Első emeleti folyosók

[- Á, most kellene annak a résznek következnie, hogy térdre esek előtted, és könyörgöm, hogy tégy velem, amit csak akarsz, bármit megadok, csak ne dobj el magadtól?]

- Á, most kellene annak a résznek következnie, hogy térdre esek előtted, és könyörgöm, hogy tégy velem, amit csak akarsz, bármit megadok, csak ne dobj el magadtól? – kérdezi csípősen félrebiccentett fejjel, és dühtől villogó szemekkel.
Őt nem becsmérelheti senki.
- Mert ez esetben ki kell, hogy ábrándítsalak. Én nem vagyok olyan, mint a többi kis hülye, aki eszét veszti egyetlen pillantástól. – folytatja szemtelenül.
Nem, Garynek fogalma sincs, hogy kivel találkozott össze. Halvány lila fogalma sincs, kivel áll szemben. Pechjére azonban még a képébe sem vághatja. Eleddig egyetlen bálon sem látta, így nem valószínű, hogy egy körben mozognának. Aztán ki tudja…
Mindenesetre az óvatosság semmi esetre sem fog megártani.
Tovább húzza a szálakat. Igazán nincs ínyére, hogy pont egy nőcsábásszal hozza össze a sors, hiszen a gyeplő könnyen átkerülhet a kezéből, és a végén észre sem veszi, és egy lett a sok közül.
Na neeem, ezt nem engedheti meg magának. Az még odáig teljesen rendben van, hogy meg akarja kaparintani a fiút. Az is, ha úgy alakulnak a dolgaik, talán még képes lenne mélyebb érzelmeket is táplálni.
Talán. Addig azonban még elég sok mindennek el kell telnie, vagy meg kell történnie ahhoz, hogy beadja a derekát. De nem feltétlenül pont az, amit Gary ma szépen elképzelt magának.
- Én? Ugyan mégis miben? – kérdez vissza feleslegesen, mert pontosan tudja, hogy a fiú a színészi képességeire utalt ezzel. Mégis húzza az időt.
Húzni akarja, mert semmi kedve belemenni valami olyasmibe, amit később megbánhat.
Ám ekkor, szinte kimarad egy ütem a szívéből, egy sóhaj a többi közül, egy lélegzetvételnyi idő, amely valami olyasmit juttat eszébe, amit nem lenne szabad. Elvégre mi van, ha csatlakozik a Nagyúrhoz, és el kell hagynia mindenkit? Nem, egyszerűen képtelenség, hogy bármi mély érzelmet is táplálni kezdjen bárki iránt is, hiszen most nemcsak Garyről van szó…
Barátok, társak, bárki, aki egyszer közel került hozzá, talán pont Őt kell majd megölnie első körben? És mi van, ha nem teszi meg? Meghalna helyette? Egyáltalán képes lenne bárkiért is meghalni? A válasza két szó csupán: nem tudja.
Talán nem kellene hagynia, hogy a pálca kiessen a kezéből. De már mindegy. Hallja, ahogy koppan egyet-kettőt, majd elgurul. A sajátja nála van, ha baj van, tud védekezni. vagy ha nem, hát marad a jó öreg mugli módszer. Az ágyékon térdelés. Amíg a célszemély csillagokat lát, legalább el tudja húzni a csíkot. Persze, most alapvetően nem a háztársára gondolt, ha meg is tenné, se tudna nagyon messze futni, de jobb a békesség. Ennyit a biztoságot adó házról. Két perc sem telne bele, és Garyt csak a megbűvölt lépcső tudná visszatartani. Még jó, hogy legalább az van.
Élvezi, ha bánthatja? Persze, ezt eddig is tudta. Hiszen nem lehetett nem észrevenni a mosolyt, ami kiült az arcára, valahányszor kissé idegesebben, vagy morcosabban reagált.
Kis híján elhagyja a száját a megjegyzés, milyen aberrált nézetei vannak, aztán meggondolja magát. Mindent annyira komolyan vesz mostanában. Lazíts Letty, lazíts…
- Nem is tudom – mosolyog gonoszan. – Mondjuk, elengedhetnél?– veti fel, bár már most tudja, hogy ez lehetetlen. Evidens, hogy nem gondolta komolyan, de a kérdés kikívánkozott, és a lazítás első szabálya, hogy mindig mondja ki, amire gondol. – Legszívesebben a fantáziádra bíznám, de ennyi agresszivitás után félek tőled. – teszi még hozzá a hatás kedvéért. Nehogy már Gary azt higgye, hogy halálosan komolyan szabadulni akarna. Neem, sőt egész ínyére van a dolog, leszámítva, hogy már megint Ő került alulra. Na de sebaj. Egyszer úgyis győzni fog, ha nem most, akkor máskor.
Visszacsókolja.
Mint egy alkoholista, vagy valami drogos, akinek minden érzéki érintés egy egy újabb adagot jelent, de soha nem juttatja el oda, ahová kívánkozik. Egyre többet, és többet akar, még akkor is, ha magának már képtelen lenne bevallani. Még átsuhan az agyán egy megjegyzés, de az ajkait harapdálva fél pillanaton belül nem tud visszaemlékezni rá.
Aztán vége szakad a lazításnak.
Megfeszül, és ellenállhatatlan erővel tolja el magától. Nem, ez az a pont, ahova nem akart eljutni. Ez az a hely, ahol ezt nem kellene folytatni. Már megbánta, hogy kieresztette a pálcát az ujjai közül. Ha nem máskor, hát most alaposan megbánta. Bár, tény, ami tény, őt biztosan nem zavarná. Inkább még jobban felizgatná.
Komolyan figyeli, ahogy a fiú vonásain a zavarodottság kerül felülre, de késő. Az agyának nem engedelmeskedik a teste. Megrántja a nyakkendőjét, és magához húzza.
A csók azonban teljesen más, mint a többi. Még le sem hunyja a szemét, amikor vége szakad.
Kis híján felsikít, ahogy hallja a finom anyag szakadását, hang nem hagyja el az ajkait, csupán elnyílik a szája a meglepetéstől.. Hátrahúzza a fejét, és összeszorítja pilláit. Ha valamikor, hát most komolyan megijedt.
Karjai maguktól hullanak le, és borulnak a vállaira. Szerencsére csak a két ujja szakadt el, nagyobb baja nem esett –még. Ha a talárt magára kanyarítja, az egészből nem látszik majd semmi.
- Megőrültél? – fordul vissza. Nem hőköl hátra a fagyos íriszekről. Épp ellenkezőleg. Az eddig finom, és nőies vonások most megkeményednek. Nem az inget sajnálja, van helyette ezer másik, hanem magát a tettet. Azt hogy meg merte fogni úgy, hogy az eltépődjön.
Tudta jól, hogy erős, de azt nem, hogy ennyire. De ha tüzes vasat nyomnának le a torkán, sem vallaná be, hogy kis híján felsikított, ahogy az anyag reccsenését hallotta.
- Még hogy hibázom? Nem fogok úgy ugrálni, ahogy Te fütyülsz Gary… Ha most megkapsz, mi a biztosíték arra, hogy nem leszek újabb strigula? Semmi, igaz?- hajol közel hozzá. - Felőlem azt csinálsz a többivel, amit akarsz, de nálam csak annyit érsz el, amennyit én megengedek. – susogja a füle mellett hűvösen, aztán fogaival óvatosan érinti a fülcimpát. Rózsaszín ajkaival a nyakon át kúszik vissza az arcra, hogy a szemébe nézhessen. Ezúttal nem mosolyog.. Egy szemernyi kis ajakgörbület sem bújik el a szája sarkában. Ezt halálosan komolyan gondolja. Vagy legalábbis azt a látszatot akarja kelteni.
Újabb fadarab a tűzre. Újabb, és újabb. Nincs megállás. Az érintései elárulják.
Visszasírta a játék elejét. Azt, amikor naivan azt hitte, hogy a fiú más mint a többi ütődött. Visszasírta a táncukat, a játékot. Ez már harc, nem valami gyermeteg idegtépés.
Harc, amiben csak úgy tud győzni, ha újabb és újabb csókokat adhat, és kap. Csókot, és nem mást. A baj csak ott kezdődik, hogy Gary az Ő számára már nem egy olcsó kis játékszer… Ez pedig nagy hiba. Igazi hiba…

Folytatás: Üres tanterem

   - Jó-jó, persze, tudom, nem vagyok normális, de ettől függetlenül még megfogadhatnád a tanácsomat – legyintek felé türelmetlenül, hiszen a rossz kritika szinte csak úgy lepereg rólam. De most komolyan, egy olyan ember, mint aki én is vagyok, hogy is venné a szívére, ha a barátai őrültnek titulálják? Nem, kérem, ha minden apróságon fennakadnék, már rég nem lenne senki, aki szóba állna velem. Nem hogy az iskola eminens vélája!
   - Oké, rendben, vettem a célzást, egyáltalán nincs jó kedved, front van, női ügyek, talán még McGalagony is több leckét adott fel a szokásosnál – és még sorolhatnám a tippjeimet, miért is ilyen szörnyen cinikus ma Yvette, de nem hiszem, hogy elég védelmet képeznének ezek után is magam elé emelt kezeim. Talán az éhező gyermek tekintet meglágyítja a boszi a szívét, bár azzal már úgyis próbálkoztam. Fogalmam sincs, mivel bőszíthettem fel ennyire. És hogy mitől lett hirtelen ilyen bizalmatlan az irányomban. Álmomban kifecsegtem volna az összes rám bízott titkát? Akkor ugyan egész éjjel meg sem mukkantam, az biztos.
   - Miért ellenkezel velem állandóan? – fakadok ki végül hasztalan, inkább elgyötört hangon, mintsem haragosan, ahogy azt ez a drága lány teszi. – Én csak.. csak megkértelek, hogy ne menj…
   De már késő, Yvette úgy robog el mellettem, ahogy azt Piton tudná csak utánozni, és utánakapnék én, de mégsem próbálkozom tovább. Kiérzem a hangjából, hogy az utolsó szálakat pendítem, mielőtt elszabadulna a hisztéria, pedig én csak jót akarok. Nem jó úton igyekeztem volt megvalósítani ártatlan szándékaimat?
   Ám az is lehet, hogy mégis elgondolkodtattam. Mintha lassítana a tempóján, mintha mégis áldozna rám egy fél perc figyelmet, épp csak annyit, amiben még egyszer jól leteremthet, és megvillanthatja felém viperatekintetét. Csak nehogy késő legyen – rohanvást jönnek felénk a vendettára felesküdött mardekárosaink.
   - Hidd el, Yvette Delacour, ebben a pillanatban nem én vagyok itt egyedül szánalmas alak – artikulálom érthető halkan, mert már kezd egy kicsit elegem lenni a királylány kapcája szerepből. Én itt minden erőmmel védeni próbálom – noha elég sajátos a módszerem, ezt elismerem –, tőle meg a folyamatos gyalázkodást nyelem. Kissé kibillent a barátság-mérleg.
   - Elintéztem, hogy magamra vonjam az összes idióta mardekáros figyelmét, elintéztem, hogy Friccs is utánam fusson, de tudod, csak puszta szórakozásból, hiszen olyan régen menekültem vasvillák és tüzes bunkósbotok elől – epés beszédem közben Yv elé lépek ismét, de ez szinte önkéntelen mozdulat, a vita némileg elnyomta bennem a túlélési ösztönt. Olyan szívesen belepillantanék ilyenkor a zavaros gondolatai közé, hogy kiderítsem, vajon tényleg ennyire szőke lenne az iskola egyik éltanuló diákja?
   - Csak annyit akartam mondani, hogy ne menj a folyosón abba az irányba, mert…

   - Hé, fiúk, itt van a kis lúzer!
   A három mardekáros egymást beérve fékez le előttünk a beugrónál, így már semmi értelme a futásnak. Csodálatos, íme, Yvette, az ok, amiért hozzád mertem szólni.
   - Nézzétek már! Bishop, mióta van neked csajod? – röhögnek össze, mert nyilván azt hiszik, amire gondoltam, hogy hinni fognak – Felolvasztottad a frigid félember szívét, te lovag?
   - Hagyjátok már – motyogom oda rekedtes hangon, bár gondolatban sokkal határozottabbnak tűnt ez a két szó, mint hangosan kimondva. De ők mégis csak hárman vannak…
   - Na mi van, cica, megsajnáltad a kis lúzert? – Yv mellé tekeredik az egyik srác, akinek emlékeim szerint Florian Peacock a neve, vagy Fanny Pollock, de elnézve a lüktető eret a homlokán, inkább az elsőre szavazok. – Nem kell hozzá öt perc, és a gyomrod kifordul majd a látványától, már ha eddig nem tette volna meg.
   Vicceskedik a vezérnek tűnő majom, és ha Yvnek van esze, nem ránt pálcát most. Látom ugyanis, hogy Peacocknak a keze gyanúsan görbül a zsebe felé, a társairól nem is beszélve. Már az érkezésük pillanata óta a hátam közepébe fúródik az egyikőjük pálcája. Nem sokszor kívántam még ennyire Friccs, vagy a loncsos macskája látványát.

Mikor volt az, mikor én valaha is megfogadtam más tanácsát? És miért most kéri, sőt... már-már követeli ezt tőlem Benjamin. Egyszerűen nem bírom ezt felfogni és megérteni.
Hisz ő ismer... ismer... elvileg. Vagy mégse? Mégse fér bele abba a kis csökönyös fejébe, hogy engem nem lehet irányítani és hogy... igenis a saját fejem után megyek?
Pedig már azt hittem ennyit teljes mértékben sikerült felfognia hat teljes éven át, míg mi együtt koptattuk az iskolapadokat. Most minden reménység az utolsó egy évre tevődött át... no de hogyan is bízzak a sikerben, ha a hat teljes egész kerek év hiábavaló volt?
Mert az volt, legalábbis most nagyon úgy tűnik. S ennek függvényében megpróbálom lenyelni a dühömet, míg a fiú magyaráz. Ahogy mindig is teszi.

Persze úgysem tudom szó nélkül hagyni. Sosem tudtam, és Ben ebben valahogy szakértő. Kihozni a másik végsőkig elrejtett énjét. Belőlem a... hárpiát?
Végeredményben azt hiszem ez a tökéletes jelző, habár kinek hogy tetszik.
- Én nem... - kezdeném a másik hirtelen jött kiborulására, de persze belém fojtja a szót, aminek következtében összehúzva a tekintetem hallgatom tovább magamban dohogva.
Mert még hogy én, pont én sosem hallgatok rá. Nos... valójában igaz ez, de sosem mondhatta, hogy nem hallgatom meg. Kérve kéretlen megkapom a tanácsát, és annyira nem vagyok degradált hogy ne fogjam fel. Végül is ez egy szabad világ, nem vagyok köteles el is fogadni!
Mégis úgy érzem, a világ legnagyobb bűneként könyveli el magában s egyenes sértésnek veszi.
Férfiak!
Jellemző...

Hidd el, Yvette Delacour, ebben a pillanatban nem én vagyok itt egyedül szánalmas alak...
Elfordulok. Látványosan, a tökéletes eleganciával és sértődöttséggel.
Még hogy én SZÁNALMAS! Ugyan már! No persze kedvem lenne pár csípős választ adni a megjegyzésére, mégsem teszem. Nem, nem és nem.
Ez kellően elég nagy törés volt ahhoz, hogy jó darabig szóba se álljak Bishoppal, de hogy még csak a tíz méteres körzetét is elkerüljem. S talán ezt ő maga is sejti mert rögvest újra felveszi a témát, a magyarázkodást, amely oly esetlenül megy, hogy aztán végül mégiscsak utat engedjen nekem, mert nem tűrök ellenállást.
S ennyi épp elég, hisz megjön minden probléma forrása.
A Mardekárosok díszes társasága.

A gúnyolódó szavak, amelyekkel főleg Benjamint illetik, nem hatnak meg. Még az sem, amit rám vagy épp nekem címezve nyögnek. Valahogy az iskola szánalmas alja népe nem tud érdekelni, de még csak egy fikarcnyi együttérzést sem kiváltani.
Unalmasak. Szánalmasak. Idegesítőek.
Leginkább az utolsóval van gond. És látom, Benit is épp ez zavarja. Mert ha egyszer rád szállnak... örök téma maradsz köztük.
Most sincs ez másképp. S ilyenkor szívesen előszedném Malfoyt, mint a mardekár kiskirályát, hogy nevelje meg ezt a söpredéket. De ugyan... lehet rá egyáltalán hatni?
Még akkor sem érzek késztetést védekezésre, mikor az egyikük felém araszolva túl közel is jön, sőt... egyenesen hozzám beszél.
Talán a stílusa, vagy az a tudat, hogy ennek nem lesz jó vége... nem is tudom mi, de nem hagyja, hogy válasz nélkül hagyjam a szavait. Még akkor sem ha viszonylag finoman próbálom a tudtára adni nemtetszésemet és utálatomat.

- Mi lenne Peacock, ha te és a drága barátaid visszakotródnátok a helyetekre, mondjuk... Malfoy lábához és ott csorgatnátok a nyálatok, nem az én arcomba? Csúnya lenne, ha épp most jönne erre Friccs vagy netalántán McGalagony professzor, akit történetesen épp az olvasóteremből láttam kifelé jönni. Ugye te se szeretnél büntetőmunkát vagy netalántán pontlevonást...?
Még a végén teljesen lenulláznátok magatokat és az elég kellemetlen lenne...-
A lehető legkevesebb éllel a hangomban vágom a fiú képébe a szavakat, noha nem sikerül annyira tökéletesre, mint terveztem. Ám egész jól sikerült. S talán eléri a kívánt hatást...
Remélhetőleg eltűnnek gyorsan a minket körülvevő csoport tagjai. Mert elég csak Friccs, vagy McGalagony, a tekintély sokat számít. S noha meglehet McGalagony mindössze egy órával ezelőtt járt erre, remélhetőleg nem ad okot a kevés agysejttel rendelkező társainknak, hogy megerőltetve magukat, gondolkodóba essenek...

   A pálca hegye megvonaglik a hátamban, ahogy a tagbaszakadt srác orrhangon felvihog. Cseppet sem kellemes érzés, de moccanni sem tudok. És nem segít a helyzeten, hogy Yvette csak adja a mardekárosok alá a lovat, tovább bosszantja őket. Hát sosem tanul ez a lány?
   Nekem volt alkalmam kitapasztalni egy s mást; például tudom azt is, hogy amikor túlerővel szemben állok, gyakorlatilag védelem nélkül (mert ugyan a legnagyobb őrültség lenne most pálcát szegezni viszont), inkább adjak hálát az égnek, hogy a támadóim nem emberi hússal táplálkoznak. Már ha tényleg nem a húsomra fáj a foguk.

   - Hogyne, csúnya lenne. De egy magadfajta kevély vélának mi nem lenne az? – Peacock hetykén nekitámasztja hátát a falnak, és süt róla, hogy hatalmas vezérnek tartja magát. – Komolyan, pontlevonás? Szerinted ez a legrosszabb, ami fenyegethet minket?
   Visszataszítóan nyájas nevetésétől kiráz a hideg. Ezzel egy időben viszont érzem, ahogy a hátam mögött posztoló nehézagyú kirántja a zsebemből a pálcámat, és kötelességtudóan Peacock felé dobja. A fiú macskaügyességgel kap a tárgy után a levegőben, szórakozásképp párszor megforgatja az ujjai között, majd látszólag találomra kilő egy tarolóátkot a semmibe. Zavarodottan nézek a mellettem elsuhanó bűbájos csóva után, ami egyenesen egy márvány mellszobor közepébe fúrja magát. Az öreg tudóst ábrázoló kőportré egy pár könnyed pillanatig szilajul állja a rontást, épp addig, míg elönt belül valami lanyha megnyugvásféle, aztán egy pergő reccsenéssel egyszerűen kettéválik. A férfi jobb válla a posztamenssel együtt jobbra, a feje pedig balra hanyatlik az állványról, egyetlen hangos puffanással betörve a padlócsempét is.
   - Hoppá!
   A három mardekáros elégedetten felnevet, de korántsem tetszik úgy, hogy a szekálásnak véget kívánnának vetni. Önkéntelenül is teszek egy lépést a pálcám felé, fogalmam sincs, mit remélek, de az őrzővédő hiéna már meg is ragadja a karomat, és kíméletlenül hátracsavarja. Erőtlen tiltakozásnak szánt nyikkanás hagyja el a számat, de hamar észbe kapok. Nem fogok itt üvöltözni Yvette előtt.
   - Ejnye, Delacour, mit rendetlenkedik a barátod? Az a szobor már legalább kétszáz éve sértetlenül állt a helyén! – Rókavigyorát Yvre villantja a srác, és hirtelen megértem, mire megy ki a játék.
   - Yvette, bármit is mondjanak vagy tegyenek, ne támadj rájuk! Ezt akarja elérni, de ne…
   Jó nagy tasli fojtja belém a szót, és a tarkómat elönti a langyos bizsergés. Ezek szerint beletrafáltam. Kérlek, Yvette, legyen eszed, ahogy mindig, és hallgass arra. Ha nem szállunk be a parádézásukba, úgyis ráunnak, és maguktól elkotródnak.

   - Odass, Florian, a lúzer firkái – kiált fel váratlanul az eddig némán reherésző tag, Braeden Lanford, akit jól ismerek negyedikes süvölvény koromból. Ő törte be egyszer az orromat a seprűjével. Esküdözött a tanároknak, hogy baleset volt.
   Lanford habozás nélkül lehajol a táskámhoz, ami a lábam mellett hever már jó ég tudja, mióta. Nem is emlékszem, mikor ejtettem le a földre. Pechemre a táska szemtelenül nyitott szájjal tátog a közönsége felé, felfedve a Mappát a takarásából. Jaj, csak azt ne! Az összes rajzom, az összes vázlatom, a terveim, a papírra vetett életem hever abban a füzetben. Többek között az az ostoba kép, amit a mardekárosokról készítettem alig egy félórája.
   Lanford mit sem törődve a kétségbeesett nyüszítésemmel felcsapja a Mappát, és hidegen végigpörgeti ujjai között a lapokat. Ha egy paraszthajszállal butább lenne ez a fiú, akár le is olvashatnám az arcáról a véleményét.. így azonban nem tudhatom, hogy életképesnek ítéli-e a füzet tartalmát, vagy szívfájdalom nélkül tönkretenné az egész gyűjteményt.
   Amint az utolsó rajzhoz ér, felszikrázik a szeme. Megtalálta a hiénás karikatúrát. Gúnyosan felhorkant, és belemarkol a papírlapba. A Mappa megadóan enged a gravitációnak, de az a bizonyos oldal mindvégig Lanford görcsös szorításában vergődik. Szó szerint vergődik – mintha szabadulni próbálna, ám minden egyes mozdulatával önnön magát tördeli, gyűri, szaggatja apró darabokká. Hogy csak úgy sajdul bele a szívem a haláltusájába.
   - Szuper – vigyorog rám Braeden Lanford, és épphogy dicsfény nem derengi körbe az alakját, olyan földöntúli elégedettség sugárzik róla. – Na és a csaj? – várakozó tekintete rólam Yvre vándorol. – Elég tiszteletlen.
   - Az, de van annyi esze, hogy ne tegyen meggondolatlanságot – hallom Peacock behízelgő hangját, és most az egyszer kívánom, hogy igaza legyen. – Hiszen a folyosón szigorúan tilos párbajba bocsátkozni.
   Hogy a kórság törje ketté, ezt előre kitervelte! Yv bármikor elátkozhatná ezeket az alakokat, de ő húzná a rövidebbet. Túlerőben is vannak, és egyértelműen nem szándékoznak támadni. Sakk-matt.

...pontlevonás? Szerinted ez a legrosszabb, ami fenyegethet minket? ...
Igen. És nem. Persze ha azt hozzátenném, hogy kevésbé nyílt területen még azt a bizonyosságát is levarázsolnám a helyéről, amire szintén oly büszke mint a nagy pofájára, akkor több mint valószínű nekem ugrana. Kár, hogy ennyien vannak. És még nagyobb kár hogyha ennyivel még el is tudnék bánni, jönne a többi. Mert ezek olyanok, mint a gomba.
Sóhaj. Komolyan mondom feladom... mi értelme itt szenvedni egy csapat degenerált idióta tyúkeszű marhával? És ebbe részben Ben is beletartozik, mivel nem volt hajlandó elmondani mi, azaz ki elől rohan. Szóval ő éppannyira megérdemeli ezt a jelzőt, mint a majmok, akik fogva tartják, ha nem jobban.
De ezen már kár keseregni.

Figyelem, ahogy a pálca suhog a nagy tohonya kézben, majd egy kósza átok eltalálja a kőfejet, amely készséggel kettéválva adja meg magát. Ezt is majd a mi nyakunkba varrják, de... ebből annyi hasznunk van, hogy Friccs nemsokára befut. Ergo, Peacock és díszes társasága hacsak nem igyekszik legalább akkora pácba kerül mint mi fogunk. De nem... ennyire még ők sem lehetnek lecsökkent agyfunkcióval ellátva...
- Ezt vele beszéld meg... - vetem oda, mikor Ben-t hibáztatják. - Én mosom kezeim. -
És ezzel nekem is arcom szögletében mosoly bújik meg. Gonoszkás mosoly.
- De tény, ezzel magad alatt vágtad a fát... habár valószínű nem féltek hogy a trófeatermet kell kipucolnotok... no persze hamar végeztek... sokan vagytok... -
Nézek körbe jelentőségteljesen. Habár meglehet, nem fogják fel miről is beszélek. Ha pedig így van, akkor már meg sem lepődöm. Mindössze Benjaminra sandítok, hátha az ő arcáról, amire általában minden rá van írva, ki lehet most is olvasni valamit.

Közben a mappa is előkerül, a lap pedig kiszakad. Rögvest felismerem, s égő vágy kerít a hatalmába, hogy eltörjem annak a tohonya behemótnak a koszos kezét, amelyik hozzá mert érni. Miért? Mert az a tőlem kapott mappa, ami... Ben abba rajzol?
Enyhe, de jóleső érzés a tudat, hát mégis hasznos az, amelyet adtam neki. És felháborító, hogy megszentségtelenítik azt... és részben Ben, mert a rajz épp a mardekár-csapatot ábrázolja, nem túl előnyös helyzetben.
Hah! Mi remek, egy tesztoszteron-vita kellős közepére kell nekem is keverednem.
Csöndesen fortyogok magamban, míg gyilkos tekintettel követem a mappa útját, majd a lapét. Végül újra a bandavezér szavai vonják magukra a figyelmem, s rögvest vissza is vágok teljesen ártatlan arccal.
- Ó igen, szigorúan tiltott. No lám, csak nem ismeritek a szabályzatot? Meg vagyok lepve... ! Azt hittem a mardekárosok csak a jogaikat ismerik, a kötelességeiket nem... De úgy látom van még mit tanulnotok... annál a pontnál biztos hiányoztatok mint az ábécé egyes betűinél is, hogy a lopás is szigorúan tiltott dolog... Ó lám, nem is tudtam hogy Bishop pálcája közkincs...! -
Gúnyolódok. Igen. Nem túl szerencsés. Tudom. De húzom az időt... és várom a csodát... ami csak eljön már egyszer...

   Már egy ideje lemondóan fixírozom a folyosó összejárkált, sárpettyes padlólapjait, és azon töröm a fejem, hogy mennyi méltóságom maradt volna, ha hagyom magam elfogatni Friccsel, mint hogy itt ökörködünk ezzel a csapat inkvizítorral. A büdös gondnok legalább nem tekeri ki tőből a karomat. Öhm.. elvileg.
   És persze csendben folytatnám is az életem szebb pillanatai után való siránkozást, ha nem kapom fel önkéntelenül is a fejemet Yv közönyös válaszára. Hogy micsimimicsoda?! Mossa kezeit? Az igen… egy végső rúgás az önbecsülésemnek, és totális kiütés. Ezt még a mardekárosok sem tudják felülmúlni. Az a gazsággal átitatott mosoly az angyali arcon meg csak a korona mindennek a tetejébe. Ezzel ügyesen összezavart a lány, és hiába néz rám, nem tudom, most mit is gondolhatnék róla.

   - Felvágták a nyelved, félember, de azt tanácsolom, előbb próbálj meg gondolkodni, mielőtt megszólalsz – sziszegi kéjes elégedettséggel Peacock, mintha csak provokálni akarná Yvet. Valószínűleg ez is a szándéka. Pedig a lány nem olyan forrófejű, mint a testvére, ezt tudniuk kell nekik is, és nem megy bele egy ilyen átlátszó játékba. Legalábbis nagyon remélem. Bár rajtam már az se segítene. Most, hogy tudom, mennyit érek Yvette-nek, igazából mindegy is az egész. Csak magát ne sodorja bajba miattam. De csak azért, hogy később ne kelljen ezt is a fejemre olvasnia, illetve hozzácsapnia a szerencsétlen balfék jelzőt a nevem elé. Habár ennyi már nem oszt, nem szoroz.
   Ismét felpillantok a kis epizódra, és látom, Peacock már nyitná is a száját a folytatáshoz, de a torkára forr a szó. Ugyanakkor érzem, hogy a kezem egyre lehetetlenebb helyzetben feszül hátra, és a satuszerű szorítás is kifejezetten ellenemre van. Mondhatnám, ordítani tudnék a fájdalomtól, ha nem fülelnék ugyanúgy, ahogy a többiek. Léptek közelednek, ismét, titokzatos lééééptek, hogy én mennyire unom már ezt! Miért nem tudnak az emberek váratlanul betoppanni, hogy még meglepődni se legyen időnk.
   - Ajaj, hölgyeim, most nagy gondban vagytok! Itt jön a hóhérotok. Jó szórakozást! – bazsalyog öntelten az a nyalka ficsúr, Peacock, és mielőtt fellélegezhetnék a kezembe áramló hűvös megkönnyebbüléstől, az egyik baromarc a képembe vigyorog, és nagy lendületet vesz.
   Aztán egy pillanatra elsötétül a világ, és az arcomon érzem a padló hidegét.

   A következőket a földön tekeregve követem végig; Frics közelít az egyik irányból, a három mardekáros stílusosan távozik a másik irányba. Yvet nem látom innen, talán ő is elpályázott. Uh, a számban érzem az ebédem maradékát, de undorító!
   Kénytelen vagyok nagyot nyelni, majd valahogy térdre küzdeni magamat. Fricsnek – akármilyen szerény képességű ember is – nem telik sok idejébe felmérni a helyzetet. Magányos talapzat, körülötte a ripityára tört portré darabjai, és egy szánalmasan kuporgó alak – pálcával a kezében. Észre sem vettem, mikor nyomták vissza a kezembe a szilfát, bizonyára közvetlen azelőtt, hogy teljes erőből gyomorszájon vágtak. Elég fájdalmas volt ahhoz, hogy egy röpke időre minden másról megfeledkezzek.
   - Mit műveltél, átokfajzat?! Van fogalmad róla, mi jár ezért? Az iskola tulajdonának rongálása… nem, ez, ez… műkincs volt! – vajon ismeri egyáltalán a műkincs szó jelentését? Kétlem. – Ez már akkor is itt állt, amikor még pajkos gondolat sem voltál! – De ehhez miért kell feltétlenül ordítania is? Nem vagyok süket… bár már nem sok híja van – Pótolhatatlan, annyi pénzed meg nincsen, hogy kárpótold az iskolát a vandálkodásod miatt! – Ugyan már, egy vacak márvány mellszobor volt, még azt se lehetett tudni, kit ábrázol – Ezért olyat kapsz, te, te kis vérszívó! Kicsapatlak az iskolából!
   - De nem én tettem ezt…
   - Hát persze, magától borult le! Na eriggyél’, pár órácska lent a karcerben, és te kéred majd, hogy rúgjanak ki innét.
   - MIVAN?! Héhéhé, ne már, nem tehetek semmiről, ez összeesküvés, ne nyúljon hozzám – hiába kapálózom, vagy ordítok ki a fejemből úgy, ahogy ez a vén perverz is teszi, nem ér semmit. Frics a talárom nyakába akaszkodott, és egyszerűen nem tudom lerázni magamról. Mondhatok neki bármit, már eldöntötte, hogy emberáldozattal hódol még ma este az alvilág sötét démonainak. Ez az abszolút szívás, és tessék! Tényleg az egész balhét a nyakamba varrják. Hát ebbe bele kell hülyülni…

[- Ó, talán nem nekem kellene elkezdenek gondolkodni... én tudom mik a tetteim következményei...-]

Arcomon széles, nyugodt mosoly terül el, miközben az idióta mardekáros az arcomba vágja goromba megjegyzéseit.
- Ó, talán nem nekem kellene elkezdenek gondolkodni... én tudom mik a tetteim következményei...-
Elégedetten pillantok oldalra, túl Benjaminon, túl a többieken, egyenesen a folyosó vége felé, ahol többen is elkezdenek gyülekezni a nagy robaj hangjának jóvoltából.
És igen, ezt nyilvánvalóan ők is érzik. A vesztüket. És mit tesz ilyenkor egy seregnyi patkány? Elhagyja a süllyedő hajót...
Hát persze...

Kelletlenül nézek a távozó sereg után, akik végre megunták a fogvatartásunkat, de azért még egy utolsót adnak Bennek, aki így a földön fekve találja magát egy percnyi esés után...
S bár tudom, nekem is mennem kellene, minél messzebb innen egy rossz emlékként elkönyvelni az egészet... mégis, Ben földön fekvő, nagy nehezen feltápászkodó látványa marasztal.
Merlinre, még a végén tényleg én teszek jeget a lilulni készülő arcára, akárcsak egy dráma hős női főszereplője...
Morogva bár, de mégsem hagyom hát magára, s leginkább önmagamra haragszom, miközben odalépek, a kezem nyújtom felé, s segítek neki felállni, miközben a zsivaj elviselhetetlen lesz, amint a kitóduló diákok, mind miket bámulva kezdik el kitalálni, vajon mi és hogyan is történhetett addig, míg ők az unalmas óráik valamelyikén kuksoltak, s nem ezt az izgalmas párbajt nézhették.
Persze ha tudná bárki is az igazat, ami nem oly rég lezajlódott, biztos nem ácsorogna itt tágra nyílt szájjal bámulva.
De még a tömeg sem ment meg attól, aki legelsőként érkezik felelősségre vonni minket...

Frics hangja olyan idegesítő hogy rá szívesebben szórnék egy hátráltató ártást, mint Peackokra vagy Malfoyra, ami azért nagy szó, ám meglepő módon nem engem vesz elő nagy hirtelen, hanem rögvest az imbolygó és szédelgő Bishop a célpontja, aki... nos valljuk be a szánalmasabbnál is szánalmasabb látványt mutat.
Meglehet épp ezért nem bírom megállni hogy közbe ne vágjak a szóáradatnak, amit rá, vagyis ránk zúdít, érzékletesen ismertetve a ripityára tört mellszobor korát...
- Azért ne túlozzunk, még Ön se volt pajkos gondolatban, mikor ez a szobor itt állt. -
S ez a diákok körében persze hangos nevetést csal elő, az én arcomra meg egy csöppnyi halovány mosolyt, ami szinte észre sem vehető. Közben előszeretettel kiélvezheti mindenki a gondnok elsápadását és dadogását pár pillanat erejéig, hogy aztán paprikapiros arccal kezdjen el újra visszavágni, ha hagynám. De nem hagyom.
- De ne aggódjon Frics, minden probléma nagyon könnyen orvosolható... persze... nem feltétlen a maga számára...-
Becsmérlő tekintetem, amely mindössze egy másodpercig firtatja, még inkább megszégyenítő, és már sajnálom ezt a szerencsétlen kviblit, akinek mindenki csak borsot tör az orra alá. Én viszont annyival lerovom a tartozásom, hogy helyrehozom, amit helyre kell.

- Reparo!
Szegezem neki a pálcám a szobornak, amely szépen összeáll ismét egyetlen gyönyörű darabbá, akárcsak a széttört csempe is. S amint a mellszobor újra a helyén van, egy halk keserű sóhajjal fordulok szembe a gondnokkal, akit valószínű nem lehet ennyivel lekenyerezni.
- Hagyja Bishopot... végül is nem történt helyrehozhatatlan kár... a következő alkalommal ígérem nem leszek itt, és elkaphatja... -
Ezennel tüntetőleg megfordulok, hajam lágyan lebben meg s a véla gének jóvoltából minden férfi, aki szokás szerint a közelemben van elhal a vágytól, csakhogy még egy percnél tovább bámulhasson.
Én pedig a tekintetek kereszttüzében vonulok el Ben mellett, s mindössze egyetlen jelentőségteljes pillantásra méltatom, amely többet mondd el, mint amit talán kellene. De se többet, se kevesebbet...

[Végleg]

                    


   Azt hiszem, Yvette már a lehetetlenségig összezavart. Nem most, vagyis nem csak ezúttal. Ezt csinálja, mióta visszatért a betegállományból. Nem, előtte is ezt tette… hát jó, mióta ismerem, csak abban mesterkedik, hogy végleg kikészítsen. De minő öröm, most végre sikerült neki. Végleg.
   Az ütésbe belekönnyezett a szemem, de még így, a jótékony fátylon keresztül is láttam, hogy Yv itt maradt nyomorúságosan kuporgó valóm mellett, sőt, még a kezét is felém nyújtotta, hogy.. miért is? Ugyan már, segíteni akar? Hagyjuk ezt, elegem van. Betelt a pohár. Alig hallhatón felmordulok, és a saját, reszketeg kezeimre támaszkodom. Nem kell senkinek a segítsége, legfőképp az Övé nem.
   - A kor csak nemesíti ezt a remekművet, buta kislány! Na hess az utamból, mielőtt téged is elviszlek magammal – üti meg a fülemet az értelmetlen szópárbaj, bár addig nem igazán foglalkozom semmivel, míg meg nem rángatják a taláromat. Dühös pillantással szúrom keresztül a sérült járólapokat, mintha csak a törésvonalak mentén akarnám szétfeszíteni az egész folyosót. Nyíljon meg a pokol, és nyeljen el mindenkit, MINDENKIT! Itt egy tiszta gondolat, egy rendes ember nincs már; győzött a szennyes valóság.
   Mielőtt teljesen felegyenesednék, fájó kezemet nyújtom a földön heverő füzetemért… aztán visszadobom a romok tetejére. Ennyi. Majd megtalálja valaki, akinek ha tetszenek a rajzaim, akkor megtartja, ha nem, hát kidobja helyettem az egészet.  

   Egészen idáig fel sem tűnt, hogy a folyosót ellepték a kíváncsiskodók, akik most bámész szemekkel vizslatják a terepet, azon tanakodnak, vajon mi történhetett itt, ki a csata győztese – mert a vesztes bizony nem kérdéses –, és hogy van-e olyan szerencséjük, hogy tanúi legyenek a folytatásnak is. Márpedig mázlijuk van, a csodálatos véla megint jó helyen volt, jó időben, és most beviszi az utolsó döféseket a gonosz gondnoknak, majd mellékesen egy mozdulattal rendbe hoz mindent, amit az elmúlt csata maga után hagyott volna örök mementóként. Cseppet sem bagatellizálja el a helyzetemet, ááá… soha nem fogom neki megköszönni.

És amit még távozta előtt Frics elé vet, megszilárdítja a bennem kavargó indulatokat. Hagyja Bishopot, csak így, nyeglén elénk…
   - Az önteltséged nem ismer határokat – megszökött gondolat, amit az orrom alatt mormogok, de azt se bánom én, ha meghallja a lány. Mit érdekel engem, én is csak ennyit érek számára. Hogy lehettem egyáltalán akkora barom, hogy ennél többet higgyek! Hogy valaha is másként tekintett rám a Véla, mint egy szutykos rongyra, amitől a finom, tiszta kezet is óvja az ember. Krisztusom, hiszen mindvégig igaza volt! Tényleg szánni való alak vagyok.

   Sötét pillantással válaszolok Yvette-ére, értse, ahogy akarja. Nekem már megfejteni sincs kedvem a titokzatos jelzéseit és álságos törődését. Sőt mi több, örülök, hogy Frics karmai közé kerültem végül, így legalább elvonja valami a figyelmemet a fertőző gondolataimtól.
   - Nekem te ne mondd meg… te kis süldőlány, te… – a szerencsétlen gondnok összezavarodott a hirtelen eseményektől, az összegyűlő sokaságtól, a nyilvános megaláztatástól, és hogy voltaképp eltűnt minden bizonyítéka, melyek alapján szigorú büntetésre ítélhetne engem. – Tudom jól, hogy mit műveltetek, és ne higgyétek, hogy ennyivel megússzátok! – nyomatékosítva szavait, derekasan megrázza az ingem nyakát. Amíg levegőhöz jutok, nem érdekel a dolog. Rezignáltan tűröm. – Te velem jössz! Egy álló hónapig vakarod a mocskot a tíz körmöddel vacsora helyett a kastély egész területén!

   Tán megalázták némileg a vén pedellust, de azért mégis azt mondhatja, hogy jobb lábbal kelt fel. Ilyen jó kapása rég volt már, és most kiélheti az összes gyűlöletét, amit a diákokkal szemben érzett öröktől fogva. Tőlem…
   Azt kívánom, bár jobban fájna a kifeszített karom, bár a gyomrom után fordultam volna az ütés után, bár tört volna be a fejem a kemény márványzaton…

  …csak felejteném el örökre a képet, ahogy a Véla – a csodáló tekintetek által övezve – büszkén magasra szegett állal végigvonul a folyosón.

Köszönöm a játékot!