy erővel vágom ismét a tóba. Már csak azért is hogy ne lássam a képét a tóban. Idegesítő.
Miért van az, hogy mindenkinek az kell ami nekem megvan? Vikitria is, Tyara is annak idején, most meg már Dean is beállt Parkinson mellé. Lassan már Potter kellene csak a nyálcsorgatók közül és komolyan olyan érzésem lenne akkor, hogy egy totálisan jól megrendezett dráma kellős közepén vagyok.
Kezemmel beletúrok a hajamba, miközben félig hátrasandítok de épphogy csak pár centit mozdítom el a fejem.
- Mondd Dean, mi a frásznak jöttél ide? - kérdezem igazán érdeklődve habár nem túl lelkesen. Valahogy érzem már a választ. Túlzottan is.
- Itt úgysem látnak szívesen... nem is értem minek töröd magad...-
Csak az igazat mondom. Mindig azt tettem. De hát ez nem minden esetben a legtanácsosabb dolog. De azért mivel ő már csak a puszta jelenlétével megsértett, hát nem tudom megállni hogy ne folytassam. Tudom, hiba, tudom, nem szabadna feszítenem a húrt, mert vagy tőle vagy Draco-tól vagy épp bármely másik Malfoytól de meglehet, a saját anyámtól kapok megrovást, mégsem érdekel. Ők nem tudják, még csak sejteni sem sejtik hogy mennyire rossz mennyire fáj amikor rá mernek nézni és úgy mernek rá nézni. Mikor neki csak ők léteznek én pedig sehol sem vagyok. Szar dolog félredobott rongynak lenni. Hát most érezze kicsit ő is szarul már magát...
- Sosem fogsz felérni hozzánk...-
Halovány kis gúnyos mosoly kezd el az arcomon előtűnni, de ez inkább szomorkásabb mintsem örülős. Bizony, szomorkás. Mert bár az aranyvérűek legjava vagyunk, de ugyanakkor, valahogy... rosszabbak még magánál az ördögnél is. És ha lenne bárkinek egy csöppnyi esze, akárcsak Emilynek, az rég elhúzta volna már a csíkot, amilyen messzire csak tudja.
Naplózva


Emily M. Dean
Adminisztrátor
***


■ leendő medimágus ■ ex-mardekáros

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2010. 06. 24. - 00:19:26 »
+1

Sokszor gondolkodtam már el azon, hogy vajon Olivia mit hisz rólam. Mindig is tudtam, hogy nem szívlel, s mióta közelebb kerültünk egymáshoz Dracoval, egyre jobban érzem a felőle áradó gyűlöletet irányomban, bár ez a legkevésbé sem izgat. Nem kell jóban lennem vele, nekem ideális a jelenlegi állapot is, felőlem szidhat, utálhat, ez cseppet sem befolyásolja az életemet, a Dracoval való viszonyunkat pedig végképp nem. Mindennek ellenére azért gyakran érzek erős késztetést arra, hogy pofán vágjam a kis Lestrangeet, és a képébe ordítsam, hogy „én is aranyvérű vagyok, te okostojás”,  de ennél érettebbnek tartom magam, és nem állok le vitatkozni különben sem egy gyerekkel, nem lenne sok értelme.

- Miért köpnélek be Narcissánál? Szerinted az jó lenne nekem? Különben is, nem fogok kiszúrni veled... Legalábbis így nem. - mondom egy sunyi kis félmosollyal a szám szegletében, jegeskék szemeim megcsillannak a holdfényben. Vajon azt hiszi, hogy megrémít, ha gyűlölettel a hangjában beszél velem? Téved. Így sosem fogják komolyan venni.

- Csillapodj, Lestrange. Semmi szükségem a pattogásodra – fáj a fejem... - szólalok meg, s közben a homlokomat ráncolom, mintha szörnyű migrén gyötörne. Színészi képességeimet mindig elismerték... Hát akkor miért ne használnám ki a velem született tehetségemet?

- Mit keresek itt? Lássuk csak... Bár kicsi vagy még te ehhez, és nem kéne beleütnöd a csinos kis orrodat a felnőttek dolgába, elárulom neked, Draconál voltam, most pedig a gyűlésről jövök. Gondolom nem kell felvilágosítani arról, hogy milyen gyűlésről...

