Üres tanterem

-Hidd el, a legtöbben sosem tudják meg, mit akarok tőlük igazából... -vetem oda foghegyről, sajátos közömbösségemmel, végig a plafont bámulva, ahogy magam is átgondolom hány sorsot fojtottam már keserű reményvesztettségbe. Eddig ez nem jelentett problémát, hisz elég ha én tudom, mire számítsak. Mind annyira átláthatóak. A viadal annyira rendszerű... Én lengetem a vörös posztót, ők pedig felszarvazva állják a kihívást, nem számolva a következményekkel. Ki, meddig bírja, de az eredmény általában ugyan az. Szokatlan, hogy valaki ki tudja vívni az elismerésem.
-Nem szokásom megosztani másokkal, mit fogok velük kezdeni... -vetek Lettyre egy hevenyészett pillantást, továbbra is kényelmes fensőbbséggel kezelve a lányt. -Bár akit megillet a kegy, talán nyerhet egy kis betekintést a neki szánt sorsába... -folytatom méltóságteljesen. Várom, hogy a tiszteletteljes csend némiképp megkoronázza szavaim súlyát, hogy átélhető legyen a könnyed, magabiztos stílusom. A mindenkin átmasírozó trükkjeim láthatóan Lettyről sem pattognak le egykönnyen. Volt időm kiismerni minden apró mozdulatát, pillantását, lélegzetvételét, így hamar felismerem a szavaim keltette kényelmetlen feszengését. Tüneményes, ahogy a palástolt indulatokkal küszködve állja kényszerítő mosolyom.

-Miért, talán nem tetszik a szerető szerep? Olyan sok lehetőség és kockázat rejlik benne... Igazán izgalmas. -rántok egyet a gyeplőn egy nyugtalanító mosollyal. Valaki lealacsonyítónak találna egy ilyen felajánlást, de aki ismer jól tudja, hogy hol lassabban, hol gyorsabban, valamikor erős kézzel, olykor pedig nagyobb teret adva a „szereplőknek”, de a szálakat mindig én fonom. Egy választ sem lehet elkerülni, és egy kihívást sem lehet kikerülni. Aki velem játszik, nagyon jó lapokra van szüksége, az ütőlap pedig legtöbbször az én kezemben landol.
-Tudod, velem nem túl jó veszekedni... így vagy úgy, de érvényre juttatom amit akarok! -válaszolom gőgösen ahogy tekintetem hűvösen Lettyre esik. -Persze... vállalkozó szelleműek mindig akadnak... -folytatom egy száraz mosollyal, majd mímelt unottsággal vetem hátra magam újra az asztalon, a legnagyobb kényelemben várva a lány fejébe csepegtetett útmutató, bár meglehet, csalfa gondolatok eredményét.

Legnagyobb meglepetésemre azonban mégis Letty lapjai közt húzódhat az adu, hisz egy baziliszkusz mosolyával csapja le a magas labdát, kitörő szilárdsággal állva ominózus szavaim. Újra átlépi a Rubicont, szítja a parazsat, és élvezi, hogy eljátszadozhat velem. Lekenyerez a női praktikáival, negédes szavakat lehel a fülembe számító hidegséggel. Fordult egyet a világ... Tetszetős vakmerőség, mégis vegyes érdeklődéssel, némi kétkedő fintorral nyúlok utána, ahogy felülök és visszahúzom magamhoz, egy nem túl finom mozdulattal.
-Miért vagy benne olyan biztos, hogy nem értem el amit akartam? -vonom magamhoz lefegyverzően, ismét az uralmam alá vonva a törékeny testet. -Mert tudod, az ördög eszén is túl lehet járni, kislány... -súgom a fülébe hivalkodóan. -De... azért vannak kétségeim, hogy egy ilyen finom úrilány mennyire áll közel a gonoszhoz... -mosolyodom el fanyarul, majd ahogy egy leheletnyi csókkal újra megízlelem selymes nyakát, elengedem a két csuklóját a szorításomból és egy szökkenéssel leugrok az asztalról hogy felvegyem az elgurult pálcám. Az átkokat, rontásokat és egyéb sötét mágiát megélt eszköz tudna mit mesélni. -Velem szemben te csak a megtestesült ártatlanság lehetsz! -fordulok vissza felé továbbra is a pálcát fürkészve. -De van egy Valaki, akinek nyílván erről még több mondanivalója volna... -teszem hozzá hamuszürke arckifejezéssel.

