A padlás

Régi holmik, családi örökségek. Abbey minden elhasználódott dolgot ide hoz fel, nem szereti a rendetlenséget, persze ebbe a két Lawrence-nek nincs beleszólása.
Ha belépsz az ajtón, olyan benyomásod támad, mintha egy tökéletesen kitakarított szobában találnád magad. Akvárium a háromlábú asztalon, a sarokban a könyveken még egy, de nincs bennük semmi...vagy csak te nem látod?
A fal tele van ragasztva mindenféle cetlivel és újságpapírral, hogy eltakarják a plafon omladozó vakolatát - meg kell hagyni, az öreg jól tartja magát és otthonát is.
Egy valami azonban furcsa: Mielőtt Giles vagy Caline bemehetne ide, el kell kérniük a hozzá tartozó kulcsot és egy idegen varázsigét is el kell mormolniuk, még mielőtt bemennének - de mi szükség van erre?

[Énközpontú?]

Előzmények

Egy ölelés sokfajta lehet. Lehet őszinte, alázkodó, bocsánatkérő...és hamis. Az őszinte ölelések általában reflexszerűen mennek végbe, mikor álltok egymással szembe és mindkettőtök megindul a másik felé, aztán egy jó csontropogtató öleléssel "elmondod" a másiknak, milyen fontos is vagy neki. Az alázkodó ölelések sosem jók. Mindig valami kényszer hatása alatt karolod át a másikat, ő pedig nem ölel vissza. Néhányan nyakban lógásnak is szokták nevezni, ami mindkét félnek kellemetlen lehet. A bocsánatkérő a legszebb az őszinte után. Tegyük fel megbántottál valakit és ő jogosan vág a fejedhez dolgokat, de te mindenáron azt akarod, hogy lássa, megbántad azt, amit tettél. Ekkor szokták a másik vállára hajtani a fejüket, könnycseppekkel eláztatni azt, majd a végén egy mosollyal nyugtázni, hogy minden rendben van.
Mit is kell érteni hamis ölelés alatt? Amikor egy ellenséget ölelsz meg. Amikor érzed a negatívumot a másikból, ami egyre jobban beléd erőszakolja magát, aztán ha elenged már csak a rossz érzés szikrái maradnak ott. De jó sokáig.
Gilesnak mindenfajta ölelésben volt már része, s az, amit egymásnak nyújtott a két testvér az őszinte és a bocsánatkérő között helyezkedhet el. Tudja jól, hogy húga nem bújik ki az odújából és nem harapja le bárki fejét ha nem tetszik neki valami, csak egyszerűen jó látni, hogy ilyen is lehet, ha nem is olyan gyakran. Elégedett vigyorára bátyja enyhén belecsíp az oldalába, s most ő is ugyanolyan ábrázatot vág, mint húga. Gyerekes lenne? Na és? Attól még élvezetes.
- Énközpontú? - Pislog rá párat, tekintete azonban tökéletesen elárulja, mire is gondolt. Önző lenne? Nem hinné. Csupán szeretné kiérdemelni ő is azt a tiszteletet, amit ez a gyerek is megkapott, ráadásul ő a semmiért! Mit csinált? Ült! Még gyerek volt, fogadni merne, hogy semmire sem emlékszik a történtekből! Ő és húga pedig 11 évesen élték át ezt az egészet, ami egész életükben kísérteni fogja őket. Már épp készült volna kirobbanni, de erőt vett magán, úgy, ahogyan testvére is, csak utalni fog a szavak jelentőségére.
- Nem vagyok önző, Caline. - Nézett rá kék szemeivel, s ezzel beengedte őt a lelkébe, hogy lássa, miért is mondta ezeket. - Én nem azt mondom, hogy jutalmazzanak meg  vagy üldözzenek a riporterek, csak... - Hangja hirtelen elcsuklott, kezével viszont folytatta a magyarázásra utaló mozdulatokat. Fejét szolidan rázta, szemeit azonban le nem vette húgáról. - Az elismerés az, ami hiányzik, érted? Te is megérdemelnéd, mindketten megérdemelnénk...
Jobbnak találta, ha nem avatja be abba a kis titokba, ami már évek óta kínozza őt. Gyáva volt és megfutamodott. Otthagyta a szüleit, ahelyett, hogy segített volna, tehetett volna akármit, akármit! De ő mégsem tett semmit. Önmagát hibáztatva szomorú arckifejezését a földre szegezve nem szerette volna folytatni ezt a párbeszédet.
Még épp időben. Már érezte, ahogyan felszakadozni kívántak a könnycseppek a szemében, de az időzítés remek volt, így ingujjával megtörölte szemeit, majd indult is a könyvekhez.
- Kiskorodban mindig szerettél bujkálni az ágy alatt, most is megkapod a lehetőséget. - Mosolyog vissza, mondatának végét sikeresen elharapva. Épp szüleit akarta megemlíteni, de akkor biztosan nem marad épen a szoba, múltkor is érzelemkitörése volt (vagy inkább vulkánkitörés?) és a szobája egy romhalmazzá változott. Az ordításra hamar felkapta a fejét, majd jött is az, amire mindig számíthatott az ilyen helyzetekben: A női okoskodás.
- Ne oktass ki, emlékszel, én vagyok az idősebb...! - Állát kezdte simogatni, amit puha szőrzet borított - bizony, ő is megindult a "felnőtté válás rögös útján". Homlokát ráncolgatva elkezdett kutakodni a szobájában, de nem találta a többi könyvet, majd felvillant benne a gondolat, amit hangosan meg kellett osztania.
- Hova is szokta vinni Abbey a már nem használni kívánt könyveket? - Oldalra fordítva fejét, kezét csípőre téve nézett Calinere, majd indult is az ajtóba, remélve, hogy a másiknak leesett, mire is céloz.
- Menj fel az ajtóhoz, mindjárt megyek én is, csak elkérem a kulcsot! - Szólt vissza rohanásából, majd a lépcsőn szaladva kétszer meg is botlott benne, de szerencsére nem esett fel és nem is szenvedett egyéb "sérülést". Abbey szobája szépnek bizonyult, annyi bizarr jelenéssel, hogy mindent szürke szín borított. Talán a gyász vagy az eltitkolt emlékek az okai ennek a színnek, nem tudja, de akárhányszor megkérdezte, nem kapott rá választ.
- Szia, kéne a padlás kulcsa, kellenének a tavalyi könyvek. - Szólt, de Abbey nem válaszolt, csak a kis dobozkára mutatott, mint mindig. Nem volt egy nagy beszélgetőtárs, de ha baj volt mindig tudta a megoldást - ilyen egy jó ember, bár az antiszociális emberek valahogy mindig le tudták hangolni őt.
Vállat vont, majd szaladt is fel a padlás ajtajához, ahol remélhetőleg húga tartózkodott. Előhalászva a dobozból a kulcsot betette a kulcslyukba, a varázsigéről teljesen megfeledkezve kattant a zár, az ajtó pedig magától kinyitódott.