|| Newcastle,1982. május 8.
Szerettem volna olyan gyermekkort, mint bármely más, normális gyermeknek megadatik. Szerettem volna barátokat találni, titkos szerelmekbe bonyolódni, diákcsínyekben résztvenni, azonban mire eljutottam odáig, hogy jobban megismertem valakit, újra indulni kellett.
Muglik világában így működik a vándorcirkusz. Városról városra… hónapokig egy helyen, aztán ismét tovább. Az egész eddigi életem utazásból állt, legalábbis pár éves koromig.
Éppen Newcastle-ben állomásozott a család, amikor megszülettem az ottani ispotályban. Fogalmam sincs, hogy mi a neve, azóta nem jártam arrafelé, nagyon messze van hozzám már!
Hat éves koromig róttuk az utakat Észak-Írországban és Angliában is, de többnyire az ír területeken jártunk, mivel apám tősgyökeres ír volt, anyám pedig angol. De mint látjátok, vörös hajzuhatagomnak köszönhetően apámra hasonlítok jobban, de nem is bánom igazából, mert ez egy örök emlék maradt tőle.
Kereskedők voltak, ezért az életünk folyamatos utazgatásból állt. Apám többnyire gyógynövényekkel foglalkozott, anyám meg inkább a dolog üzleti részéhez konyított kicsit jobban, igazából ő olyan szakmát tanult, ahol az efféle dolgokat tanítják, a muglik világában szerezte meg a tudását, pedig igazi varázslócsalád sarja, akárcsak apám. Igaz, hogy a gyógynövényekkel való foglalatoskodás inkább varázslókra valló szakma, ám ő is gyakorta megfordult a muglik világában annak ellenére, hogy különcnek tartották különös öltözéke miatt.
Emlékszem, hogy többnyire muglilakta helyen fordultunk meg, valamiért ott nagyobb biztonságban éreztük magunkat. Gyogyós vajákos népnek hittek bennünket, de azért sokan megszerették kicsiny családunkat, mindegy, hogy merre vetett a Sors bennünket.
Igazából annyira fiatal voltam még, hogy szinte csak foszlányokra emlékszem...
… viszont van egy emlék, amelyet örökké belevéstek a fejembe és soha nem fog kitörlődni míg világ a világ.
Nem akarok beszélni róla.
Négy éves voltam, mikor anya vett nekem egy barackvirág színű kendőt és a hajamba kötötte. Mindig ezt hordtam a hajamban, mikor hosszú volt, persze idő közben más színűeket is beszereztünk, de ez volt a kedvencem és máig is ez az. Mert Tőle kaptam, egy emlék, melyen még mindig, oly sok mosás után is érzem levendula illatú kézkrémjének illatát, melyet mindig apám kevert neki kis mandulaolajjal megfűszerezve. Ez az ő illata. Mindig eszembe juttatja a boldog gyermekéveket, melyeket imádott családommal töltöttem.
Hárman voltunk, nem született testvérem. Akkor nagyon boldog voltam úgy, de most hiányzik egy testvér. Annyira kicsi voltam, hogy fel sem tudtam fogni, hogy milyen az, ha van még egy másik is rajtam kívül, de afelől bizonyos vagyok, hogy szüleim ugyanannyi szeretettel halmoztak volna el, mint amennyit így is kaptam tőlük. A világ legjobb családja volt az enyém, míg…
Hat éves voltam, amikor kikötöttünk a swansea-i kikötőben. Hatalmas komppal érkeztünk Dublinból, ilyen hosszú hajóúton még sosem vettem részt mióta a világra jöttem. Megkérdezhetnétek tőlem, hogy miért nem seprűn utaztunk vagy éppen zsupszkulccsal, a válaszom az lenne, hogy nem tudom. A szüleim nagyon ritkán használták a mágiát, kizárólag gyógyításnál vették igénybe a pálcájukat meg egyéb különleges esetekben. Nem tudom, hogy miért tettek így, de igazából engem sem olyan életre neveltek, hogy majd egyszer boszorkány lesz belőlem. Mindent úgy csináltunk, ahogy a muglik.
