Theodore Maroon

THEODORE MAROON

   alapok

jelszó || ""Hessberöpsi Tündemanca!""
teljes név || Theodore Maroon
becenév || Theo
nem || Férfi
születési hely, idő || 1981. március 1. London
kor || 16
faj || ember
vér || sárvérű
évfolyam || ötödik évfolyam

   a múlt

Hol volt hol nem volt…

  …volt egyszer Olaszországban egy varázslócsalád. Nem voltak se híresek, se gazdagok, se sorsűzöttek, elítéltek. Boldogan, szinte eseménytelenül peregtek benne a generációk kisebb-nagyobb, de általában hétköznapinak mondható események között. Egészen addig, amíg a család új tagja, egy bizonyos Maxwell Lucida mindenféle varázserő nélkül jött a világra, egyszóval kvibliként. Egy-két gyermekkori gúnyoláson kívül, amit az ember ha más nem, kitalált ürüggyel mindig kap, kicsinek nem rágalmazták, se nem szégyellték, ő mégis úgy érezte, nem tartozik a családjához, más mint ők, fogyatékosnak érezte magát. Nem járhatott a többiekkel egy iskolába, sokkal kevesebbre volt képes, és idővel más körökben is mozgott. Ezért aztán, amikor nagykorú lett, elhagyta a családi fészket, és utazni kezdett. Onnantól fogva teljesen mugli életet élt. Egy idő után Angliába vetődött, ahol hamarosan találkozott egy nagyon különleges lánnyal, akit egy év udvarlás után el is vett feleségül, és egy lányuk született. Gyermekük, Lilly fiatalon ment feleségül gyermekkori barátjához, nem is sokára egy szép, márciusi délutánon megszületett első gyermekük, az életvidám, ízig-vérig tavaszi gyermek, Theodore.
  A család három év múlva új jövevényt fogadhatott, méghozzá Carolt. Ekkor úgy döntöttek, a zajos londoni lakásból elköltöznek vidékre, és hamarosan így is tettek, onnantól egy közeli faluban laktak az anyai nagyszülőkkel együtt. Theo, aki eddigre már réges rég óta járt, futkosott, és tette pokolivá minden nyugalmat akaró idős néni életét, aki a közelben mert lakni, imádta az új otthonát. Naphosszat játszott testvérével, vagy magában a kertben, ami egyenest továbbvezetett egy lugasba, majd kisebb erdőbe. Persze ott volt a régi fakerítés, ami azonban nem állja útját egy igazi kalandornak sem, főleg ha időben vissza tud érni, mielőtt lebukna. Imádott fára mászni, sőt, minden magas helyet, és kifejezetten rossz gyerek volt, bár nem szándékosan. Csupán nem értette meg, miért nem csúszhat le a függönyön, miért nem szabad az elfogott mókust a mosogatógépbe tenni, amíg nem talál neki jobb helyet, és ilyen apróságok. Nagyapja, hogy lefoglalja, és szegény szüleinek egy kis békeségget adjon, rengeteget mesélt neki, sok száz verset mondott fel, vagy énekre tanítgatta, és ő mindezt nagyon élvezte. Sőt, hamarosan egyre nagyobb szerepe lett életében a fantáziának, és a meséknek, míg már szinte nem is volt képes nem elhinni szóról szóra mindet. Órákig tudott várni az addig nyughatatlan gyermek egy fa mögött, lesve, hátha el tud kapni egy manót, és nincs megmondója, hány seprűt tett tönkre azzal, hogy ő is repülni akart, még csontját is törte, mikor egy magas faágról akart felszállni. Azonban volt egy mese, ami különleges volt számára, amit egy őszi, esős napon mesélt neki és húgának a nagyapja, elmélázó szemekkel. Egy ifjúról szólt, aki erények hiányában világnak ment, és végül egy tündér lett a mennyasszonya. Az öreg Maxwell többször öntötte amúgy mindenki, még felesége elől is rejtett múltját mesék köpenyébe, hogy szórakoztassa vele a kicsiket, meg tán, hogy enyhüljön egy kicsit bánata a múlt miatt. Theodore nem tudhatta, hogy igaz, amit hallott, mégis elhitte, hisz olyan elevenen élt a szemei előtt a gyönyörű szőke tündér, a sejtelmes pillantása, a gráciája, amivel a virágos réten sétál, és a finom alkata, ami mellett a nádszálak is megsárgulnának az irigységtől. Volt még valami, amiért ez a történet annyira megmaradt benne, ugyanis soha nem tudhatta meg a végét.
