Mágiatörténet tanterem előtti folyosó

Mágiatörténet tanterem előtti folyosó szakasz, ahonnan nyílik a hatalmas díszített faajtó. Az ajtó bal szélén egy címer található, a másik oldalán pedig egy híres, mágikus történész festménye.

Egy hosszú hét telt el az óta hogy a Mardekárosok betörtek az edzésünkre és felborult az egész életem. Nem csak azaz este volt a döntő, hanem ami utána következett. Voldemort kezei közé kerültem, és végül életben maradtam. De milyen áron? Vikitria Henderson örökre elveszett azon az éjszakán. Örökre?
Pontosan emlékszem az egész küzdelemre, ami a szükség szobájában zajlott, minden apró részlet megmaradt bennem, képtelen vagyok kiverni a fejemből. A támadás, aztán az átok, és végül a tekintetek. A barátaim tekintete, ahogy nem értik miért ellenük harcolok, a csalódottság, és a bizalom örök elvesztése. Mert bíztak bennem. És most vége.
Küzdhettem volna az Imperio ellen, és talán sikerült is volna legyőznöm, de nem tettem. Meg sem próbáltam, csak hagytam, hogy úrrá legyen rajtam és azokra támadjak, akikért az életemet is odaadtam volna. Mi történik velem? Miért viselkedem így? Ez nem én vagyok!
Egyre inkább érzem, hogy ketté fogok szakadni, egyik énem erre, a másik arra az oldalra akar kerülni, aranyközép út pedig itt nem létezik, soha nem is létezett. Naivan azt hittem, hogy én irányítom az életem, de rá kellett döbbenem, hogy nem, csak egy apró porszem vagyok én a világegyetemben, és ahogy mindenki sodródom az árral. Csakhogy valakinek sikerül, kikerülnie az sodrásból, valakinek nem. Nekem nem sikerült. Engem beszippantott és többé nem menekülhetek.
A DS lebukása után a többiek elé kellett volna állnom és rákennem mindent Dracora, de képtelen voltam rá, hisz a titkot magamtól adtam ki, és én voltam, aki nem küzdött az átok ellen. Nem vehettem le minden felelősséget a vállamról, hisz volt rajta bőven, és sosem tartoztam azok közé, akik a könnyebb utat választják. De most már nem is volt erre lehetőségem.
Egy tejes hétre eltűntem az iskolából, senki nem tudhatta hová lettem, ami valószínűleg mindenki szemében egyenlő volt a beismeréssel. Pedig, ha csak az árulásom lett volna, de nem! Sokkal sötétebb dolgok történtek utána, mint azt bárki el tudná képzelni. Olyan kínokat kellett átélnem, amit talán egyedül Harry érthetne meg és végül döntenem kellet élet és halál között. De nem az én sorsom volt a tét? Áldozatot kellett hoznom, nem volt más választásom, és végül a kisebbik rossz mellett döntöttem.
Nem találkoztam össze ma még senkivel, nem is bánom. A legszívesebben vissza sem tértem volna az iskolába, de muszáj volt, nem tehettem mást. Örülhettem annak, hogy ilyen könnyen megúsztam Voldemorttal való találkozásomat, nem panaszkodhattam, hisz nem halt meg senki, nem büntetett meg senkit, csak kiadta a parancsot, amit végre kellett volna hajtanom?
Most tértem vissza az iskolába, ahol a tanárok annyit tudtak csak, hogy egészségügyi gondjaim voltak. James mindenről gondoskodott, elintézte, hogy összeszedhessem magam, hogy felkészülhessek és elkezdhessek egy teljesen új életet. Mert ez már az volt, egy új élet, egy élet melybe bele lettem kényszerítve.
Mágiatörténet órám volt, a nagyszünet utáni első óra. Késtem pár percet, de nem is bánom, mert így legalább nem futok össze senkivel az óráig, hisz bent úgy is lesz majd felfordulás, ha beteszem a lábam. Vikitria Mirol visszatért, a DS árulója, aki egyszer csak eltűnt, hisz nem tudhatták, hogy engedéllyel hagytam el a kastélyt. De mindegy is volt.

[''Vikitri ?Mirol?]

''Vikitri ?Mirol?

Több mint egy hét telt már el a hatalmas, Szükség szobájában vívott csata óta, ahol a Mardekár ház egyes tagjai rajtaütöttek a DS szokványos, minden körülmények között megtartandó edzésén. Érdekes módon ez a gigantikus súllyal bíró hír nem kavart fel akkora port, ahogyan azt Hermione, Ron, vagy akár a tagok bármelyike és Harry jómaga gondolta volna. Általánosságban véve az iskola falai között a hétpecsétes titkok szoktak azok lenni, amelyek sokkal hamarabb terjedtek szét a diákok között, mint egy sötét varázslatok kivédése órára kötelezően írandó házi dolgozat másolhatóan alakítható példánya. Ez pedig mindenképpen érdekes fényben tűntette fel a történteket. Nem lehetett pontosan tudni, legalábbis egyelőre nem, hogy Malfoy nem dicsőítette magát annyira, ahogyan szokta azt. Olyan tükörfényesre, hogy a fény is félve törik csak meg rajta?nevetséges. Esetlegesen Dumbledore volt az, aki a kivételesnél is kivételesebb körültekintéssel járt el, nehogy napvilágot láthasson az igencsak kényes ügy. A Reggeli Próféta, és az ütődött liba, Rita Vitrol képes volt egy mikroszkópikus szösszenetből akkora elefántot csinálni, amit még nem hordott hátán a föld. Ez a fajta negatív hírverés pedig most annyira kellett volna a Roxfortnak, mint púp a hátra. Főleg azután a botrányos cikk után, amelyben az állt, hogy Potter az iskola diákjaira vadászik. Visszataszítóan gusztustalan.

