Közös karácsony?!

Bianca Grosiean, Richard Grosiean, Emma Gray, James Wolf, Arthur Bellefleur,
Grisam Windflower, Dimitrij Vulkanov, Neville Longbottom

• • • •

   A messzi távolból is lehetett hallani a templomban szóló, hatalmas orgona mély dallamát, mellyel a karácsony esti szent misét tisztelte meg. Az utcán, még itt, a külvárosban is lézengett pár kisebb énekes csoport, melyek jókedvűen kopogtattak be a házakba, hogy pár „ave Maria”-t vagy „fehér karácsony”-t, egy barátságos mosolyért, vagy karácsonyi jókívánságért cserébe elénekeljenek, ám ez itt a városnak az a része volt, ahol nem ismerték a szót: ingyen. Sem azt, hogy olcsó, vagy használt. Itt mindennek megvolt a maga busás ára és bizony mindenki, kisebb nagyobb örömmel, de könnyen ki is csengette a szóban forgó összeget.
   A városnegyed talán legszebb. legvarázslatosabb háza ezúttal is kitűnt a többi közül. A ház köztudottan a furcsaságukról és pénzükről ismert Grosiean család tulajdonában állt. Egy kétszintes, hatalmas területtel, sok szobával és nagy udvarral bíró házról van szó, mely most művészi tökéletességgel körbe van tekerve színes, villogó égősorral. Nem csak a muglik adják meg a módját az ünnepnek.
   Egyszerre csak kicsapódott az egyik földszinti, kétszárnyú ablak, fényt bocsájtva a csendes éjszakába. Egy pillanatra egy fiatal nő dugta ki fejét rajta, mintha csupán az időjárásra lett volna kíváncsi, majd egy lélegzetvételnyi másodperc múltán fejét visszahúzta, s folytatta dolgát odabenn.
   Csendes, szokatlanul békés este volt, még a varázslók számára is. A háború ellenére is. Nagy pelyhekben hullt a hó, a szél pedig semmi jelét nem adta volna annak, hogy aktívan részt kíván venni az időjárás alakulásában.
   A Grosiean házból csak úgy sugárzott a fény, a pompa és… a mágia. A konyhából, a nyitott ablakon keresztül vékony füstfelhő szállt ki, miközben odabenn Elvis egyik karácsonyi száma szólt a rádióban, mely ezúttal mugli csatornára volt tekerve. Benn, a fiatal nő, ki fekete haját kontyba tűzte, s azt pálcájával keresztüldöfve rögzítette, ám mit sem ért, mivel frizurája fele már arcába lógott, ahogy a tepsi fölé hajolt, s úgy szemlélte a füst forrását, az ünnepi desszertet, a szénné égett mézeskalács figurákat. Arcán a düh és a sajnálat vegyes kifejezése ült, kezdett dühbe jönni, ami nála nem volt túl meglepő, tüzes természetét tekintve. Korai robbanást lehetett sejteni, haja tűzvörössé vált, s egy pillanatra elfintorodott. Ám egyszeriben csak felhorkant, mintha valami fontos, mégis váltig egyszerű dolog az eszébe jutott volna. Aztán felegyenesedett, gyorsan összeszedte magát, kisimította ruháját, mely egy egyszerű, vörös-fehér csíkos kötényből, alatta egy kötött, sárga-piros pulóverből, egy farmerből, lábán pedig egy fekete, bolyhos mamuszból állt. Haja ismét feketére vált, majd kikapta belőle a cseresznyefa pálcát, így az kócosan hullott arca köré. Pálcájával a tepsire, s a megégett süteményre szegezte, majd meglendítette a varázseszközt, és amit egy mugli nő nem tudott volna megoldani, neki sikerült. A sütemény visszanyerte eredeti, lágy, karamellbarna színét, majd a figurák levegőbe reppenve felsorakoztak az asztalon, az előre kikészített cukormázas krém mellé. Bianca Grosiean büszke biccentéssel nyugtázta munkáját, majd megfordult, s becsukta az ablakot.