Swansea. Gyönyörű város, máig a kedvencem! Anyám azt javasolta, hogy mivel iskolás korúvá cseperedtem, ideje lenne iskolába íratni, viszont apám egyáltalán nem repesett az örömtől. Tudta, hogy ezzel választás elé állítja anyám: vagy a jól megszokott munka, vagy pedig a család. Sikerült meggyőznie anyámat, hogy ne telepedjünk le, hanem mindig más és más iskolába járjak. Nem a legjobb megoldás volt, viszont egyikőnk sem akarta, hogy kettészakadjon a család.
Szinte végig a muglik világában éltünk, kevésszer futottunk össze különös öltözékű mágusokkal. Mint már említettem, az iskolás éveim alatt – pontosabban nyolc éves koromig – nem volt állandó iskola, ahová jártam, többnyire három-négyhavonta váltottam újabb iskolára egy újabb városba költözés kedvéért.
Nem hagyott bennem mély nyomot egyik hely sem, viszont sikeresen megtanultam írni, olvasni és számolni annak ellenére, hogy sehol nem voltam egy fél évnél tovább. Barátokat sehol nem tudtam szerezni, még Sheffield-ben sem, ahol majdnem fél évig laktunk. Rémes volt ez a költözködés, de tudtam: a családomra mindig számíthatok, pedig kislányként még messze álltam attól, hogy komoly dolgokon törjem a fejem.
Robin Hood városában, Nottingham-ben sújtott le a Sors keze kicsiny családunkra.
Annyira rég történt már, de még mindig képtelen vagyok elmondani sírás nélkül.
A bérelt lakásunkból indultunk a piacra…
…
…
…és jöttek ők.
Fekete füst volt mindenfelé.
Az emberek…
… sikoltozni kezdtek, mikor megpillantották az egyiket.
Varázslók lakta negyedben állomásoztunk, így ők tudták, hogy miféle alakok ezek. Meggyőződésem, hogy mind egy szálig az Ördög fattyai voltak.
Valami Voldemortot emlegettek és sikongattak az emberek de nekem fogalmam sem volt arról nyolc évesen, hogy ki is az valójában. A szüleim bizonyára tudták, persze hogy tudták, hiszen varázslók voltak mindketten annak ellenére is, hogy legszívesebben megszabadultak volna az ereikben csörgedező mágiától.
És…
…
… én…
… nem… nem megy!
Sosem leszek képes rá!
Jó. Igyekszem összeszedni magam. Elhiheted, hogy nem könnyű.
Bebújtunk anyámékkal egy szűk, hordó-szerű kondérba és a fejünkre húztuk a tetejét. Hihetetlenül kicsi hely volt, alig fértünk el benne hárman… azóta szenvedek a bezártságtól, egyszerűen képtelen vagyok meglenni a szűk helyeken.
…jött az egyik és lerántotta a tetőt rólunk.
- Te vagy a gyógynövény kereskedő? – kérdezte egy sötét tekintetű férfi apámnak szegezve a kérdést, aki egy csendes bólintással válaszolt a feltett kérdésre.
Úgy éreztem, hogy csak perceim vannak hátra, pedig annyi évesen még nem találkoztam a halállal még.
Kicibálta apámat a kondérból és követelt tőle valamilyen különleges füvet, amely nagyon ritka és nem kapható akárhol. Nyilván nem volt hozzáértő az illető, azért kérte apám segítségét, aki készségesen kisegítette a sötét idegent.
- Ennyi? – kérdezte meglepődve. – Ennyivel szúrod ki a szemem?
Apám nem tudott mit tenni, az összes rókafogfüvet a rendelkezésére bocsátotta a sötét idegennek, aki…
… egy halálos átokkal hálálta meg apám segítségét.
Csendesen suttogta az igét, szinte hallani sem lehetett.
Anyám sírva rontott át a tömegen és igyekezett elkapni az összerogyó apámat, de hiába. A porban feküdt, mire átverekedte magát az embergyűrűn, én pedig mozdulatlanul álltam, mint akit elkapott egy sóbálvány átok.
Sírtam…
Sírok.
Még mindig kegyetlenül fáj, ha arra gondolok, hogy a szemem láttára tette az az aljas, gonosz… ember.
Odarohantam néhány másodperccel később és átöleltem anyámat, aki sírva tartotta karjaiban apám holttestét.
Nottingham. Szépen csengő név, ám mégis szörnyű emlékek helye. Ha meghallom ezt a szót, azonnal görcsbe rándul a gyomrom és elémvillan a kép, melynek szemtanúja voltam akkor.