[- Meg sem, kérdezem, miért is nem. Szóval most már nem szerető vagyok, hanem kegyenc?]

- Meg sem, kérdezem, miért is nem. Szóval most már nem szerető vagyok, hanem kegyenc? – biggyed le a szája sarka. – Egyből semmi cowboy! – fordul el tőle, aztán a plafonra emeli a tekintetét ezzel is jelezve, hogy most aztán már végképp nem tetszik neki senki, és semmi. – Nem fogok a szobámban ücsörögni, és arra várni, hogy eljöjjön értem a herceg fehér lovon, és megmentsen a csúnya nagy sárkánytól. Komolyan megfordult a fejedben, hogy feladom, és egy leszek a hülye kis csitrijeid közül? Azt hiszed, nem találom fel magam, ha akarom? – rázza a fejét felsőbbrendű mosollyal.
Komótosan öltözködni kezd, miközben azt reméli, hogy megállítják a mozdulatsor közben. De az egyre késik, helyette viszont érkezik más.
Szóbeli kommunikáció. Egy nagy rakás tökéletes hülyeség, megfűszerezve némi önimádattal, egoizmussal, és felsőbbrendűséggel. Úgy tűnik, Garynek a leghalványabb fogalma sincs arról, hogy pusztán a szerető szócska felvetése után neki egy bagolyba kerülne, hogy kinyírassa családostul. És.. ugyan, miért ne tenné meg, ha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy Ő akarja?
Szóval, miért is?
Ja igen. Mert van, volt, lesz, lett annyira elmebeteg, hogy valahol mélyen nem akarja elengedni. Nem szerelmes belé, de szüksége van rá. A csókok, az ölelések, a játék, a szenvedély, a kölcsönös uralkodni akarás… ezek a lételemei, nem tud nélkülük meglenni. A fiúban pedig furcsamód pont ezek a vonások jelennek meg, mint valami ómen: Mi ugyanolyanok vagyunk. - kinyilatkoztatással.
Hát ez egyre jobb.
Hallgat, és hallgat, már a szemeit forgatná legszívesebben, de nem teheti, sőt még a másik nyakát sem tekerheti ki, amikor annyi felesleges dolgot képes összehordani, aminek a fele vagy nem igaz, vagy a lány nagyon-nagy képzavarban szenved.
Kár, hogy ezt a gyengélkedőn nem tudják orvosolni…
- Azért, mert megszállott vagy. – tájékoztatta szelíden annak ellenére, hogy egy komoly pillanatig megfordult a fejében, hogy itt, és most leszoktatja a durva megnyilvánulásoktól. Mielőtt megszólalt volna, eszébe jutott, mennyire élvezte, amikor erőszakosan a falnak nyomták, és inkább csendben maradt a hirtelen jött ötlettel. - Addig nem nyugszol, amíg nem éred el a céljaid. – válaszolja csúnyán nézve. – Az Ördögben meg nem hiszek. Rég elmúltak azok az idők, amikor minden rezzenéstől megijedek. Úgyhogy… - vesz egy mély levegőt, hogy tökéletes legyen a hatásszünet – Én nem félek.
A nyaka hátrabillen, ahogy a fiú ajkai épp csak megérintik.
Visszafojt egy kéjes nyögést, mielőtt elárulná magát, mennyire könnyen fel ehet hevíteni a parazsat, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve megfordul, és …
Még jó, hogy nem tett semmi olyasmit, ami nyilvánvalóan arra irányult volna, hogy újból lépjen, és ne engedje ki a kezéből a gyeplőt.
Hiba, hiba, hiba. Hogy a fene esne bele – dohog magában, ahogy Gary összeszedi a pálcáját.
A mozdulatsort követő szavai már egyáltalán nem tetszenek neki, de a szeme sem rebben, ahogy végighallgatja a rögtönzött intő szándékú figyelmeztetéseket. Még mindig abban a hitben ringatja magát, hogy egy halálfaló lányával kikezdeni a legrosszabb dolog.
Már megint félti. Erről gyorsiramban le kellene szoknia. Mégpedig most, azonnal, amíg nem késő.
- Tudod… az én pálcám lehet szent, és ártatlan. – szólal meg végül lassan, és tagoltan. – Nem úgy, mint a gazdája. Te persze nem félsz tőlem. Miért is félnél? – teszi fel a költői kérdést szinte csak magának.
Ellöki magát az asztaltól, és Gary mellé sétál. A cipője minden egyes lépésnél csendesen koppan az ősrégi fapadlón.
Egy, kettő, és már ott is áll vele szemben.
- Ha nem lennék szűzies ki teremtés, most arra sarkallnálak, hogy gyerünk, mutasd a legrosszabb formád. – biccenti félre a fejét, és hivalkodóan megnyalja az ajkait. – De… mielőtt megtennéd nekem ezt a szívességet, nem tartok rá igényt. – kuncog fel halkan.
A jobbja felemelkedik, és óvatosan beletúr a fiú hajába. A tincsekbe kapaszkodva közelebb húzza magát, aztán, amikor már csak milliméterek választják el a másiktól, szélesen elmosolyodik.
- Ezt akartad, nem igaz? – kérdezi egyenesen a szemébe nézve. - Jöjjek utánad, teperjelek le,bármi,  csak csináljak valamit, ami úgy tűnik, mintha épp azon mesterkednék, hogy maradásra bírjalak.
Nem várja meg a választ, előrehajol, és lágyan, úgy, ahogy eddig még soha, megcsókolja Garyt. A csókban együtt keveredik a szenvedély, és a mérhetetlen finomkodás tökéletes egyvelege.
Nem számít, ha nem kap viszonzást. Ő megszerezte, amiért engedte ideráncigálni magát. Mostantól mindegy, hogy mi fog történni.
Döntött. És a döntése ezúttal végleges.
- No és, ki az a Valaki? – hajtja hátra a fejét. – A plüssmacid, aaaz ágyad, egy személy, vagy egy miniatűr kis tigris, ami néha átveszi az agyad felett az irányítást?
Kétértelmű kérdés, és még azt az esélyt is megadja, hogy a háztársa elpoénkodja, ha épp ahhoz van kedve. Neki teljesen mindegy. Most már semmivel sem lehet megfélemlíteni.
Már nem...