   Ezzel egy időben egy másik, utca felőli ablak kitárult. Az emeleti, balról első ablak lassan nyílt ki, s a bent lévő csak az egyik felét tárta ki, ő már óvatosabb volt, bár nem volt mitől félniük egy nagy múltú, aranyvérű család házában, még ha a Grosiean család nem is igazán élt itt, mindenki tisztában volt a ház tulajdoni jogaival, s minden egyes ép ésszel rendelkező ember távol tartotta magát innen. Még a gyerekek sem ugrottak be Halloweenkor, vagy most, az énekes csoportok sem merészkedtek a küszöbre. A Grosiean név Angliában nem túl szívmelengető hatással bír.
   A fiú, kinek komor arca árulkodott az átélt kínokról, most pár évvel idősebbnek látszott és az asztal mögött állt, hátát a csukott ablaknak vetve. A faburkolatú asztalon egy merengő foglalt helyet. Ujjával unottan kavargatta a mágikus tál tartalmát, arca cseppnyi érdekeltséget sem mutatott. Mutatóujja elkalandozott egy kígyózó, ezüst emlékszál felett, mire a tálból egy fiatal szőke lány alakja emelkedett ki. A lány arcáról könnyek csepegtek le, ám félig átlátszó jellege miatt most nem bírtak akkora jelentőséggel, mint élőben. Az emlékkép lány hasa enyhén domborodott a kockás, feszes ing alatt, s közvetlenül a fiúra nézett, akin egy sötétzöld ing volt, melyet könyékig felhajtott, így kilátszott az alatta lévő hosszú ujjú, fehér pulóver ujj része. Nyakában egy zöld-fehér csíkos, meleg, kötött sálat viselt.
- Kérlek, bocsáss meg nekem, amiért nem szóltam neked a kicsiről, kérlek, ne légy ilyen dühös. Azért nem neked mondtam el először, mert tudtam, hogy reagálnál. – hangja már-már szánalmas volt, sajnálatra méltó.
- Menj a picsába, Debbie. – dörmögte a fiú, mély hangján, melybe egy cseppnyi kegyetlenség sem bujkált. Csak csalódottság és sértettség. – Azt hittem szeretsz. – már milliószor látta az emléket, s most kísértést érzett rá, hogy ismét válaszoljon egykori menyasszonyának. Szeme a távolba meredt, nem nézett semmit. Mélyen emlékeibe volt mélyedve, s nehezen lehetett volna kizökkenteni, de Bianca bereppenő üzenete, mely egy cetliből állt, épp fejen találta, s kénytelen volt visszatérni a valóságba. Zavartan kapta fel e földről a kis papírt, majd miután elolvasta, visszacsukta az ablakot, és vetett még egy utolsó pillantást a kiemelkedő emlékképre.
- Kérlek, Richard! – rebegte Debbie a fiúnak, ki az emlék idején még ott állt vele szemben, ám ezúttal csupán a levegőnek beszélt. Richard Grosiean már elhagyta az emeleti dolgozószobát, melyet általában bátyja, Jacob használt, ugyanis ez a ház a család két legidősebb gyermekéé volt, Biancáé és Jacobé. A Grosiean szülőktől kapták, úgy egy éve.

   A ház szívében, a földszint közepén volt a hatalmas nappali, a ház legnagyobb helyisége. Ide nyílt az utca felőli bejárati ajtó, s innen lehetett feljutni a felső szintre. A kör alakúra kialakított szoba két oldalán futott a lépcső felfelé, melynek korlátját, ami fent végül összeért, műfenyő szelte át. Richard a dolgozószobából egy kis folyosón keresztül a lépcső tetején lyukadt ki, s büszke tartással markolta meg a korlátot, s nézett le a nappalira. A magas karácsonyfa csúcsa pont fejmagasságban volt a fiúnak, így a fa tetején lévő csillagban tökéletesen láthatta tökéletes tükörképét. Arca magabiztosságot sugárzott, amikor elővette pálcáját, s a korláton húzódó fenyőre bökött vele, mire azon el nem olvadó műhó réteg jelent meg. Büszkén elmosolyodott, tartásából csak úgy sugárzott az elegancia és a fensőbbségesség, s ezzel a mosollyal indult el az étkező felé, mely az alsó szinten volt, a konyha mellett, s ajtaja a nappali végből nyílt.