  Az eső elálltával Carol még a mese vége előtt kiszaladt játszani, ezért nagyapjuk elhalasztotta a befejezést holnapra. Mindazonáltal aznap az öreg örök álomra szunnyadt. Nem volt különösebb oka a halálának, azonkívül, hogy már meglehetősen öreg volt. A családot lesújtotta a hír, hiszen mindannyian szerették és tisztelték. Theo és a húga fel sem fogták, mi történik, hisz a fiú is még csak hét éves volt ekkor. Csupán annyit értettek meg, ahogy múlott az idő, hogy többet nem láthatják nagyapjukat, a fiú számára az utolsó mese eltörölhetetlen elmékként forrott az elméjébe. Innentől kezdve egy dolog foglalkoztatta mindennél jobban, a tündérek.
  Az ősz és a tél nagy részét azzal töltötte, hogy kishúgát vigasztalta, az eddig ismert lúdanyó verseket, és meséket mondta fel neki, játékban sokkal finomabb volt vele, és nem vitatkozott, amikor a lány azt hazudta, hogy nem ő festette be a falat, vagy azt állította, a játékát nem elvesztette, hanem amaz egyszerűen eltűnt játék közben, mint egy kipukkanó szappanbuborék. Idővel sokkal közelebb kerültek egymáshoz mint eddig, sülve-főve együtt voltak.
  És ekkor elérkezett a tavasz, Theodore gyakran ment ki az erdőbe, de oda ritkán vitte magával a húgát, inkább amikor amaz délután aludt, vagy előkészítőre járt, akkor osont ki. Célja volt, és tudta, hogy a nagyszájú, türelmetlen Carollal nem sikerülhetne neki. Tündért akart találni. Mindennél jobban vágyott arra, hogy elfoghasson egyet. Hogy miért? Mert a tündérek teljesíthetik az ember kívánságait, és ő neki nagyon fontos kívánsága volt.
  Május volt már, megszokott útvonalon sétálgatott, kezében egy zacskó cukorral, amivel oda akarta csalogatni jobb ötlete híján a tündért, amikor valami furcsa hangot hallott. Olyat, mint amikor egy nagy bogár zümmög, vagy mindenesetre sok. Arra gondolt, hátha egy kaptár, és szerezhetne egy kis mézet, ami illendőbb csali lenne, úgyhogy a veszéllyel szokás szerint nem számolva, halkan lopódzott a hangok után egy eldugottabb részre. Ekkor egy folton, ahol szellősen álltak a fák, és a nap átsüthetett a lombjaik között, megpillantott rengeteg apró lénykét, pillangószerű, mégis emberi alakokat. Tündérekre lelt. Hevesen vert a szíve, és izgalmában levegő után kapkodott, legszívesebben oda rohant volna, de megálljt parancsolt magának, és nagyon lassan, négykézláb mászott csak közelebb. Nagyapja megmutatta egyszer, hogyan kell pillangókat csalogatni, megpróbálta, hátha működik náluk is a módszer. Üvegéből vizet töltött egy levelekkel kibélelt lyukba a földön, amibe beletett egy kevéske cukrot, és gyorsan elkeverte, majd várt. Hamarosan az egyik tündér le is szállt, és belekortyolt az édes lébe. Ekkor azonban már nem állhatta meg, hozzászólt a furcsa teremtményhez, amely erre ijedten felreppent, és magas hangon zümmögve, eltűnt a fák közé a többi társával együtt. Ifjúnk bár szomorú volt, nem adta fel, másnap visszament, és utána, és utána, egészen addig, amíg teljesen meg nem szokták a jelenlétét, sőt, szinte várták, mikor jön az édes csemege. Élvezte, ahogy körbeveszik a tündérek, de bárhogyan áltatta is magát, fel kellet ismernie, ezek a tündérek nem azok, amikről nagyapja mesélt, csupán érdekes állatok. Hamarosan húgának is megmutatta őket, és együtt őrizték a titkot.
  Telt az idő, Theodore kilenc évessé érett, bár a nőtt jobban illik, gyerekessége révén. Az erdőben járt, éppen egy tisztás felé tartott, hogy anyjának virágokat szedjen anyák napjára, amikor meglátott valakit. Vékony, hosszú alakot, akit egy könnyed ruhácska fedett csupán, nem volt rajta cipő, vagy szandál, csupán egy virágos szalmakalap. Nem volt szőke, szárnyai sem voltak, de ahogy egy dallamot dúdolgatva a kora reggeli fényben szedte a virágokat, nem volt benne semmi kétség, Ő egy igazi tündér. Most azonban nem akart sietni, se elfogni, csupán látni elég volt. Aztán a lány észrevette, és nevetve szólította meg. Se elfutni, se a szokásos tágmosolyos módon üdvözölni nem volt mersze, végül a tőle tán tíz évvel is idősebb tüneménynek