Az első este

[;;az első estén]

;;az első estén

1997. 07. 14.;; 1:59
Beauly, a falu melletti erdőszélén

  Első nap. Tudtam. Bíztam Calebben, és sikerült neki épségben ideirányítani minket. Mondhatni még jó helyre is érkeztünk. Nem a falu közepére, hanem inkább külső részére érkeztünk, csak a rossz hír az volt, az erdő a falu másik végén terjeszkedett, így oda át kellett battyognunk. De végül is megérkeztünk. Most már van egy biztos támpontunk és végre valahára a biztonság érzetem is megerősödött, bár ok nélkül, és nem sokat, de mégis. Emmában és Calebben is ugyanúgy megbízok, ettől nem kell tartani, ha ők nem tartanak velem a pácban, akkor senki más. Caleb szerezte a sátrat, és mondhatom kifogástalan volt, majd meg is említem neki, igazán pofás. Emmával közös szobánk van, Caleb pedig egyedül alszik. Egy kisebb lakás, nem a rosszabbik mágussátor kategóriába tartozik. Még egy pont a közérzetemnek.
   A falu. Hát nem túl nagy, vigyáznunk kell, de legalább nem egy nagyváros, ami talán rosszabb lenne. Nem nagyon volt időnk falunéző körútra menni, csak annyit láthattam a településből, amennyit sötétben lehet látni. Nem tudom meddig leszünk még itt, ezt még egyeztetnünk kell, de ez eddig megfelelőnek tűnik, úgyhogy biztos vagyok benne, hogy nem csak pár éjszakát töltünk itt. Aztán majd meglátjuk.

   Emma kimerült, így ő most már a szobájában alszik, nem hibáztattuk, Caleb pedig vállalta az őrködést. Hálás vagyok a fiúnak. Amikor megismertem pálcát fogtam rá, aztán idáig jutottunk. Nem a legaribb, legédesebb, legkedvesebb mardekáros, és elég sok nézete van, amivel nem értek egyet, de a barátom. Talán az egyik legőszintébb.
   A szobában halkan kicsit tettem-vettem, de a zsebemben lévő kincsemről nem felejtkeztem el. Nem tudtam, hogy hova tegyem, hiszen, ha a többiek megtalálják, biztosan megkérdezik, mégis, honnan van, én pedig nem szívesen válaszolnék a kérdéseikre... Majd keresek neki egy megfelelő helyet, addig a zsebemben pihen. Nagyjából megmosakodtam - hiszen annyi por ragadt rám az út során, hogy ragadtam körülbelül. Nem tudok aludni, így gyarapítom Caleb társaságát.

   A sátor bejáratánál őrködött. Valószínű, hogy utána én következem, a "műszakja" végén. Ahogy kiléptem, megcsapott a langyos éjszakai levegő. Nyár van, és még az éjszakák is döglesztőek. A földön ücsörgött, én pedig törökülésben letelepedtem hozzá.
   - Szia. - félhangosan beszélek nem akarok üvöltözni, de suttogni feleslegesnek tartom.
   Előre hajolok és a könyökeimet kitámasztom a térdeimen. Vajon ő is fél? Vagy egyáltalán aggódik? Vagy ő csak egy kirándulásnak fogja fel a dolgokat? Lehet. Ha igen. neki van igaza, nem kéne nekem sem ennyit hisztériáznom. Én vállaltam, hogy elindulok velük. Aranyvérű vagyok, visszamehettem volna, de nem mentem. Én döntésem, és most meg kell innom a levét annak, amit főztem.
   Felnézek Calebre. Nem tűnik fáradtnak, még csak megviseltnek sem. Mázlista. Caleb, taníts engem is meg ilyen viselkedésre!
   - Mi újság? - az itteni helyzetre gondoltam, látott e valamit, és szerintem tisztában van vele. Miután válaszol belekezdek egy témába. Nem akarok erről beszélni, erről az egész herce-hurcáról, majd később megemésztem.
   - Mit gondolsz Emmáról? - halvány mosolyra húzódtak ajkaim. Caleb nem láttam még kikelni magából Emmát, például ha vásárol. Kíváncsi vagyok, mit gondol így róla, és addig sem rágom magam.

