Észak-déli összekötő híd

Lyrának
A kissé üldözési mániás Hugrásnak


Kint tikkasztó meleg van, a szél alig fúj. A tó vize lassan fodrozódik, az óriás polip, lassú mozgásától. Síri csend honol, a tájon alig akad diák, aki most a szabadban töltené a szabad idejét inkább a hűvös falak közt tengeti az idejét. Így van ez Endorius Samlard-dal is. Csak fekszik a hűvös hálószobában, és a királykék baldachint nézi.
 9 nap, ennyi időm van még itt a Roxfortban. Igaz még „csak” hatodikos vagyok, úgyhogy nem végzős, de amiket hallok Greg-től azok nem túlbíztatóak… Állítólag Voldemort át akarja venni az uralmat az egész varázsvilág fölött. Ami egyszer biztos én ide többet be nem teszem a lábam, ha a halálfaló csürhe átveszi az irányítást. Pedig, milyen szép emlékek fűződnek, ehhez az ódon kőépülethez. Az év végi hajtás és a vizsgák utáni végtelen boldogság…
Így merengtem miközben az ágyamon feküdtem, és hallgattam a klubhelyiségből beszűrődő nevetéseket, hangokat. Nekik semmi gondjuk sincs, nem nyomja a lelküket az, hogy bármelyik percben jöhet egy bagoly azzal az üzenettel, hogy a családját lemészárolták a halálfalók. De nekem az egész évem így telt.
Mennyivel könnyebb lenne az életem, ha átköltözhetnék egy másik testbe, egy teljesen átlagosba, egybe azok közül, akik a klubhelyiségben nevetgélnek.
Ezt verd, ki a fejedből! Szól, rám egy belső hang.
Igaz, nekem ez jutott, de nem fogok megfutamodni. De a legjobban mégiscsak a Roxfort fog hiányozni. Az eltűnő lépcsőfokok a mindennap máshová vezető folyosók és persze a Szükség Szobája…
Milyen jó lenne még egyszer utoljára körbejárni ezt a csodás helyet.
A lábam már cselekszik is helyettem. Felállok, kisétálok a hálószobából át a klubhelyiségen ki az ezer éves falak közé. Milyen melegséget árasztanak ezek a kőfalak és mennyi diáknak adott otthont már ez az iskola. Akik otthon kirekesztettek voltak azok itt barátokra lelhettek…
Tekintetemmel simogatom, a szeretett épület falait. Nem mintha, otthon nem lenne jó, de azért ennek a helynek megvan a maga sajátos varázsa.
Így merengek, miközben nem is nézem, merre megyek, csak a lábam visz. Egyszer csak valami olyasmibe ütközöm, ami azelőtt még nem volt ott. És a valami kifejezetten ember formájú. Miután jobban megnéztem, arra a megállapításra jutottam, hogy a valami nem lehet más, mint egy Hugrás lány… Legalább nem Mardekáros mondtam magamban miközben felsegítettem.
 - Szia – köszöntünk szinte egyszerre. – Bocsi. – mondtam, és szinte másodpercre pontosan ő is velem egyszerre. Itt már nem állhattam nevetés nélkül.
 – Mondd csak – mondtam, még mindig mosolyogva.
 - Én csak… - kezdett bele a magyarázkodásba, de elnémult.
 - Te csak, mi? – kérdeztem udvariasan, de még mielőtt válaszolhatott volna ismét megszólaltam. – Hagyjuk ezt a sablon, dumát. End Samlard Hollóhát. De erre gondolom rájöttél. – és barátságosan kezet nyújtottam, mondjuk hozzá tehettem volna, hogy „Még jó, hogy rájöttél mivel a taláromon a címert úgy bámultad, mint Hipogriff az új seprűtárolót." De nem akartam bunkónak tűnni inkább csak kezet nyújtottam. Kedves lánynak tűnik. De nem túl jó belépő, hogy majdnem fellöktem, de hát majd úgyis kiderül.
 - Mi jót csinálsz itt egy ilyen meleg délután? – kérdezem, s próbálok egy beszélgetést kezdeményezni.