kellett odamennie, és magához térítenie. Amint képes volt szóhoz jutni, bevallotta neki, hogy már nagyon régóta keresi, és kívánsága lenne hozzá, hogy mindent megtenne, amit csak kér. A lány nevetett, aranyosnak találta a fiú lelkesedését, így hát nem utasította vissza őt, még ha jól tudta, tündérek nincsenek. Természetesen nem tudta teljesíteni a kívánságát, de jó barátokká váltak a korkülönbség ellenére is, hasonló jellemük miatt. Daisy, így hívták, mindig az erdőben várta, egy-egy történettel, általa készített képecskével, amit szabadidejében festett, vagy süteménnyel, amihez Theodore nagyon lelkesen segített begyűjteni az alapanyagokat. Nem tudta tagadni magának, fülig beleszeretett a lányba. Annak játékos modorába, fantáziájába, és nem utolsó sorban szépségébe is. Mindent megosztott vele, így hát a tündéreket is megmutatta neki egy napon. Legalábbis meg akarta, de sajnos, ahogy az erdő azon része fele mentek, vihar támadt, így hát a régi faházban kerestek menedéket, amit még nagyszüleik korában építettek, mint játszóház. Theodore mérges volt, tán most látta Daisy először, ahogy nem nevet és bolondozik, hanem magába zuhanva nézi a kinti esőt. Fel akarta vidítani, így hát a kalapjáról levette a szalagot, és apró trükköket mutatott, majd tanított neki. A fiú belement, de nem tudott másra gondolni, csak a tündérekre, annyira, annyira akarta, hogy lássa őket. Bárcsak megmutathatná… És ekkor, ahogy hirtelen mozdulattal kifordította a szalagot a tenyerei közül, amaz sok száz apró pillangóvá foszlott szét, amik felreppentek a házikó plafonáig, majd szertefoszlottak, nem hagyva maguk után mást, mint a két csodálkozó fiatalt. Theodore törte meg a csendet nevetésével, boldogan harsogta, hogy lám, a tündérek eljöttek hozzájuk mégis. Daisy nevetett, majd hirtelen előrehajolt, és egy röpke csókott nyomot a fiú ajkaira, majd nevetve mondott köszönetet a látványért. Amaz csak pirulva mosolygott, ez tíz éves korában történt.
Sokáig tűnődött, mi történhetett azon a napon, voltak esetek, amikor apró furcsaságok történtek vele, mint ahogy a szappanbuborékot egy méteresre fújta, vagy hogy ha elfonnyadtak a virágok, amiket szedett, akkor néha hirtelen kivirágoztak, ha nagyon akarta, illetve ahogyan kicsinek mérges volt valamiért és széttörött a pohár a kezében, és a szülei rohanhattak vele az orvoshoz. Idővel arra jutott, hogy ez teljesen természetes, biztosan a tündérek, manók és egyéb lények teszik vele, büntetés illetve jutalom gyanánt. Megrendíthetetlen volt a hite ebben.
  Aztán ahogy telt az idő, eljött a középiskola előtti nyári szünet, Carollal és Daisyvel, akik a sors furcsa véletlene miatt szintén tökéletesen megértették egymást, gyakran mentek el fürödni a tóhoz, rengeteget játszottak, illetve Daisy festeni is tanítgatta őket néha. Annak az esős napnak az eseményeit nem emlegették fel többet, de előfordult köztük egy-egy, szinte gyermeki csók, vagy egymás mellett ülve a kezeik egymásra fonódtak, persze csak ha Carol nem volt ott. A korkülönbség számukra nem jelentett semmit, mégis érezték, hogy jobb, ha titokban marad. Nyár végefele egy furcsa levél jött Theonak. Felvitte a szobájába, és érdeklődve olvasta el. Elsőre nem is értette, mit akar tőle a levél, újra és újra el kellett olvasnia, mire felfogta annak jelentését. Felvették a Roxfortba, sőt, nemcsak hogy egy teljesen ismeretlen iskolába nyert felvételt, ahova pedig nem is jelentkezett soha, de még varázsló és boszorkányképzőnek is nevezte amaz magát. Aztán nevetve hátradőlt az ágyán. Hát így volt! Varázsló volt! Nem a tündérek tették azt a sok apróságot, hanem ő maga. Erre ráeszmélve azonnal leszaladt, hogy elújságolja a hírt a szüleinek, akik természetesen nem hittek neki. Viccnek, ügyesen elkészített tréfának gondolták a nagyon is túlbuzgó fantáziájú fiúktól. Ő viszont állhatatos maradt, de hiába. Másnap elment Daisyhez, hogy beszámoljon neki a hírről, aki cseppet sem volt meglepve, sőt, az arcáról az tükröződött, hogy szinte már várta a levelet Theo helyett is. Ki is derült, miért, ugyanis Daisy boszorkány volt. Látta a fiún a jeleket, és húgán is, de nem akarta feleslegesen felkelteni bennük a reményt, ha mégis tévedne. De nem tévedett. Aznap elment, és beszélt Theo szüleivel, a gyerekeket viszont a szobájukba küldték. Nagyon sokáig tartott, már késő éjjel volt, amikor az anyja feljött hozzá, az arca zavart, sőt, kicsit tán rémült is volt. Nem szólt semmit, csak szorosan átölelte a fiát, majd nagy sokára elmondta, hogy mégis mehet a Roxfortba.
  Daisy később bevallotta, hogy be kellett mutatnia egy kis mágiát, hogy higgyenek neki. Ő volt az is, aki elkísérte őket az Abszol útra, ahol megszerezték mindazt, amire szüksége lesz a tanév folyamán. Nagyon gyorsan elérkezett a búcsú ideje a vonat előtt. Carol, aki eddig hitetlenkedve, mégis irigykedve szemlélte az eseményeket, sírt, hiszen nem akarta, hogy a bátyja egyedül hagyja. Hiába vigasztalták, nem fogytak el a könnyei, még akkor sem, amikor már a vonat ablakon át mondták el utolsó jókívánságaikat, és Daisy egy nagyobbacska dobozt nyújtott át neki, de lelkére kötötte, hogy csak akkor nyissa ki, ha a vonat már elindult, és zárva az ablak. Így is tett, és mint búcsúajándék, egy apró fekete kiscica dugta ki az orrát, félénken szimatolva körbe. Minekután a cica lány volt, nem volt kérdéses, ki után nevezi el.
Az iskolában a napok nem csak kezdetben voltak tele kalandokkal és izgalommal. Szeleburdisága, bár nem tette tanárai kedvencévé, állandó kedves, vidám, álmodozó jelleme sok barátot szerzett neki az iskolában. Nem tanulta magát halálra, de azonnal beleszeretett a legendás lények gondozása órába, és gyakran óra után is ottmaradt, vagy megkérte a vadőrt, hogy had segítsen neki tanidő után, és hogy meséljen neki az erdőről. Másik kedvence az átváltozástan lett, legfőképpen McGalagony professzor miatt. Lenyűgözte, ahogy át tud alakulni, és szinte első nap óta nyaggatta, hogy tanítsa meg neki is az animágiát, aki egyelőre elméleti anyaggal foglalja le ilyen téren.
  Az évek repültek, hamarosan már húga is beléphetett az iskola kapuin, és ezt nem kis büszkeséggel tette. Sajnos nem csak jó hírek érkeztek, ugyanis Daisy negyedéves nyári szünetben egy pár nappal az iskolába való visszatérés előtt mondta meg neki, hogy tavasszal eljegyezte egy falusi férfi, és ő elfogadta az ajánlatott. Theodore nem tudta, hogyan reagáljon, örült a boldogságának, de mérhetetlenül fájt neki, hogy végül a kor mégis számított, és amiért tanévben egyedül kellett mindig hagynia, egyre távolabbra kerülve tőle. Mosolygott, és sok boldogságot kívánt, mégis, még amikor a vonaton ült Carollal, akkor se tudott másra gondolni, mint hogy menyire fog neki hiányozni a közös idő a lánnyal, hisz egy házas asszony nem játszhat gyerekekkel, legfeljebb a sajátjaival.
  Az idő múlik, és gyógyít, ma már, bár még mindig ugyanolyan kedves neki a Tündére, egyelőre elfogadta a házasságukat, amire családjával együtt meg voltak hívva, és ahol meggyőződött, hogy szerelme hozzá illő férjet választott, aki elég gyengéd és erős, hogy gondoskodhasson róla.
Más is beárnyékolta a napokat. Az évek során először csak elkapott hírmorzsákból, majd egész elmesélésekből, és újságcikkekből értesült Tudjukkiről. Szinte az első pillanattól fogva kirázta tőle a hideg. Harry Potterre mesebeli hősként tekintett, hiszen, mintha egy könyvoldalról lépett volna elő a története, de a gondolattól, hogy ismét feléled a Sötét Oldal, meghűlt benne a vér. Félti a családját, és Daisyt, akit mugli vett el feleségül. Nem szeretne beleavatkozni az eseményekbe, de ha arra kerül a sor, mindent képes feláldozni a szeretteiért.
  Egyelőre azonban reménykedve, és a jóban, békében bízva tér vissza ötödik évére a Roxfortba, illetve, hogy olyanná válhasson, akibe Daisy egy nap megint beleszerethet.

   jellem
Álmodozó, folyton a felhők között lebeg, ritka az olyan pillanat, amikor ésszerű, vagy logikus, pedig intelligenciában nem lenne hiánya. Szinte mindenkivel kedves, sőt, talán túl hiszékeny és naiv is másokkal szemben. Ahol csak tud, segít, még ha nem is kérik, sőt, nagyon is nem akarják a segítségét. Emellett vidám, kicsit szórakozott, tele van élettel, a mágiát, és az egész Roxfortot egy nagy kalandként éli meg, nem mint tanulmányoknak. Könnyen adja a bizalmát, és amazt nehéz elveszíteni, megbocsátani is könnyen bocsát, kivéve egyetlen dolgot: ha őt vagy barátait kihasználják, vagy a gyengéket bántják. Szereti a társaságot, még ha néha kell is neki egy-két pillanat egyedül a szabadban. Lelkes, és szeret mozogni, a kvidicscsapatba is csak azért nem csatlakozott, mert túl agresszív neki, de a repülést imádja.

   apróságok

mindig ||
- Család (Carol, nagyapa *.*)
- Mesék, dalok, történetek, bármi, ami fantázia
- Daisy
- Állatok, és bestiák, főleg tündérek
- Magas helyek
- Nevetés, jókedv
soha ||
- Halálfalók
- Elméleti anyag és tanulás
- Képmutatóak
- Bezártság
- Hosszú magányosság
- Ha másokat bántanak

dementorok || Nagyapjának a temetése, ahogy a kishúga értetlen kérdezi, miért teszik nagyapát a földbe, és az anyja reszketve zokog.
mumus || Daisy, amint elküldi a fenébe, és gyűlölködve kiabál vele
titkok ||
Az idősebb lányokat szereti, természetesen a Daisyvel való kapcsolata is titkos maradt mindvégig, illetve az erdőben levő tündéreket is közös titokként kezeli húgával és Daisyvel. Emellett azt se tudják róla, hogy néhány férfi tanárt is szívesen szemlél órákon.
rossz szokás Hajlamos mindenre felmászni, ami a közelben van, illetve rendkívül naiv és jóhiszemű mindenkivel szemben, főleg lányokkal.

   a család

apa || Jacob Maroon; 45; mugli
anya || Lily Lucida Maroon ; 40; mugli
testvérek || Carol; 13
családi állapot || nincs kapcsolata
állatok || Daisy nevű fekete lány macska

   külsőségek

magasság || 170 cm
tömeg || 61 kg
rassz || Európai
szemszín || Sötétszürke
hajszín || Vöröses barna
különleges ismertetőjel || Állandó mosolya, alacsony termete és hajszíne kölcsönöz neki egyedi megjelenést.
kinézet || Hogy mit is látunk, ha Theodorra pillantunk? Mondhatnám, hogy a megtestesült gyermeki jókedvet, de ez nem merítené ki eléggé a kíváncsiságunkat, nemde? Akkor nézzük csak meg objektívebb szemmel: alacsony, és általában kicsit elmaradott testileg a korához képest, amitől különös bája lesz. Vöröses haja szinte mindig kócos, szerencsére rövid hossza nem engedi, hogy elfedje a sötétszürke szemeket, melyek jókedvtől csillognak. Vékony, de a sok mozgástól egészséges izomzata van, nem mintha bárkinek is mutogatná. Származása miatt a mugli ruhák a megszokottak neki, a talár túlságosan is akadályozza a mozgását, ezért amikor csak lehet, levedli amazt kényelmesebb, sportosabb öltözékre.
egészségi állapot || Agyon se lehetne csapni, fitt és egészséges.

   a tudás

varázslói ismeretek || Természetesen több-kevesebb sikerrel elsajátította az első ötéves anyagot, főleg a mágikus lényekkel, illetve bűbájokkal, átalakulásokkal kapcsolatos varázslatokat. Emellett egyelőre csak elméletben, de teljes erőbedobással készül arra, hogy majd elsajátíthassa az animágiát, amint elég időssé válik.
mugli képzettségek || Átlagos technikai ismeretek, rengeteg gyermekverset, dalt és történetet tud, kicsit furulyázni is megtanult iskolában, illetve rajzolgatni.
pálca típusa || 10,5 hüvelyk bükk, egyszarvúszőr maggal
különlegesség || Különösen jól bánik a gyerekekkel és állatokkal, erdésznek is elmehetne, olyan jól tájékozódik az erdőkben.

   szerepjáték-példa

*Hevesen kapkodunk levegő után, ahogy szaladunk át az erdőn, próbálva nem elesni a sok kis kavicson, gyökéren, vagy megcsúszni egy-egy mohás részen. Szakad az eső, nem is csoda, ilyenkor nyáron gyakran előfordul, a reggeli fülledt időnek elég jelzésnek kellett volna lennie. Sajnos nem volt az. Hisz ki tud a felhőkre figyelni, ki tudja a szelet hallgatni, vagy érezni a hőmérsékletet, amikor ilyen hevesen ver a szíve, és futkos a hátán a hideg az izgalomtól? Mert én nem tudok ilyenkor. Megígértem Daisynek, hogy megmutatom neki a tündéreket, akartam, hogy lássa őket, körbevegyék, és nevetve táncoljon körülöttük, és azok is lássák, milyen az igazi tündér. Sajnos minden tervem csődbe fulladt, és most itt szaladunk, mintha az életünket féltenénk, amíg végre el nem jutunk egy régi faházikóhoz. Aprócska, ketten felállva épphogy elférünk benne, még gyermekeknek építették. Milyen jó is lett volna, ha még kicsinek felfedezem. Annyi játék, aminek a színhelye lehetett volna, veszett így el. Szorosan egymás mellett ülünk a földön, elfordítom a fejemet, és az ablakon nézek kifele, amin pókhálóként futnak szét a repedések. Talán egy követ dobtak neki régen. Peregnek a percek, és csak egyre forr bennem a düh. Olyan jó lett volna, annyira örült volna neki, erre most itt vagyunk, és biztosan csalódott. Összerezzenek, ahogy egy ismerős kéz simítja meg a vállamat.*
- Ne légy szomorú, majd megnézzük máskor, nem fognak eltűnni. *Cseng a hangja bájosan, mint mindig, de tudom, hogy csak vigasztalni akar.*
- De most tönkretettem a délutánodat. *Sóhajtom, Daisy hirtelen megdörzsöli a hajamat, és nevet*
- Bolond, csak ezzel a mélabúval rontod el, nem ilyen az a Theo, akit kedvelek, tehát fel a fejjel. *Megrázom a fejemet, igaza van, halovány mosoly kúszik az ajkaimra, ahogy nyelvet öltök feléje, ő meg leoldja a szalagot a kalapjáról, ami soha nem hiányozhat róla. Megfogja a két végét, és nagy komoly arccal húzogatja meg.*
- Hölgyeim és Uraim, most egy különleges szám jön, mint láthatják, ez a szalag teljesen ép és közönséges. *Fontoskodva körbemutatja, kuncogva szemlélem, ahogy körbetekeri az ujjain, és megcsomózza, majd egy húzással lecsúsztatja, anélkül, hogy kioldaná. Kacagva tapsolok neki, jobban érzem már magamat, bár még mindig ott van bennem a gondolat, hogy milyen jó lett volna.*
- Mutasd meg, hogyan kell, meg akarom mutatni Carolnak! *Bólintva beleegyezik, az elkövetkező pillanatok azzal telnek, hogy próbálom kibogozni a szalagot, ő meg türelmesen tanítgat, és nevetgél egy-egy rossz próbálkozásomon. Nevetek, de egy picit ideges leszek. Olyan könnyűnek látszott, erre hiába próbálkozok, nem megy. Húzom, rángatom, csavarom, és arra gondolok, milyen jó lenne most a tisztáson lenni, amikor a szalag hirtelen semmivé foszlik a kezemben. Nem is, nem semmivé, hiszen hallom a sok száz szárny csapkodását, és látom a rengeteg színfoltot, azt a sok-sok lepkét ami a plafon felé reppen. Amilyen gyorsan jött a pillanat, olyan gyorsan is múlik el, ahogy eltűnnek a semmibe. Mindketten tátott szájjal, az ég felé meredünk, egyikünk sem szól semmit. Eltelik pár pillanat, mire mosoly kúszik végig a számon, majd felnevetek.*
- Nos, ezzel a produkcióval zárjuk is mai műsorunkat, a csodás Theodore holnap újra előad, reméljük, tetszett a műsor! *Kacagom, Daisy gyengéden mosolyog, majd előrehajol. A mosolyom az arcomra fagy, kihagy a szívem egy pillanatra, ahogy az ajkait az enyémhez érinti. Csupán egy pillanat, de olyan meleg és békesség árad át rajtam, mint eddig még soha. Aztán elválnak ajakink, és csak suttog.*
- Köszönöm, igazán szépek voltak. *Ég az arcom, biztosan elpirultam, de csak bólintok, hiszen nincs olyan vers vagy dal, ami ki tudná fejezni, mennyire boldog is vagyok most ebben az ócska faházikóban, a zuhogó esőtől elrejtőzve.*

egyéb