A mindenkori mugliismeret tanár irodája/szobája

-Ha feltételezed, hogy ilyesfajta súrlódásokat elégnek tartom arra, hogy kielégítsék a kalandvágyadat, akkor attól tartok jobban alábecsülsz, mint egy átlagos mardekáros-*mert azért legyünk őszinték. Az átlagos diákok se vesznek falatkának se, pletykába se passzos pedáns és precíz alakom, de a mardekárosok... na ők tényleg hűségesek az elveikhez, legalábbis eddigi tapasztalataim szerint. Sóhajtva visszakalandozom a szobába, szinte szórakoztat a látvány, ahogy Melore küzd valami ellen, ami nem lehet az álmosság, nem lehet a közléskényszer, hiszen eddig semmi nem tartotta vissza, hanem inkább valamely érzület ellen. Lehet le akar ütni, feláldozni valamelyik idegen istenségnek, hogy aztán a lelkem örökkön-örökké továbbélhessen a kastély nagyszerű falai között? Merlinre! Mivel fertőzött meg ez a lány?*

-Egy kamaszlány buta kis vágyaira is érdemes vágyni, de ahogy te már mondtad, felnőttél. Ez nem jelenti azt, hogy a vágyaid szégyelnivalóak... nem. Sokkal inkább el kéne döntened, hogy mit is akarsz végre, mert én aztán nem tudom. Szerencsére-*még csak belegondolni is iszonyú, hogy micsoda halandzsa töltené meg az üresen elmászott pillanatait az értelmemnek, amikor éppen sikerül semmire nem gondolnom, és amint ez tudatosodik, már vége is, de legalább megvan rá az esély, hogy még visszatérhet a helyzet, a pillanat. Kedves. Szentimentális ostobaság, bosszantóak egy ilyen viharos éjszakán. Úgyhogy inkább fókuszálom a pillantásomat és a gondolkodásomat, nem rossz alany birtokában: éppen Melore-re.*

-Nem találod, hogy a saját képességeim, ösztöneim, intelligenciám és gondolkodásmódom sokkal nagyobb hátrányt jelene abban a rendkívül más életösszletben, amiben a „helyedben” lehetnék? Szerintem kifejezetten káromra lenne a józanságom-*még ha nem is dicsekedhetek vele annyit, mint amennyit megérné ahhoz, hogy tényleg elhiggyem én is, mert én már csak ilyen majdnem becsületes fickó vagyok.* -És akkor legalább tényleg van fejlődés és változás, elvégre azért lettem a „helyedben”, nem pedig folytatom azt a zsákutcát, amibe elindultál. Persze, hogy nem lennél jó pszichopata-*nevetek rá, majdnem megnyugtató hangon.* -Ahhoz kell egyfajta kezdeményező készség, bár tény, a furcsaságokat is éppoly rugalmasan fogadod be, mint ők tennék. Nem mintha lett volna szerencsém eddig akár egyhez is-*forgatja a nyelvem kegyesen a szavakat, mintha a világom békés, bárányfoltos idill lett volna.

Megcsóválom a fejem, szelíden nézek tanulatlan tanítványomra.*
-Drága Melore, kicsikegyed megint nem figyel rám-*nézem, ahogy nyúlik a kanapémon, alig tartja a fejét, megnyalom a szám sarkát, nem kéne engedni ennek az elvarázsolt gondolatnak, amit a villámok feszültsége szikráztat körülöttem. Mégis a gondolat tovább gombolyodik, mint holmi macskajáték.* -Azt mondtam, hogy mindjárt odaalszol a kanapémra. Nem pedig azt, hogy menned kéne. Persze nem ártana lefeküdnöd... valahol-*fűzöm hozzá nagyon bölcsen.*