Hangomból továbbra is a hűvös kimértség, a nyugodtság cseng ki, annak ellenére, hogy valójában magam sem értem, hogy minek szálltam bele ebbe a vitába, főleg, hogy most éppenséggel hazudtam is neki, ezt persze úgysem tudhatja.

- És csak hogy tudd – éppenséggel én mindig szívesen vagyok itt látva. Nem mintha közöd lenne ahhoz, hogy mikor jövök ide. - teszem hozzá még egy gúnyos mosollyal az arcomon, majd elnevetem magam. Hogy nem fogok felérni hozzájuk? Mégis mit hisz ez a lány?

Viszonylag gyorsan az arcomra fagy azonban az eddigi széles mosoly. Csak nem szomorúságot láttam megcsillanni a kis Lestrange smaragdszínű szemeiben? Lehetetlen. Sosem mutatná ki az érzéseit, legalábbis abból ítélve, amennyit eddig láttam belőle, nem tudom elképzelni róla. Azért valamennyi empátia szorult belém is, így végül közelebb lépek hozzá, és a szemeibe nézek.

- Valami baj van? - teszem fel a kérdést, mely sokkal inkább hangzik semlegesnek és érdektelennek, mint aggódónak és kíváncsinak – annak ellenére is, hogy valójában olyannak szántam.
Naplózva

Olivia Lestrange
Eltávozott karakter
*****


Draco Pöttömbogara,Terror Angyala ^^

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2010. 06. 25. - 20:14:06 »
0



***



A csönd körbeölel, s azt kívánom  maradna csak ez, hogy elvesszek benne, hogy bolyongjak benne, hogy magam mögött hagyjam és mindent eltakarjon bennem, körülöttem, általam.
De Emily megszólal, válaszol, gúnyosan, dacosan, lealacsonyodó hangnemben.
Nevetséges. Még azt hiszi hogy ő tesz nekem szívességet. Azt meri gondolni, hogy igaza van, és hogy még én vagyok az, aki hálával tartozik neki.
Hah! Micsoda ostobaság.
Szóval nem árul be. Milyen remek hír. De ha bárki is arra számítana, hogy emiatt térden csúszva foglalom imába a nevét, az téved.
Ez ne... szívesség...
Habár nem is értem miért teszi meg, de tulajdonképp mikor is érdekelt engem valaha is Dean gondolkodásmódja vagy cselekedetei?
- Höhhhhhhhhhhhhh....-
Válaszra sem méltatom a nyafogását, csak egyszerűen egy félig meddig már túlzottan is becsmérlő reakció jön ki a számom.
Hisztis liba, akkor menjen máshova ha fáj a feje, ne engem baszogasson. Elegen járnak a nyakamra, a legkevésbé sem hiányzik még ő is.
Mindössze a szám préselődik halovány vonallá a dühtől, mikor közli jövetelének okát. Nem is a Draco-t érintő dolog miatt leszek idegbeteg, hanem a stílus, a hangnem na és a 'kicsi' jelszó hallatán.
Egyszer csak azon veszem észre magam hogy felpattanok.
Vele szemben állok, a kezeim ökölbe szorulva és legszívesebben most pofon vágnám, amitől tény hogy nem sok választ el, de nem... tudok uralkodni magamon. Végtére is Lestrange vagyok, nemes, míg ő hiába aranyvérű, egyenértékű a szememben az ócska kapafogú Grager-rel.
- Ó igen? Érdekes, valahogy a múltkor sem volt merszed belépni az ajtón! De tudod mit, nem érdekel. Ahogy az sem honnan jössz és hova mész, de arra mérget vehetsz hogy többet tudok nálad. Úgy látom elfelejted hogy ki az anyám és az apám, Dean. Nem kellene lebecsülnöd őket. És engem! -
Arcomba fújja a szél a hajamat, de ezzel sem törődöm már. Csak állok vele szemben és farkasszemet nézek vele, aztán végül inkább úgy döntök, jobb ha nem ilyen ostobaságokkal töltöm az időmet. Nem fér bele a körülajnározott hisztis lánykákkal való perlekedés.
De egy másodpercre mégis megtorpanok.
Hátrafordulok, de csak az orrom vonalán tükröződik a Hold átható fénye, meg talán azon a kis könnycseppen is, ami elindult sunyi módon titokban az arcomon és amit nem veszek észre azonnal.
- És jó lenne, ha végre te is megértenéd már, hogy nem vagyok egy ötéves, akit mindenki hülyének nézhet! -
A hangom tele van nehezteléssel, de hát ez teljes mértékben jogos. Asszem'.
Viszont nem akarok több időt eltölteni vele. Nincs értelme, és amúgy is még meg kellene keresnem Cissyt hogy kérjem, holnap szóljon Draconak, hazamegyek. Nem akarok többet itt maradni. Búcsúzkodni meg végképp nem. Mert sajnos egyre jobban taszít ez a hely is. Pedig eddig ez inkább volt az otthonom mint a Lestrange kúria, ám most... megint fordult a kocka...
Naplózva