-A legtöbb lányt nem is ismertem, és még csak a szerető szintig sem jutottak el... téged sem ismerlek, de máris kegyenc vagy, lenyűgöző teljesítmény! -válaszolok hűvös kimértséggel, mint mindig s Letty már-már önző önáltatásán finoman mosolyodom el. -Nem akarsz egy lenni közülük, és mégsem te akarsz lenni a királylány, aki a herceget várja...? Ugyanmár édes... -mosolyodtam el ravaszul- Valamiben viszont igazad van … a hercegre várhatsz. -folytatom egy fanyar fintorral- A valóságban a sárkány darabokra tépi. -suttogom a lány fülébe kiábrándító komolysággal, s hagyom, hogy lassan felöltözzön. Elegáns közömbösséggel tűröm a sértődött berzenkedést, s ugyanilyen hidegvérrel nézem végig, ahogy talár bosszantó lassúsággal, vontatottan, s igen figyelemreméltó, kecses mozdulattal kúszik fel a lány hátán, s fedi el kerek, puha, érzéki vállait. Domborítva, ugyanilyen zsigerig hatoló érzékletességgel teszi helyre a gombokat. Egy ilyen mellékes, kis mozdulatsorral is képes átlépni minden misztérium, s képzelet határvidékét, s jól tudja mennyire képes marokban tartani az efféle ráhatásaival, de még mielőtt elegánsan megfeledkeznék a magammal szemben állított szabályokról, az én kis játékomban, s ez a kaotikus erő magával ragadna, lassan, száraz mosollyal kitáncolok a helyzetből. Ennél több kell, hogy veszítsek.
-A megszállott talán jó megközelítés... -a hangomból valami messzemenő gondolatmenet jelentőségteljes súlya válik ki, ahogy mégis engedek a lány magakelletésének, s édesen csengő hangjának. -Ha ez kell ahhoz, hogy elérjem amit akarok... -állok a lány törékeny teste elé parancsolóan, s halkan duruzsolom, a nyakát érintve: -A megszállottak veszélyesek, félned kéne... -lassan fordítok egyet rajta, mintha ismét mohón akarnék nekiesni, de az asztalig óvakodva úrias eleganciával hagyom ott, s egy sötét mosollyal megyek a pálcámért, mintha terveim volnának vele.

