Látogatók Teázója, Kórházi Üzlet - Ötödik Emelet

Itt a látogatók kávézhatnak, várakozhatnak, beszélgethetnek, stb... Még egy kórházi üzlet is van itt elhelyezve. Vagyis itt nyugodtan ténfereghetnek a látogatók, amíg valamiért nem mehetnek be azokhoz, akikhez látogatóba jöttek.

Miss Missynek 

-HÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁHÁHÁHÁ-Nagy ásítás hanga tölti be az üres teázót, eme kései vagy inkább korai időn. Hajnali fél öt. Serpenrosa a fejét az asztallapra teszi és nézi a lomhán kavargó ezüstkanalat, a friss citrom-menta illat terjeng a levegőben, eléggé töményen. Halkan dúdolgat egy dallamot, amit még édesanyjától tanult, mikor együtt mosogattak. Hiányzik neki az anyukája, persze, jobb így, hogy elhagyták Angliát. Legalább miattuk nem kell aggódnia. Ő maradt, talán maga sem tudja miért. *Nemsokára vége az esti műszaknak és utána már tényleg csak pár óra az egész. Fél lábbal is kibekkelem. Azt mondta Mary, hogy ma jön valami új csaj is, a reggeli műszakra. Nemrég vették fel. Kiváncsi vagyok rá. Állítólag külföldi, nehéz kiismerni ezeket a bevándorlókat. Miért akarna bárki is egy háborús övezetbe költözni? Furák az emberek. Gyerünk kislány össze kell szedned magad a vizitig. Negyed óra, még negyed óra, aludni akarok. Brühühüüüü. Nah jó, idd meg a teát. Emeld fel a kezed és idd meg a teát.*
Ásít egy újabbat. A barna, sima haj megemelkedik, az álmos, mégis zölden izzó szempár pedig körbetekint. Gyors, határozott mozdulattal nyújtja ki fáradt izmait, egy roppanás kíséretében. Majd megfogja a teáját, beleszürcsölve, miközben megdörgöli a szemét. A forró, erős ital égeti a torkát, és megtölti melegséggel és erővel.
-Áhhhh, sokkal jobb. Nincs is jobb ébresztő, mint egy csésze mentatea!
Mosolyog maga elé, az ablak felé tekint, a felkelő Nap fénye lassan feléleszti az alvó Londont is. Elűzi az árnyakat és a sötétet. Pedig egyre hosszabbak és sötétebbek az éjszakák. Tűnődve mondja ki a szavakat, suttogva.
-Mindig eljön a hajnal...

[- Ne haragudj, itt dolgozol? Tudod, ez az első napom, és nem igazán tudom, hogy hol kell kezdenem, hova kell mennem, kinél kell jelentkeznem… Tudnál segíteni?]

Négy óra.
Szótlanul üldögélek a gőzölgő kávém fölött a kis lakás konyhájában. Félhomály van, az utcán még égnek a lámpák. Kócos hajamon végigsimítok, majd megtámasztom a fejemet. Fáradt vagyok.
Valójában csak ötre kellene mennem az első napomon, de nem bírok tovább aludni. Még sosem voltam a Mungóban. Fogalmam sincs, hogy néz ki, hova kell mennem, félek, hogy nem fog sikerülni, és biztos, hogy el fogok tévedni abban az óriási épületben. Nem erősségem a tájékozódás, hacsak nem kapok egy térképet, meg egy iránytűt. Ja, meg a pálcámmal is tudok tájolni. De hát az igazából nem jutna eszembe. Valahogy mindig is a mugli dolgokra állt rá az agyam. Nem tudom, miért.
A hálószoba felé veszem az irányt, és a szekrényhez lépek. Kiválogatom a ruháimat. Egyszerű, fekete nadrágot veszek fel, fehér fűző-szerű felsővel, és egy fekete kabátkával. Miközben a fürdőszobában készülődöm, egyre csak az elméleti dolgokat ismételem magamban, átfuttatom az agyamon a csontok nevét, meg néhány bűbájt, varázsigét, és egészen addig folytatom, míg bele nem fáradok. Elég unalmas, és a gyomrom is kavarog. Szédülök.
Elhatározom, hogy nem várom meg a fél ötöt – elindulok most. Körülnézek legalább a helyen, ahol dolgozni fogok. Rémisztő ezt kimondani. Calebnek egy levelet hagyok az asztalon, majd hangtalanul zárom az ajtót.
Fázósan húzom össze a kabátomat magamon, ahogy kilépek az utcára. Hűvös van, de ez legalább segít egy kicsit felébredni. Gyors léptekkel haladok a munkahelyem felé, miközben a házakat, és a rövid-hosszabb utcákat nézegetem.
Aztán megakad a tekintetem az egyik óriási épületen.
Hát ez az. Megérkeztem.
Besétálok, körbenézek. Csend van. Senki sincs a folyosókon, csak egy-egy nővérrel, ápolóval találkozom, miközben elindulok az emeletre.
Egy feliratot pillantok meg: Teázó.
Még van egy kis időm munkakezdésig, ezért úgy döntök, hogy felmegyek, és iszom még egy teát.
A kis helyiségbe lépve megannyi asztalt pillantok meg barátságosan elhelyezve. Az egyiknél egy gyógyítónak tűnő hölgyemény üldögél. Remek, végső esetben kérek tőle eligazítást.
A pulthoz sétálok, és egy dupla adag mentateát kérek citrommal és barnacukorral. Mosolyogva fizetek, majd a bögrémet szorongatva a lányhoz sétálok.