Emily M. Dean
Adminisztrátor
***


■ leendő medimágus ■ ex-mardekáros

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2011. 02. 03. - 22:25:23 »
+1

COULD you CONTROL yourself?

Ajj, Merlinre, nekem most annnyira nincs ehhez kedvem... Miért kell mindig olyanba botlanom, akibe legkevésbé sem szeretnék? Ráadásul Lestrange pont ilyen, aki mindig ott van, ahol nem kéne. Jelen esetben meg persze, hogy vele hozott össze a sors... Néha kedvem lenne elmenekülni sorsanyu elől, de valahogy sosem sikerül. Vajon ez miért van?
Hihetetlen ez a lány. Egyszerűen fel nem tudom fogni, hogy hogy lehet valaki ennyire minden bájitalban kanál, és ennyire mérhetetlenül szemtelen. Rendben, nem vagyok annyira idős, és voltaképp közöttünk sincs akkora körkülönbség, de elvárnék egy kis tiszteletet. Már csak azért is, mert sosem voltam vele goromba – egészen addig, amíg el nem kezdett kötözködni velem. Azt pedig nagyon, nagyon nehezen viselem el.

- Höhh? Ennyit tudsz csak mondani arra, hogy nem árullak be Narcissánál, vagy ez nálad a „köszönöm” megfelelője? - kérdezem, továbbra is gúnyosan vigyorogva. Nehogy azt képzelje, hogy azért teszem, mert jólesik. Egy ilyen kislánynak ilyenkor már ágyban a helye.

Tulajdonképpen meg kell jegyeznem, hogy élvezem a helyzetet, annak ellenére, hogy tényleg majd' szétrobban a fejem, annyira fáj. Ráadásul fáradt vagyok, és nyűgös is, talán ennek köszönheti, hogy így viselkedem vele. Bár nem hiszem. Meglepődötten lépek hátrébb, ahogy felpattan, de továbbra is csak mosolygok. Most vajon azt hiszi, hogy meg tud ijeszteni a durcizásával? Nagyon téved.
Mindeközben egyre csak azon jár az agyam, hogy miért utálhat ennyire. Nem vagyok egy szent, ez biztos. Nem is akarok az lenni, ez is biztos. De vajon mit tehettem azon kívül, hogy beleszerettem Dracoba? Cseppet sem érzem magam rosszul emiatt. Egyáltalán... Nem is értem, hogy miért kell emiatt ellenségeskednie.

- Drága Olivia, vegyél vissza. Nem léptem be? Mégis honnan veszed ezt? Netán követsz? - kérdezem, féloldalas mosollyal az arcomon. Tehát szemmel tart. Mennyi érdekes információ derül ma ki. - Az gondolom eszedbe sem jutott, hogy létezik olyan, hogy hoppanálás. Hát persze, miért is jutott volna eszedbe... Kicsi vagy te még ahhoz.

- Itt az egyedüli, aki lebecsül valakit, az te vagy. Ha nem tudnád – és úgy tűnik, nem tudod, az én családom éppolyan befolyásos, mint a te családod. S hogy mit jelent ez? Azt, hogy velem sem érdemes játszani. Remélem így kvittek vagyunk. - mondom, és önkéntelenül is közelebb lépek hozzá, határozottan, komolyan nézek rá. Semmi mosoly, az arcom rezzenéstelen. Belül eltölt valami furcsa érzés, talán az elégedettség érzése? Meglehet. De aztán...