[[ Endorius Samlard ]]

[ Endorius Samlard ]


Nem mardekáros.
Komoly szerencse. Már csak az a kérdés, hogy mennyire elvakult vérmániás a szentem? Néha olyan fennhéjázó tud lenni egy-egy kékszegélyes, hogy az már átfestődhetne mélyzöldre.
Na de induljunk neki pozitívan, maximum lesz, akin kiadhatom a dühöm, még akkor is, ha én húzom a rövidebbet, és mondjuk a gyengélkedőn végződik a párbaj. Bár ha elvesztem az eszméletem, csak tanárra számíthatok, félvéreknek nem segítenek csak úgy, puszta szeretetből, főleg nem ilyen időkben…
Ha legalább a bátyám itt lenne… Mindjárt más lenne az élet, nem kellene lehajtott fejjel közlekednem, és nem kéne fanyar mosollyal tudomásul vennem az ócska vicceket. De Ő már meghalt, és nem tud segíteni az egyetlen, imádott húgának. Ez van, ezt kell szeretni.
A pálcám azért még kéznél maradt, ha szükségem lenne rá. Most, hogy nem lógott az oldalamon a mázsás kis fekete szőttesem, sokkal könnyebben tudtam mozogni, vagy egyáltalán közlekedni.
Mély sóhajjal tudatosult bennem, hogy az írói vénám rútul cserbenhagyott egy ideje, és a szünidő végig vissza se fog jönni.
Talán az a baj, hogy túl sok minden történt, és nem tudok koncentrálni igazán semmire. Vagy pont az ellenkezője, és ami volt, elmúlt… Tegnap bevágtam a ládámba, annak is a legaljára az egészet, hogy minél kevesebbet lássam. Úgyis csak rossz emlékek jönnek elő, az önsanyargatásnak, meg megint csak semmi értelme.
A hollóhátas nevetése megnyugtatott. Ez csak jó jel lehet, egy vérmániás előbb köpne le, minthogy velem együtt mosolyogjon ezen az egészen.
- Öh, semmi…. – kezdtem bele a magyarázatba, de félbeszakított, és bemutatkozott.
Igazán megnyerő a stílusa, nem köntörfalazik, és nem híve a felesleges beszédnek. Utálom a felesleges köröket, és a jujhellósziahogyvagy-okat.
- Lyra Sandraye… Backwood. – fogadtam el úgy fél percnyi blokk után, aztán megráztam a fejem, és újból elnevettem magam.
Az elmúlt egy évben elég kevesen voltak, akik normálisan képesek voltak beszélgetni velem. Semmi sem szörnyűbb annál, amikor olyan személy ül melletted, aki a származásod miatt, többé a füle botját sem mozdítja feléd. Ennek is a Sötét Nagyúr az okat.
Bár ha őszinte vagyok magamhoz, azok talán sosem voltak barátok, akik erre képesek. Én ha kiváltásos lennék, nem hiszem, hogy így viselkednék. Aztán ki tudja. Lehet, hogy velem is megfordulna a világ. Tudom, hogy sokan félnek, még akkor is, ha nem vallják be. Nem tudnám elmondani, miért, de tudom, és érzem…
- Ha az igazat kell mondanom, akkor épp semmit, mert felidegesítettek, amiért nem aranyvérű vagyok. – kezdtem bele a vállvonva. – Ha hazudnék akkor azt mondanám, hogy ááá, csak erre jártam. – folytattam könnyedén.
Úgy döntöttem, jobb az elején letisztázni a szabályokat, és a kártyákat, nehogy későn ébredjünk arra, hogy ezt a beszélgetést nem kellett volna elkezdeni…
Nagyon reméltem, hogy nem a többi fennhéjázó majom közül való. Olyan rég volt normális társaságom, talán még akkor, amikor nem kezdődött el ez az egész csendes közöny. Mindenki megváltozott…
Mindenki.