Barbinak

    Hát itt vagyunk. Megérkeztünk. Az egész annyira furcsa, még soha nem jártam itt. De Hopponáltam. Mármint, oké sikerült már olyan helyre hopponálnom, ahol még életemben nem jártam, mint például a Wolf ház, de ez valahogyan másképp sikeredett. Olyan furcsán másképp. Féltem. A lányok szerencsére nem vették észre de ampuportáltam, de legalább nem valami súlyosan.  Csak egy kis darabkát az oldalamból, de éppen elég ahhoz, hogy egy darabig kényelmetlenül dőljek hátra.  A lányoknak nem szabad ezt megtudni… elvesztenék a bizalmamat felém és akkor egyre döcögősebb lenne az út, ha rájuk bíznánk a hopponálást. Éppen ezért jöttem ki én elsőnek őrködni, hogy be tudjam kötözni feltűnés nélkül a sebet, holnap pedig kotyvasztok valami bájitalt, ami segít rajtam. Még jó hogy pár nyersanyagot lenyúltam Wolf nagyi konyhájából, és ha van, egy kis szerencsém a környéken találok boszorkány füvet és egy kis görvély gombát. Barbiéknak meg majd azt mondom, hogy elővigyázatosságból főzök sebbenövesztőt.

    - Te is unatkozol? – kérdeztem a jobb kezemen tekergőző Maot közelebb emelve magamhoz. Szegényem, mi mindent átélt már velem. Jó formán hat évig Ő volt az egyetlen barátom a Roxfort falai között. S most ide is elkísért. Igazából azért akartam mindig is zöld kígyót, hogy „hű de klassz, mint a Mardekár kígyója…”, hát igen, változnak az idők. Rá kellett ébrednem, hogy az összes kis zöldtaláros képmutató pióca. Persze akkor jönnek, amikor nem tudják a bájitaltan házit… undorítóak. Naná, hogy mindig rossz leckét adtam nekik, naná még hogy én dolgozzak helyettük. Idióták.

     Gondolataimból gyorsan kizökkentem, hála a mosolybanyából átment depisboszinak. Szegény Barbi, bár csak tudnék rajta segíteni… de valahogy nem megy. Nem tudom, mit szeretne, mire gondol vagy, hogy egyáltalán mi baja. Az útibbi időben olyan zárkózott lett, a levelei keveset mondóak, titokzatosak. Mintha tőlem várna segítséget anélkül, hogy tudnám mi a baj. De ezzel csak összezavar…
- Öh. Hello – viszonzom a köszönést és továbbra is nézem a nagy sötét semmit. Bal mutató ujjammal elkezdem cirógatni Mao fejét és unottan válaszolok a lánynak.

    - Semmi. Nincs itt semmi. Unalmas egy hely… pont megfelelő – közlöm az utolsó két szót megtoldva egy bíztató mosollyal. Igazat mondtam, Beauly egy elég varázsmentes kisvárosnak tűnik. Hogy? Emma? Most hogy jön ide Emma? Minden világos. A szőkeség kimerülten horpaszt Barbi meg most unalmában kijött hozzám. Ha nincs ló jó a szamár? Poén.
- Aranyos, illetve elég fura. Tök depi az egész csaj és olyan, mint aki most szökött az Azkabanból. –. Találó hasonlat, nem szokásom ennyire becsmérelni egy amúgy szimpatikus személyt, de: Emma bűzlik. Sok mindenen mehetett keresztül. De min? Mitől menekülhet ennyire egy lány? Mi lehet az, ami ennyire elvette a kedvét a mosolytól. Hiszen láttam a suliban, egy kész energia bomba volt… most meg. Még mindig nem nézek Barbira, bámulom az üres sötétséget.
- Mi történt vele? –

[;;az első estén]