   A nappaliban egy bánatos arcú lány fészkelte be magát egy sötétbarna kanapéba, melynek színe illett a fa mellett álló tűzhely tégla kirakásához. Vastag, fehér pulóver volt rajta, passzos farmer, rózsaszín mamusz. Szőke haja copfba kötve lógott hátra, s arca gyönyörű volt. Kezei közt egy rózsaszín-fehér pöttyös bögrét szorongatott, melyből melengető gőz szállt fel, s búskomor arccal nézte a gyönyörűen feldíszített karácsonyfát. A bátyjára gondolt, s a családjára. A családra, mely oly rövid idő alatt teljesen megsemmisült. Arra gondolt, hogy egy éve még otthon ült, s a szüleivel karácsonyozott, most pedig bujkálnia kell, hogy életben maradhasson és mindez Brandon hibája miatt van. Miatta szökött meg, miatta változtatott nevet. Félt a bátyjától, félt a halálfalóktól, félt, hogy olyan sorsa jut, mint szülei. A bögrét a szájához emelte, s finomat szürcsölt a forró teából. Nemrég még egy sátorban tengette napjait, most pedig itt van egy ősi aranyvérű család védelmében. Amióta Jacob Grosieannal jár, minden megváltozott.
   Mikor Richard leért a lépcsőről, Emma Gray felszegte csinos fejét. Elmosolyodott, s biccentett a fiúnak, aki örömmel viszonozta a barátságos gesztust. Kedvelte Emmát, örült, hogy a bátyja végre egy rendes lányt fogott ki, még ha Emma Gray nem is volt világ életében százas.
   Nem szóltak egymáshoz, így Richard folytatta útját az étkező felé. A vendégszoba előtt elhaladva zaj ütötte meg fülét. Az ajtó résnyire nyitva volt, így karjával beljebb lökte azt. Odabenn egy fiatal fiú hevert a kanapén, körülbelül egy korú lehetett Richarddal. Nem mozdult. Szeme csukva volt, mellkasa egyenletesen emelkedett fel-le. A televízióban, mely a zaj forrása volt, egy mugliknak szóló karácsonyi film ment, valami zöld gyökérfejű hapsiról. Az alvó srác mellett, a földön egy kék gitár feküdt. A fiú szakadt farmert és egy sötétkék pólót viselt. Egy sál is volt a nyakában, melyet kék és szürke színekkel csíkoztak, s zoknija is ugyanezt a színvilágot tükrözte. Haja kócos volt, ahogyan a fekete kanapén feküdt. Arcán békesség tükröződött, semmi nem maradt a keserűségből, mely egész nap a kék szempár alatt ült.
   Grosiean megcsóválta a fejét, majd visszahajtotta az ajtót. Halkan csak annyit dörmögött, hogy „Wolf… „, odabenn pedig James Wolf a másik oldalára fordult, s bal karjával átölelt egy fehér díszpárnát.

   Pár szobával arrébb egy kisfiú lelkese ugrált a pár perccel ezelőttig mérnöki pontossággal és szépséggel megrakott ágyon. Arcán boldogság tükröződött és fennhangon nevetett. Egy sötét melegítőnadrágot és piros inget viselt. Haja napok óta nem láthatott fésűt, arca piszkos volt, mely okozója a sarokban felállított kismozdony modell volt, mely most vidáman pöfékelte ki magából a füstöt, s a szobát behálózó sínek mentén tekergőzött. A miniatűr emberek, fák, hegyek, barlangok, melyek útját állták, kész labirintussá változtatták a szobát. Középen egy asztal állt, mely csupa morzsa volt, a tálban lévő sütik után. A gyermek boldogságának semmi nem szabhatott gátat. Őt nem izgatta semmiféle veszély, semmiféle varázslóháború. Nem érdekelték a felnőttek. Boldog volt és neki csak ez számított. De miért is izgatta volna bármiféle háború? Hiszen még csak egy 12 éves fiú volt.