- Ne haragudj, itt dolgozol? Tudod, ez az első napom, és nem igazán tudom, hogy hol kell kezdenem, hova kell mennem, kinél kell jelentkeznem… Tudnál segíteni? – kérdezem, miközben ide-oda kapkodok. Kész szerencse, hogy nem borult ki a teám, de egy biztos: a csaj komplett idiótának tarthat.

Az ajtó felől léptek zaja töri meg a majdnem teljes csendet, Serpenrosa érdeklődve néz a hang irányába. Hátha Mr. Roan az, az egyik főmedimágus, aki segíthet neki az előrelépésbe és aki a mentora, még mindig. Közeli barátság fűzi hozzá, az édesanyjával is jól ismerték egymást. Azonban az idő varázsló helyett, egy fekete-fehér fiatal nő jelenik meg. A gyógyítóhölgy félrebiccenti a fejét érdeklődve nézi a másikat, amint az a büféspulthoz sétál.
 Elég bájos teremtés, kissé álmosnak tűnik, bár ki nem az ilyen embertelen időben? Mentateát kér, igen  jó ízlésre vall. Meglepetésére az ismeretlen odasétál hozzá, majd elmagyarázza mit is akar, eléggé különös jelenség. Feláll és a kezét nyújtja a gyógyítótársnőjének.
-Akkor üdv közöttünk, te vagy a külföldről jött lány ugye? A nevem Serpenrosa Hellsing,um Serpi. Tudod fél 8-tól van látogatási idő, tehát ilyenkor még csak pár nővér és gyógyító lézeng, meg a portás és a büfés, meg egy-két auror néha. Szívesen elnavigállak. Valószínűleg, első napon úgyis valaki mellé osztanak be. Már nem vagyunk túl sokan.
Mosolyog kedvesen, miközben tájékoztatja a helyzetről.* Persze erről senki nem beszél nyíltan, de így van. Fogyatkoznak a gyógyítók, eltünedeznek vagy nem mernek bejönni egyszerűen. Az ellenséget gyógyítjuk, megpróbáljuk megmenteni azokat, akiket halálra szántak. Sokan félnek emiatt. Csak az nem jut el a kis agyukba, hogy van, hogy a kegyetlenkedőket látjuk el, tudtunkon kívül. Ezért jó a gyógyító poszt, semleges. Vagyis jóideig semleges lehet maradni, mindkét oldalnak szüksége van gyógyítókra, nagyobb a túlélés esélye.*
-Szóval teázunk egyet, aztán-Ránéz az órára.-Lassan mehetünk is általános vizitre, akkor meg tudom mutatni az épületet. Lesz vagy fél hat, mire beesik a fejes asszony, hogy kiossza a feladatokat. Csüccs le.
Mondja azzal, maga is helyet foglal, már egészen ébernek érzi magát.
-Tehát, három műszak van. Reggeli: 5-től  2-ig, aztán a Délutáni: 2-től este 10-ig, az éjszakai meg este 10-től reggel 5-ig. Elvileg egy fél órával előbb kellene megjelenni az eligazításhoz, de a gyakorlatban általában kezdés után fél óra. Vannak a rövid nappalosok, általában a főmuftik, reggeli vagy délutáni műszakban, csak nagyon ritkán éjszakai műszakban, egy-egy ügyeletes. Vannak a hosszú naposak, ők a reggeli délutáni műszakot húzzák végig. Ritkán a délutáni estit, azok akik 5-10 éve itt vannak. Na és akkor az uccsó kategória az élőhalottak, mint én, aki esti reggeli műszakot húz le, vagy estit,reggeli-délután és este felet. Plusz a hétvégét, az ünnepnapokat is.Ergo szivacs. Szerencsére azért vannak üresjárat napok. Az jó.
Közben néha belekortyol az italába, lassan. Nem akarja hirtelen ennyi infóval elárasztani a lányt. Nagyjából egy korúak, ami nagyon örvendetes.