Hátradöntöm a fejem a kanapéra, kissé kitekeredve pislogok rá és valahogy nagyon jó ötletnek tűnik megszabadulni a sárga-fekete nyakkendőmtől, amit, egyébként, csak igen nagy erőfeszítések árán vagyok képes ilyen hanyagul megkötni. Vagy ez mégsem lenne helyénvaló? Biztosan a kastélyban lesz valami, vagy, ahogy már mondtam, a szoba a hibás, akármi, de én aztán nem. Bármi is legyen, teljesen összekuszálja a logikus és távolságtartó válaszaimat és valami egészen különös, heves és kíváncsi eleggyé formázza őket.
- De hol találok ennél többet? - Olyan mintha... De nem, azért én mégsem. Szóval, ha nem én lennék, akár azt is mondanám el akarom csábítani. Képtelen lennék rá, ez természetes, de a pórbálkozás, szerintem önkéntelen. Miért is ne? Elveszíteni nem tudom, maximum észre sem veszi. Vagy nekem nem lehet ilyen szerencsém? Könnyen elhihetném és feladhatnám, de persze valami nem engedi. - A kalandok sosem találnak meg engem, pedig szívesen próbálkoznék, még, ha egyenlőre nem is vagyok képes öt percnél tovább megtartani a véleményemet.

Az, hogy felnőttem-e, már megint más kérdés, hiszen azt se tudom milyen az. Lehet, hogy pont ez, ez a természetellenes vágy az érintésére vagy a törekvés, hogy csak rám figyeljen. Ilyet csak a felnőttek csinálnak? A lényeg, hogy kimondta, szerinte már nagylány vagyok és... Ezt vehetem jelzésnek? Bátorításnak, vagy bárminek, amire annyira várok? Najó, a vallomást talán kihúzom a listáról, de attól még nem tudom elnyomni ezt a dolgot, ami talán a szívem hihetetlen dübörgésével hozató összefüggésbe. Valami történik velem és én akarom.
- Azt elég nehéz meghatározni mit akarok... - Úgy egy-nyolcvan magas, barna haj és szem, ijesztően igéző mosoly - megy ez. - Nem tudom mire kell vágynia egy felnőttnek, vagy, hogy egyáltalán miből lehet választani. Azt hiszem buta vagyok az olyan dolgokhoz, mint az élet. - Mások kibírják ilyen kérdések és állítások nélkül, viszont most rajta a sor, gyerünk cáfoljon csak meg. Ígérem nem fogok megharagudni.

- Őszintén? Nem hiszem, hogy az intelligencia bármilyen helyzetben rossz lehet, sőt szinte mindig képes átbillenteni a mérleget a mi... maga oldalára. Nem vagyok olyan merész, hogy azt állítsam, én is hasonlóan jó képességekkel rendelkezem. - Nem vagyok olyan merész, hogy azt állítsam van közös oldalunk. - A józanság, szerintem más dolog, de a tapasztalat az, ami végül eldönti, hogy egy helyzetben ki képes "jobban" reagálni, már, ha létezik ilyen. - A hangom már-már visszataszítóan nyálasnak tűnik, kétségbeesett diáknak látszom, aki bókokkal küzd a jobb jegyért. A baj csak az, hogy nem vettem fel az óráit.

- Mhhhm. - Olyan hosszan és elmélyülten hallgattam, hogy egy erőteljesebb levegővétel is dübörögve töri meg a csendet, mikor végre kitalálom, mi is a véleményem. - Lehet, hogy a furcsaságokat könnyen fogadom be, de ennek semmi értelme. Nem kéne félnem minden ilyesmitől, ha még nem tapasztaltam semmi igazán, nagyon különöset? - Ő nevet, én meg olyan gyereknek érzem magam, mint még soha, vagy mint mindig. - Mondjuk, még nőhetek, növeszthetek szarvakat vagy hegyes füleket és még egy vámpír is megharaphat, tehát ennyi erővel akár pszichopata is lehet belőlem. Sőt, megkockáztatom, hogy még jó is lehetek majd ebben aaa... munkában.