Lyrának
A kissé üldözési mániás Hugrásnak


A kézfogást, csak egy pár másodperc után fogadta el, de ezt nem vettem rossz jelnek.
Velem is volt már olyan, hogy alig figyeltem a környezetemre és a végén úgy jött ki mintha én lennék a bunkó… Kézfogás után rögtön bemutatkozott, és tovább nevetett. Én mindig is a vidám embereket kedveltem a komorakat sose. Mivel a komorságuk mindig átragad rám, és nincs rosszabb egy szomorú Én-nél. Akkor, képes vagyok naphosszat egymagamban ülni, és semmit tenni és még csak az étel sem kell. Ezt tapasztalatból tudom. Amikor Nessáék elköltöztek vagy egy hétig csak ültem a szobámban és alig ettem.
De ez most nem tartozik ide…
Arra a kérdésemre, hogy mit csinál elég érdekes választ kaptam.
- Ha az igazat kell mondanom, akkor épp semmit, mert felidegesítettek, amiért nem aranyvérű vagyok. – kezdett bele a váll vonva. – Ha hazudnék, akkor azt mondanám, hogy ááá, csak erre jártam. – őszintén szólva az utóbbira számítottam, de örülök, hogy a bizalmába fogadott. És mivel nem értem mivel érdemeltem ki ezt, szóvá is teszem.
 - El tudom képzelni… - mondtam, de rögtön hozzá tettem – Látod, már megint ez a sablon duma. De hát mit mondjak, ezek majdhogynem már a könyökömön jönnek, ki mivel általában semmi sincs mögöttük. És az igazat megvallva fogalmam sincs milyen érzés lehet valakit a származásom miatt megbélyegezettnek lenni. De őszintén szólva megvetem azokat, akik ilyen mélyre süllyednek, mint Voldemort… - és megint kimondtam a nevét… nem hiszem, el pedig tudom, hogy mások már a nevétől is félnek, de nekem ez nem több mint egy elmebeteg neve. – Látod itt egy másik rossz szokásom. Mindig kimondom a nevét. – mondom és elkezdek sétálgatni a folyosón.
 Nem értem az emberek miért félnek kimondani Voldemort nevét.
Azt hiszik, rájuk talál, ha kimondják? Ekkora hülyeséget.
Voldemortnak bármily nagy a hatalma az mégsem vetekszik a Mágiaügyi Minisztériuméval. És csak magának a Mágiaügyi Miniszternek van hatalma tabuvá tenni, egy nevet vagy kifejezést és azért ott még nem tartunk, hogy Voldemort legyen a Mágiaügyi Miniszter… Akkor lesz csak jó világ. Az összes csatlósát kiszabadítja Azkabanból, és a helyükre a mugliszületésüeket és félvéreket zár. És a sok nyomorult ember azt se tudja majd hová lett a fél varázstársadalom.
Hát igen elég súlyos következményei lennének ha Voldemort hatalomra kerülne. És Caramel sokáig még azt sem volt képes elismerni, hogy visszatért, pedig maga Dumbledore bizonygatta neki. Akkor talán lett volna esélyünk ellene, de így? Az ember azt se tudja, kiben bízhat meg. Még az időt is fél megkérdezni, egy idegentől…
Pár perc merengés után észreveszem, hogy magamban beszéltem. Majd Lyrához fordulok.
 - Szerinted mi lesz ha Voldem… Tudodki átveszi a hatalmat? – kérdezem és odasétálok mellé. Majd a válaszát várva fürkészem az arcát. Akárki akármit mondd, szerintem ez az egyik legfontosabb kérdés jelenleg. És az a szöveg, hogy „Ez nem gyerekeknek való téma.” szerintem merő baromság. Mivel ez mindenkire tartozik, és ebben a mindenkiben benne vannak a gyerekek is. Igen elég érdekesen gondolkozom, de hát ha Voldemort kerül hatalomra nem csak a felnőtteket, hanem a gyerekeket is érinteni foglya. Az lesz majd csak szép, ha a „sárvérűeket” nem engedik vissza Roxfortba. Az az egész varázs világ végét jelentené.

A kilátás igazán szép, bár nem lelkesedik a különféle visszataszító lényekért, azért a természetet szereti. Néhány igen magas szikla ugyan nem jelent valami óriási látványosságot, mégis az emberek nagy része rajong az ilyesmiért és szinte lenyűgözve figyelik. Ő inkább a horizont felé mered, a távolban lustán fodrozó vízfelületet, azt jobban szereti.
Valamelyest enyhíti rossz érzéseit, hogy úgy tűnik Lashawn nem haragszik a történtek miatt, sőt annak ellenére, hogy bizony elég nagyot zakózott a kőre és a fejére egész kedélyes tudott maradni. Ettől Shay is jobban érzi magát, hogy nem kell azon aggódnia, milyen módon is próbálja meg kiengesztelni a fiút. Ez könnyedség neki, mivel nem jó az ilyesmiben, általánosságban magasról tesz mások érzésére, vagy épp arra, hogy kinél milyen lenyomatot hagy a személyisége.
Az újabb elég nyilvánvaló bókra nem felel semmit, csak szimplán megrázza vigyorgás közben barna üstökét, haja ide-oda libben nyaka előtt. Ha esetlegesen nem a lágyan lengedező szellőre figyelünk hallhatjuk, ahogyan még fojtott hangon kuncog is mellé. Ideges egy kissé, nem nagyon viseli jól a bókokat, mert nem igazán tud velük bánni, nem tudja hogyan kell kezelni őket. Önmagával szemben nincsenek ilyen megállapításai, hogy mennyire is gyönyörű, de hogy egyáltalán szebb-e mint az átlag. Nem törődik ilyesmivel. Keze a kövekből kirakott korláton pihen, még ez a szerencse, különben látni lehetne, hogy mennyire remeg is. Zavarban van, és ezt nem igazán kezeli jól. Továbbra is a horizontra tapad tekintete, de szeme sarkából látja, hogy háztársa korántsem ezzel van elfoglalva. Némileg meglepetten fordul ismét Lashawn felé, ajkait összeszorítva mosolyog rá, de megszólalni nem igazán tud. Ujjai idegesen dobolnak a kövön, míg arra vár, hogy megszólaljon, ám végül is ő az aki, megszólal.
- Öhm... és... tudod már mihez szeretnél kezdeni, ha sikerülnek a vizsgáid? - érdeklődik az őt leginkább érdeklő dolog felől. Neki még van ideje eldönteni ezt, előtte még van egy nagyobb lélegzetvételű megmérettetése a RAVASZ előtt, és előbb azzal szeretne foglalkozni. Jobbjával felkönyököl a párkányra, csípőjét kitolva a másik irányba kényelmesít egy kicsit a pozíción. Zöldjeivel a végzőst hugrást fürkészi, bár a szemébe nem igazán mer nézni.