Látom a thesztrálokat. Tudod, azokat az állatokat, amelyek a diákokat szállító kordékat húzzák a Roxfort Expressz érkezése után. Ó, igen… azok nem elvarázsolt kordék ám! Ők húzzák… s csak akkor láthatod őket, ha megcsapott már életed során a halál jeges fuvallata.
Nem akartunk továbbmenni, de anyám nagyon féltett a sötét oldal erőitől, így eldöntötte, hogy visszatérünk Swansea-be és végleg letelepedünk ott. Sikerült elintézni, hogy ott temessék el apámat, így ez az egyik ok, ami miatt örökké oda húz a szívem.
Mi a másik? Kitalálhatod…
Talán könnyebb is lenne, ha barchobáznánk, mivel az sem tartozik a kedvenc témáim közé.
Nem nehéz kitalálni…
Nyilvánvaló, hogy anyám a következő.
Világ életében erős asszony volt, ám innentől kezdve mintha megtört volna. A meghitt család széthullóban volt, immáron csak két tagot számlált: őt és engem. Nyolc éves voltam.
Kilencedik születésnapomon már tudtam, hogy sosem lesz minden a régi. Anyám egyre csendesebb lett, gyakran hallottam, hogy álmában sírdogál és csendesen imákat motyog, rimánkodva az Úrhoz, hogy vigyázzon ránk. Azonban nem volt elég.
Megbetegedett.
Képtelen vagyok kitörölni az emlékezetemből azokat a heteket, hónapokat, amelyeket vele töltöttem a halálos ágyán. Az orvos szerint rák vitte el.
Akkor még nem tudtam, hogy ez mit jelent, később viszont alaposan utánanéztem és megtudtam: nem menthettük volna meg.
Nem bírom…
… látom a szemeim előtt erőltetett mosolyát, mellyel boldogságát igyekezett színlelni, sápadt és ráncos arcát, melyet kizárólag gyönyörű kék szemei ékesítettek már utolsó heteiben.
Elment.
Üresség.
Árvaház.
Igen… ez életem következő állomása.
Cardiffba cipeltek, s muszáj volt otthagynom szüleim sírját Swansea-ben, mivel árvaház csak a szomszéd városban volt. De tudtam, hogy velem vannak. A szívemben.
Szótlanná váltam és szinte senkivel nem kerestem a kontaktust. Egyetlen barátom volt: Hópihe, a
fehér pávagerle. Anyámtól kaptam apám halála után néhány nappal. Akkor még nem tudtam, de így akarta enyhíteni a fájdalmamat.
Tehát ő volt az, aki velem tarthatott az árvaházba.
Úgy éreztem magam, mintha börtönbe zártak volna. Rácsos ablakok voltak és mivel tengerparti városban volt, gyakorta megesett, hogy napokig kis sem látszottak az emberek a ködből. Utáltam… Utálom.
A szociális munkás kísért be, miközben fogta a hidegtől, félelemtől és a magánytól remegő kezemet.
Ahogy sejtettem: rengeteg hozzám hasonló gyerek, nevelőnők, szigor.
Hideg az egész. Mintha nem tudnál mosolyogni odabent… Mintha az egész épület dementorok százával lenne tele és minden jókedv eltűnne, ha belépsz. Szürkeség és sötétség az, ami körülvesz.
Egyenruhában kellett lenni, míg tanulás volt. Ez eddig idegen volt számomra és nagyon nehezen tudtam megszokni, hogy mivel lánynak születtem, kizárólag szoknyában mehetek a tanulószobába.
Azt szerettem, amikor tanulóidő volt, mert olyankor nem gondoltam másra, csak a tanulásra. Nos… legalábbis igyekeztem. De szüleim emléke ott lebegett előttem és ez örökké így marad, tudom jól. Szeretek tanulni. Szeretem az újat. Erre tanítottak a szüleim.
Egy évig, tehát körülbelül tíz éves koromig volt egy szobatársam, Mary-Anne. Barátkozni akart velem, de nem engedtem neki. Bánom már… tudom jól, hogy ha befordulok, akkor továbbra is egyedül maradok. Sikerült eljutnom odáig, hogy már beszélgetek emberekkel és vannak barátaim az árvaházban. Nem volt könnyű. Remek alkalom a barátkozásra minden közös étkezés, amely többnyire egy hosszú asztalnál történik. Ha minden nap ugyanaz az ember ül melletted hosszú évekig, akkor lassan, de megismered. Így sikerült átlépnem a határt, melyet korábban én szabtam magamnak buta módon.