Persze ő leszidhat, mert tanár, de ez egy cseppet sem nyugtat meg, hiszen arra végképp semmi szükségem nincs, hogy ezekben a percekben még tanár is legyen. Már nyitnám a szám, hogy követelőzzek kicsit, de úgy is marad, mikor meghallom mire céloz. Most tényleg azt akarja, hogy aludjak itt? Vagy aludjak vele? Ilyenkor már nem tanácsos felmenni a klubhelyiségbe és amilyen szerencsétlen vagyok biztosan elkapnának, talán ezért akar itt tartani. Vagy másért, magamért? Esetleg a társaságom is kedvelheti.
Becsukom a szám, hogy aztán újra kinyithassam. - Csak az a baj, hogy nincs túl sok lehetőségem, pedig a lefekvés tényleg nem rossz ötlet. - Még sosem próbáltam ennyire ártatlannak hangzani, általában az ellenkezőjét igyekszem bizonyítani, de nézze csak meg, professzor, mit tesz velem. Arról jobb, ha nem beszélünk, hogy hogyan gyilkolja halomra a gyermekien ártatlan gondolataimat.

*Bámulatos, hogy az ifjú korosztály mennyire határozottan akar valamit, el is indul felé, aztán amikor a céluk már egészen közel van, akkor hirtelen úgy döntenek, hogy itt az ideje az elbizonytalanodásnak, miért is ne engedjenek a kételyeknek és a rossz gondolatoknak, és nekiállnak megtorpangatni. Visszatekintgetni a válluk felett, persze megint költői képletességgel szólva és lesik a menekülő utakat. Egyszeriben, mint ahogy Melore is teszi, gondosan kezdik el megválogatni korábban szabadon, féktelenül dobált szavait, különösen kellemetlen keretek közé szorítva a gondolatokat és csak a világos szemekben villognak tovább azok a különös, kacér kis fények…

…amiket inkább nem is fejtegetek magamnak. Ha nem, hát nem. Valahogy nem érzem úgy, hogy gondolatolvasó hangulatomban lennék, meghagyom az ilyen finomságokat másoknak.*
-Azt pedig neked kell kikísérletezni-*kelek fel, ha nem is hirtelen, de azért elég szembeötlően a székemről és tolom vissza a készséges bútordarabot az asztalhoz. Nem, túlzás lenne azt állítani, hogy határozott pontot tettem volna a mondat végére, mármint úgy az egész beszélgetés összes mondatának a végére, de a három pont közül, amit szokás tenni legalább egyet már kitettem.* -Én a magam részéről úgy vélem, hogy amint nem csak kérdezel, abban a pillanatban látni fogod a válaszokat. Persze mondhatnám, hogy amilyen a helyzet ebben a világban, úgy nem kell várnod egy percet sem és visszakívánod a nyugalmad.

*Nem mintha különösebben borúlátó embertípus lennék, inkább fogalmazzunk úgy, hogy óvatosan óvatlan. Hiszem, ha látom, gondolatok vezérelnek, ennek ellenére nem zárom ki, hogy bármikor történhetnek katasztrófák és személyes rémálomként vetődnek a normális, egyszerű emberek nyakába a mindenféle veszedelmek. Mindazonáltal az bizonyos, hogy erre nem itt, ebben a kastélyban fog sor kerülni, vagy legalábbis nem most.*
-Felesleges tovább árnyalnom azt, amit már elmondtam-*ehm, nem sierül leutánoznom azt a kollégákra jellemző hihetetlenül szigorú hangot, aminek hallatán még azok is megpróbálkoznak a gondolkodással, akiknek eddig semmi esélyük nem volt. Az én szavaim inkább úgy hangzanak, mint a nagyapa bíztatása, ami azért nem hízeleg a hiúságomnak.* -Mindazonáltal hízelgő, hogy így vélekedsz a józan képességeimről. De nincs ebben semmi rendkívüli. Nagyon kényelmes nektek, ifjaknak ez a kastély és már úgy látom lusták vagytok fáradozni azon, hogy ne csak lóbáljátok a lábatokat. Persze ez sem baj. Csak éppen ide vezet-*mosolyodom el, mert azért valahol szánalmas, hogy így áll a helyzet.