[- Igen, Kanadából jöttem. A nevem Destiny Mission Stevens, és… Újonc vagyok. Nagyon köszönöm, hogy segítesz. Tudod, elég nehezen tudnék eltájékozódni itt egyedül… Óriási ez az épület! Hogy nem tévedtek el itt?]

Hangulatos, nyugodt környezet, tiszta levegő, gondosan elrendezett bútorok, kellemes italok, ínycsiklandozó ételek, édességek, nagy, üveg vázába állított virágok a szivárvány minden színében – ezek a szavak jutnak eszembe a teázóról. A kör, a szívecske, a négyzet alakú dobozokra ugrik a tekintetem, miközben előveszem a pénztárcámat, majd az üvegpohárba töltött, mindig forró maradó csokoládéra pillantok. Különös, megmagyarázhatatlan érzés támad bennem, vágy, és szinte érzem, ahogy az olvasztott édesség végigfolyik a torkomon…
Mi ütött belém? Én utálom a csokit, mi ez a hülyeség? Ajj, biztos Caleb tehet róla. Túl sok csokit eszik a közelemben. Pedig az egészségtelen.
Magamban jót mosolygok az előbbi rohamon, bár amikor a pultos hölgy megkérdezi, kérek-e még valamit, majdnem kicsúszik a számon, hogy egy olyan marcipános-csokoládés italt is kérek, de sikerül visszatartanom magam. Úgysem innám meg.
Később, a gyógyítónőhöz érve, kellemes meglepetés ér. Rendkívül kedvesnek, és segítőkésznek tűnik, s miközben ezt megállapítom, megbámulom a szemeit, amelyek szinte világítanak zöldességükben. Félelmetes.
Gyorsan hadar el sok információt, és úgy érzem: ez hajnalban nekem kicsit sok. Megörülök annak, hogy a mai napot nem kell még egyedül lehúznom – nem hiszem, hogy menne. Hálásan pislogok az idegenvezetőmre, majd lassan, miután megszólalt, megszólalok.

- Igen, Kanadából jöttem. A nevem Destiny Mission Stevens, és… Újonc vagyok. Nagyon köszönöm, hogy segítesz. Tudod, elég nehezen tudnék eltájékozódni itt egyedül… Óriási ez az épület! Hogy nem tévedtek el itt? - mondom egy fáradt mosoly kíséretében, majd hallgatom tovább a szavait, miközben helyet foglalok a vele szembeni széken.

- Kellemes ez a hely amúgy. Teljesen más, mint… ott. Viszont ahogy elnézem, itt rengeteg munka lesz. Nem mintha baj lenne, tudok dolgozni. Csak… Furcsa, bele a mélyvízbe. Általában milyen sérülésekkel kerülnek ide emberek? És… Te mióta dolgozol itt? Van esély arra, hogy esetleg együtt dolgozunk majd? Hogy együtt leszünk beosztva? Nagyon jó lenne, senkit sem ismerek itt, Angliában. – hadarom, a végén pedig elvörösödöm. Szegényre rázúdítottam egy csomó hülyeséget, pedig nem is akartam. Szörnyű vagyok. Remélem azért nem haragszik meg…

A szemei, mint mindig most is mély benyomást keltenek. Az is igaz, hogy nem mindennapi színűek, árnyalatúak pontosabban fényűek. Miközben a másik kissé megbámulja neki is van ideje megnézni a lányt.
-Jééé, de klassz a felsőőőőd! Öh, bocsi, hogy ha kicsit gyors vagyok, de a mentatea felpörget. Ám, ha jól látom te is erre esküszöl.
Megnézegeti alaposabban, de nem zavarba ejtően. Mosollyal zárja a mondandóját.  Majd figyelmesen végighallgatja gyógyítónőtársát.
-Kanada? Hát az nincs a szomszédba. Legalább a klíma hasonló. Bár talán ott többet süt a Nap. Öhm, hogy hívhatlak, de persze maradhatunk a Ms. Stevensnél is vagy akár Újoncnak is. -Necceli egy kicsit a másikat mosolyogva.-Nagynak nagy, azt meg kell hagyni. Elég gyorsan bele lehet rázódni, nem tudom mekkora volt a sulitok, meg ahol dolgoztatok. Nálunk a Roxi után ez egy sétagalopp. -Legyint könnyedén cseverészve. Kis szünetet tart, amíg nagyot kortyol a friss teából. -Óóóóó!- Elneveti magát, azonban ez nem egy bájos nevetés, inkább gyilkosan hideg, kegyetlennek ható kacaj, s az ajkai elé kecsesen emelkedő kézfej még inkább visszásnak tetszik. A villanó zöld szempár hidege lélekig hatol, majd fénye lassan kihúny, s a felhangzó kacarászás is, csak egy szomorú mosollyá zsugorodik, a feltartott kézfejhez egy másik csatlakozik és az ujjak hátrahajlítása jelzi a számbavételt.
-Gyakoriak a vérfarkastámadások, mérgezések, elmezavarok, vannak persze kisebb balesetekből származó sérülések. De a leggyakrabban -idézőjelet mutat- ismeretlen eredetű sérüléseket hoznak be. Nos ők az a réteg, akik vagy fel mennek, vagy le. -Sokat mondóan néz, sóhajt.- Igazából, inkább le.
Pár percig csend honol Serpenrosa irányából, majd kissé derűsebben felnéz.
-Nagy valószínűséggel  együtt fogunk dolgozni. Legalábbis egy ideig, persze, hogy biztosan így legyen, le is zsírozhatjuk.-Kacsint Destinyre. -Az úgy érdekes, hol laksz akkor? Az Üstben?
Sok információ és sok kérdés. Főleg kora reggel, de ha kalauzol valakit, azt szeretné ismerni.

[- Köszönöm! Tudod, a párommal vettük. Nagyon szeretem, bár lehet, hogy túl alkalmi egy munkába jövetelhez. Kicsit túlöltöztem, nem gondolod?]

Oké, oké, de én még mindig le vagyok ragadva a szemeinél. Egyszerűen hihetetlen, hogy lehet valakinek VILÁGÍTÓ szeme? Félelmetes. Mint egy macska. Én is macska vagyok - illetve az animágus alakom macska -, mégsem világít a szemem. Vagyis lehet, hogy világít, csak nem tudok róla, nem szoktam a tükörben nézegetni magamat, amikor éppen nyávogós énem uralkodik rajtam. De ezentúl fogom figyelni. Már láttam érdekes szemeket – Calebé (Vajon felébredt már? Biztos nem, korán van még) is az, csak neki éppenséggel felemás szemei vannak. Mindeeeegy, egy kategória.
Serpi a felsőmet dicséri, én meg szinte fel sem fogom, hogy miről beszél, ehhez nekem még korán van. Aztán nagy nehezen leesik, elmosolyodom, és lepillantok magam is a fehér felsőre. Calebbel vettük. Ebben még elviselhetőnek is tűnik a mellem. Nagyobbnak látszik, mint amilyen méretű amúgy. Bár Caleb váltig állítja, hogy nem, de mindegy, ilyen dolgokban nem hiszünk neki, túl elfogult, ha rólam van szó.

- Köszönöm! Tudod, a párommal vettük. Nagyon szeretem, bár lehet, hogy túl alkalmi egy munkába jövetelhez. Kicsit túlöltöztem, nem gondolod? – kérdezem suttogva, miközben közelebb hajolok hozzá, majd ismét hátradőlök, és megkeverem a teámat.

- Igen, mentatea, ez a kedvencem. Nagyon finom. És egészséges! Bár gondolom ezt nem kell magyaráznom… – mondom mosolyogva, hiszen a suliban kötelező a gyógynövénytan, szóval ő is tudja.

Kanadára terelődik a szó, és hirtelen elönt a tömény undor, ahogy arra a helyre gondolok. Anglia se sokkal jobb annál, de mégis, itt valahogy ezerszer jobban érzem magam. Végre elszabadultam onnan, és itt van velem Ő is…
- Hát, igen, napos ott is az idő… – válaszolom szórakozottan, majd folytatom – Hát hívhatsz Missynek, vagy Destinynek, ahogy tetszik. A Desty-ért, meg a Tiny-ért harapok. – nevetek, majd belekortyolok a gőzölgő teámba. Még mindig isteni az íze.

- A suli kisebb volt ennél. Nem sokkal, de kisebb volt. Remélem gyorsan megtanulom majd, mi merre van. Segíthetnél azért majd kezdetben tájékozódni… – mondom egy ártatlan mosoly kíséretében. – A Roxi gondolom a Roxfort. Az itteni varázslósuli, igaz? – érdeklődöm, hiszen nem sokat tudok az itteni oktatásról, meg szokásokról.
Fura hely ez az Anglia, minden annyira más. A kiejtés is, meg a szavak is különböznek néha… Érdekes egy ország, de tényleg.

Serpi nevetésétől kiráz a hideg, mintha az Ördög lenne maga… Aztán sorolni kezdi a leggyakrabban kezelt panaszokat, kikerekednek a szemeim, és háromszor átgondolom, hogy biztos jó döntés volt-e Angliába költözni…

- Hány áldozata volt eddig a háborúnak? Milyenek a túlélési arányok? Vagy inkább hagyjuk? – kérdezem aggódóan, majd a teámba pillantok, miközben folyamatosan kevergetem azt. A téma sikeresen felébresztett, és egyben meg is rémisztett. Jobb, mint a kávé…

Vidámabban pillantok fel, mikor Serpi arról kezd beszélni, hogy megoldható, hogy együtt dolgozzunk. Nagyon örülök neki.

- De jó! Légyszi, intézzük már el, hogy együtt legyünk! Szerintem jó munkatársak lennénk! – mosolygok rá, majd kortyolok ismét a teámból – – Egy lakást bérlünk Calebbel itt, Londonban. Ott lakunk. Nincs messze innen. – mondom, és tovább szürcsölgetem a teámat.

Hm, eddig minden jó. Kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz az első nap, félelemmel, aggódással teli várakozással várom a munkaidő kezdetét…

-ÓÓÓ, kis szerencsés gerle. Nekem eddig egy pasit sem sikerült bekönyörögnöm ruhát vásárolni. Valahogy ez ki van kódolva a többségükből. Első napra kiváló, főleg ha be akarsz vágódni. –Cinkosan kacsint Missyre, majd trillázva nevet. –Amúgy nem, a lényeg kényelmes legyen a ruhád. Úgy öltözködsz, ahogy akarsz, nekem tetszik, valószínűsítem, hogy a kolléga uraknak is fog.
A mentateára csak lelkesen bólogat, figyelmét egy újabb érkező köti le egy pillanatra. Az illető azonban eléggé szürke, így érdeklődése ismételten újdonsült kolléganőjére terelődik. A szellem, ami igencsak nővérke formájú, lassan komoran lebeg az ablak előtt.
-Rendben, akkor Missy, az kevésbé végzetesnek tűnik. Természetesen segítek, hamar el fogsz tudni igazodni. Igen Roxi az Roxfortot jelöl, az iskolánk itt. De mint minden, a jó öreg Alma Mater is meg fog változni, főleg az igazgató halála miatt.
A zöld szemek hirtelen, mintha mély arany színt öltenek és kissé elrévednek, egy távolinak tűnő emlékbe, ami talán csak tulajának elméjében él, meg sem történt. Egy régi beszélgetés visszhangjai zubognak fülében.* Amíg az a bolond félkegyelmű senkiházi ül az igazgatói székben semmi esélyünk az iskola megszerzésére. De a Nagyúr miért nem mer szembeszállni Dumbledoreral? Ilyet NE MERJ MONDANI!  A Lord nem fél senkitől, csak még nem érkezett el az idő…* Szempillák megrebbenek és Serpenrosa, mint valami hirtelen álomból felriad, lélektükrei smaragszínben csillannak. Megköszörüli a torkát.
-Bocsánat, elkalandoztam. Mostanában megesik néha.
A nevetésen és az információn láthatóan meghökkent a másik hölgyemény. 
-Hát igen, nem éppen a legjobb otthon, de azért tűrhető. A gyógyítók ebből a szempontból meglehetősen védettek, főleg, ha aranyvérű az ember. Hány áldozata volt? Nos nem igazán lehet megmondani, vannak akik eltűnnek, eddig, akiket behoztak olyan 15-20 fő volt, ez a hivatalos számadat. Ebből 3-an jutottak ki, 6-an az elmegyógyintézetbe kerültek, nos a többi meg ment a frigóba.
Tesz egy elhessintő mozdulatot. Majd derűsen folytatja.
-Még sosem volt úgy, hogy nem volt sehogy. Szép ez a hon. Legalább nem unalmas, mint más országokba. Ha lemegy a tisztogatás jó lesz minden, az embernek addig meg meg kell húznia magát. Szóval majd megkérem Rogert, ő a főmedimágus itt, meg a mentorom. Úgyhogy le van gyakorlatilag zsírozva. Tényleg van szakterületed? Vagy akarsz szakosodni?
Nekem bájitalok, mérgezések, gyógynövény és legendáslények okozta sérülésekre vagyok specializálva. Mondjuk most a bűbájok okozta sérülések érdekelnek a legjobban.
Csak csicsereg tovább, majd rápillant az órára, ami még öt perc időt hagy a pihenésre. Lelkes szempár tekint a hölgyeményre.
-Hűűűű, dejó! Én is Londonban lakom, illetve itt van egy lakásom, a Hyde Parknál, a mugli részen bérlitek a lakást?  Merre? Caleb gondolom a lovagod neve. Hm, ha megittad a teád indulhatunk is átöltözni.