   Richard mosolyogva nyitott be a szobába, az ajtóban felállított városházát a sínekre borítva.
- Gyere Arthur, va… - kezdte volna, ám ekkor megrökönyödve észlelte mit tett szegény városbeliekkel. Szeme kicsit kitágult, arca elvörösödött a kisfiú pillantása láttán. Arthur Bellefleur dühösen ugrott le az ágyról, térde keményen köszöntötte a padlót, s rögtön a polgármester segítségére sietett, aki beszorult a házikó alá. Apró kezeivel gyorsan rendet rakott, s a vonatot rövid időre másik ágra vezette, hogy ne zavarja meg az újraépítésben. Mikor úgy gondolta, minden rendben, megnyitotta a sínek e szakaszát, feltápászkodott és mosolyogva biccentett Richardnak, aki végig mosolyogva figyelte a gyermek tevékenykedését. Imádta a gyerekeket. Ez is egy olyan arca volt, melyet csak kevesen ismertek és csak kevesen tudtak volna elképzelni róla.
- Mit akartál? – reccsentett rá türelmetlenül Arthur.
- Ja, csak, hogy gyere vacsizni.
- Végre! – hangos sóhajtás, mely akár színpadra is elfogadható lett volna – Azt hittem, hogy csak sütit eszünk…
Kiléptek a folyosóra, s mindkettőjük orrát megcsapta a bűz.
- …vagyis úgy érzem már azt se. – fintorodott el a kisfiú, s előreszaladt a konyhába.
Richard halkan elnevette magát, majd tett egy lépést előre.
- Szeretlek… és… Boldog karácsonyt neked, Lily…
   Megfordult, s benyitott az Arthuréval szomszédos szobába. Nem kopogott, ami talán illetlenség volt a részéről, de a testvérei házában elvégre ő van otthon és azt csinál, amit csak akar. Benn, egy pár évvel fiatalabb fiú ült a vetett ágyon. Kezében egy mobiltelefon volt, másik kezével pedig hátulról támasztotta magát. Mikor Richard belépett, ijedten megugrott és felpattant. Vörös-arany nyakkendőjét zavartan igazgatta, s haragos pillantást lövellt a belépő felé, aki nyugalmasan a nyitott ajtónak támaszkodva várta a beszélgetés végét. Már kicsit unta ezt a futár szerepet.
   A másik fiú egy fehér farmert, egy vörös inget, az imént említett nyakkendőt, egy fehér, bőrszíjas papucsot, s egy csíkos, szintén fehér kalapot, mely pokolian jól állt neki. Imádta a kalapokat, s volt is neki rengeteg belőlük. Amikor csak lehetett felvette őket és bizony általában mindig jó kombinációkat használt. Valahogy mindig jól festett, bármilyen színű, formájú kalapkölteményt is helyezett fejére. Ez a mai is egy ilyen este volt. A fiú csak állt és várt. Tekintetét az utcára nyíló ablakra szegezte s hátat fordított Richardnak. Aztán hirtelenjében megszólalt.
- Tudom.
És aztán.
- Nem.
Aztán pedig.
- Igen.
És végül se szó se beszéd letette.
Richard kíváncsian felvonta szemöldökét.
- Volt barátnő?
   Grisam Windflower bólintott egyet, s most rajta volt a sor, hogy kérdő tekintetet vegyen fel. Arca nyúzott volt, s hiába törölte le a könnycseppeket, szemébe nézve látszott, hogy korábban sírt. Nem volt könnyű sorsa, főleg a balesete óta. Grosiean pedig inkább csak megcsóválta a fejét. Megvárta, míg a fiú visszaroskad az ágyra, majd maga mögött becsukva az ajtót, elhagyta a szobát. Úgy látszik ez az este nem csak neki telik ilyen komor hangulatban. Senkinek sem azt hozza a karácsony, amit várt, s ez a talán legszörnyűbb dolog. Nem a sok gyilkosság, fosztogatás, baleset, hanem, hogy karácsony estéjén senki sem lehet boldog.