Tizenegyedik születésnapomat követően jött az épp aznap ügyeletes nevelőnő, hogy látogatóm érkezett.
- Nekem? – kérdeztem meglepve.
- Igen, Sydney. – válaszolta mosolyogva, majd belépett a szobába, s egy idegen követte őt.
Olyan ruhát viselt, mint a szüleim: varázslógúnyát.
- Szervusz, Sydney. Albus Dumbledore vagyok. – mondta kellemesen dörmögő hangján, majd intett a nevelőnőnek, hogy szeretné, ha kettesben maradnánk. Meg voltam rémülve kissé, de ez az arcomra volt írva. El nem tudtam képzelni, hogy mit akar tőlem ez az idős ember, akit még sosem láttam. Úgy véltem, hogy talán valami távoli rokon lehet, s mivel fülébe jutott szüleim halálhíre, úgy döntött, hogy magához vesz.
Tévedtem.
Átnyújtott egy pergamenből készült borítékot, mely az én nevemre szólt.
Sosem kaptam még levelet, pláne olyan szépet, mint az volt!
Kinyitottam, beleolvastam.
Értetlenül bámultam az idegenre, és szinte nem tudtam, hogy melyik kérdést tegyem fel előbb.
- Boszorkányképző?
- Igen… Tehát, a szüleid nem mondták sosem, hogy egyszer te is bekerülsz majd?
- Nem…
- Nos, igen… Te is azon kiválasztottak között vagy, akiknek nagy jövőjük van a varázsvilágban. Tudod, hogy mi a mágia, mivel mindkét szülőd mágus volt. Igaz? – kérdezte érdeklődve az idős férfi, majd kedves mosoly jelent meg ősz szakállal borított orcáján.
Emlékek sora bukkant fel a szemem előtt… Mikor játszottam anyám pálcájával, sosem hittem, hogy egyszer nekem is lesz egy olyanom. Én nem… sosem hittem, hogy belőlem is olyan boszorkány lehet, mint belőlük!
De miért nem mondták soha?
Féltettek.
Tudom jól, hogy védeni akartak.
Az idős úr elmondta, hogy mik a teendőim és hogy mire számíthatok. Miss Anderson, a csoportom nevelőnője már beavatott volt. Később megtudtam: kvibli. Ő segített beszerezni az iskolai kellékeket és ő volt az, aki kikísért a londoni vonathoz. Sok órán át utaztunk, hogy eljussunk a King’s Cross pályaudvarra, hiszen majdnem a fél országon át kellett utazni azért, hogy odajussunk.
Mikor felszálltam a vonatra, onnantól kezdve az események csak peregtek és peregtek… olyan gyorsan elröppent velem négy év, hogy szinte fel sem fogtam!
Emlékszem, mikor először ültem a vonaton, egyedül voltam. A Roxfort története című könyvet kaptam Miss Andersontól, hogy ismerkedjek az iskolával, s ezt olvasgattam a vonaton, míg oda nem értünk Roxmortsba. Innen csónakkal mentünk az iskolába, ahol hihetetlen látvány tárult elém!
Eszembe jutottak anyám meséi, amelyek a középkori királyokról szóltak, akik díszes palotában tengették mindennapjaikat és hatalmas lakomákat rendeztek ünnepekkor. Majdnem ilyen volt elsőre a Roxfort is.
Beosztottak egy házba, ami azt jelenti, hogy hét évig ahhoz a közösséghez tartozom, ahová a Teszlek Süveg beosztott.
Tanulás.
Ebből áll az elmúlt négy évem.
Nem mondanám, hogy túlságosan sok embert ismerek, ugyanis még mindig nehezemre esik nyitni mások felé.