Szándékolt sejtelmességgel forgatom a kezemben az ékes tiszafa faragványt, s baljósan pillantok fel néha Letty-re a szavai hallatán. -Nincs okom félni semmitől... -horkanok fel ridegen, s az arcom most igen erőltetetten tud csak valamiféle mosolyszerű vonásra torzulni. Hívatlan, mélyre ásott, kelletlen emlékek kerülnek most felszínre, amelyek keserűen ajzzák fel bennem a rég megismert érzést. A lidércek és démonok akik már régóta ott lapulnak elmém egy elkülönített kis szegletében, most itt kopogtatnak ajtón, azt sugallva, hogy azért ez meredek volt... még lenne valami a tarsolyukban. Leküzdöm ezeket a fölém ágaskodó fojtogató árnyakat, s újra Letty heccelődésére koncentrálok. Egyre zavaróbb ez a hivalkodó magabiztosság, s... még mielőtt feleszmélhetnék pillanatnyi elgyengülésemből, és tehetnék ellene, már meg is indul felém, s a szememben lassú képkockák gyorsuló pergése fut le. Ahogy éteri teste egy szökkenéssel terem előttem, könnyed, formás lábfeje parancsolóan koppan a padlón, majd finom talpai is leérnek. 1-2 lépés, én pedig egy halk hökkenésben konstatálom a gyorsan, de mégis aprólékosan elém vetülő eseményeket. Szépen kijátszotta a helyzetet amit felállított. Óvatosan lépek egyet hátra, de ő magabiztosan igazodik hozzám. Most tényleg félnem kéne egy ilyen törékeny teremtéstől? Finoman elmosolyodom a saját reakciómon, s Letty kacérkodó szavaim, hogy azt hiszi, kiismerhet ilyen könnyedén és nem tartogatok meglepetéseket, de mielőtt szóra nyitnám a számat, Letty fojtja belém a szót egy óvatos, mégis izgalmas s mámorító csókkal. Hagyom hogy puha ajkai eljátszadozzanak az enyémekkel, s ahogy egyre jobban belefeledkezek az aljas játékba, fogammal is rásegítek a pillanat kiteljesedésére, majd amikor nyelvemmel óvatosan ízlelem az édes párnácskákat, már tudom, hogy nehéz lesz megállni, de ez egy ilyen játék. Végül mégis sikerül türtőztetnem magam egy következő, heves csók előtt, s Letty ajkaitól néhány milliméterre állok meg, némileg távol tartva magamtól:
-Így akarod bizonyítani, hogy félnem kéne, kislány? -vigyorgok önelégülten Letty reakcióján.
-A kislány aki farkasbőrbe bújt? -mosolygok kihívóan, majd kihasználva pillanatnyi erőfölényem lépek ki előle, és igazgatom meg fölényesen a talárom- Ha esetleg feltűnne a herceg fehér lovon, a sárkány üdvözletét küldi! -kacsintok metszően, s megdicsőülve indulok el az ajtó felé. Az falnak dőlök majd egy méltóságteljes mozdulattal nyitom ki az ajtót.
-Hölgyeké az elsőbbség!

//Írsz még befejező postot, vagy kezded máshol a játékot? //