Furcsa volt ezzel a tudattal órára járni, hiszen minden egyes pillantásnál, amit Harry felé vetett egy diák, felmerült a kérdés, vajon tud a történtekről, azért bámul? Nem volt elég a tény, hogy szülei gyilkosa, az a nyúlvérű Voldemort a hátában liheg, jobban mondva a fejében ólálkodva próbálja megőrjíteni. Nem volt elég a kiélezett viszony Malfoy-al, nem volt elég a krízis hátán krízis a barátai között, még azon is rágódnia kellett, vajon mikor robban a hír?mikor érkezik az újabb alkalom, hogy az ügyefogyott diáktársak, akik nem láttak a szálak mögé, ismét röhöghessenek. Igen, saját marhaságukon, mert könnyű úgy ítélkezni, hogy a leghaloványabb lövésük sincs a dologról, csak a felszínt súrolják. Sokkal mélyebb dolog ez annál, mintsem egyesek megérthetnék. Talán Hermione és Ron sem értik olyan mélységekben, mint Draco Malfoy, és jómaga. Mert hiába az utálkozás egymás között, ez közös bennük, mindketten belekerültek egy olyan helyzetbe, amit soha nem kívántak. Persze ezt a másik fél akkor sem vallaná be, a férfiasságának levágásával fenyegetnék.

A rengeteg gondolatában elveszve vette csak észre, hogy ismét elmélázott a park padján, ahol a nagyszünetet töltötte. Ginnyvel lett volna találkozója, ám a lány valamiért nem jött el?közben annyira belemerült az egész kavalkádba, hogy meg is feledkezett róla, mágiatörténet órája lesz. Az feleszmélés első pillanataiban árgus szemekkel tekintett körbe, majd hirtelen összekapva a cókmókját indult meg a terem irányába. Próbált minél sietősebben lépdelni, noha tudta, esélye sincs arra, hogy a tanár megelőzve érjen a terembe, hacsak nem a professzort valami baleset érte.
Ahogyan befordult a sarkon, akaratlanul de megtorpant?ugyanis nem ő volt az egyetlen, aki az óra elkezdését követően érkezett meg a terem elé. Ott álldogált Vikitria, mintha a gondolataiba merült volna. Közel egy hete tűnt el nyomtalanul, a bizonyos esetet követően?Harry sokat gondolkodott rajta, a lány ezzel beismerte bűnét, vagy annyira megrázta az eset, hogy nem mert a társak szemébe nézni. Bármelyik is volt az, elérkezett a kínos pillanat, amikor erről el kellett beszélgetnie vele, noha tudomása szerint Hermione már megtette ezt. Furcsa volt a helyzet, de erőt vett magán, és lassú, nyugalmas léptekkel indult meg ház és évfolyamtársa felé. Elgondolkodott azon, megszólítsa-e, mert benne volt a tüske, hogy szavak nélkül halad el mellette. Odáig fajult, hogy már a kilincset szorongatta a kezében, de csak nem akaródzott benyitni a terembe.

Lemondó tekintettel szegte fejét a padlózat felé, majd halk, dönnyögő hangon szólalt meg.
- Miért? Miért tetted?
Suttogott, szinte elhalt a hangja. Mintha hozzá szerette volna tenni, ?a francba Viki, az egyik legjobb voltál, legelkötelezettebb?. Érezni lehetett a hangjából a fájdalmat, amit egy barát elvesztésekor érez az ember. Azt a tanácstalanságot, amikor nem lehet tudni, vajon ellenséggel beszélget, avagy ugyanaz a lány álldogál mögötte, akivel annyi szép emléke volt az elmúlt évekre visszanézve. Érdekes, hogy hátat mert fordítani neki, de nem nézte ki a griffendélesből, hogy itt és most ártó szándékkal viseltetne irányába.

Nem tudom mióta állhattam a folyosón, de egyszerűen nem akaródzott betennem a lábam a teremben, nem akartam újra érezni a megvetésüket. Elegem volt már belőle, elegem volt mindenből és mindenkiből. Elfáradtam.
Léptek zaja ütötte meg a fülem és csak fel szemmel fordultam a hang irányába, de így is azonnal rájöttem ki közeledik felém. Harry? Barátok voltunk, és őt árultam a legjobban. Nem csak a DS-sel hanem egy sokkal, szörnyűbb dologgal is.
Azok az emberek közé tartozott, akinek a viszontlátásától a legjobban tartottam, féltem a reakciójuktól, a szavaiktól, amiket majd a fejemhez vágnak, és hogy sosem fogják megérteni miért is tettem. Mary már azt sem volt képes megérteni, hogy felvettem a Mirol nevet, számára az a család egyenlő volt a legaljasabb lényekkel, számomra viszont a soha nem ismert biztonságot jelentette. Mert hiába volt James halálfaló, hiába vált ez most már teljesen biztossá előttem is, tudtam, hogy félt engem, hogy vigyáz rám, és hogy élete talán legnehezebb döntése volt, mikor Voldemort elé állított. De nem tehetett mást. És ez az, amit senki nem tud megérteni, hogy nem mindig tehetjük azt, amit akarnánk, hogy az élet nem mindig úgy alakul, ahogy ezt terveztük. Néha bizony áldozatokat kell hozunk.
James meghozta a maga áldozatát, de én is az enyémet. A barátaimat árultam el egy családért és egy szerelemért. Barátokat, akik eltaszítottak maguktól, akik már megvetettek.
Mert, így éreztem. Hendersonból Mirol lettem, na és? Mindig is Mirol voltam, mindig is volt bennem egy gőg, és soha nem voltam egy szent! A saját fejem után mentem és Griffendéles létemre mégis vonzott a rossz, amit néha nem is takargattam, amiért elég sok ember nem igazán tudott megkedvelni az évek folyamán. De aztán csapatkapitány lettem, és mintha minden régi sérelem eltűnt volna, azok, akik szóba sem álltak eddig velem, odajöttek és beszélgettek.
Álszentség az egész. Megvetem az ilyen embereket, de nem is miattuk akadtam ki, hanem azok miatt, akik nagyon jól tudták, hogy ki is vagyok. Mary, Greg, Damien? Ha ők akkor nem bánnak velem úgy, akkor sosem adtam volna ki a DS titkát, de azokban a napokban összetörtem, egyedül voltam és az egyetlen ember, aki mellettem állt az Draco volt. Milyen furcsa is az élet. A Griffendélesek legnagyobb ellensége vígasztalt, mikor a legnagyobb szükségem volt valakire, megértette mi az, amin átmegyek, mellettem állt végig és támogatott, míg az állítólagos barátaimnak egy senkivé váltam a szemükben.
Szótlanul figyeltem Harryt, ahogy szinte már dacosan elsétál mellettem és fájt, hogy még csak rám sem néz. Fájt, hogy ő is így viselkedett velem, pont ő, akinek a legjobban kellene tudnia, hogy nem mindig a látszat az igaz. Mert őt is elítélték egy párszor olyanokért, amihez semmi köze nem volt, és én mellette álltam, még ha ezt nem is közöltem vele soha, de felesleges is lett volna, hisz egy bátorító mosoly néha többet jelent egyetlen szónál.
Megérdemeltem volna talán egy esélyt szerintem, de nem kaptam, és tőlem sose várják, hogy eléjük fogok állni és könyörögni. Nem! Mert annyira nem voltam ártatlan, de ha nem állok átok hatása alatt, akkor nem támadtam volna rájuk, persze az óta már más helyzet. És lehet, ha akkor a DS után nem viselkednek velem úgy, ahogy, akkor minden máshogy alakult volna, de lemondtam róluk.
Megállt. Miért? Mégis csak kíváncsi miért is tettem? És igen. Rákérdezett. Rákérdezett arra amire a legjobban vágytam, de hirtelen nem tudtam mit feleljek, mert hirtelen eszembe jutott, hogy miért is vagyok újra itt, miért is kellett visszatérnem.
Elárultam őt, őket és hiába vágytam arra, hogy minden olyan legyen, mint régen, már nem lehetett, soha. Döntenem kell, vagy elérem, hogy tartsák magukat távol tőlem, vagy eljátszom az áldozatot és megpróbálok újra a kegyükbe férkőzni, hogy végezhessem a feladatom.
Fogalmam sem volt még mit fogok tenni, de válaszoltam.
- Az élet néha nem úgy alakul, ahogy azt terveznénk ? a hangomból érezni lehetett a fájdalmat, csak épp nem tudhatta, hogy sokkal több oka van annak a fájdalomnak, mint az sejthetné. ? De ezt neked kellene a legjobban tudnod.
Egy megjegyzés? egy megjegyzés, amivel akár bűntudatot kelthetek benne. Tudat alatt döntöttem.