A kanapé elé sétálok, megállok tőle egy lépésnyire, megnézem magamnak. Kellemes jelenség, igen, vitathatatlanul kellemes, de ez még nem elég ahhoz, hogy kibújjak a bőrömből és könnyen bálványozhatóan heroikusan viselkedjek, az ilyesmit meghagyom az arra fogékonyabbaknak.*
-Elkísérlek a hálókörletedig-*mivel nekem szabad sétálni a kastély folyosóin, neki pedig nem lenne ildomos, mert aligha tudná azt az ésszerű magyarázatot adni a honnan érkezését firtató kérdésre, hogy tőlem sikerült most elszabadulnia korrepetálásról, amely foglalkozás sajnos nem érte el a célját. Na majd egy más alkalommal talán megváltjuk a világot.* -Hogy is lesz nyáron a rokonainál?-*kérdezem mintegy mellékesen, ha már egyszer belerekedtünk a mit, miért, hogyan és miért témakörbe, akkor legalább haladjunk valamerre. Bájos fiatal lány a kora éjszakában meglehetősen szétszórt tudatállapotban túlságosan kihasználható jelenség ahhoz, hogy ne akarjak mihamarabb megszabadulni tőle.*

Mesébe illőek lennénk, ha nem lennénk amúgy is varázslók. Így már, ilyen téren, nincs is hová fejlődnünk. Talán éppen ezért kell találnunk más tereket, ahol szabadon fejlődgethetünk, rajtam igazán ne múljon. Kifordulok magamból, akár fizikálisan is, ha ezt szeretné, mert én már csak ilyen egyszerűen működöm. Ez is csak egy játék, én meg képtelen vagyok betartani bármilyen szabályt, hiszen még a végén rámfogják, hogy átlagos vagyok. Az nagyon rosszul érintene, úgyhogy inkább futok még néhány értelmetlen kört.
Nem érdemes álcázni, meg nem is menne, úgyhogy, valljuk be a határaim kicsit kitolódtak mióta képes vagyok beismerni magamnak aaa... mit? Túl nagyot hazudnék, ha azt mondanám szimpatikus? Az őrülten szerelmes meg a másik véglet, szóval a gondolkodást kellene csak mellőznöm és minden rendben lenne. Erre természetesen képtelen vagyok szóval továbbra is nagy szemekkel bámulom, hiszen akármit is mond, az biztosan okos. Sőt, nagyon okos. A szavakat meg nézni kell, mi?

- Hát, kísérletezni... - Na tessék, már megint olyasmi, amin el kellene gondolkoznom, hogy érdemben válaszolhassak. De nekem nem megy, akármekkora hatalmas felnőtt is vagyok, a sejtelmes és titokzatos válaszadás sosem fog menni. Az erősségem a leplezetlen és sokszor bosszantó őszinteség, ami mondjuk csak részben igaz, de pont elég, ahhoz, hogy feltűnő legyen. - Szóval maga szerint nem az a megoldás, hogy keresünk valakit, akinek a válaszait feltétel nélkül elfogadjuk? - Azon kívül, hogy megint kérdeztem, ilyet nem mondunk a tanároknak! Lehet, hogy benne is van a házirendben.
A Roxfort minden diákja köteles egy bizonyos mértékű tartást mutatni. Ebbe beletartozik, hogy nem adja ki magát olyan mértékig, hogy az már a tanárai számára legyen kellemetlen.
Nagyjából így képzelem, kiegészítve azzal, hogy ez akkor is érvényes, ha az említett tanárt lehetetlen kellemetlen helyzetbe hozni egy diáknak... Egy hugrabugosnak... Najó, lehet, hogy csak nekem.