   A konyhában eközben megnőtt a létszám. Bianca mellett egy magas, határozott kiállású, izomzatban nem szűkölködő, összeborzolt hajú férfi állt. Hangja vidáman visszhangzott a kis konyha falai közt. Pár évvel idősebb volt a Grosiean lánynál, ám ez most nem tűnt volna fel senkinek. Mosolya csak úgy ragyogott, miközben a citrom héját reszelte. Bezony, egy sportember, aki szeret sütni! Ritka az ilyesmi, és ezt bizony Bianca is észrevette, ám bimbódzó kapcsolatuk kimerül a barátságnál…
   A férfi egy vékony, szürke pólót viselt, mely jócskán csak feszült testén, izmait erősen kiemelve, a tetoválásoknak szabad utat hagyva. A többi férfi elbújhatott volna mellette. Egy sötét farmer és egy tornacipő volt még rajta. Haja mintha nem ismerte volna a fésűt, s szemei most barátságosan csillogtak. Imádta a karácsonyt, s imádta az ünneppel járó összes bonyodalmat is, mely másokat inkább elrémíteni szokott.
- Azt nem úgy kell!- kapott oda Bianca a professzor keze felé, aki a reszelő rossz oldalán dolgozott a citrommal. Dimitrij Vulkanov felvonta a szemöldökét, mintha kételkedne a lány épeszűségében, ám aztán hagyta, had vegye kezébe a gyengébbik nem képviselője a dolgokat.
   Dimitrij szívesen töltötte itt a karácsony estét, tekintve, hogy ikertestvére és annak barátnője jobb szerették volna kettesben tölteni ezt az estét. Így, hogy elfogadta a Grosiean lány meghívását, a kecske is jóllakott és a káposzta is megmaradt. Halk sóhaj hagyta el ajkát. Jobb szeretett volna otthon, Bulgáriában karácsonyozni, hiányzott neki az öccse, Eduard, ám sajnos most nem adatott meg neki az öröm, hogy ismét láthassa családját. Vagyis annak egy részét. Az apja már jó régóta nem érdekelte, sem Vitalij.
   Egy ideig még csendese nézte, mit csinál a lány, ám aztán megunta, s kényelmesen elhelyezkedett egy széken, a sarokban, elővett egy szivart, majd rágyújtott.

   Arthur berohant a konyhába, felkapott egy tál sütit, majd amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozott. Bianca és Dimitrij kérdőn egymásra néztek, majd mindketten elmosolyodtak, s folytatták, amit csináltak.
- Hé, segítenél megteríteni? – kiáltott át Bianca a nyitott ajtón keresztül, az étkezőbe. Ekkor egy fiú robogott be, s bólintott egyet. Egy vörös-sárga csíkos sálat, hasonló színű, s mintázatú kötött pulóvert és egy kopott farmert viselt. Arcára mosoly ült ki. Boldog volt, hogy vége ily népes körben ünnepelheti a karácsonyt. Boldog volt, hogy végre nem csak ő és a nagyanyja ültek a karácsonyi vacsora fölött. Talán ő volt az egyetlen ebben a házban, aki igazán boldog volt.
   Bia a kezébe nyomott egy tálcát, s ismervén a fiú adottságait, figyelmeztette, hogy óvatosan bánjon vele, aztán szabadjára engedte. Neville Longbottom minden szó nélkül távozott a konyhából, s lépett az ebédlőbe.
- Hey, Arthur, hozom a kaját. – mondta csendesen, s ekkor a földig érő asztalterítő alól előbukkant egy borzas fej, alatta egy csibészes vigyorral.