[''Tria]

''Tria

Harry csendesen szorongatta a kilincset, de esze ágában sem volt lenyomni azt, hogy benyithasson a terembe. Egyszerűen csak álldogált ott, mintha kővé dermedt volna, és várta a választ, várt valamit, maga sem tudta igazán, hogy mit. Mi lenne a jobb, mit szeretne hallani. Egyszerűen bambulta a barna faajtót, és megemelve a tekintetét fülelt, vajon mikor érkezik az első szó, azt, hogy a lány mivel védekezik majd, már ha egyáltalán szeretne.

Aztán hirtelen felcsendült egy elgyötört, mégis csilingelő hang?a mondat pedig mintha visszhangzott volna a fiú fejében.
~ Az élet nem úgy alakul, ahogyan tervezzük! ~
Érezte a hanglejtésből, hogy még nincs vége a mondanivalónak, még akkor sem, ha a csend hosszabbra nyúlt, mint arra gondolt. Ennek ellenére csak állt, és várt, egyelőre nem tett és nem is akart többet tenni. Ami azonban következett, az megdöbbentette, és talán ki is billentette a mérleget, azt a bizonyost, amelyben az volt a tét, miként kezelje a lányt. A lejtés, az egész annyira lesajnálónak tűnt. Egyszerűen egy ekkora ?hiba? után nem ezt várta volna tőle. Mi több, az egykori barátságuk emléke sem ezt diktálta volna. Eszméletlenül nehéz volt megállni, hogy ne menjen el, és hagyja az egész beszélgetést a fenébe?de úgy érezte, talán még lehet remény?talán, de ez már nagyon haloványnak és távolinak tűnt.
~ De ezt neked kellene a legjobban tudnod! ~
A fejében újra és újra felsejlő mondat betalált, de bűntudatot nem ébresztett benne. Miért? Mert éppen a múltjából fakadóan tudta jól, aki akar, az küzd és ellenáll. Vikitri elfordult erről az ösvényről, és a könnyebb utat választotta magának. Egy dologba azonban nem gondolt bele, hogy ezzel mit is veszíthet?mert a válasz, rémisztő volt. Mindent.

A fiú lehunyva szemeit rázta meg a fejét, és mélyet sóhajtott. Nem érdekelte, ha lebuknak, hogy itt álldogálnak az ajtó előtt, ennek a dolognak pontot kellett tenni a végére. Érezte, a jövő apró szelet itt és most fog eldőlni, a Mágiatörténet előtti folyosón. Milyen ironikus? Éppen a mágia történelmének egyik legnagyobb veszélye fenyegeti a varázslótársadalmat, sőt, talán a muglikat is. Annak egy apró csatája pedig éppen itt fog végbemenni.
- Az élet soha nem úgy alakul, ahogyan az ember azt eltervezi!
Normális, nyugalmas hangon ejtette a szavakat, melyet követően elengedte a kilincset. Először a fejét fordította meg, majd törzse is a háztársa irányába fordult.
- És igen, tudom, hogy nehéz?
Mélyen Vikitri szemeibe nézett.
- ?veszettül nehéz. De aki akar, az tudja tartani magát.
Soha nem volt még ennyire komoly a tekintete, mint most. Mélyen és letaglózóan figyelte a másikat, majd kilépett előle, és lassú léptekkel indult meg a folyosó falának irányába, az ajtóval szemben.
- Semmi más nem kellett volna, csak egy apró akaraterő?csak az, hogy a barátaidra gondolj.
Ahogyan ellépett a lány mellett megtorpant, a válla felett pillantott rá.
- Te gondoltál rájuk egy pillanatra is? Gondoltál arra, hogy ellenállj a?
Megakadt a hangja, tekintete pedig a földre szegeződött. Egyszerűen nem tudta folytatni, pedig nagyon szerette volna. Tudta, ha nem áll le, akkor ez az egész nem egy beszélgetés lesz, hanem vitatkozás, ami megpecsételi a jövőt, egy ember jövőjét.