Viszont most már kezdem úgy érezni, mint a kisgyerek, akit elhagytak az utcán és a kedves rendőrbácsi már hetek óta mondogatná neki, hogy nem is fog örökre az őrsön lakni, még lehet, hogy érte jönnek. Helytállóbb lenne, ha a heteket lecserélnénk évekre, de ennyire azért én sem vagyok rossz véleménnyel magamról. Szóval egy unatkozó, lusta, elkényelmesedett tizenéves lennék? Hát, annyi baj legyen, be is ismerem, de úgy sem érek el vele semmit.
- Igaz. - Még sosem mondtam ki egy ilyen rövid mondatot, ilyen hosszú idő alatt, mintha csak tartalommal akarnám megtölteni a beleegyezésemet. Próbálkozni lehet, sőt úgy tűnik a próbákat kifejezetten szívesen látja a prof, még egy ilyen késői órán is. - Szóval, ha mondjuk flamingónak öltözve rohangálnék fel s alá kastélyszerte, középkori csatadalokat énekelgetve, az már egy lépés lenne a kevésbé egyhangú midnennapok irányába? Vagy rossz helyen keresgélek? - Már nem is teszem hozzá, hogy erre elég nagy az esély, hiszen a maradék magabiztosságom - látszatát - is eltüntetném.

Ő viszont feláll és és és csak egy lépés, egyetlenegy, azt már igazán megteheti. Nem kerül semmibe, ha már ilyen közel vagyunk egymáshoz történnie kell valaminek, mint az előbb emlíettt mesében, bár ott a szereplők sokkal kevésbé készülnek rá a dolgokra, mint mi, vagy inkább én. Egy perc és elmondja, hogy miért is muszáj itt töltenem az éjszakát. Talán csak fél, nekem mindegy, kivárom, ha már erre várok órák óta, másodperceken ne múljon. Nem veszek levegőt sem, a nagy pillanatok előtt illetlenség.
Aztán egyszer csak megszólal, végül is erre vártam, pontosabban mégsem, hiszen arról nem volt szó, hogy egyetlen mondattal összetöri az álmaimat. Valahogy nem tudom kifújni a benntartott levegőt, azt akkor szokás, mikor már minden rendben, de most nincs minden rendben, sőt! Most kéne azt mondania, hogy nem úgy gondolta, hogy nála ez az ellenkezőjét jelenti, sőt még egy rossz szóviccet is képes lennék tolerálni, de ezt így, ezt nem.

- Rendben. - nyögöm ki végül, mert ez a "legalább kérjen bocsánatot" egyik fajtája, az én világomban. De nem jó, azt kellett volna mondanom, hogy "igen, az jó lesz", de nem tudom miért, hiszen az csak arra lenne jó, hogy ne nézzen hülyének legközelebb. Csakhogy ő már világosan kifejezte, hogy nem lesz ilyen. - Köszönöm. - Gonosz remény, nem tudom, hogy képzeli. De ő sem, hogy csak így eltereli a szót, hát mi vagyok én? Ki képes ilyen hamar magához térni a sokk után? - Még nem beszéltük meg pontosan mikor megyek, de szerintem valamikor nyár végén. Tudja, mikor vége a tanévnek szeretnék egy hetet Londonban tölteni. Jót fog tenni a... kikapcsolódás. - Alábecsülöm magamat, egész értelmes válasz, bár bosszúnak épp értelmetlen, hiszen nem érdekli őt, hogy mi van velem, de mégis olyan jól esik kimondani. Talán még meg is valósítom, lehet, hogy tényleg jót tenne egy kis pihenés, bár az ilyen hirtelen támadt ötletek nem szoktak jól végződni.

*Mondhat bárki bármit, ha egyszer valamit egy lány akar, azt meg is szerzi magának, anélkül, hogy előtte figyelmeztetné a körülötte nyüzsgőket, hogy mégis mire készüljenek, de ez már nem újdonság, így meg az idők hajnala óta, csak engem lep meg mindig a tehetetlenség, ahogy a változatos hölgyemények reakcionálnak a tetteimre, például azt a kellemes hölgyet a gyorsétteremben… de mindegy mellékes, ha belegondolok, hogy nem is tudok nyüzsögni egymagam. Nem gondolok. Haladok a következő gondolatra, amelyiket már erősen átitatja az ágyba vágyás… vágya? Ennyit a költészetről.*

-Nem hát, hanem nahát. Ne kéresd magad, nem vagyok győzködős alkat-*mondom én, aki eddig tetteivel azért ezt a kijelentést szépen sorban és rendre megcáfolta, de annyi baj legyen, egy kis következetlenség már nem fog rontani se a renomémon, se a számlát nem akarja majd senki benyújtani nekem, nincs is mit behajtani rajtam, ártatlan vagyok, mint egy ma született patkány. De lám, mintha csak válaszolna a feltevésre végre olyan billentyűt pendít, amivel eltalálja a hangot. Biccentek.* -Kiváló Melore, kiváló-*nem a gonosz vigyor nem tőlem származik, bár tény, lehet valami a szememben, ami azt sugallja, hogy alig vártam egy ilyen kinyilatkoztatást.* -Ostobaság bárkinek is feltétel nélkül elfogadni a válaszait, sőt! Az csak olyan spóra szintű létezés. Miért gondolod, hogy ennyi, amit kaphatsz az élettől? A lehető legrosszabb gondolatnak tartom, ha urat keresel és hűséges szolgai alázattal figyelnéd a szavait. Ennél sokkal többre tartalak.
*Akármilyen kedvesen cseveghetnénk még a pszichéjéről, mégiscsak éjfél felé tart az idő és aligha hiszem, hogy ma már foganatja lenne bármilyen bölcsességnek, bár ki tudja. Lehet, hogy egy arany kivétel ül előttem és néz olyan szemekkel, hogy ha lenne szívem, akkor bizonyára összetörne ezernyi és millió kis fénytelen darabkára.*
-Rossz helyen igen, de ezt aligha tőlem kell megtudnod-*eltakarom a vigyorom egy pillanatig, amíg rendezem az arcvonásaimat, miközben távolabb lépek tőle, nem mintha ez a két cselekvés ütné egymást, vagy éppen egyenesen következnének egymásból, de olyan jól hangzott a gondolat.* -Bár ha mégis úgy döntenél, hogy megejted a produkciót, okvetlenül figyelmeztess. Látni szeretném, de fel kell készülnöm némely kollégák rosszalló tekintetére is és úgy kell tennem, mintha nem is tudnék semmit. Nagy feladat lesz, de megéri.

-Na de ne nézz rám ilyen árván-*kinyitom az ajtót, az amúgy se éppen perzselő éjszakának kastélyba szorult még hidegebb levegője úgy fog körül, mint egy rosszindulatú szerető, nem mintha meg tudnék nevezni bárki ilyesmit*-Elkísérlek a házadig, így legalább nem fognak még tovább taszigálni ezek a gonosz tanárok a bizonytalankodás lejtőjén-*aztán válaszol, én pedig bólintok, miként teszik azt a bólogató kutyák évtizedek óta. London. Füstös, szmogos, édes hely, a levegő harapnivalóan tele a szabadság ízével és az emberek tömegének összes reménységével, hiszen minden kapualjban megvalósulhat egy-egy vágyálom.*
-London tökéletes választás. Sőt. A lehető legjobb-*és most átváltok jóságos, pedofil nagypapára.* -A magam idejében én is eltöltöttem ott nem egy kellemes hetet. Már csak azért is érdemes ott lenni, mert közel van a mi világunk védelme, de mégis biztonságos távolságban a befolyásoló tényezőktől. A legjobb gyakorlatban megszokni a mugli holmikat, valamelyik mugliszületésű barátodhoz mész, vagy merészebben, egyedül vállalkozol a lakáskeresésé, kifizetés, önellátás ördögi körére, amibe a muglik is belerokkannak néha? Ne félj, egy nyelvet beszélnek ők is, az angolt.