Volt néhány kalandos nap itt az iskolában, de sajnos én általában kimaradok az olyan kalandokból. Nagyra becsülöm, hogy képes szembeszállni minden idők legnagyobb sötét mágusával és igazából irigylésre méltó, hogy olyan barátai vannak, akik a végsőkig harcolnak mellette. Nem voltam részese minden kalandjának, hiszen jóval fiatalabb vagyok tőle, azonban mindenki arról beszél az iskolában, hogy talán ő a Kiválasztott, aki jobbá teheti a világunkat. Őszintén bízom benne és ha tehetem, támogatom mindenben. Bosszút akarok állni apám haláláért!
Az iskola?
Azt mondom, hogy remekül megy. Annak ellenére, hogy szinte semmilyen mágia feletti hatalomra utaló jelet nem észleltem magamon éveken át, kiválóan megy a varázslás és minden, ami a tanulással kapcsolatos. Úgy érzem, hogy négy év alatt megkedveltek a tanárok is és sokkal bátrabbnak érzem magam így, ha esetleg fel kell szólalni a tanórán. Nehezen ment, de folyamatosan hozzászoktam.
Kezdetben még alig szólaltam meg, úgy kellett harapófogóval kiszedni belőlem a szavakat. Azt hiszem, félek a kudarctól, így jobbnak tartom, ha elkerülöm azt, amennyire csak lehet, azonban egy ilyen helyen nem a legkönnyebb dolog.
Lyukas órákban vagy a könyvtárban kuksolok, vagy pedig a hálókörletben és épp nézek kifelé az ablakon. Szeretek gondolkozni olyankor. Bár, könyvtárba tanulni járok leginkább, mivel a szobában rendkívül zavaró, ha tízen csicseregnek a szobában és nem tudsz koncentrálni. Igaz, hogy az árvaházban megszokhattam volna, de mégsem sikerült. Csak úgy tudok tanulni és olvasni, ha teljes a csend körülöttem.
Elkezdtem írni az utóbbi hónapokban.
Rájöttem, hogy az írás jó!
Nem hinném, hogy író lesz belőlem, mivel egyáltalán nem vagyok olyan tehetséges, mint a Hírverő újságírói, azonban kis gyakorlással bármi elérhető.
Jövőre RBF… talán akkor hanyagolom majd az írást, hiszen a vizsga mindennél fontosabb, de először találnom kellene egy olyan embert, akivel jól kijönnék. Pont az egész felénél tartok… ideje lenne már felfedezni a körülöttem élő embereket is, azonban nem tudom átlépni a határt.
Segítség kellene…
Nem akarok egyedül lenni.
Csendes, magamnak való lány vagyok. Kedves arcom egyáltalán nem árulkodik arról, hogy milyen is vagyok valójában. Szeretnék barátokat, de a korlát, amelyet az árvaházas évek során állítottam magam elé, megakadályoz ebben.
Egyébként okos és szorgalmas lány vagyok, gyorsan tanulok, csak annyi kell, hogy nem vonja el a figyelmem semmi. Szeretném, ha olyan tudást tudnék magamnak a hetedik év végére, amellyel remekül boldogulhatok a számomra még kevésbé ismert varázsvilágban.
|| magány, levendulaillat, könyvek, barackvirág színű kendő, szülők, vanília fagyi
|| apám halálának jelenete játszódik le, amit már egyszer átéltem… sajnos.
|| egy hosszú cső, melyen át kell(ene) mennie, de végtelen hosszú (klausztrofóbia miatt)
|| néha felbukkan rajtam a barackvirág színű kendő. Nem a hajamban, hanem például a nyakamba kötve vagy esetleg a derekamon.
|| Hajam egyenes, színe változó, de általában vagy vörös vagy pedig szőke. Ruházatom iskolaidőben az uniformis, máskor pedig egyszerű, koromhoz illő ruházat. Szoknyát és farmert szívesen hordok, a sportos ruhákat nem igazán kedvelem, ennélfogva a cipőm is többnyire szandál vagy saru, hűvösebb időben pedig zárt cipő, természetesen mindig évszakhoz megfelelően.
|| A tanulással nincs problémám, éltanuló vagyok, ám nem vagyok egy Hermione Granger. Amit kell, azt tudom. Kedvelem a gyógynövénytant, mivel sok dolog ragadt rám még anno, mikor szüleimmel jártuk az országot. S mivel muglik között jártunk-keltünk, így nem áll messze tőlem a mugliismeret sem. Szeretnék megtanulni patrónust idézni és hoppanálni.
Roxfort RPG
Szerző