Azzal, hogy eldöntöttem, mit is fogok tenni, mintha minden megoldódott volna, mintha eltűnt volna belőlem a félelem.
Valójában nem volt választási lehetőségem, meg sem fordulhatott volna a fejemben, hogy talán elkergetem Harry magam mellől, mert nem a saját életemmel játszottam, nem. Voldemort azonnal rájött, hogy engem a szeretteimmel lehet zsarolni, és ezt kellőképp ki is használta, sőt biztos vagyok benne, hogy még jót is mulatott ezen. Szánalmas azaz ember, sosem fogja megérteni, hogy a szeretettnél nincs hatalmasabb erő, de sajnos ki is lehet használni, a végletekig.
Ha nem sikerül elérnem, hogy Harryék újra bízzanak bennem, akkor nem tudok információkkal szolgálni, ha nincsenek információk, akkor büntet. Viszont, ha kiadom a barátaimat attól is szenvedek, ha viszont megvédem őket, ártok Jamesnnek és Draconak. Egy olyan helyzet rabja lettem, aminek nincs helyes útja, így az kellett eldöntenem, kik a fontosabbak számomra. Ezt pedig már réges-régen tudtam.
Hiába próbált Harry nyugodtan beszélni, én nem voltam képes így gondolkodni. A szavai azért belém vájódtak és ez ellen nem tudtam mit tenni. Arra képtelen lettem volna, hogy hazudjak, mint a vízfolyás, de arra képes voltam, hogy a magam javára fordítsam az igazságot és így is tettem.
Nem fejezte be a mondatot.
- Minek Harry? ? kérdeztem vissza - Mondjad? ? hergeltem egy kicsit, de nem igazán az volt a szándékom, egyszerűen csak rá akartam világítani, hogy soha nem harcoltam volna ellenük, ha nem így alakulnak a dolgok és ez igaz is volt - Szerinted minderre képes lettem volna? Képes lettem volna Mary ellen támadni? Pont Maryre, aki nagyon jól tudod, mennyit jelent nekem? Semmit nem értesz. Egyszerűen semmit ? fura volt, mert valóban nem hazudtam, tényleg így éreztem, tényleg úgy gondoltam, hogy fogalma sem lehet semmiről, mert vele ellentétben nekem, volt egy családom és egy szerelmem, aki azon az oldalon állt, neki pedig senkije - Szerinted volt választási lehetőségem? Szerinted nem gondoltam rátok? Nem gondoltam azokra az emberekre, akik mindig mellettem álltak? De tudod néha kevés a szimpla akaraterő, mert Nincs Más Választásod.
Arthur bácsi és Molly néni? Az egészben őket sajnáltam a legjobban. Nekik köszönhettem az életem, nekik köszönhettem mindenem, és őket is elárultam, de tudtam, hogy ők meg fognak érteni, hogy ha majd lehetőségem lesz mindent elmondani nekik, akkor érteni fogják, miért is tettem. Hogy nem volt más választásom.
Nem akartam szóhoz engedni Harryt. Most kellett elmondanom egyszerre mindent, míg nem gondoltam meg magam, mert egyre inkább tért vissza belém a bűntudat, ami mardosott, de amit el kellett felejtenem, mert más különben nem fog menni ez az élet.
- De ne gyere nekem, kérek azzal, hogy gondoltam e barátaimra! Nem vetted észre, hogy Mary szóba sem áll velem? Tudod miért? Tudod? Egyszerűen azért, mert Mirol vagyok, mert az anyját a nagybátyám ölte meg! Tessék! Már te is tudod a kis titkot! Mennyire szörnyű, hogy én mégis képes vagyok ahhoz a családhoz tartozni. Nem igaz? Ezért már el kell ítélni? Ugye?
Rengeteget szenvedtem Mary miatt, és rettenetesen bánt, hogy képtelen volt elfogadni a döntésem. De ez nem is döntés! Mirol vagyok, James a nagybátyám, ezek tények, amik ellen nem lehet mit tenni, de ő képtelen volt arra, hogy mellettem álljon így, Mirolként? Hát köszönöm.
Egy lapra tettem fel mindent. Bűntudat, bűntudatot kellett ejtenem Harrybe, hogy elbizonytalanodjon.
- Imperius alatt álltam, de gondolom, ezzel nem mondok újat. De tudod, az hogy Mordon átkát letudtam gyűrni, az nem azt jelenti, hogy képes vagyok a való életben is. Ott felkészült voltam, itt váratlanul ért. De pont ezért alakult a DS is nem? Mert az iskolai tanulmányok nem elengedőek az utcán. De ha képes vagy ezért elítélni, akkor feleslegesen beszélünk. Te voltál az egyetlen, akiben bíztam, akiről úgy véltem, hogy talán megért. Tévedtem.
A szemeimből és a hangomból, mind a fájdalmat, és elveszettséget lehet kiérezni. Hogy tényleg pocsékul érzem magam, hogy ha tehetném, visszaforgatnám az időt és mindent máshogy tennék, de erre nincs lehetőségem.

[''Tria]

''Tria

Már amikor elhagyták az ajkait a szavak tudta, hogy rettenetesen megbánta? még annak a tükrében is, hogy bizony Vikitri hangjában jelent meg először az él, mintha hergelni szeretné a fiút. Nem, ez most nem az a helyzet volt, ahol engedni lehetett volna az érzelmeknek, és a szenvedélynek. Azok elterelték volna az egész témát egy olyan beszélgetés irányába, amely cseppet sem lett volna barátinak nevezhető, de még diplomatikusnak sem. Bármennyire is nehéz volt, meg kellett őrizni a hidegvért, példát kellett mutatni a többiek számára is. Minden ember követ el hibákat, amelyekért felelősségre lehet vonni?de, ahogyan Harry egy jó barátja is mondani szokta, esélyt mindenkinek kell adni, ha másra nem is, hát legalább arra, hogy megmagyarázza a történteket. Rossz volt a kezdés, az egész felvezetése el lett szúrva, pedig a téma fontos, ahogyan az is, akiről szól. Nem hiába volt a lány évekig a hatodéves griffendéles barátja. Megvolt az ok, az, hogy megbízható, az, hogy lehet rá építeni, az, hogy lehet rá számítani a bajban. Erős kövekkel lett felépítve a barátság bástyája, mégis, most olyan helyen kapott találatot, amely a leomlásával fenyegetőzött. Harry ott volt, és próbálta tartani az omladozó falakat, a kérdés már csak az volt, Viki segít-e az építkezésben, avagy magára hagyja?tudta, hogy mennyire komoly a helyzet, már csak az kellett, hogy a lány is felülemelkedjen a jelenlegi stílusán, és megpróbálja megérteni?nem ellene szól a beszélgetés, hanem érte. Csakis érte.