Ő is abba az irányba tekintett, mint a lány. Úgy gondolta, hogy a lány a táj képeket szereti jobban. Azon se lepődne meg, hogy a rondaságokat nem szereti, csak az unikornist. Bár azt megértené. A szépek kellemesebbek a tekintetnek, de a szépséget és a csúnyaságot mindenki maga határozza meg. Mert lehet, hogy szép egy unikornis az emberek szemében, de egy thesztráléban ki tudja.
- Én szeretnék aurorként dolgozni és segíteni a Minisztérium munkáját - felelte a lány kérdésére. - Bár, ha így haladunk tovább nem lesz értelme a miénknél dolgozni.
Olyan érzése támadt, hogy a lány kerüli a tekintetét, amit nem tud mire vélni. Több dolog is állhat mögötte, de egyikben sem biztos. Inkább hisz a legegyszerűbben: a lány unja a társaságát. Ezen okból próbálná oldani a feszültséget oldani és valahogy érdekesebbé tenni saját magát. Hirtelen eszébe jut egy szabály, amit ismerősei mondtak neki, ha egy lánnyal beszélget.
- Szabad idődben csinálsz valamit? - kérdezte a lánytól. - Esetleg nem sportolsz valamit?
Bár utóbbi szinte egyet jelent a kvidiccsel, de ha jól tudja még mindig létezik az a híres seprűverseny, hátha a lány készül arra vagy esetleg már részt is vett rajta.

Kedv függő, hogy mit szeret igazán nézegetni, az utóbbi időben leginkább a helyes fiúkat szereti stírölni, leginkább pedig a helyes, kviddicsező fiúkat. Most csak nézelődik ki a fejéből, hogy addig se kelljen égnie az orcájának, de mivel kérdez és válasz is érkezik rá, nem sokáig alibizhet.
- Auror? Az kemény. Mármint... - nincs ezen mit magyarázni, jelenleg nagyon is megfontolandó az auror szakma, bár szinte minden megfontolandó, amit a kastély megbízható falain kívül lehet tenni. Néha azon gondolkodik, ha nem javul a helyzet, bekéri magát a konyhára a manókhoz, vagy jelentkezik seprűkarbantartónak az iskolai seprűk mellé. Mindegy, csak ne ki innen oda, ahol egyik napról a másikra meghalhat.
- Ugyan, aurorokra mindig szükség van. Főleg manapság... - fintorodik el. A gyomra is megcsavarodik egy kicsit a fejében felsejlő gondolatokra.
Nem unatkozik, csak hát férfi társaságban kicsit feszélyezett, főleg olyankor, ha bókolnak neki. Ő meg kapott ott az elején igazán kedves szavakat, amiktől még mindig nem sikerült megszabadulnia. Haját birizgálja egy kicsit, miközben szeme sarkából fel-felsandít aztán oda is fordul.
- Sport? Háááát... - tudja jól, hogy háttal nem illik mondatot kezdeni, de most ez szükséghelyzet - ...a szüleim szeretnék, de nem igazán visz rá a lélek. Nézni szeretem például a kviddicset, szeretek repülni seprűn és anyámék erősködésének hála, van benne jártasságom, de a csapatba nem fogok belépni. A-a... - rázza meg a fejét, nyomatékosítva kijelentését. Van persze egy eset, amikor megtenné, de egyelőre nem kell attól tartani, hogy betöltetlen poszt marad. Megereszt egy mosolyt a srác felé, talán most már érthető, hogy zavarban van. Egy kicsit.
- Te szereted a kviddicset? - érdeklődik viszont, vigyora mellé érdeklődve könyököl vissza a korlátra, továbbra is a végzőst fürkészve zöld íriszeivel.