[- Jó reggelt! Milyen élénkek vagytok ilyen korá... áá... án.]

Destiny && Serpenrosa

Micsoda éjszaka! Őrület! Maximum egy órát ha tudtam aludni, akkor sokat mondok. Nem volt sok betegünk, de egyik sem volt piskóta, ráadásul azt a szegény lányt, akit hajnal kettőkor hoztak fel a sokktalanítóból és össze-vissza volt vagdosva a karja, biztos vagyok benne, hogy megkínozták, mert egyikünknek sem hagyta, hogy hozzáérjünk, és még csak el se tudtuk látni rendesen.
Néha torkig vagyok a háborúval és azzal a szintű kegyetlenséggel, ami itt zajlik ebben az országban, büntetlenül! Semmi más vágyam nincs, csak annyi, hogy felrobogjak a büfébe, és szerezzek legalább egy kancsó kávét. Ilyen korán az épület még üres szokott lenni, főleg ami a látogatók teázóját illeti, mégis furcsa mód ketten is ücsörögnek az egyik asztalnál. Azt, aki szemben ül velem, még életemben nem láttam, a másikukat viszont felismerem a csacsogásáról. Serpenrosa rengeteget tud beszélni, de így legalább nem fenyeget az a veszély, hogy elalszol ügyeletben. Nem hinném, hogy tudja a nevem, hisz nemrég kerültem ki a gyakorlatról, és eddig semmi mást nem csináltam, mint ebédet osztottam, kenegettem vagy ágyaztam. Pár napja viszont közölték, hogy nagyon örülnének, ha a vizsgák után be tudnék jönni többször is, mert nagyon kevesen vannak, és minden ember számít. És én igent mondtam... addig se gondolok Rá.
És minél többet tudok az emberek gyógyításáról, annál nagyobb segítségére lehetek Daniel barátainak.
Elkészítem a kávémat, belekanalazom a cukrot és ránézek az órámra. Igazából elrontottam: már akkor köszönnöm kellett volna nekik, mikor bejöttem, de túl fáradt és kába vagyok, a szemeim alatt sötét karikák, és egyfeszt csak ásítozom. Végül feléjük csoszogok: hatalmas, nőietlen ing van rajtam feltűrt ujjal, a vállaim görnyedtek, kezem minden ujján ott vannak a különböző formákat mintázó ezüstgyűrűim (Serpenrosa a múltkor megdicsérte a kígyósat, bár biztos nem emlékszik rá), a hajam pedig kócos kontyba van csavarva. Hét igen, pont úgy nézek ki, mint egy éjszakás gyógyító, aki épp a délelőtti túlórára készül.
És még csak meg sem fizetik.
- Jó reggelt! Milyen élénkek vagytok ilyen korá... áá... án. - Beleásítottam ugyan a mondatba, de legalább eltakartam a szám...
- Te jössz ma a toxikológiára? - fordulok Serpenrosához, ha már idejöttem, ne csak álljak melelttük mint egy idétlen zsiráf.

A két bűbájosnak

-Szió! Látom te is hosszúzol ma! Te gyakornok vagy ugye, jól dereng. Ruby, ugye? Bocsáss meg, csak eléggé rossza az emlékezetem, meg keveset is találkoztunk, de a neved szép volt, az ékköveket megjegyzem könnyen. Általában kötni szoktam valamihez. Még van pár percünk, úgyhogy huppanj le.
Mosolyog a kissé kócos szőkeségre, aki láthatóan fáradt. Serpenrosa is jól emlékszik, mikor ő volt itt gyakorlaton, nagyon nehéz volt, nem mintha most könnyebb lenne, hosszúak a műszakok és egyre több az ápolnivaló mágus.
-Ő itt Destiny Mission Stevens, Missy, ez az első napja.  Toxira? Hm...nem is rossz ötlet, biztos megint tele van, de szerencsére egyre tanulékonyabbak az emberek. Majd megkérem az anyót, hogy írjon már minket be oda. Addig vizitelünk egy sort. Nem hiszem, hogy előbb bejön Roger, Astra meg esélytelen. Szóval csak lézengünk egy sort. Körbekószálsz velünk? A toxi megvár.
Nagyot ásít ő is, bár a mentatea megtette a hatását, kissé éberebb lett tőle. A büfés elkezd lassan kipakolni, előkészülvén az árú fogadására.
-Te milyen szakon vagy, voltál?
Felpillant a kegyetlenül haladó időmérő eszközre, egyre inkább affelé áll, hogy ismét a köpenybe kell bújni és vége a rövid szünetnek.
-Na hajrá csajok ideje gyógyítanunk! Sajnos a beteg nem lesz kevesebb és mi sem többen.
Felhúzza a fehér talárt, nyűgösen megdörgöli a szemét.
-Missy drága, készen állsz a felderítésre? Fentről kezdünk lefele, meg bemutatom a nővéreket, meg néhány gyógyítót is. A portásokkal is jó jóban lenni, meg a büféssel, az ápolókkal meg alapból. Ők lesznek azok, akik, ha nagy kutyák leszünk kezelik a betegeket, addig meg minket tekint minden idősebb gyógyító ápolónak. Szóval az alja munka is a mienk. Meg szerzünk neked mentort, meg belépőkártyát is. A főnökasszony úgyis valamikor 10 táján ér be, akkor érdemes lesz bejelentkezned nála, csak udvariasságból. El lesz ragadtatva, kicsit fura nő amúgy. Vagyis vannak neki stikjei, bár itt mindenkinek, vagy van; vagy lesz. Dohányoztok?

[- Igen, hallottam az igazgatóról... De... Azért nem gondoltam volna, hogy ennyien sérültek meg már...]

A nők általában szeretik kibeszélni a pasikat, na, ilyen téren én maximálisan megfelelek a „nő” kategória leírásának. Amikor valami olyan ruhadarabról beszélek, amelyet együtt vettünk Calebbel, meg arról, hogy eljár velem vásárolni, akkor olyan büszke vagyok arra, hogy Ő az én kis hercegem. Nem minden férfi lenne képes annyi mindent elviselni a párjától, mint Ő. Igazából néha csodálkozom, hogy el képes viselni engem, elvégre elég hisztis tudok lenni néha.
Egyébként szeretek Calebről beszélni. Nagyon is. Mindig hízik a májam, amikor meglátom néhány nő szemében azt a kis féltékeny csillanást. Hát igen, igen... Szerencsés vagyok, az biztos.
Mikor Serpi azt mondja, hogy bevágódáshoz tökéletesen alkalmas a ruhám, kicsit megijedek. Ennyire rosszul választottam volna...? Ne... Könyörgöm, ne...
Aztán végül megnyugtat, így lassan kifújom az eddig bent tartott levegőt, majd elmosolyodom halványan, persze utána megint sokkol.

- Igen, hallottam az igazgatóról... De... Azért nem gondoltam volna, hogy ennyien sérültek meg már...

- Még nem szakosodtam, jelenleg éppen a Mandragórán tanulok. - mosolyodom el, ez valahogy kellemesebb téma. Felhörpintem a teám utolsó kortyát is, majd ismét megszólalok – Mi is arrafelé lakunk Calebbel – igen, Ő a lovagom. Így is mondhatjuk – pirulok el, miközben felállok, és Serpi mellé sétálok.

Nem sokkal később egy, még ismeretlen gyógyító lép mellénk, aki látszólag agyon hajtotta magát. Biztató, a jövőre nézve. Integetek neki, mikor Serpi bemutat neki, majd csendben hallgatom kettejük párbeszédét, és elindulok, amikor elindulnak ők is.

- Alig várom, hogy kitanulhassam az itteni lét csínját-bínját... - mondom, talán kissé ironikusan is, de jelenleg még tényleg lelkes vagyok. - Én nem dohányzom; illetve csak elvétve. - szólok még utoljára, és hagyom, hogy belevessük magunkat a munkába. Üdv London, itt Missy, betegségek, adieu!


//Bocsi csajok, ezt a játékot most kicsit nehéz volt felvenni...//

[- Szia Missy, Ruby Wakefield vagyok!]

TELL ME, WE BOTH MATTER
DON'T WE?

Te jó ég. Pislogni sincs időm. Ez a leányzó aztán felébreszti az embert, minden szinten. Mire felveszem a fonalat, már két mondatot végigmondott. Vajon vett levegőt? Hiperventillál. (Ezt a szót tegnap éjjel tanultam az egyik vizsgámra.)
- Szia Missy, Ruby Wakefield vagyok! - igyekszem némi életet és lendületet pumpálni magamba, ahogy bemutatkozom, és rámosolygok. Tudom, milyen rossz itt első nap, főleg mikor senki nem figyel rád, csak épp átbukdácsolnak rajtad. Hát Serpenrosa ugyan már kezelésbe vette a lányt, de én is olyan barátságos vagyok vele, amilyen csak tudok lenni, nehogy rossz élményeket szerezzen az első napjáról.
- Milyen csinos ez a fölső! - jegyzem meg kissé ábrándosan, és fogalmam sincs róla, hogy épp erről beszélgettek az imént. - Nem nem dohányzom, inkább kávézom, de azt masszívan. Megvárjátok, amíg szerzek egyet? Remek!
Szerencsére a büfés leányzó már ismer: mikor meglát, már tölti is a tripla hosszúkávét a szokásos ibrikembe, melyen nem más mint a nevem betűi táncolnak körbe. Elég idegesítő, de hát apukámtól kaptam (még tízéves koromban), és a Roxfort mind a hét évét megjárta velem. És még épségben van, csak a füle csorba picit. Szóval amint felfegyverkezem a koffeinadagommal, ismét be tudok csatlakozni a társalgásba és amint utólag tudatosulnak benne a Serpenrosa által rám zúdított információk és kérdések, lassan reagálni is tudok rájuk. Beindult az agyam, és érzem, ahogy nyílnak ki a szemeim.
- Szóval kószálni akarsz? Vagy előbb kimenjünk a teraszra, rágyújtasz? A vizitet gyógyító nélkül is meg tudjuk csinálni, igazad van, úgyis kevés van belőlük mostanság. Hallottad, mi történt Angela Hopkinsszal? Benne volt az Esti Prófétában, felakasztotta magát...
Missyre sandítok közben.
- Nem akarlak ezzel elijeszteni. Remélem, nem vagy félős. Amúgy a büfést Jennynek hívják és nagyon rendes, de ne egyél a szalámis szendvicséből, visszaharap... Figyelj csak, Serpenrosa, kérdezhetek valamit? Mit gondolsz, érdemes belevágni manapság egy szülészeti medimágusi képzésbe?

Serpi most elemében van, mindig lelkes, ha új emberekkel ismerkedhet meg. Élénken tekintget a két hölgyre.
-Majd, ha körbejártunk és viziteltünk utána, reggel már szívtam egyet. Nem nagyon tolerálják a dohányzást itt, persze ez teljesen érthető. Volt, hogy a drága főnökasszony megrovásban is részesített, amiért a kórház területén nem a kijelölt területén szívtam, de hát ez van. Szóval előtte kószálhatnánk, ilyenkor még lehet, nincsenek új betegek, sem aggódó rokonok.
Gondolkodni kezd az említett néven, de nem ugrik be neki a hozzá tartozó arc. Pedig nagyon próbálja felidézni. Közben Ruby egy kicsit próbálja megnyugtatni az új lányt.
-Úramisten!!!! Melyik osztályon is volt? Nem dereng, mármint a neve ismerős, de hogy ki volt az nem. Amúgy nem csodálkozom rajta, ami néha itt megy. Sajnálom szegényt. Hát igen, ide kellenek az idegek, de nem olyannak tűnsz, mint aki megrémül a nehéz feladatoktól.
Kinyújtja a tagjait még mielőtt elindulnának lassan.  Aztán végigméri Rubyt.
-Természetesen. –Kiváncsian néz a lányra.-Szülészeti medimágus képzés?  Ó mindenképpen! Hálás feladat, aki vállal gyermeket ezekben a nehéz időkben, az megéri a fáradságot, főleg  amikor új élet születik. No meg szülész medimágusból még kevesebb van, mint bármelyik más ágazat képviselőjéből. Mindenképpen érdemes.
*És persze nagyon is illik hozzá ez a mesterség, látszik a szemén. A szülészet az egyik legjobb hely, kevés halálozás és viszonylag nyugis.*
A zöldszemű lány közben határozott lépésekkel elindul az ajtó felé, jelezvén, hogy részéről indulhatnak.
-Mond csak Missy, neked már körvonalazódik merre szeretnél tendálódni?
Míg átgondolja a válaszát, Serpenrosa megkézdezi Rubyt is mit szól a tervezett útvonalhoz.
-Úgy terveztem fentről lefelé trappolunk végig,  meg vizitelünk egyet. Köpönyeget fel! 