A Tria által elejtett mondatok sötét háttérre utaltak, igencsak sokszor elhangzott, hogy ?nincs más választás?. Mi több, a hangsúly, ahogyan ez a három szó is ejtve lett, jelezte, valami nincs rendben. Tény és való, hogy a teremben történteket nem lehet felróni a számlára, ott talán még Harry is elvérzett volna, ha az ige valóban úgy talált, hogy arra számítani nem lehetett?de sajnos volt egy másik dolog is, amelyben már nem volt biztos a fiú. A hogyan? Hogyan találta meg a mardekáros csapat a bejáratot, honnan tudták, hogy ott zajlanak az edzések, és legfőképpen, honnan tudták, hogy pontosan akkor kell a támadást levezetni? Vikitri érezhetően tisztán érkezett a gyakorlásra, mi több, biztos, hogy nem állt Imperio hatása alatt, elvégre akkor Malfoy nem átkozta volna meg odabent újra?ergo, miért nem szólt egy szót sem, hogy támadás fog érkezni. Miért ő lett a gyanúsított az árulásban? A túlságosan sokszor elhangzó ?nincs más választás?, és a többi jel erre engedett következtetni.

Aztán amikor következett a kissé talán agresszívebb eszmefuttatás, már nem bírta szó nélkül hallgatni. Türelmes volt, és lenyugodott, mert tudta, hogy csak így lehet düllőre jutni a témában.
- Az, hogy Mary nem áll szóba veled?arról nem tehetek! Kettőtöknek kell túljutnia ezen?DE!
A ?de? szócskát követően ellépdelt a lány mellett, majd a terem ajtajával szemközti, kisebb parkra nyíló folyosóablakhoz sétált. Pár pillanatig bámészkodott kifelé azon, a szavakat kereste, mert nem akart ártani. Megfordult, mélyen a lány szemébe nézve, majd felhuppant a párkányra, és kezével megkocogtatta maga mellett a köveket, jelezve, szeretné, ha Vikitri csatlakozna hozzá. Amennyiben csatlakozott, úgy csak a párkányra való ülést követően folytatta?ha nem, akkor szimplán, mert parancsolni nem fog senkinek.
- Az, hogy Mirol lány vagy, senkit sem érdekel. Nekem Vikitri vagy, egy szeleburdi, okos, kedves és nem utolsó sorban veszett módon jó kviddicsjátékozó lány. Nem érdekelnek a nevek, az érdekel, ami belül van!
Folytatni akarta, de hirtelen nem tudta, hogyan. Látszott rajta, hogy a nyelve hegyén vannak a szavak, de mégsem akarnak jönni. Tétován fordult a mellette ülő felé, majd meglökve a vállával szólalt meg újfent.
- Tudod?
Nem volt bűntudata, elvégre ő nem tett semmit, éppen ellenkezőleg. Próbálta rendbe tenni a dolgokat, pedig a neheze még hátra volt. Az, ami megfordult a fejében, a lány miért nem szólt? Miért? A Mordon féle diskurzust követően mélyet sóhajtott, igazából nem tudta, hogyan is vezesse majd fel a dolgot, de a lány megoldotta helyette. Bármennyire is volt kényes a dolog, de meg kellett tudnia.
- Tudom, hogy nem könnyű az Imperius átoknak ellenállni, ha felkészületlen vagy! Hidd el, tudom.
Kezdett bele, majd a lányra tekintett, mélyen a szemébe? talán még soha ennyire mélyen senki más szemébe, mint most Vikitriébe.
- Azt is tudnod kell, nem ítélkezem, amíg nem ismerek minden részletet. Az, ami odabent történt mással is megesett volna, ezzel tisztában vagyok? és igen, emiatt alakultunk meg, hogy segítsünk az életre való felkészülésben.
Nem rezzent meg az arca, éreznie kellett a mellette ülőnek, hogy ott a ki nem mondott ?de? szócska.
- Egy kérdésem mégis lenne, ami nagyon foglalkoztat.
Igen, ez már a lényegre való térés első lépése volt.
- Odabent Malfoy elátkozott az Imperius igével, a terem előtt, amikor találkoztunk viszont ?tiszta? voltál.
Nem szólalt meg, ennyi talán elegendő volt, hogy Tria megértse, mire megy ki a játék. Az Üdvöskének kikiáltott rákérdezett arra, ami talán nem is olyan egyértelmű, de logikusan levezethető. Miért árulta el Malfoynak az edzések helyét? A csapatot? A barátait? A legfontosabb kérdés, ha már egyszer rossz útra lépett, miért nem próbálta meg korrigálni azzal, hogy szól?