;;az első estén

1997. 07. 14.;; 1:59
Beauly, a falu melletti erdőszélén

  Oldalra sandítottam. Mao. Mondjuk úgy, hogy, amikor Caleb először nyomta a kezembe… na, igen. Meglepődtem. Tudtam pletykákból a „kis különc a kígyóval”, és én is úgy gondoltam: „Úristen ki lehet ez?”. Persze a kígyó nem olyan, hú de durva, de azért nem mindenkinek van a zsebében egy piton, vagy anakonda. Tartottam tőle. A gondolaton halványan elmosolyodok. Első találkozásunkkor felment bennem a pumpa és átkot szórtam rá. Ki tudta volna, hogy még legjobb barátok is lehetünk. Kiderült, hogy csak azért lökték ki a pikszisből, mert nem az aranyvérmániás, beképzelt, lóvés nagyszájú, mint a többi háztársa. Természetes volt ez a mardekárosoktól: akik nem úgy viselkednek, mint ők, már ellenség. Ha belegondolunk az egész elvek kérdése. Sose ítéltem el a mardekárosokat. Ez ellentmondásnak hangzik, de ha gyökerestül ragaszkodom ahhoz, hogy minden zöld taláros egy szadista idióta, akkor most nem Calebbel ülnék itt. Igen, óvatos vagyok a mardekárosokkal szemben, de meg kell nézni: Caleb majdnem az egyetlen barátom, akiben teljes mértékben megbízok, és számíthatok rá. Mondjuk a további barátok listája nem túl hosszú, így sem. James és Emma. Emma nem az a fajta, aki… hogy is mondjam, rá is mindig számíthatok, de sokszor veszíti el a fejét, persze rengetegszer jogosan. James pedig… Nem tudom, hogy felsorolhatom-e a barátok listájára. Ez bonyolult, és semmi kedvem sem volt most magamba fordulni és elmélyedni ezen.

   Semmi mágia. Valóban nincs itt semmi az ég világon, csupán mi. Ez egy darabig jó hely lesz, úgy gondoltam több hétig is maradhatunk, ha semmi gyanús nem történik, illetve nem válik a helyzet egy aprócskát is veszélyessé, mert akkor tűzünk innen, mégpedig azonnal. Utána hova? Mióta megérkeztünk, ezen járt a fejem. Szörnyű vagyok, még meg sem érkeztünk, de már a többi lehetőségeket gondolkozok. Jobb félni, mint megijedni! Hát én félek.
   Még egy darabig néztem Maot, de végül Caleben pihent meg a pillantásom. Nem bírtam ki, hogy ne nevessem el magamat. Nem volt egy óriási kacaj, de épp elég volt ahhoz, hogy szám elé kapjam a kezemet, hogy ne röhögjek hangosan. Kuncogás talán, de a lényeg az volt, hogy mosolyogtam. De régen mosolyodtam el. Látszik, hogy messze voltam Calebtől, akármennyire is epés megjegyzései voltak, mindig megnevettetett vele.
   Igaza volt, Emma egyszerűen szörnyen nézett ki, akár egy hajléktalan. Nem akartam megsérteni, így akárhányszor megkérdezte, hogy fest, mindig kímélő választ adtam.
   A kérdésen elmerengtem egy kicsit, és összefogalmazva a mondatokat, vázoltam fel neki a szituációt.
   - Emmának szörnyű nyara volt… ahogy mindannyiunknak. Csak tudod Em érzékeny teremtés, gondolom, már neked is feltűnt.  Mint tudod, van egy bátyja, aki szintén a Roxfortba járt, aki úgymond… hát mardekáros volt. – miután fejbe ütött, hogy mit is mondtam, gyorsan mentegetőzni kezdtem. – Vagyis, érted, hogy nem úgy… na! Te más vagy! Ezt úgy értem, hogy a bátyja inkább a rosszabbik félhez tartozott és… - vettem egy mély levegőt, és úgy döntöttem inkább folytatom. – Emma szüleit meggyilkolták, és csak ő maradt meg Brandon a családjából. Eddig oké, de, mint kiderült Brandon halálfaló. – hatásszünetet hagytam – Ő ölte meg a szüleit is, és miután Emma rájött erre, felejtés-átkot szórt Emmára, a saját húgára! – számomra ez megbotránkoztató volt – Az átok valószínű gyengére sikeredett, így Emma lassacskán ismét visszaemlékezett mindenre. És Emmánál betelt a pohár. – szappanoperának is elmenne, ha nem lenne ennyire tragikus.
   Tisztában voltam vele, hogy nem csak Emmel történtek tragikus események, de mégis együtt éreztem vele. Én még viszonylag jól feldolgoztam a háborút – már amennyire fel lehet fogni ezt ép ésszel -, még ha cselekvéseim az ellenkezőit is bizonyítják.
   Csodálom, hogy nem különösebben faggattak engem, hogy miért is csinálom végig ezt az egészet, mikor kényelmesen hátradőlve nézhetném végig a háborút aranyvérűként a Roxfortban. Nem panaszkodom – beleuntam a magyarázkodásba, főleg Wade után-, csak meglepődtem. Nem is igazán bánom, sőt! Sokáig gondolkodtam, hogy majd egy „tábortűznél” kitálaljak e mindenkinek, ezzel ösztönözve őket is. De mindenről, a gyűrűről, a nyaramról, a terveimről. Féltem, hogy beleunnának az antitündérmesébe.

Mardekáros? Mi az, hogy – áh. Rögtön kijavította magát, mint mindig. Ez is egy amolyan tipikus "Barbi húzás" volt. Ezeket volt időm kitapasztalni a suliban, de úgy tűnik, újra hozzá kell szoknom. Ahogy Emmáról beszél, érzem, hogy Barbi majdnem sajátjának dolgozza fel a történteket. Együttérzés? Valószínű, ámbár ez az érzés belőlem valahogy hiányzik. Persze el tudom képzelni, hogy milyen lehet most szegény Hugrabugosnak, de valahogy hidegen hagy. A saját problémája, miért beszéljünk róla mi is? De ezt nem mutathatom ki úgy, ahogy szeretném, Barbi csalódna bennem. Hát akkor? Színleljem, hogy együtt érzek? Fölösleges. Inkább lezárom, valami frappánssal a témát aztán jól van.
- És egyesek még várják a nyári szünetet.. – na jó, ez nem lett túlzottan frappáns, de megteszi.

Kellene valami beszédtéma… de még is mi ilyen lehangoló beszélgetés után? Eleve nem jut az eszembe semmi túl vidám itt a semmi kellős közepén. Habár tény, hogy legalább nyugalom van, lehet, hogy unalmas itt, de a halálfalók nem kergetnek. Ez igazán pozitív pont Beauly mellett, nos nem? De nem maradhatunk itt sokáig. Előbb utóbb feltűnik a lakosoknak a három furcsa sátrazó és nem tudom kizárni a halálfalók járőrözését sem. Ha pedig abból indulunk ki, hogy a Minisztérium már Voldemort irányítása alatt van, mi pedig nem tudunk meg lenni mágia nélkül… biztosan bemérnek minket. Egyáltalán azt sem tudom, hogy Emmán rajta van-e egyáltalán a nyomjel. Tényleg, nem is hülyeség, a biztos az, ha megkérdezem Barbit.
- Őöő Emma ugye már betöltötte a tizenhetet, ugye? – kérdezem lappangó gyanakvással a vigyorbanyát. – Nem lenne jó, ha követnének minket. Pláne, hogy a bátyja ilyen kis öhmm „huncut”… - huncut. Igen huncut. Jobb szó nem jutott az eszembe az „eszeveszett über gonosz retek” megfogalmazására. Habár így elmondás alapján nem nagyon ítélem el a srácot, ha azt vesszük, hogy én is megöltem a szüleimet. De ezt Barbi nem tudja és jobb is így. Nem is törődve a lány válaszával kibukik belőlem a következő kérdés.
-Innen hova menjünk? Nem maradhatunk itt túl sokáig… - . Tudom, hogy imádja a témaváltásaimat…

Tényleg nem ártana gondolkodni a dolgon. Nagyjából három napot adok ennek a helyek, aztán ha úgy van, simán visszajöhetünk, de ezért meg is kell hagyni ezt a helyet, hogy legyen egy hely, ahova menekülhetünk. Nem, de bár? Biztos találunk egy helyet, ahová mehetünk, hiszen elég nagy az ország és mindhármunk sok helyen járt már. A következő hely, ami eszembe jutott menekülési helyként egy wealsei rét volt, ahol még anno Rozalival voltunk gyógynövényeket gyűjteni. És nem is ártana feltölteni a gyógynövény készleteinket, plusz még ha jól emlékszem ott a közelben volt egy gyümölcsös, ami meg még inkább jobb lené étel szemszögéből.
Étel… nos, igen, azt hiszem holnap le kéne mennünk a faluba körbe nézni…