Hangjában a düh mellett őszinte fájdalmat is felfedezni vélek, s az, hogy elfordul, csak megerősíti bennem a gondolatot, hogy tényleg rosszul érzi magát. Nem akartam, hogy ez legyen... Hirtelen megbánás érzése támad bennem, s lehuppanok a földre, közvetlen amellett, ahol áll.

- Nézd... Én nem nézlek hülyének, és ötévesnek sem gondollak. Csak néha az ember nem érti, hogy pontosan mi a bajod vele. Itt vagyok én, egy rossz szót nem szóltam hozzád, de belém kötöttél. Én nem akarok veled háborúzni, és hiszem, hogy vagy olyan érett, hogy te is félretedd ezeket az ellenséges érzéseket. - mondom higgadtan, nyugodtan, és mindenekelőtt őszintén, miközben nem hagyom, hogy közbevágjon. Végig kell hallgatnia, amit mondok.

- Mi a baj? - kérdezem végül, hátha elmondja. Bár nem sok esélyt látok rá. De próbálkozni szabad, nem igaz?
Naplózva

Olivia Lestrange
Eltávozott karakter
*****


Draco Pöttömbogara,Terror Angyala ^^

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2011. 04. 04. - 17:47:10 »
+1



***



Csak cinikus pillantással nézek fel a lányra, aki fensőbbséges arccal áll felettem. Noha lehet nem is az, én mégis olyannak látom. Csak zért, mert Draco megfogja néha a kezét, mert szajhaként az ágyában tartja akárcsak másik húsz lányt... komolyan erre van annyira fel?
Unottan pillantok vissza a tóra és a kezembe akadó kavicsot jó erősen dobom el beleadva minden dühömet. Szemeim követik, ahogy a kő nagy csattanással éri el a víz felszínét, fogrozódást indítva, hogy eltűnjön a mélységben. A víztükör lassan kisimul s nekem az jut eszembe hogy bár minden ugyanolyan, lent megváltozott minden mert eggyel több kő van. Milyen érdekes.
- Nem érdekel Dean a családod, sem a származásod. Senki nem lesz egy Lestrange-el vagy egy Malfoyjal egyenértékű, bármennyire is bizonygatni tudja a tiszta származását! -
Nem, ez nem ellene szól, sokkalta inkább a belém oltott elvek szólalnak meg, de lehet ezt a másik sértésnek veszi. Még meg is eshet hogy felpofoz, annyira felhúztam, de akárhogy is, nem igazán tud érdekelni őszintén szólva. Sokkalta inkább jobb a vizet bámulni miközben átkarolom a farmernadrágba bújtatott lábaim és nézem az elnyúzott tornacipőmet.
Ő meg csak mondja mondja. Hogy nem érti. Mit nem lehet érteni? Hogy betolakodott ő is a családomba? Hogy elveszi azt aki a legfontosabb? Az egyetlen, aki törődik velem? Hogy ideje se marad már Draconak rám? Hogy rám se figyel ha odamegyek hozzá és ott van valaki más is... ? Hogy a tekintete, azok a szép macskaszemek nem is látnak igazán engem, hiába is néznek?
Ez miért nem lehet megérteni?
Halk sóhajt hallatok miközben egy könnycsepp gördül le az arcomon úgy hogy észre sem veszem.
Egyedül maradtam. Jobb ha minél hamarabb hozzászokom.
Legszívesebben hangosan visszavágnék neki, de nem teszem.
Nem ér ez a cafka sem annyit. Ahogy senki. Nem adom ki magam többet senkinek sem. Soha.
De mégis érzem a szavaiba az aggodalmat ahogy kérdez.
Tényleg érdekli vajon?
Csak most tűnik fel hogy potyognak a könnyeim.
- Semmi. Nincs semmi Dean. Menj az unokabátyámhoz, legyetek csak együtt, ahhoz értetek mindketten a legjobban, meg hogy hogyan nézzetek levegőnek mindenki mást is. Tűnj csak el vele a jó büdös francba! -
Hát legyen. Majd elleszek valahogy. Lehajtom a fejem. Nekem már mindegy. Várom a lépteket, hogy elinduljon, hogy magamra hagyjon. Hogy aztán jöhessen a megváltás, az egyedüllét, az örök barát.
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 02. 23. - 06:40:39
Az oldal 0.094 másodperc alatt készült el 50 lekéréssel.