Nem. Valóban nem ő tehet róla, hogy a legjobb barátnőm szóba sem áll velem, de hogy a dolgok így alakultak abban nagyon sokat közbe játszott ez az apróság. Hisz ki tudja mi történt volna akkor, ha Mary kiáll mellettem, akkor talán nem így döntök, ahogy.
De… És ellép mellettem, ahelyett hogy folytatná.
Nem szólalok, mert várom a folytatást, de el kell telnie pár pillanatnak, mire újra meghallom a hangját. Előtte viszont, még hátra fordult és a szemeimbe nézett. Nem tudom mit láthatott bennük. A keserűsége? A fájdalmat? A magányt? Akármit, de semmi olyat, amiből leszűrhette volna mi is történt pontosan akkor este és az utána való éjszakán…
Maga mellé invitál. Én pedig egy pillanatig habozok. Vajón jó ötlet ez az egész? Nem lenne sokkal jobb, ha inkább órára mennénk, és hagynánk ezt az egészet?
De tudom, hogy ez gyávaság lenne, pedig maga a gondolat igazán csábító, de ezen egyszer túl kell esnem, egyszer meg kell ejtenünk ezt a beszélgetést és mindkettőnknek jobb, ha ez minél hamarabb kerül sorra. A baj csak az, hogy nem éreztem magam elég felkészültnek magam erre. Még időre lett volna szükségem. Előtte még beszélni akartam Dracoval is. Biztossá tenni az iránta érzett szerelmemet, hogy tudjam, helyesen cselekszem, hogy így kell cselekednem…
Mellé ültem.
Halványan elmosolyodok a szavain, mert jól esnek, de önfeledten nem tudok örülni a bóknak. Miért is tudnék? Egy hét nem volt elég ahhoz, hogy kiheverjem mindazt, amin keresztül mentem, hogy kerekestül felfordult az egész életem, hogy innentől kezdve minden cselekedetem egy parancs része lesz.
Elhallgat, egy pillanatra én pedig ránézek. Neki sem lehet, egyszerű ezzel tisztában vagyok. És azaz igazság, hogy ő lett volna az utolsó ember, aki megérdemelné, hogy ezt tegyem vele, de mindenkinek meg kell hoznia a háborúban a maga áldozatait…
A szavai elbizonytalanítanak. Annyira kedves és megbocsátó. Egyszerűen nem tehetem ezt meg vele, pont vele, nem! Annyi mindenen ment már át, ha elmondanám neki az igazságot, akkor biztos megértené, megértené, hogy ezt kellett tennem, hogy nem volt más választásom, de…
És nekem is van egy de-m…
Ha elmondom az igazságot, akkor azzal elárulom, azokat, akik miatt eddig szenvedtem, akik miatt beálltam a gárdába és ezt nem tehetem meg. Nem áldozhatom fel őket, csak azért, mert gyötör a bűntudat, mert a barátaim a másik oldalt képviselik. Nem áldozhatom fel azokat az embereket, akit többet jelentenek nekem mindennél.
Nem tudom mikor fordítottam el újra a fejem, de már a padlóra meredtem és úgy hallgattam az utolsó szavait. Tudtam mire céloz. Azonnal rájöttem, és rettegtem ettől a pillanattól, minden erőmmel azon voltam, hogy ne következzen be, hogy ne tegye fel ezt a kérdést.
A szemembe nézet, de én nem voltam erre képes. Nem tudtam úgy válaszolni, hogy én is az övéibe meredek, nem ment.
Lassan a padlóra szegeztem a tekintetem, majd a fejem is hasonló ütembe mozdult és a folyosó egy teljesen másik vége felé fordult. Így könnyebb volt. Nem kellett még csak rá sem néznem, csak bele a messzeségbe…
- Nem tudom hallottad a pletykákat, Malfoyról és rólam… - kezdtem – de alaptalanok. A mai napig gyűlölöm azt a szemetet, de ő mégis engem választott. Talán pont a nevem miatt, de én lettem az áldozata. Már amúgy is ki voltam fordulva önmagamból, ez a pletyka csak segített sokakat abban, hogy ne bízzanak bennem. Tönkre akart tenni, és sikerült is neki.
Hazudtam. Minden egyes szó hazugság volt…
Vége…
Innen már nincs visszaút. Megtettem azt a lépést, ami eldöntötte a sorsomat. Nincs visszaút.
- A DS ütközete előtt olyan két héttel veritaserumot itatott velem és kiszedett belőlem mindent, amit csak tudni akart.
A szemeimből már folytak a könnyek. Az elkeseredettség és vég könnyei, de leginkább a saját magam elleni undoré. Viszont ehhez a kis színjátékhoz tökéletese passzoltak.
Elkezdtem. Lefelé csúsztam a lejtőn, ahol nem volt semmi kapaszkodó, semmi, aminek a segítségével megállhattam volna.
Valójában már akkor tisztában voltam vele, hogy nincs más választásom, mikor a kezemre került a billog, de mikor beléptem az iskolába és megpillantottam Harryt, még reménykedtem benne, hogy de, lesz. Naiv ábránd volt, ami csak egy pillanatig tartott, de akkor is fáj, hogy szertefoszlott.
Hirtelen fordultam újra Harry felé, így láthatóvá váltak a könnyeim és a szenvedésem is. Ha tudná, hogy mi az igazság…
- De nem tudtam, hogy aznap támadnak! – mondtam kifakadva, majd a tekintetem újra a földre vándorolt – Azt hittem, hogy ennyi idő elteltével már nem fog történni semmi – folytattam immáron halkabban.
És már csak a befejezés volt hátra…
- Sajnálom… Sajnálom, hogy nem mondtam el, de… - és elakadt a szavam, de magam sem tudom, hogy a színjáték részeként, vagy mert lezárok véglegesen egy életet… - féltem, hogy nem hisztek majd nekem.
Megtettem.

[''Tria]

''Tria

Harry tisztában volt vele, hogy ez a beszélgetés, amelybe belefolytak így, az óra helyett, nem biztos, hogy a legjobbkor történik. Mégis, meg kellett ejteni, egyrészt azért, hogy Tria kiadhassa magából azt, ami odabentről marja szét, és emészti fel talán örökre. A fiú tudta nagyon jól, milyen érzés is az, amikor van egy probléma, amelyet nem mondhat el, vagy nem tud hogyan elmondani senkinek, és csak égeti a bensőjét… egészen addig, amíg már semmi sem marad belőle, ami egykoron ő volt. Az ajtóval szembeni, kisebb parkra nyíló ablakszegélyen üldögélve figyelte a másikat, remélve, hogy az nem fog benyitni a terembe, hanem őt választja, és a beszélgetést. Egy olyan diskurzust, amely talán alapjaiban fogja megváltoztatatni a két fél közötti viszonyt, vagy éppen megrengeti a griffendélesek és DS-esek hitét a lányban. Tisztázni kell, mert a történések olyan sebességgel és fordulattal támadtak, hogy ott és akkor nem volt lehetőség azok kiküszöbölésére.

A beszélgetés alatt Harry próbált folyamatosan szemkontaktust tartani a lánnyal, azonban, szavainak befejezését követően Tria elfordította a tekintetét. Először a padlóra révedt, mintha onnan várna valamiféle segítséget, megváltást, hogy legyen vége ennek a fájdalmas, és sebeket sózó beszélgetésnek. De nem lehetett, tudta ő is, ahogyan az üdvöske is, ennek itt és most le kellett zajlania, hogy a későbbiekben tudják, hányadán lehetnek a másikkal. A macskaköveket vizslató szempár lassan a folyosó túlsó sarka felé vándorolt, hogy még véletlenül se kelljen a szemüveg mögött rejtőző íriszekbe bámulnia. A másodpercnyi némaságot aztán megtörte egy elgyötört, mégis vékony hang, Malfoyt és az ármányait emlegetve.
~ Hogyan is lehetne máshogy, és ki lehetne más, mint Malfoy. Elsős korunk óta, hogy nem fogadtam el a kezét neheztel rám, és áskálódik. Egy darabig megmaradtak az egészséges kereteken belül, de valami hatalmas van készülőben, mert egyre többször és egyre súlyosabb ármányok fényre kerülésénél hangzik el a neve. ~
Harry tudta jól, hogy mardekáros iskolatársa bizony képes megtenni, és nem riad vissza az efféle fortélyoktól sem, ha azok szükségesek a célja eléréséhez. Most az volt, és ennek egy háztársa itta meg a levélt, akit ráadásként barátként tartott számon. Egyre több volt a szőke évfolyamtársa rovásán, amely bosszúért kiáltott a messzeségbe. A vallomás azonban nem ért véget, figyelmesen hallgatta, és noha a mellette ülő nem tekintett rá, ő végig szemmel kísérte.
~ Veritaserum! ~
Nem volt gyanakvás benne a másikkal kapcsolatban, egy szemernyi sem… na jó, talán egy leheletnyi, de olyan elenyésző volt a bizalommal szemben, hogy Harry esélyt sem adott a lehetőségnek.

Amikor újfent szemébe révedt a könnybe lábadt szempár, jómaga is elszomorodott… jobban, mint eddig, ha lehet ilyet állítani. Hallotta, amit mondanak neki, és igazából visszakérdezett volna, hiszen, ha tudott róla, miért nem szólt? Mielőtt azonban kinyithatta volna ajkait már érkezett is a válasz, mintha Tria tudta volna, hogy ennek kell következnie. Harry némán ült egy pillanatig, számára csak az volt a történet, amit most elmeséltek neki… a másik felet nem kérdezhette meg, hogyan is tehette volna? Be kellett érnie a vallomással, amely igaznak bizonyult. Mély sóhajjal nyújtotta ki jobbját, ahol a lány ült, és karolta át, húzta magához, a vállához, hogy ott sírjon.
- Nincs semmi baj!
Balja is átölelte a másikat, tudatva vele, ha máskor nem is, de jelen pillanatban biztonságban van, legalább erre a pár másodpercre.

Túlzottan sok fekete folt volt még, amelyre fényt deríteni lehetetlen vállalkozás volt. Hinnie kellett egy barátban, és nem akarta feladni a reményt, hogy a lány valóban azért tette amit tett, mert… hinni akarta, hogy még mindig velük és mellettük van. Amennyiben tudta volna a rideg igazságot? Azt, hogy a mellette ülő önszántából tette, amit tett? Akkor is átölelte volna, mert egy segítő kéz, és egy baráti ölelés mindig jólesik az embernek, ha az elveszik az élet szövevényes örvényeiben.

Nem tudom mi volt gusztustalanabb húzás, hogy hazudtam vagy hogy mit hazudtam. Elindultam a lejtőn és már nem volt megállás, de ezt kellett tennem. Egy héten át folyamatosan gondolkodtam a dolgokon, de képtelen voltam rájönni mi is lenne, nem a helyes, vagy ebben az önző világban mit is kéne tennem ebben a helyzetben. És most, egyszerűen maguktól jöttek a szavak.
Itt és most döntöttem. Szükségem volt arra, hogy találkozzam Harryvel, hogy beszélhessek vele, mert egyszerűen látnom kellett, melyik oldal is a helyes.
A balomon már ott volt a Jegy, mióta az felkerült már nem lehetett volna választásom, de abban igenis lehetett, hogy ezek után mit teszek. Elkergetem magam mellől azokat az embereket, akik éveken át kiálltak mellettem, vagy eljátszom az áldozatot. A második mellett döntöttem.
Miért?
Mert ők nem voltak annyira tűzközelben, mint Draco és a családom. Az én hibámért ők fizetnek, és a halálnál is rosszabb sors vár akkor rájuk, arra pedig képtelen lettem volna, hogy miattam szenvedjenek. Harryék pedig…Valamiért őket annyira nem féltettem. Valahogy úgy voltam vele, hogy ők nagyobb biztonságban vannak. Talán hülyeség, de akkor is így éreztem.
És akkor átölelt és azt mondta nincs semmi baj, én pedig csak tovább sírtam.
Átölelt… És vígasztalt…
A fenébe miért érzem magam ennyire rosszul ettől? Miért van bűntudatom?
Ha elmondom az igazat neki, akkor…
Vajon akkor mi lett volna?
Az a baj, hogy annyira azt érzem, hogy akkor is mellettem állt volna. Hogy megértette volna az érveimet, de tönkre ment volna a kapcsolatunk és azt nem engedhettem meg. Ha elveszítem a bizalmát, akkor a feladat amit kiszabtak rám teljesíthetetlenné válik és már nem lesz többé hasznom. Képtelen lennék megint végig nézni Draco és James arcát, ahogy próbálnak rezzenéstelen tekintettel állni, közben pedig látom mindkettőjük szemében, hogy tenni akarnának valamit. És tudom, hogy Voldemort betartaná az ígéretét, miszerint ha hibázok, akkor azt ők fizetik meg. Láttam… Láttam a fejemben, mi várna rájuk akkor, ha nem követném a parancsot.
Csak ez az egész…
Itt sírok annak az embernek a karjaiban, akit a leginkább elárultam és fogalma sincs hogy egy kígyót melenget a keblén.
De jó indokom volt…
Vagy talán csak magamat próbálom meggyőzni arról: ezt kellett tennem? Közben pedig tisztában vagyok vele, hogy rohadtul nem ez lett volna azaz út, amit választanom kellet volna? Mi fog rám még várni? Mi lesz ha kiderül minden? Mert ki fog… Utána megbocsátanak nekem? Meghallgatnak majd? Hisznek majd nekem? Megérte e egyáltalán ez az egész?
Fogalmam sincs.
De annyit tudok, hogy bármi történjék is, nem fogok Harryék ellen harcolni. Ellenük soha…
Nem tudom mennyi idő telt azóta, hogy átölelt, vagy mikor bújtam bele még inkább a karjaiba, csak arra eszméltem fel, hogy már átáztattam szerencsétlennek a talárját.
- Oh, bocsánat – és kibújok a karjai közül.
Előhúzom a pálcám és felszárítom a könnyeimet a ruhájáról, majd az arcomhoz nyúlok, hogy onnan is letöröljem őket, és kicsit összeszedjem magam.
- Harry… - szólalok meg halkan – Kérlek ígérj meg nekem valamit – és komolyan ránézek, de a szemeimből kiolvashatja, hogy aggodalom és félelem is rejlik benne – Akármit hallasz, akármi történik nem fogsz elítélni.
Tudom, hogy ez egy szemét ígéret, hisz fogalma sincs, hogy a legnagyobb ellensége szolgálatába álltam, de talán, ha megígéri, talán ha ez eszébe fog jutni, akkor majd elgondolkodik azon miért tettem… És talán rájön, talán rájön, hogy nem azért mert ez volt a szívem vágya, hanem mert nem volt más választásom.
- És… És kérlek nagyon vigyáz magadra. Én elhiszem, hogy te vagy a Kiválasztott.
És most nem hazudtam. Bíztam benne, hogy véget vet ennek a borzalomnak, hogy legyőzheti Voldemortot, és talán pont amiatt, álltam úgy hozzá, hogy őt kevésbé féltem…

[''Tria]

''Tria

Harry csendesen üldögélt a párkányon, nem igazán akaródzott kibuggyanni belőle egyetlen szó sem, noha annyira szerette volna megvigasztalni a barátját. Tudta jól, biztos volt benne, hogy jól esik a másik számára az ölelő kéz. Amikor az ember belekeveredik valamibe, amibe nem szeretne, vagy ami olyan hatalmas, hogy hiába menekül, az akkor is bekebelezi, nagyon egyedül tud maradni. Szerencséjére, noha jómaga is igen nagy dologba keveredett, voltak barátai, rengetegen álltak mellette, és ezt bizonyosan tudta, soha nem fogja elfeledni nekik azt, amit ezek alatt a nehéz évek alatt nyújtottak a számára. Menedéket, ha nem volt hová menni… baráti ölelést, amikor az kellett… segítő szavakat, ha elbizonytalanodott… és még akkor is mellette voltak, amikor a legkevésbé lett volna okuk modora és viselkedése miatt. Szerette volna továbbadni mindezt, és tudatni a karjaiba zárt lánnyal, hogy bármi történjen is ebben a vészterhes valóságban, ő bizonyosan ki fog állni mellette. Egy pillanatra sem fordult meg a fejében ennek az ellenkezője, mert bízta a másikat, olyannyira képes volt bizalmát fektetni a barátaiba, hogy sokan ostobának tekintették emiatt. De mivé lesz a világ, ha az ember a barátaiba fektetett bizalmát kérdésre bocsátja? Akkor lesz vége mindennek, és akkor Voldemort fog győzedelmeskedni… mert megszűnik létezni a szeretet, a boldogság… és nem lesz más, csak kín, szenvedés és pusztulás.

Hosszas percek teltek el, mindketten mozdulatlanságba révedve üldögéltek, és Viktri egyre csak pityergett. Harry már érezte, hogy a talár alatt az ing is kezd átázni, de tudta jól, akkor sem mozdulna meg, ha a folyosó már fulladásig telne a lány könnyeivel. Vigasztalni akarta, és tudatni vele, hogy bizony ott ül, ott van, rá lehet számítani, bármikor, bárhol. Kellemesen hűvös szellő kavarta meg a kinti udvar állott levegőjét, melynek hatására a fiú háztársa megmozdult, mintha feleszmélt volna, hogy nem maradhatnak így az örökkévalóságig. Pedig Harryt az sem zavarta volna igazán. Óvatosan elengedve a kibúvót egy kényszeredett, de bátorító mosollyal fogadta a tekintetét. Az a pálcáját húzva felitatta a talárról a könnyekkel itatott foltot, majd arcát is rendbe téve szólalt meg újfent. Természetesen a fiú figyelt, hiszen azért volt itt, hogy hallgasson, érveljen, bátorítson.

Vikitria szemében mintha a félelem szikrája gyúlt volna, mintha attól tartott volna, bármit is mond, mindent meg fog változtatni. Félt, hogy háztársa valami olyat bök ki, többé ne találkozzanak, ne beszéljenek, önként és dalolva feladja a harcot. Szerencsére nem ez történt, bár a mondandó kissé meglepte Harryt, merthogy erre nem számított. Ennek ellenére nem mutatta, újfent elmosolyodva szólalt meg bársonyos és bíztató hangon, miközben a lány vállára tette jobbját.
- Ahogyan mondtam, bármi történjék, melletted állok, elvégre barátok vagyunk.
Pár pillanatot várt, hogy a lány is feldolgozhassa, amit hallott, majd azzal a lendülettel ugrott le a párkányról, és fordult vissza felé. Egy másodpercre színpadiasan eltöprengett, direkt módon figurázva, hátha jobb kedvre deríti barátját.
- Hmm, azt hiszem elkéstünk egy kicsit óráról…
Kezdett hozzá vigyorogva, majd az ajtóra pillantott.
- … de legalább megvolt a szándék, hogy bemenjünk, elvégre idejöttünk.
Büszkén tekintett vissza a másikra.
- Szerinted bemenjünk, vagy inkább repülni volna kedved?
A repülésről a másiknak először bizonyosan a seprű jutott az eszébe, azonban Harry kaján vigyorából a lány rájöhetett, talán valami más lehet a háttérben. Egyetlen megoldás létezett, Csikócsőr. Már csak az volt a kérdés, Vikitri mit választ…