FREDERIQUE ABENION LAMPARD
alapokteljes név || Frederique Abenion Lampard
becenév || Freddie , Abe , Lam
nem || Férfi
születési hely, idő || Franciaország , Le Havre – Születési év függ az oldal jövőjétől
kor || 17 éves
faj || Ember
vér || Félvér
évfolyam || 6. évfolyam
a múlt* Borús éjszaka költözött a Beauxbattons Mágusakadémiára, és annak hatalmas területeken terpeszkedő, csodálatos birtokára…a fellegek csak gyülekeztek, és eltakarták a varjúszín égbolton ragyogó ezernyi csillagot. Mintha a rég elhunyt, odafentről figyelő hatalmas mágusok sejtették volna, hogy ehhez a naphoz efféle búskomor időjárás dukál. Az eső is lassan szitálni kezdett, siratva az eddig töretlen, és kicsapongó fiút…
A hatalmas épület jobb szárnyának egyik ablakából, melyet vérvörös, széltől lobogó függöny próbált leplezni, halovány gyertyafény pislákolt ki a végtelenbe…odabent egy korosodó asszony üldögélt az íróasztala mögött, hátát a bársonnyal párnázott széke támlájának vetve. Kezei az asztalon pihentek összekulcsolva, tekintete pedig az előtte ülőre révedt…várt…várta a kért beszámolót, mert eldöntötte, ennek alapján ítélkezik majd deákja felett.
A túloldalon egy tizenéves kor derekát taposó, jóvágású fiú üldögélt, előre dőlve az asztal intarziákkal díszített lapja fölé a székéből…feje majdhogynem a bükk fenyőn koppant…az asztalon könyökölt, kezeit a saját tarkóján fonta össze…aztán egy sóhajt követően feltekintett…*Rendben, elmesélem azt, amit egyesek az életemnek neveznek…bár én inkább ragaszkodnék ahhoz, hogy ez nem élet, sokkal inkább valami kín, ami kövezi a múltam éveit, és kísérti a jövőmet. 1979. október 15.-én születtem Le Havre városkájának egyik kisebb, és eldugottabb kórházában…Császármetszéssel emeltek ki az oltalmat nyújtó pocakból, merthogy édesanyám aznap balesetet szenvedett az édesapám miatt. Bizony, jól értette…amiatt a részeges szemét miatt kellett döntenie az orvosnak, hogy én éljek, vagy az, aki a szíve alatt hordozott nyolc teljes hónapon keresztül. Anyu nem volt éppen beszámítható állapotban, mégis, volt ereje ara, hogy kérlelje az orvost, mi több, állítólag könyörgött, hogy én éljek…apám alig állt meg a lábán, így a szülést vezető természetesen édesanyám kérésének tett eleget. Ahogyan később megtudtam, az apám illuminált állapotban tért haza, és egy vitát követően lelökte édesanyámat a lépcsőház folyosójának lépcsőiről…a szomszéd hívta ki a mentőket.
Akkor bemutatnám a szüleimet is, minthogy ők a rémálom kezdetének kiváltói. Édesanyámat Victoria Lampardnak hívták, átlagos kispolgári angol család egyetlen gyermeke volt. A szülei a whiskey lepárlás mellett egy kis krimó bevételéből éldegélek, végtére nem is olyan rosszul Skócia egyik kisebb városkájában. Habár édesanyámat nem ismertem személyesen, úgy gondolom, ő a Világ legcsodálatosabb asszonya…és nem csak azért, mert mellettem döntött annak ellenére, hogy ő meghal a döntése miatt…hanem egyszerűen érzem…biztosan szeretném, ha ma is itt lenne közöttünk. Az ő génjei erősebbek voltak bizonyos tereken…tőle a jellemét örököltem, és a szemeimet. Agyafúrt, és elmés asszony volt a mesék alapján…
* Freddie hangja elcsuklott egy pillanatra…és minthogy jelleméből fakadóan nem szerette, ha gyengének látják, oldalra tekintett…Egyik kezét megemelve emelt ki egy medaliont talárjának, s az azalatt húzódó ingjének takarásából. Az egyik festményt kezdte fixírozni mélyfekete szemeivel. Midőn sikerült elegendő erőt gyűjteni a folytatáshoz, visszatekintett. *Édesapámat Dominique Abenion-nak hívják, ő jelenleg is Le Havre városában él abban a házban, ahol éveket kellett eltöltenem. Magánkereskedő, van egy saját zöldséges boltja a főutcára ívelő egyik sétálóutca sarkán. Tőle örököltem az agresszív, kicsapongó énem…és mivel elzásziai, így a tartózkodó magatartásomat is.
Szóval a gyermekkorom eléggé rendhagyóan sikeredett, minthogy a születésem után jobbára Dom szülei gyámkodtak felettem, amíg ő bírósági perekre járkált…mert Rose néni és Albert bácsi beperelték őt egyetlen lányuk elvesztése után. Az apámnak nevezett valaki szülei szerettek volna kimaradni ebből a drámából, éppen ezért nem igazán foglalkoztak a dologgal. Aztán amikor a helyzet már kezdett elfajulni a két, két teljes esztendeje csatázó fél között, ők bejelentették igényüket, és a bíróság az ő javukra ítélt meg, tekintve az életkörülményeiket, és segítőkészségüket. A mamát Karine Abenionnak hívták, míg a papámat Phillippe Abenionnak…szerettem őket, mert megtettek értem mindent, ami lehetséges. Szépen lassan cseperedtem, és apu állandóan jött meglátogatni, hogy is vagyok, és miként is zajlik az életem…hetente többször is tiszteletét tette, bár a szülei óckodtak az állandó megjelenésétől, mondván, nem szeretnék, ha bármiféle kapcsolatom lenne vele…merthogy az eset után elhidegültek a gyermeküktől. Amikor Dom eléggé akaratossá, és fenyegetővé vált ez ügyben, egyik hétről a másikra elköltöztünk Nantes-ba. Rose néni, és Albert bácsi megkapta a címet, így ők látogathattak továbbra is. Nagyon sokszor meséltek arról, hogy különleges vagyok, és majd évek multán megértem, mire is céloznak…soha nem mondták el pontosan, hogy mire gondolnak…csak évekkel később tudtam meg…Anya boszorkány volt.
A költözést követően valamelyest nyugalmasabb volt az életünk, és én is a normális kerékvágásban cseperedhettem…igen, életvidám gyermek voltam egészen ötéves koromig.’84 nyarán a papámat elvitte valami betegség, amelynek következtében a mama idegösszeomlást kapott. Voltak tiszta pillanatai, és az egyik ilyenben elmesélt mindent…mindent, ami a születésem előtt, és után történt. Gondolom, mondanom sem kell, hogy egy világ omlott össze bennem…minden megváltozott. Minthogy édesapám összeszedte magát, Rose néniék pedig már igen korosodó emberek voltak, a gyámhatóság neki ítélt azzal a kitétellel, hogy a nagyiék bármikor meglátogathatnak. Hazakerültem, Le Havre-be…és attól kezdve vége volt az életemnek. Apám igen sokszor adott hangot annak, hogy mennyire rühell, mert emlékeztetem Victoriára…sokszor szíjjal adott hangot akaratának. Mint kiderült, csupán az anyai ágról örökölt vagyon miatt szeretett volna maga mellett tudni, valamint azért, mert ő is tudta a titkot, és remélte, hogy abból majd hasznot húzhat a későbbiekben. Azt hitte, hogy a terrorral majd elérhet bármit…hát tévedett. Miután kiderült, hogy az örökségemhez nem nyúlhatok hozzá tizenegy éves koromig, még több verést kellett elszenvednem. Egyre jobban leromlott a tanulmányi átlagom, és igen sokszor mentem iskola mellé. Édesanyám okán azokat a lányokat, akik érdemesek voltak rá, mindig is különleges odafigyeléssel kezeltem…a többieket pedig a kicsapongásaimnak megfelelően. Kezet soha nem emeltem egyikükre sem…soha nem tettem volna ilyen szörnyűséget…csak szavakkal ecseteltem feléjük a gondolataimat…ellenben fiúkkal rengeteget verekedtem. Meg kell jegyeznem, ha egy társam lányt bántott, annak szó nélkül elláttam a baját…nem tűrtem, és nem is fogom, hogy a gyengébbik nem tagjait verjék. Éppen emiatt is jelentkeztem a helyi boxklubba, ahol verekedni tanultam…éreztem, hogy még hasznomra válhat majd a későbbiekben.
’90 nyarán aztán kaptam egy levelet egy bizonyos Beauxbattons Máguskakadémiáról…Rose néni mindent elmesélt aznap, merthogy jelen volt az átvételnél. Nem hittem el, amit hallok…viszont, minthogy az iskola bentlakásos volt, természetesen igent mondtam, hogy minél távolabb kerüljek Dom-tól…attól az állattól. Hamar rá kellett ébrednem a hatalmas elmaradásomra…semmit sem tudtam a Varázsvilágról…az elzásziai génekből adódó tartózkodó jellemem miatt igen kevés barátom akadt az iskola berkein belül. Ennek tükrében jobbára a könyvtárban kuksoltam, és tanultam, olvastam, hogy felzárkózhassak. Keveseket engedtem igen közel, mert sokat elszenvedtem már az élettől…nem kellett egy újabb kés a hátamba…ténylegesen a tananyagnak szenteltem magam…élveztem a tudatot, hogy különleges vagyok…és próbáltam kitűnni a többi különleges gyermek közül. Tudja maga is Madmasel, hiszen az él tanulók közé tartoztam az első négy évem alatt. Tény, hogy igen sok csínyben benne voltam, és a magatartásom hagyott kivetni valót maga után…a lányokat ért attrocitásokat követően nem riadtam vissza sem a pálca, sem pedig az ökölhasználattól…párszor alkoholt csempésztem be az iskolába, és volt úgy, hogy a lebukásomat követően büntetőmunkát kaptam. Ennek ellenére be kell látnia, hogy soha nem volt olyan cselekedetem, amely miatt el kellett volna tanácsolni.
Aztán következett az ötödév, amelynek téli szünetében megtörtént az a bizonyos dolog…Apám belátván, hogy valóban semmi esélye sincs a vagyonom megszerzésére, őrjöngeni kezdett, és édesanyám korholása közben nekem esett. Természetesen védekeztem, de elöntött a düh, és a harag…nem volt rá joga, hogy egy olyan csodálatos asszonyt, mint az édesanyám a szájára vegyen…összevertem…ő pedig kitagadott. Újabb csapásként ért, hogy Rose néni, és Albert bácsi egy balesetben elhunytak Romániában…Magamra maradtam, és a rengeteg trauma ekkor csapódott le bennem…jobban mondva az ötödév második félévében. Egyre durvábban viselkedtem egyes emberekkel, mígnem ott kötöttünk ki, hogy felhivatott elbeszélgetni a dolgaimról.
* Freddie hátradőlt a vörös bársonnyal bélelt székben, majd eleresztve az eddig szorongatott medaliont, a talajt ékesen díszített parkettjét kezdte méregetni. *- Monsieur Abenion! Megértem, hogy nehéz élete volt, de a tanárok döntése alapján ebben az iskolában nem maradhat a továbbiakban…mindazonáltal…a kapcsolataimnak köszönhetően sikerült elérnem, hogy áthelyezzék önt a Roxfortba! Meg kell jegyeznem, hogy ott sokkal szigorúbban fogják a diákokat, mint itt nálunk. Az eredményei imponálóak voltak, így sikerült elérni ezt a csodának számító áthelyezést…be kell vallanom, nem gondoltam volna, hogy sikerülhet.
* A korosodó tanárnő ezt követően maga elé húzta a fiú iratait, valamint okmányait tartalmazó, barnás színű, az évek foga által megcserzett bőrmappát, majd odacsúsztatta azt az asztal túloldalán üldögélőnek.*- Az édesapja is egyetértett az áthelyezésével!
* Freddie meglepődött a hallottakon, mindazonáltal nem volt más választása…mennie kellett, mert a kicsapongásai, és agresszivitása miatt kiszórták. A tanulmányi eredményei úgy festett, hiba valóan voltak jók. *- Köszönöm, hogy még az utolsó pillanatban is mellettem állt. Soha nem fogom elfeledni a kedvességét!* Azzal átvette a papírokat tartalmazó mappát, és feltápászkodva a székből egy erőltetett és halovány mosoly kíséretében távozott. A nyár végéig azon merengett, hogy az Abenion nevet tartsa meg a nagyszülei tisztelete és szeretete miatt, vagy felvegye édesanyja nevét. Mindkettő használata mellett döntött, noha az Abenion név kissé távolabb ált tőle az édesapja miatt.
Az idő érkeztével elutazott Angliába, hogy megkezdhesse hatodik évét a Roxfort falai között…az első félév eseménytelenül telt…vajon a második is így fog? * jellemNos, azt tudom mondani, hogy a végletekig türelmes és nyugodt ember vagyok. Ezzel egyetlen probléma van...sokáig tűrök, de amikor az a bizonyos pohár megtelik, akkor jobb nem a közelemben tartózkodni.
Ki kell emelnem, hogy a lányokkal szemben mindig és minden körülmények között sokkal eltekintőbb vagyok, és körültekintőbben viselkedem…ez az évek során alakult ki nálam. Büszke vagyok rá, hogy nem az az igazi tapló típus lettem…még akkor is, ha ez mások szemében cinkes.
apróságokmindig ||
- Vissza a múltba az édesanyám megismerése miatt
- Normális élet
- Olvasás
- Jó ételek
- Ízletes italok
soha ||
- Dominique Abenion
- Hölgyek inzultálása a közelemben
- Szabadságom korlátozása
- Ha lenéznek
- Barátaim hátba támadnak
dementorok || Édesanyám halála elevenedne fel az emlékeimben
mumus || Önmagam képét látnám évekkel később…apám egykori énjéhez hasonlatosan züllötten
titkok || Egyik nagy titkom, amit csupán egyetlen ember tud rajtam kívül, mégpedig az édesapám…az ő elverése.
Amiről senki sem, az pedig egy olyan jövő, amelyben elfeledhetem a múltam, és boldog lehetek végre
rossz szokás || Francia létem miatt az angol nyelv megy ugyan, de érezni belőle némi akcentust.
A számomra érdektelen dolgokat képes vagyok félvállról kezelni…
a családapa || Dominique Abenion , 45 éves , Franciaország – Le Havre
anya || Victoria Lampard , Halott , Anglia - Glasgow
testvérek || -
családi állapot || Egyedülálló…de mégsem ( Lyra )
állatok || -
külsőségekmagasság || 182 centiméter
tömeg || 81 kg
rassz || Európai
szemszín || Ébenbarna
hajszín || Fekete
különleges ismertetőjel || Egy nagyobb anyajegy a bal lapocka alatt
kinézet || A tanórákra az iskolai kötelező viseletet részesítem előnyben, merthogy nem szeretek kitűnni a társak közül.
Általánosságban fekete, szürke, kék farmernadrág viselete…inges vagyok, így a pólók csak ritka esetekben kerülnek elő a szekrényből. A felső ruházat színe természetesen nadrágtól függ…feketéhez kék és vörös…szürkéhez és kékhez pedig fehér, esetleg kék.
egészségi állapot || Egészséges
a tudásvarázslói ismeretek || A Beauxbattons falai között az első négy évem során végig kiemelkedően teljesítettem a társaim között annak ellenére, hogy tulajdonképpen nyáron szereztem tudomást a Varázsvilág létezéséről. Egy alkalommal sikerült évfolyamelső címet is elérnem, amellyel valamilyen szinten egyensúlyozni tudtam a magatartásbéli problémáimat. Az SVK tananyaga mindig is felkeltette az érdeklődésemet, mert rendhagyóan érdekes, és hasznos. Ennek tükrében erre a tárgyra több időt szoktam szentelni, mert szeretem, ha minél jobban megy. Nagy kedvenceim közé tartoznak még az átváltozástan, a bájitaltan, a bűbájtan, és természetesen a legendás lények gondozása. Mindegyik óra anyagát izgalmasnak találom, és általában odafigyeléssel adózok a tanárok mondandója felé.
A legilimencia, okklumencia még nem megy úgy, ahogyan kellene, de az elsajátítása már folyamatban van
patrónus || A patrónus megidézésére képes vagyok, minthogy sikerült elsajátítani a tanokat…alakja egy préri kutya
animágus alak || -
pálca típusa || 15 hüvelyk, szépen megmunkált Bodzaág, magja pedig unikornis szőr
egy darabka belőledTéli szünet…az egyesek, sőt talán minden társam szerint csodálatosnak tartott pár hét, amelyet végre a szeretteikkel tölthetnek…kikapcsolódhatnak, és valóban a család szeretetét élvezhetik. Igazság szerint nem vagyok irigy ember, soha nem is voltam…de nagyon jól esne, ha én is ilyen körülmények közé mehetnék vissza a szülővárosomba…nem, nem haza…mert nekem Le Havre, és Dom lakása soha nem volt az otthonom, az éltem során egy pillanatra sem. Kényszerből megyek a vér szerint apámhoz, mert nincs más hely, ahová mehetnék. Karine nagyi szanatóriumban van, és az ádáz bürokrácia egyértelműen annak az utolsó hitványnak ítélt. Nem tisztelem semmilyen formában, de sajnos a szünetek alatt lejutni Glasgowba Rose mamáékhoz igen költséges mulatság lenne…bár talán megérné. Nem tudom, mindenesetre most indulok, mert otthon már vár a szíj, és az elnyomás.
Egy utolsó pillantással nyugtáztam, hogy az ágyon heverő láda tartalma teljes-e. Ruhák, egyéb felszerelések, amelyek arra a két hét kínszenvedésre szükségesek lehetnek. Egy halovány sóhaj kíséretében zártam le a szállítóalkalmatosság fedelét, majd vontam össze a szemöldököm…a pillanatnyi, lélekbéli felkészülést követően megfeszítettem az izmaimat, és lerántottam az ágyról a ládát.
Hosszas órák teltek el az utazással, de csak megérkeztem Le Havre buszvégállomására. Természetesen az Dom Abenion nem jött ki elém, mert minek is tette volna ugyebár. Nem szeretett, mi több, megvetett. Gyorsan feltalálva magam, fogtam egy taxit, és azzal indultam meg hazafelé…a sofőr meglehetősen kedves ember volt, jól elbeszélgettünk vele, így az út kellemesen telt. Hazaérkezvén alig léptem be az ajtón, amikor már zúdult is felém az első áldás.
- Te miihaszna fattyú, dobd le a cuccaid, és kezd elkészíteni a vacsorát.
Csendesen álldogáltam a küszöbön, azon morfondírozva, hogy minek is jöttem haza…teljesen felesleges volt.
- Ha kell, akkor majd csinálsz magadnak!Válaszoltam meglehetősen erőteljes hangon, majd a ládát ledobva bevágtam magam mögött az ajtót. Mire megfordultam apám már ott állt előttem, és csak a zsibongást éreztem az arcomon…megütött.
- Most! Anyád is ilyen lusta disznó volt!
Dermedten álltam, elkerekedett szemekkel…éreztem, hogy valami megmozdul bennem, ott legbelül. Az a bizonyos pohár, amit az emberek a feszültségük mérésére szoktak felemlegetni…betelt.
- Édesanyám a szádra ne vedd te mihaszna, utolsó féreg! Tűnj előlem, vagy nagyon megbánod!Válaszoltam halálos nyugalommal, miközben mélyen Dom szemébe néztem. Nem féltem tőle…már nem.
- A rosseb egyen meg téged!
Újfent megpróbált megütni…de akkor, életemben először kivédtem a támadó öklöt. A klubban tanultak szerint reflexből lendítettem meg a másik kezemet a törzsem mellől, és Dom gyomorszájába mélyesztettem azt. A vér szerinti apám összegörnyedt, és köhögni kezdett. A ládámat megfogva indultam meg a lyuk felé, amit a szobámnak nevezett az a féreg. Pár lépést követően egy erőteljes csípést éreztem a lábamon…a farmer tompította ugyan az ütést, de tudtam, szíj van a kezében. A ládát eleresztve fordultam meg…éreztem, hogy újra le akar súlytani, így rézsútosan magam elé rántottam a kezem, amelyre feltekeredett a szíja. Sikerült megragadnom a tenyeremmel a végét, bár nagyon fájt az alkarom az ütéstől. A másik kezem ismét lendült…a találat elemi erejű volt, mert minden haragomat, dühömet és gyűlöletemet belevittem. Dom megtántorodva lépdelt hátrafelé, és a bejárati ajtónak vágódva zuhant a földre. Nem mondom azt, hogy nem akartam tovább verekedni, mert akkor hazudnék…de nem támadtam rá egy igencsak tántorgó alakra. Ő viszont felállt, és újra meg újra próbálkozott…és ha már megtette, hát szívesen osztottam ki számára egy-két nevelő jellegű pofont.
A délutánt követően döntöttem el, soha többé nem fogok hazatérni…amikor elhagytam a házat, hallottam, ahogyan üvöltözik utánam…kitagadlak…kitagadlak…Talán az első dolog volt az életben, amiben összhang volt közöttünk, mert én is így éreztem iránta…
egyébTöbb év öklözés egy klubban