- Tedd ide középre, jó? – suttogott, mint valami szökevény, majd visszabújt az asztal alá. Neville elhelyezte a tálcát, a mutatott helyre, majd visszasietett a konyhába.
   Ekkor, mintha begyakorolták volna a pontos váltást, Richard lépett az étkezőbe, s egy pillanatra megdermedt, majd megrázta a fejét és folytatta útját. Elengedte Nevet az ajtóban, majd csatlakozva nővéréhez, s a repülés-oktatóhoz, a konyhába lépett.
- Bianca, mit tartotok az asztal alatt? – kérdezte, s közben jobb kezét felemelve, hüvelykujjával a háta mögé mutatott.
- Mit? Semmit, miért?
- Ööö… semmi. – Richard kezdett kételkedni agyi állapotának épségén. Elég nagy baj lehet, ha már kezeket lát előbukkanni az asztal alól, melyek a sültes tálat fosztják meg tartalmától.
- KÉÉÉÉÉSZZ! – kiált fel Bianca, majd pöccint egyet pálcájával, s a sütemény egy szép tálra repül. – Mehetünk enni. Richi, mindenkinek szóltál?
Richard elfintorodik a megnevezés hallatán, de egyelőre inkább félre teszi a megjegyzését. Nem rég békültek ki Biancával. Ez hosszú történet. Bianca állt ki egyedül Richard mellett, na meg Jacob. A többiek, a szüleik, és testvéreik egyaránt Debbie mellé álltak. Egyedül a két legidősebb gyermek támogatta öccsét, aki a gyermek elvetetését, később pedig az örökbeadását szorgalmazta. „Még fiatal egy gyerekhez, nehogy más ilyen fiatalon elrontsa az életét.” – mondták.
- Hát… - kezdett bele Richard, ám ekkor Vulkanov felpattant és kisétált az ajtón. A testvérpár követte szemével a távozó professzort, majd Rich újra belekezdett.
- Wolf alszik, Emma… nos, ő eléggé ki van bukva, úgyhogy inkább hagytam.
- Még mindig? – sóhajtott fel Bianca, majd intett öccsének, hogy folytathatja.
- Windflowert is nyúzza a szerelmi bánat, Arthur pedig előre jött.
- Igen, őt láttam.
Richard bólintott, majd megfordult, hogy csatlakozzon a többiekhez, az étkezőben, ám ekkor Bianca megragadta a karját, majd magához húzta és átölelte.
- Szeretlek öcsi.
Richard szeme kissé kiguvadt, és legszívesebben elhúzódott volna, de nem tette.
- Tudod senki sem boldog… - suttogta Rich. nem tudja miért kezdett bele, de úgy érezte most mindent elmondhat Biancának.
- De, Neville és Arthur azok…
Keserű nevetés volt a válasz.
- Nevillenek hiányoznak a szülei, Arthur pedig még csak 12 éves, nem is igazán fogja fel ezt az egészet.
- Vulkanov is csak tetteti, hogy jól érzi magát. Feszült, érzem rajta.
A fiú bólintott, hogy értette.
- Wolf és Windflower pedig csak epekedik az imádott lány után… szánalmasak.
- Szerintem meg édesek.
- Emma pedig…
- Szerinted meddig bírja?
- Nem tudom. Talán még egy hét…
- Nem. Szerintem még ma este elmegy.
- Honnan..?
- Összepakolt.
Bianca elhúzódott és letörölte a könnycseppet arcáról, mely nemrég hagyta el szemét. Haja minden eddiginél sötétebb volt.
Richard megfordult és az ajtó felé vette az irányt.
- Öcsi… boldog karácsonyt. – szólt oda Bianca újabb könnyeivel küszködve.
Richard visszafordult, arcára a legtermészetesebb mosolya ült ki, amit Bianca annyira szeretett. Mindig a gyermekkorukat idézte fel ez a mosoly.
- Neked is. – felelte, majd kilépett az ajtón.

Ezúton szeretnék mindenkinek boldog, örömökben gazdag, békés karácsonyt kívánni! (: