Lelátók

                      

- Áájézus! - szakad fel belőlem az őszinte meglepettség. Najó, ijedtség, belátom, majd' frászt kaptam, ahogy a semmiből elém pattant az előbb még aktívan szundító lányka. Ráadásul most úgy néz, mintha rajtam gyakorolná a szemmelverés tudományát. Még szép, hogy a térdem megtagadja az agyam által kiadott parancsot, és úgy lemerevedik, mintha egy szép sóbálvány átok találta volna el.
Ahogy háztársam vállait előrebillentve hajol bele az aurámba, úgy dőlök törzsből hátrafelé. Nem tudom mire vélni a különös fürkészést, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy ismét én húzom majd a rövidebbet. Ahogy az már csak lenni szokott, ha lányokkal kezdek.
Ám.. tanuk is vannak, bizonyíthatják, hogy ez esetben én tényleg menekülőre fogtam, megelőzve a végső következményt. A spurit, mert úgyis ezt kell tennem előbb-utóbb.
Szemöldököm, akár a csúszda, úgy ível lejtőbe kétkedő tekintetem fölött. TERVEK? VELEM?! Kínos lenne bevallani, de még a nevét sem tudom a minden bizonnyal alsóbb évesnek, erre tessék. Előbb leszólít, most meg nyíltan színt vall. Hihetetlen, hogy pár év alatt hova fajultak a fiatalok.. szokásai, vagy hogy nevezzem ezt. Meglehetősen zavarba hoz ezzel a pár szóval, meg a töretlen vigyorával, már megint úgy érzem magamat, mint egy élő létra. Túl hosszú lábak, abszurd, mappát szorongató karok, tétlen pálcaujjak..
- Dehogy vannak! - csúszik ki a szájamon a felkiáltás, amit eredetileg ártatlan gondolatnak szántam. Öntudatlanul is a számhoz kapnék, de hirtelen megváltoztatom a mozdulat irányát, így most céltalanul a fülcimpámat csipkedhetem. Sok értelme nincs, viszont sikeresen lesodrom a fülem mögé rejtett ceruzát a földre. Nyilván kismillió darabra törtem a grafitot.
- Ú-úgy értem, nem.. nem egészen értem. És e-e-egyébként is - dadogom szerencsétlenül, és úgy teszek, mintha a ceruzás-ügy meg sem történt volna. Épp elég kellemetlen a helyzet, abban reménykedek, hogy támadóm figyelmét talán elkerülte ez a ballépés. Bár tényleg nem csodálkoznék rajta, amilyen rémisztően meregeti rám a szemeit.. néha megnyalintja kitátott szájából kukucskáló arasznyi, pengeéles szemfogait, s amikor azt hiszi, nem látom, öblös tűzgomolyagokat öklendez a torkából. Félelmetes.
- .. ismerlek téged? - naiv, naiv kérdés.

Teljesen megfeledkezik arról, hogy egy élő emberrel áll szemben, inkább úgy mustrálja a fiút, mintha a piacon a legfrissebb portékát venné szemügyre. Amíg Benjamin egyre jobban kizökken maradék magabiztosságából, addig Aud még jobban elmerül a fiú szemrevételezésében. Pofátlanul alápeckeli alsó ajkát jobb kezének hüvelykujjával, fejét oldalra biccenti, és most hajszál híján ugyanúgy fest, mint anyja, mikor nyaranként Aud és a többi csemete rajtakapják egy fa tanulmányozásán. A fiú habogása süket fülekre talál. A hollóhátas lány baljával kusza fürtjei közé túr, ezzel még csapzottabb összképet adva saját üstökének, majd éleset csettint nyelvével.
- Bingó! - rikkantja szájáról a még mindig töretlen vigyor, és végre leválasztja pásztázó tekintetét Bishopról.
- Tökéletes a tested. - semmi pír, semmi szemérmes kuncogás, ezek a mai fiatalok tényleg teljesen elvadultak. Audrey csak egy halovány fejbiccentést küld a fiú felé, hogy ezzel is nyomatékosítsa mondanivalóját, de zavarnak halvány jele sincs arcvonásain. Pár pillanatig némán mered a fiúra, tekintetét elhomályosítja a meghatottság, elködösült lélektükreiből csak úgy süt a csodálat. Benjamin Bishop valószínűleg tényleg nincs tisztában azzal, hogy tökéletes teste van. Talán még nem is gondolt erre.. De ami még meglepőbb, eddig erre még Audrey sem figyelt fel, de most. Ideális, hosszú lábak, tökéletes méretű kezek, és mintha az ujjakat is védésre teremtették volna.
A fiú kérdése, miszerint ismeri-e őt egyáltalán, csak most hatol át a csodálattól elködösült agyán, bár nem teljesen érti, hogy jön ez ide, vagy ez miért érdekes.
- Nem..? - közli már-már szemrehányóan. Ilyen butaságokkal tölteni az időt, mint ki ismer kit. Ő tudja ki a fiú, ennyi pont elég. Most sokkal fontosabb dologról van szó!
- Bishop, téged örzőnek teremtett az ég! - közli ismét tényszerűen, úgy tűnik ez ma egy ilyen nap. Arcára ismét visszagurul, ugyan valamivel konszolidáltabb formában, a csodálat, és várja a fiú reakcióit.

                    


Az első szökési kísérletem kudarcba fulladt, a másodiknak meg csak nem akar megszületni a terve. Nem tagadom, megrémít a csaj. Hagynám már a fenébe az egész rajzot, a napsütötte lelátókat, csak biztonságban tudhassam tyúkszaros kis életemet.
- Tökéletes a mim?! - azt hiszem, rosszul hallottam. Igen, nyilván nem az hangzott el az előbb, hogy tökéletes a testem, ugyanis ez se nem igaz, se nem.. illő egy leány szájából. Ez-ez-ez.. Mi ez? Valami vicc?
Egyébként miért van az, hogyha én próbálok bókolni egy lánynak, nem tudok kibökni egy árva szót sem, veszettül dadogok, vagy akármi, kész istencsapása vagyok. Bezzeg fordított helyzetben a másik fél még csak el sem pirul. Te jó ég, még egy szende arcpírra sem vagyok érdemes?
Most már aztán tényleg ideje lelépni a bal fenéken, mielőtt rám vetné magát ez az elvetemült sün. Bár az az év vicce lenne, talán még pontot is kapna a házam, amiért sikerült egy lánnyal egyről a kettőre jutnom.

- Őrzőnek - ismétlem a szót, de egyelőre nem tudom, hogy minek is kéne eszembe jutnia róla - Nem kifejezetten vágyom bárminek is az őrzésére, de kösz, kedves tőled - teljesen összezavarodtam. Tehát akkor a tökéletes test nem is ér? Várjunk csak.. ó, hogy az a jó élet, ez a lány a Hollóhát kviddicscsapatának a főnöke! Vagy vezére, kapitánya, mindegy. Kviddics! Kviddics, őrző, test, védés, karok, lábak.. sajnos, összeállt a kép. Nem tudom, hogy most jobb nekem, mint pár perccel ezelőtt, a tudatlanság békés paradicsomában.
- Hát te meg vagy húzatva - csóválom meg a fejemet, és igen, szélesen elmosolyodom. Ez akkora képtelenség, még talán elszálltabb ötlet, mint az iménti dicséret, amivel a testemet illették. Ugyan már, én és a sport.. neeem, nem igazán jövünk ki egymással, és jobb nem bolygatni a dolgokat, melyek egyébként nagyszerűen folynak a maguk medrében.
- Roppantmód örültem a találkozásnak, kedves - ciki, itt a neve jönne, amit teljességgel elfelejtett közölni, ezért inkább egy szaftos műköhögésbe fojtom a mondat végét - Sajna mennem kell, elfoglalt ember vagyok. Vár a heti nagygyűlés a varázslósakk-körben, szóval mindenjótszia!

Második kísérlet a szökésre: villámgyorsan sarkon fordulok, és a mappámba kapaszkodva sietek végig az üléssorok sokaságán, egészen a pálya széléig, ahonnan konkrétan futásnak eredek. Hátha nem olyan gyors a lány, hogy beérje ezeket a tökéletesen hosszú lábakat.

Szinte arcon csapja a tudat, hogy a kék-jelvényes prefektusnak az őrzőről nem rögtön a kviddics jut eszembe.
- Karikák. – böki ki még mindig a fiúra meredve- Karikákat kell őrizned.. – Azért elgondolkozik rajta, hogy erre a részletre miért tért ki; nem ez az első dolog, amit valakinek a kviddicsről tudnia kell. Elmélázva ismét felső ajkához érinti mutatóujját. Ahogy azon töri a fejét, vajon kedvenc sportjának melyik apró részletével ismertesse meg először a fiút, alig tűnik fel neki, hogy a másik ismét menekülni készül. Örültem a találkozásnak, kedves.. Halkan felvihog. Audrey egyáltalán nem veszi észre, hogy a saját neve hiányzik a mondatból. Milyen érdekes ez a srác.. Ideális alkata van kviddicshez, de nem emlékszik rá, hogy valaha seprűn látta volna, sőt Iza sem ejtett el efféle információt. Ráadásul már ötödik óta volt szerencséje nyomon követni Benjamin Bishopot, miért csak most, álmából felriasztva beszél vele először? Nem beszélve arról, hogy..
- Varázslósakk.. – Benjamin olyan gyorsan elszelel, hogy talán még azt a koppanást sem hallja, ahogy háta mögött Audrey álla a földet éri. Ha valamivel teljesen le lehet nyűgözni Aud Violet Turnert, az a varázslósakk. Az értelmesebbik bátyja is űzi e sportot, méghozzá mesterszinten. És ha az egyik bátyja is műveli, főleg, ha Nathan az az egy, akkor szinte biztos, hogy Audrey is megőrül a sportért. Még a köpkövekért is rajongana, ha Tim vagy Nathan egyik délután szóba hozná őket.. Meg is akarta tanulni a szabályokat, csak még nem volt alkalma rá.. Talán idén nyáron? Az ég tudja. De kit is érdekel ez most, hiszen itt suhan el az orra előtt valaki, akit még a varázslósakk-kör nagygyűlésére is meghívtak – akármi legyen is az.
- Váárj! – kiált a fiú után, ezt nem hagyhatja annyiban.
Szerencsétlen Benjamin Bishop bizonyára észre sem veszi, hogy maga alatt vágja a fát. Minden egyes mozdulata ingerli Aud vadászösztönét, mint ahogy a menyét is üldözőbe veszi a pockot, ha az menekülni kezd. Audreynak sem kell sok, szinte észre sem veszi, de már fut is Bishop után, és ahhoz sem kell sok idő, hogy az emberi maki beérje áldozatát. .
- Hé-hé, nyugi! – fut be Ben elé, és két kezével mellkasánál kitámasztva a fiút megpróbálja megállítani. – Van egy ajánlatom számodra.. Te varázslósakkozol? – szól határozottan, majd elbűvölten. Ide-oda pattog a témákban, épp csak átfut a fején egy gondolat, máris a következőt mondja ki.
- Nézd, én felismerem a született tehetségeket, de komolyan.. – vált el hirtelen a varázslósakkról- Milyen egy tipikus Bishop. – vált el végül a kviddicsről is. Végiggondolva Benjamin szavait, és a legutóbbi szökési kísérletét szelíd nevetés gurgulázik fel torkából, de kifeszített kezeit továbbra is rendületlenül Ben mellkasának támasztja.

                    

Még hallom pár méterrel a hátam mögött, amint a kiscsaj megbabonázva elismétli a szót, amit én csak a hasamra csapva löktem elé. Szent egek, ma bármit mondok, azzal valami átkozott pillangó effektust indítok el – úgy sejtem, Japánban mostanra már havazik miattam.
És amikor tényleg azt hiszem, hogy megszabadultam a zaklatómtól, pontosabban mondva már csak három szektor választ el a nézőknek kijelölt ösvénytől, ami visszakanyarog a kastélyig, a lány veszett sólyomként vágja el az utamat – ismét. Számon se tartom már, hanyadszorra.

Futnék még tovább is, de kettő, a méretéhez képest igencsak erős kéz a mellkasomnak támaszkodva kényszerít a fékezésre, és mit van mit tennem? Csak nem öklelhetek fel egy lányt.. vagyis.. talán a lába és az állkapcsa is erőteljesebb, mint ahogy első ránézésre tűnik.
- Ééén én én csak – csak vicceltem! – tényleg elkések!
Hogy az a.. muszáj mindenkinek pont engem kiszúrnia a nagy, szürke tömegből? Nem hiszem, hogy drága húgom bármelyik csatlósa tudna nekem olyasmit ajánlani, amivel megnyerhet magának.. akármit is forgat a fejében velem kapcsolatban. Mégis van egy olyan sanda gyanúm, hogy a kviddiccsel akar összehozni, amit már jó előre heves fejrázással utasítok el. Ez tényleg csak egy rossz vicc lehet.

- Ohó, persze, született tehetség vagyok – feledkezem meg egy pillanatra magamról, és még fel is horkantok a gondolatra. – Elhiheted, nálam gyorsabban senki sem tudja feltépni a müzlisdoboz tetejét. Sőt, még kanalat is hajlítok a puszta akaratommal. – Halálosan komolyan tekintek egy fejjel lejjebb, a lányka szemébe (Merlinre, ő melyik a három lány közül? Pedig tudom a nevét, basszus!), és csak azért nem folytatom az élcelődést, mert nem ismerem a határait. Yotól az ilyenért zsibbasztót kapok, Yvtől talán egy megvető ciccegést, hálótársaim nagy része pedig ennél a pontnál hagynának ott, ahol éppen állok. De ő?
Nagyon is ismerheti a vadon népét, Bishopékat, ha rögtön felismeri és kategorizálja azokat a tipikus viselkedési jegyeket, amin aztán még el is fogja a nevetés. Hát ez roppant kedves, remélem, nem bóknak szánta, mert akkor azt kell mondanom, hogy olyan ügyesen forgatja a szavakat, mint amilyen ügyesen csajozom..
Színpadiasan felsóhajtok, és míg a konokul kitartott kezek a mellkasommal együtt emelkednek és süllyednek, óvatosan körülfogom pókláb-ujjaimmal a csuklókat, és egészen szelíden visszatessékelem őket a gazdájukhoz. Felesleges megint a futással próbálkoznom, a lány gyorsabb nálam, ezt már bizonyította. Rendben, akkor nyugdíjasra veszem a tempót, és megpróbálom hülyének tettetni magam. Nem lesz túl nehéz.
- Na és mi lenne az az ajánlat?