Katherine Apple

jelszó || "Nagini, vacsora!"
teljes név || Katherine Isabella Apple
becenév || Kitty
nem || nő
születési hely, idő || Dover, 1975. március 2. (Halak)
kor || 22
faj || ember
vér || sár
évfolyam || -

Furcsa, pislákoló, vagy méginkább csillogó pontok összességére lettem figyelmes a szemem sarkából, majd lassan megemeltem a fejem, s felpillantottam a nem sokkal mellettem ücsörgő apró kislányra. Az ablakokon beáramló vidám, koradélutáni napfény volt a bűnös elkövető, amely felkeltette a figyelmem, s elvonta az éppen összehatjandó origami figuráról. A hosszú hullámos, tejfölszőke tincsek vízeséshezt hasonló zuhatagként omlottak le az apró vállakon, s terítette be az egész hátát. Egész elrévedtem, ahogyan azt figyeltem, miként futkároznak végig a puha sugarak a tincseken. Kissé félrebillentve a fejem, vontam össze a szemöldökeimet, majd megrázva a fejem, néztem újra magam elé, amíg be nem fejeztem a citromsárga papírból összehajtott kiskacsát, s oda nem nyújtottam a mellettem ácsorgó Katenek.
- Tessék, te kis tündérbogár. – Mosolyogtam, s szavaim most mondhatni tökéletesen formálták a szavakat, melynek csengését én nem hallhattam, de a néma kislány mélybarna szemei szinte felragyogtak, s széles mosollyal az arcán vette el a hajtogatott állatot. Megpördült a tengelye körül s szaladt vissza a többiekhez. Alig telt el pár pillanat, pillantásom ismét a nem sokkal mellettem ücsörgő szőkeségre siklott, aki elmélyülten rajzolt valamit a kezében lévő piros színű zsírkrétával. Kissé előrébb hajolva próbáltam kivenni, mit próbál takargatni a kis karjával, amikor egyszer csak felkapta a fejét, s két égboltkékszínű szempárral találtam szembe magam.

Régi önmagamra emlékeztetett. Arra a kislányra, aki egykoron voltam, s akit a szülei óvtak, és szerettek az élet minden percében. Olyan tökéletes volt az egész, olyan tűnékeny, s még is valóságos. A szüleim mindketten tanárok voltak, és az egyetemen ismerkedtek meg. Apa két évvel idősebb volt anyánál, s ő vezette körbe az iskolában, mondhatni a mentorává vált. Először csak barátok voltak, később kibontakozott egy vászonra illő szerelem kettejük között. Korán összeházasodtak, s nem sokkal később jöttem én a világra. Makkegészséges voltam, ennél egészségesebb már nem is lehetettem volna, mondhatni kicsattantam. Egy apró, külvárosi házban nőttem fel, megannyi más, szerény életvitelű családdal egyetemben. Boldog gyermekkorom volt, s hamar elkezdtem a tánccal foglalkozni. Már tipegőként is többet ráztam a pelenkás popsim, mint amennyit jártam. Anyáék látva a tánc iránti lelkesedésem, és hogy megannyiszor a TV előtt ücsörgök, le sem mászva a képernyőről, akárhányszor a Hattyúk tava vagy éppen a Diótőrő ment, úgy döntöttek, beiratnak az egyik táncstúdióba, akik indítanak egészen kicsiknek is órákat. Így alakulhatott az, hogy a későbbiekben a balett körül forgott az életem. Egyre több versenyre jártam, s darabban táncoltam, az utolsó években már főszerepeket is kaptam. A különböző érmek és kupák, kitüntetések és oklevelek ott díszelegtek a vitrinben, egy jól látható helyen a nappaliban.

„Nem találom a zöld krétámat, segítesz nekem?” Mutatta a kis szöszke apró ujjaival, én pedig bátorítóan mosolyodtam el, mikzöben megemeltem az ölelben lévő karjaimat.
”Persze, megkeressük.” Lehajolva az asztal alá, néztem körül, s meg is láttam, egészen begurulva a falhoz azt a bizonyos krétát, majd négykézláb a földre állva próbáltam beljebb kúszni, s egészen kinyújtottam a karom, hogy az ujjbegyeimmel elérjem a krétát.

Pont a tizenegyedik születésnapom napján érkezett egy furcsa levél, amit nekem címeztek, ráadásul még azt is leírták, pontosan hol helyezkedik el a szobám a házon belül. Sem én sem a szüleim nem értették, mi ez az egész egy Roxfort nevezetű iskoláról, na meg holmi Varázslókról és Boszorkányokról. Mielőtt lázba jöhettem volna, apa azt mondta, biztos valaki csak megakart minket tréfálni, így a kukába dobta a levelet. Annál nagyobb volt a meglepetés, amikor másnap újabb levél jött, ráadásul egyből három is. Apa nyakas volt világéletében, s bizony mindaddig kitartóan dobálta ki a leveleket, amíg a hétvégén el nem látogatott hozzánk a Nagyi, s meg nem találta Ő a kidobott leveleket a szemetesben. Nagyon dörzsölt öregasszony, hiszen még a saját lányának sem volt róla fogalma, hogy miféle is az Ő anyja, pedig bizony csak a nagyitól örökölhettem azokat a különleges képességeket, melyek által felvételt nyertem a Roxfortba. Így, hogy ott volt a Nagyi, s mindent elmagyarázott, s bevallotta, hogy neki is van némi köze a varázsláshoz, sőt, maga is a Roxfortba járt, valamivel tisztább és átláthatóbb volt a helyzet.

Készségesen nyujtottam át a zsírkrétát, majd ültem közelebb a kislányhoz, s figyeltem, miként lesz egyre színesebb a kép. Egy aprócska ház állt rajta, s megannyi emberke, akik egymás kezét fogva nevetettek rá a képet nézőre.

Milyen izgalmas volt a sok új, a másik világ megtapasztalása! Az Abszolúttal egyszerűen nem tudtam betelni. Egy-egy kirakatnál órákig eltudtam volna bámészkodni, ha a Nagyi és Anyu nem rángattak volna el folyton, mondván, hogy még kell könyv, még kell talár, még kell ez meg az meg amaz. Annál nehezebb volt elszakadni a megszakadt otthonomtól, a régi iskolámtól, a tánctól, s mindattól ami én voltam, amikor felszálltam a vonatra. Szerencse, hogy mindig is nyitott, könnyen barátkozós típus voltam, pont mint az édesanyám, így hamar találtam magamnak barátokat, s a Roxfortban töltött időm sokkal jobban telt, mint ahogy azt elképzeltem! A Süveg a Hollóhátba osztott be, így a kéktalárosok csoportját gazdagítottam szerény személyemmel. Minden olyan volt, mint egy álomban, a titkos iskola, a varázslás, nyáron pedig a tánc.. Ám a negyedik évet már soha sem kezdtem el.

A kislány most újra rám pillantott, s vékony ajkain egyre magabiztosabban kirajzolódott egy mosoly, én pedig örömmel viszonoztam ezt a gesztust, majd a rajzra mutattam, az egyik alakra.
„Ő az anyukád?” Bár egy kisgyermek rajzából elég nehéz kivenni, még is felnőttre vagy tinédzserre, vagy mégis milyen korúra gondolt, de mint a legmagasabb pálcikafigurák, gondoltam ők lehetnek a szülők, s ebben a kislány bólogatása meg is erősítette a feltételezésem. Olyan kis zárkozótt volt, nem nyitott a társai felé, akik pedig szívesen befogadták volna. Inkább kiválasztotta a legelhagyatotabb asztalt az egész teremben, s oda telepedett le rajzolni. ”És most hol van Ő?”
A kislány arca a kérdésemre kissé elgondolkodová vált, s már kezdtem attól tartani, hogy nem értette meg, mit kérdezek, amikor csak megadta a választ.
”Fent van a mennyben, onnan figyel engem!”
Kitört a nyáriszünet, s én újra itthon lehetettem ebben a csodálatos városban, s szinte minden időmet anyával és apával töltöttem. Azon a napon is kézen fogva sétálgattunk a városban, a szokásos bevásárlásra, amíg apa otthon ténykedett a garázsban, s nagyban ecseteltem az év eseményeit, illetve azt a tervemet, miszerint ha befejezem a Roxfortot, szeretnék hivatásos baletttáncos lenni. Anya egyrecsak mosolygott, miközben húzott maga után, így befordultunk az egyik szűk kis utcába. Nem értettem, miért arra megyünk, s kérdésemre csak nevetett. Azt felelte, ez egy rövidebb út. Nem akadéskodtam tovább, s a szűk, macskaköves utcákban haladva tarppoltam előtte, nem egyszer táncra perdülve, hosszú, csipkevégű szoknyámat megreptetve. Épp az egyik ilyen kisutcából kifordulva torpantam meg egy pillanatra, s néztem a nem sokkal messzebb álló templomra. Már régebben is láttam ezt a nem éppen aprónak nevezhető építményt, melynek legszebb része egykoron a hatalmas rózsablaka lehetett, ami mostanra már ripityára volt törve. Már régebben is írtak róla a helyi újságban, hogy ha valaki megveszi a telket, akkor eltakarítják a romokat. A pénzes befektetők hipermarketet szántak a helyére, s olyan nagy nevekkel dobálóztak, mint a Tesco. Minden hirtelen történt. Egy erőteljes férfihang harssant a háttérben, anya pedig megragadta a karom, s a földretaszított. Még nem éreztem azt, ahogy a betonnak préselődök, de már is hatalmas robbanás rázta meg a környéket. Iszonyatos fájdalom nyílalt bele a füleimbe, a vér pedig ömlött belőlük. Prüszköltem, nem kaptam levegőt, hiszen anya a testével védett engem, s a súlyával engem terhelt. Próbáltam megszólítani, segítségért kiálítani, de a port s a koszt egyre mélyebbre tüdőztem le, minden eszeveszett próbálkozásommal, s végül mindent elnyelt a sötétség.

A kórházban tértem magamhoz, s bár nem kevés nyugtatót, fájdalomcsillapítót kaptam, az ébredés pillanatában még mindig hevesen vert a szívem. Nagymamám ott ült az ágyamon, a kezemet fogta. Szólam hozzá, de néma csend fogadott viszont. Újra kinyitottam a szám, éreztem, ahogy a hangszálaim dolgoznak, de még sem hallottam semmit. Riadtan kerekedtek el a szemeim, ahogy a Nagyi könnybelábadó szemeit néztem, majd a sarokban ácsorgó apára emeltem a tekintetem. Arca egész elsötétült, s szinte az volt az érzésem, hogy dühösen s nem éppen szeretettel néz rám. Karjait védekezően fonta össze maga előtt, s hiába hívtam, nem jött oda hozzám. „Mi történt? Mi történt?” Egyre csak ezt ismételgettem olyan hangosan, amennyit csak a torkom bírt, de még mindig nem hallottam semmit. S hiába voltam világéletemben egy olyan nyugodt, s kiegyensúlyozott teremtés, mint édesanyám, ezekben a percekben eélpattanhatott valami bennem, mert őrült módjára kezdtem el vergődni az ágyban. Kitéptem a karomból az infúziót, s a többi vackot, ami rám volt tapasztva vagy éppen tekeredve. Már épp azon voltam, hogy kiugrok az ágyból, s világgá szaladok, amikor több ápoló is berohant, majd lefogtak, s egy tűt döftek a karomba.

„Mi történt vele?” Lehet, hogy nem kellene felkavarni a már álló vizet, s ahogy feltesem neki a kérdést, az utolsó mozdulatnál már is megbánom, de nem kezdhetek el előtte csápolni, hogy nem érdekes, hagyja csak, nem kell rá válaszolnia. Ám a kislány most valamiért megérinti apró kezecskéjével az enyém, s úgy pislog fel rám, újra. Hiszen tudom, mi áll ennek az egésznek a hátterében, a kolleganőim elmondták. Autóbaleset. Emberi figyelmetlenség, pont, mint az én esetemben annak idején. Rosszkor voltak rossz helyen. Igen, többesszám, mert a kislány is ott volt a kocsiban, s kész csoda, hogy nem veszett ő is oda.

Olyan voltam, akár egy báb, vagy éppen egy váza, amiben nem pompázott most egy virág sem. Az ürességtől kongó. Elvesztettem mindent, ami egykoron én voltam, s úgy éreztem, nekem már nincs is jövőm. Elvesztettem a hallásom, nem értettem semmit a külvilágból, nem hallottam a beszédet, a zajokat, a zenét. Ahogyan a tánchoz sem térhettem vissza hivatalosan soha többé, úgy a Roxfort is egy gyönyörűszép emlékké avanzsált át. S mindezt miért? Mert az az ember, aki meg volt bízva a robbantás helyszínének a biztosítására, inkább elment meginni egy kávét, mintsem kihelyezze a veszélyre vonatkozó táblákat, szalagokat. Édesapám pedig továbbra sem szólt hozzám. Nem vádolt semmivel, s bár egy szavát sem hallhattam volna, a szája soha nem volt több egy pengevékony vonalnál. A papír, mely ott feküdt az ölemben, üres volt, a tollhoz hozzá sem ért. Nem akart velem kommunikálni, sőt, a pillantásomat is kerülte, s ezzel csak mégnagyobb fájdalamat okozott. Nagyobbat, mint azt valaha is tudni fogja. A kórházból való elbocsátás után visszavittek az otthonuknkba. Minden annyira más volt, mint azelőtt, most, hogy anya nem volt már sehol. Nagymamám vette át a háztartás vezetését, s ápolt engem Szeptemberig. Azt gondoltam, életem végéig papírfecnikre leszek szorulva, de szerencsémre tévedtem. Ősszel egy új, speciális iskolába jártam, igaz, ez kizárólag muglik számára létrehozott léátesítmény volt, így szó sem lehetett pálcáról, Bájitaltan könyvről, vagy bármi olyanról, ami maga a Roxfort volt. Egészen tizennyolcéves koromig voltam az Intézmény tanulója, s a hétköznapokat az ottani kollégiumban töltöttem, a hétvégéim javarészét otthon. Ahogy láttam édesapámat lassan teljesen leépülni, úgy váltam egyre erősebbé és erősebbé. Feltámadtam hamvaimból, mint a Főnix, s lassan elértem azt, hogy újra értékelni tudjam az életet, s mindezt a nagymamámnak, az iskolatársaimnak és a tanáraimnak köszönhetem. Az évek alatt elsajátítottam jelnyelvet, s tökéletesen olvastam szájról, ahogyan az én beszédem sem árulta el a hiányosságom. Nem csináltam titkot abból, hogy siket vagyok, de nem kevés magabiztosságot adott az, hogy mondhatni teljesen észrevétlen ez a.. hibám. Már ha nevezhetem így.

„Menjünk ki, és keressünk pillangókat!” Szélesen elmosolyodtam az ötletre, majd biccentettem egyet a fejemmel, s felálltam vele együtt. Aprócska kezét az enyémbe csúsztatta, én pedig finoman ráfogtam a puha kacsóra, majd sétáltunk keresztül a termen, s kinyitva az ajtót, léptünk kia napsütésbe. Az Intézmény csodálatos parkja tárult a szemeim elé, mint minden alkalommal, s ahogyan legelőször is, most is teljesen elbűvölt a látvány. A sok fa, virág és bokor, no meg az aprócska játszótér, megannyi színes mászókával, hintával s csúszdával. Ez a sok, üde zöld szín.. minderről azonnal Church Stretton jutott eszembe, s ahogy mindig, még most is, ennyi eltelt év után egy névhez csatoltam ezt a helyet, s egy archoz, egy gyönyörű barna szempárhoz, mely a retinámba égett.

Mint mindig, az iskola elvégézse utáni nyaramat is eltervezte a nagymamám, de nem bántam, s sosem vetettem a szemére, hogy bizony felnőttem, s én is képes vagyok ellátni saját magam elegendő programokkal. Olyan szívesen tette, gondoskodott rólam, s szeretett, annak ellenére, hogy már nem az a kisírt szemű, összetört szívű kislány voltam, mint amikor azt hittem, mindent elvesztettem. Igen frucsa hírdetésre lett figyelmes a Reggeli Prófétában. Nyári tábort hírdettek a felnőttkorú varázslók és boszorkányok részére, ahol a RAVASZ-ra való felkészülést is biztosítoták a tanulóknak, illetve idősebb generációk is benevezhettek akár, hogy újabb s újabb tudást sajátítsanak el. Az egész tábor teljes két hónapra szólt, szállást az erdő közepén álló hatalmas, muglibiztos Kastélyban kínáltak, melyhez megannyi terület tartozott, mint a különböző kertek s labirintusok. Feléledt bennem a Roxfort iránt dédelgetett szeretetem, s ha máshogy nem is, legalább így visszakaphattam egy aprócska részét ennek az érzésnek.

Ott és akkor ismertem meg azt a fiút, aki idősebb volt nálam, ráadásul a neve is olyan idegenül csengett a német származásából kifolyólag. Matthias Schweighöfer. Még álmomban is kísért. Olyan könnyed volt az egész, hiszen én nyitott voltam rá, mint ahogy mindenkire másra is ebben az épületben, s nem egy éjszakát átbeszélgettünk, nevettünk s hülyéskedtünk. Belészerettem. Úgy, mint egy vakló, elég volt pár hét, talán nap is, egyszerűen elöntötte az agyam a rózsaszín köd, s nem volt se eleje sem vége, legalábbis azt gondoltam. A mennyországban jártam, még akkor is, amikor neki adtam magam. Teljesen kitárulkoztam előtte, ismert engem, az összes titkomat, az érzéseimet, s mostmár a testemet is. Olyan kincsel ajándékoztam meg, melyel talán még soha senki sem előttem. S nem értettem, miért történt mindez után ami történt. Hogy többnyire került, hogy a bezsélgetüseink értelmetlen civakodásba torkollottak, hogy harmadnap reggelén már csak egy levél várt rám.

Ugyan azt az ürességet éreztem, ugyan azt a kínzó fájdalmat, ha nem rosszabbat! Elárult, elhagyott, becsapott, kihasznált.. hazug, hazug szavak voltak azok ott a levélben, az egész egy hazugság volt! Hogyan is dőlhettem be neki? Hogy lehettem ennyire naiv és vak? Csak saját magamat hibáztathattam ezért az egészért, s akkor és ott eldöntöttem; nem akarok többé szerelmes lenni.

Négy keservesen hosszú év telt el, s ahogy figyeltem az apró kislánt, amint az egyik bokor mellett lecövekelve nézegetett egy pillangót, most nem tettem fel magamnak azt a kérdést, még is hol rontottam el az egészet, és mi.. mi lett volna, ha nem adom oda magam oly könnyedén. Már nem érdekeltek a lehetséges válaszok. Az első évben fájt, a másodikban és a harmadikban a keserűség ellenére vágytam arra, hogy újra láthassam, hogy újra felkeressen, hogy.. legalább egyszer megmondhassam neki, mit éreztem aznap este, amikor a levél sorait olvastam, melyet a mai napig megtartottam. Egyszerre várakoztam s reménykedtem, de mostanra már mindez elszállt. Kész. Vége. Az élet pedig megy tovább, ahogy eddig sem tétlenkedtem. Hiszen elvégeztem egy gyógypedagógiai szakot egy főiskolán, és Londonba költöztem szerencsét próbálni. Állást kaptam a „Minden gyermek egyenlő” alapítványnál, ahol akülönböző, fogyatékossággal élő gyermekek foglalkozása folyt. Beilleszkedtem, s szereztem barátokat is, s úgy érzem, kezdem megtalálni a helyem itt a nagyvárosban. Ami pedig édesapámat illeti, hozzá is közelebb vagyok mostmár, hogy itt lakom Londonban, hiszen egy külvárosi szanatóriumban lett elhelyezve. Képtelen volt feldolgozni azt, hogy elvesztette a feleségét, a gyermeke pedig, ahogy Ő emlegette „nyomorék lett”. Így legalább két-háromnaponta meg tudom látogatni, még akkor is, ha sokszor nem is ismer fel.

Nehéz lenne hosszú sorokat megtölteni önmagam elemzésével, hiszen egyáltalán nem tartom magam bonyolult személyiségnek. A környezetem szerint kivételesen pozitív s vidám ember vagyok, mindannak ellenére, ami velem történt. Bivalyerős akaratom van, így ha el szeretnék valamit érni, azt el is érem – természetesen csak úgy, hogy eközben ne gázolják át senkin sem. Túlságosan is figyelek a környezetemre, más embertársaimra, s nem kenyerem az ellenségeskedés. Nem szeretek haragban lenni senkivel, sem veszekedésbe s vitákba keveredni, vagy belefolyni. Többnyire mindenkit magam elé helyezek, ez főleg a szeretteimnél látványos. Botrányosan naiv lélek vagyok, így könnyen kihasználhatóvá s kiszolgáltatottá válok a külvilág számára. Optimistán gondolkozom, s próbálom minden helyzet jó oldalát meglátni. Sokszor egy nagyra nőtt kislánynak érzem magam, hiszen szeretek sokat nevetni, bolondozni, viccelődni, s játszani – ezért is szeretem magát a munkámat is, mert ott igazán megtaláltam a helyemet. Nyitott vagyok a környezetemre, s szívesen ismerkedem meg emberekkel, sőt, kijelenthetem, hogy szeretem az embereket, azzal a megannyi hibával együtt, amivel rendelkeznek, ill. rendelkezünk. Túlságosan is álmodozó lélek vagyok, de ennek ellenére igyekszem két lábbal állni a földön, hogy csak a fejem legyen a rózsaszínpamacsok között.

mindig || virágok, gyermekek, élet, szeretet, világbéke, viccelődés, nevetés, boldogság, igazság
soha || gyűlölködés, rosszindulatúság, kapzsiság, irigység, rosszindulatú pletykálkodás, gúnyolódás, harag, bosszú
dementorok || Valójában fogalmam sincs, milyen érzés egy dementor közelében lenni, hiszen még nem találkoztam egyel sem, szerencsére, de ha még is így történne.. Akkor a balesetem pillanatani ugornának be. Ahogy mindent beborít az átláthataltan porfelhő, s érzem, hogy a szemcsék beáramlanak az orromon keresztül a légcsövembe, s a tüdőmbe. Éles, lüktető fájdalomat érzek a fülem felől, s valami forró csorog végig az arcélemen. Képtelen vagyok kinyitni a szemem, nem kapok levegőt, fuldoklok, sós könnycseppek marják a szemem, s még az a tudat sem nyugtat meg, hogy anya karjait érzem magam körül, hogyan átölelnek. Nem hallok már semmit, csak érzem a testem alatt mozgó talajt, s mielőtt felfoghatnám, mi is történik körülöttünk, elvesztem az eszméletem.
mumus || A darazsaktól. Tisztában vagyok vele, hogy sokkal kisebbek nálam, sőt, jobban félnek tőlem, mint én tőle, de akkoris félek tőlük, hiába szeretek kertészkedni. Igen hamar kiugrok a virágágyásból, amint egy vagy több darázs a közelembe férkőzik.
titkok ||
- Titokban még mindig szokotam táncolni. Olyankor elképzelem magam a saját kis álomvilágonban, ahol még a zene is szól, s hallom is azt.
- Belekezdtem egy középkori szerelmesregény megírásába, de erről is hallgatok, mint a sír.
- Még mindig nem sikerült kivernem a fejemből Őt, pedig több év is eltelt már, mióta utoljára láttam.

rossz szokás ||
* Nem igazán tudok mit kezdeni azzal a helyzettel, ha esetleg közelednek felém, talán ezért is lehet, hogy sokszor észre sem veszem az apróbb jeleket, vagy ha mégis, akkor nem veszek róla tudomást. Igaz, ez a ritkábbik eset. Ilyenkor elkezdem piszkálni a karkötőim vagy a fülbevallóimat.
* Tanácstalanságomban a szám belső részét szoktam elmélyülten harapdálni.
* A nagyon finom ételeket, és sütiket nem tudom megenni hangtalanul, olykor elkerülehetlenül feltörnek belőlem érdekes hangok, amik jelzik, nagyon is ízlik az elém rakott eledel. Az érdekes hangokon pedig apró nyüsszögéseket értek.
* Hajlamos vagyok elgondolkodni, s egészen elrévedni, álmodozni. Ez főleg a buszokon meg a metrókon fordul elő.

apa || Timothy Apple, 46, ember
anya || Rosalie Mchamon, 37†, ember
testvérek || -
családi állapot || egyedülálló
állatok || Egy 1,5 éves nőstény macska; Molyszi

magasság || 168 cm
tömeg || 57 kg
rassz || európai
szemszín || világoskék
hajszín || szőke
különleges ismertetőjel || -
kinézet || Nem vagyok az az elvegyülős típus, de még sem törekszem arra, hogy már méterekkel arrébb feltűnjek bárkinek is. Szeretem a színes dolgokat, mint a citromsárgát, a rózsaszínt, a babakéket, a lilát,a pirosat, és még sorolhatnám a végtelenségig. Nem vegyülök el az aktatáskás, kosztümüs karótnyelt, fekete tűsarkóban tipegő nők között, ahogy a boltkoros típus is messze áll tőlem, akik képtelenek egy percre is letenni a hitelkártyájukat. Szeretem a farmereket, az ingeket, blúzokat, pulcsikat, pólókat, minden olyat ami.. egyszerű, de nagyszerű, s kényelmes, s jól áll. Hosszú göndör szőke tincseim mindig kiengedve hordom, sminkelni pedig nagyon haloványan, éppen csak kihúzva a szemem, no meg.. nem tudom, a sima szőlőzsír menynire tartozik ble a smink kategóriába? Hmh, mindegy is. Általában vagy a bal vagy éppen a jobb csuklómon egész sok karkötőt viselek, különféle bőröket, és gyöngyöket. Ez azért van, mert azokat bent az Otthonban kapom a gyerekektől.
egészségi állapot || Siket ( Hallássérült )

varázslói ismeretek || Tekintve, hogy nem jártam ki a Roxfortot, nem rendelkezem sem RBF sem RAVASZ vizsgákkal, a tudásom a legminimálisabb szintet üti meg, s bizony inkább élek a mugli praktikákkal, s nem túl gyakran ragadok pálcát.
mugli képzettségek || szájról olvasás, jelnyelv, origami, önvédelmi fogások
pálca típusa || 10, 5 hüvely Hikori, Egyszarvúszőr maggal.
különlegesség || -

Egy lélegzet kimaradás, hogy miért is? Matt közelebb helyezkedik hozzám, sőt, a keze ismét elindul felém, mint egy cápa a tengerben az áldozata felé. Szinte még mindig bizsereg az arcom, ahol az imént megérintette, és most is azt várom, hogy újra megérintsen, de a kéz, a vállamon köt ki, és magához húz azzal a lendülettel is. Engedelmesen hagyom, hogy rendelkezzen a testem felett, már nagyon nem is gondolkozom, helyes e vagy nem, hiszen én kezdeményeztem, és én is közrejátszottam az események történésekben ráadásul, még most is visszafordulhatnák, ellökném magamtól, és sértetten vonulnák el, de erről szó sincs. Nagyon sokszor elképzeltem már ezt a pillanatot álmatlan éjszakáim magányos óráin. Csak ilyenkor mertem eljátszani a gondolattal mi lenne ha, bár még magamnak sem vallom be, a remény tüze is ott lobogott a kis szívemben.

Érzem, ahogyan remeg, hogyne érezném, minden rezdülést megjegyzek. Ő sem mond semmit, én sem. Mit is mondhatnék? Valami kis butyuta hozzá szólást, amit általában szoktam, az, pedig nem illene ide, főleg ebben a helyzetben, ebben a pillanatban. Ujjai az államhoz érnek, felemelve arcom, így elkerülhetetlen, hogy a szemeibe nézzek. Hányszor de hányszor megfogadtam magamban, hogy nem fogom ezt tenni, mélyen és közelről a szemeibe nézni. Ez már egy jó ideje nem barátság, talán nem is annak indult, mintha azok a szálak azon a bizonyos bokasérüléses estén egymáshoz kötötték volna őket. Vagy talán már akkor, amikor a lány első napján, a folyosón összetalálkoztak? Egyáltalán létezik ilyen? Szerelem első látásra? Valószínű csak Hollywoodi álom, mese habbal, de még is, olyan hihetőnek tűnik az egész. Arcunk már ennél közelebb aligha lehetne, szemeim lecsukódnak, a puszi nyomán a fekete szempillák megremegnek. Alig hallható apró sóhaj szalad ki a számon, hogy ez mit is jelképezhet? Megkönnyebbülést, szomorúságot, vágyat? Valószínűleg az utóbbi lehet. Amint eltávolodik, nyílnak fel a szemeim pillantását keresve, majd az ajkaira tévedve. Leolvasom a szavakat, talán a történtek után nem kellene meglepnie, de még is. Naiv kis lelkemnek igazi gyógyír. Újra kapok egy puszit, amitől ismét borzongás járja át a bensőmet, a fejem búbjától a lábujjam hegyéig. Kezem először az övére helyezem, arra, amelyiket az arcomon pihentet.

-Matt én…-
Nem éppen vagyok hozzád való, te szeretsz bulizni, a zenére táncolni, miért nem keresel egy egészséges lányt és… Jesszus! Mi van velem? Még jó, hogy az első két szónál elakadt a szalag. Saját magamról lebeszélni? Hát normális vagyok én??? Kétlem… Úgy tűnik, most engem sem érdekel ez az egész depresszió, és önsajnálat. A kezem most lecsúszik az övéről, átvándorolva a vállára, onnan a nyakára, amelyet átkulcsolok finoman. Ő már lépett, és látom rajta, hogy tétovázik, mintha félne tőlem, és a reakciómtól, így itt az ideje, hogy felvilágosítsam a valódi tényre, egyáltalán nem lépet át semmilyen határt. Azt a pár centit, amit a levegő tölt ki köztünk, én teszem meg, előrehajolva, az ajkaimat az övéhez érintve, majd óvatosan szétnyitva. Szemhéjaimra súlyok nehezednek, és lecsukódnak. Ez már nem puszi, vagy csók-féleség, ez már bizony csók, és nem csak bárcsak az lenne, hanem valójában az is.

Yolanda Delacour egy újabb identitása, áthozva egy másik oldalról. Hááát

Boldog Szülinapot M! Puszi