Óriás kandalló

Sean



Valahogy korábban sem voltak számára érzelmi hullámvasutaktól mentesek a találkozások Seannal, s most, hogy egyre többet lóg vele, kerül hozzá közelebb, úgy van rá egyre nagyobb hatással. Hol csak azért, mert megérinti, hol a nyilvánvalóan flörtölési célzattal tett megjegyzéseitől akar kiugrani a szíve, vagy esik nehezére a légzés, a szinte állandó pirulásról nem is beszélve már. Aztán itt van ez a kéken izzó tekintet, amely szintén nem ismeretlen számára, bár így talán még éppen nem nézett rá... esetleg a Fúriánál, amikor megmásíthatatlanul eldöntötte, Shay teljesen defektes. Bár őt ez nem zavarta akkor sem, s most sem igazán, igyekszik nem túlságosan is "shayesen" viselkedni. Most mégis megtette, s a pillanat egy igen hosszú töredékére azt hitte, ez a baj, olyat mondott, tett, amivel elnyerte a mardis unszimpátiáját. Nem tartott komoly megtorlástól, de azt semmilyen formában sem akarja, hogy haragudjon rá. Ha csak kevés is, de van némi fogalma, mire képes a srác, igaz, még a felét sem tudja a dolgoknak. De lesz idejük feltérképezni egymást, persze csak ha Shay nem kap idő előtt szívinfarktust Sean egyik megmoccanásától vagy a mostanihoz hasonló próbálkozásaitól. Kelleni fog Foley-tól vagy Minticz-től az a nyugtató lötty, ha rendesen ki szeretné élvezni a Seannal eltöltött időt.
A pánik egyelőre alaptalan, noha nincs meggyőződve, a feszültség gerjesztés nem volt-e szándékos a másik részéről. Sőt, elnézve az elégedettséget a mardis arcán, majd meglepően gyengéd, még inkább zavarba ejtő simogatását, biztosra veszi, szándékosan hozta rá a frászt. Megállj, Sean, a fagylalt egyszer visszanyal! Csak egy villanásnyi gondolatként suhan át a kellőképpen felspannolt agyon a fenyegetés. Más dolga van most szervének, biztosítania kell, hogy életfunkciói stabilak maradjanak. Van most rájuk hatás gyakorolva rendesen.
Valóban nem került még ilyen helyzetbe, így nem csoda, ha arcát lassan össze lehet téveszteni egy mugli közlekedési lámpával. A dolog pikantériája pedig, hogy Seannal témázgat ilyen intenzíven. Eszébe sem jutott soha, de ha jutott volna sem biztos, hogy el merte volna képzelni, valaha is ilyen hangvételű, jellegű beszélgetést fognak folytatni ők ketten. Mindannak ellenére, mennyire zavarba jött az egésztől, nagyon is tetszik neki ez a fajta diskurzus, mert hát egyébként meg ki mással flörtölne, mint a saját pasijával – csak a tényt kell még ízlelgetni. Neki legalábbis ez az elképzelése egy párkapcsolatról, csak azt nem gondolta, záros időn belül ennyit lazulnak közöttük a dolgok. De ez van, ő pedig próbálkozik ebben partner lenni, noha rendre belepirul az elhangzottakba, tulajdonképpen függetlenül attól, a mardis vagy ő mondja. Az sem segít neki, hogy rendre lelki szemei előtt látja leperegni a szóban felvázolt, vagy csak sejtetett képeket.

A forróbb perceket követően aztán végül az indulás gondolata is felvetődik, pedig Shaynek lett volna még kérdése, de nagyon belemelegedett a korábbi témába, majd a beszélgetés jellege is megváltozott, nem mellesleg pedig csúnyán el is rontotta a játékot a szabályok áthágásával. Talán épp ez a büntetése? Alávaló húzás lenne. Mindenesetre, ha némi késlekedéssel is, de leugrik a párkányról, s most nem szökkenve, csak nyugalmas, vagy inkább óvatos léptekkel indul meg a kanapé irányába. Fogalma sincs a mögötte zajló dolgokról, lévén a tarkójára nem jutott a smaragdszín szemekből. Sean csontjainak hangját hallja, következtetni tud csak, hogy épp összeszedegeti magát az ablakból. Nem is tulajdonít neki jelentőséget igazán, hanem a hümmentésre, amit ezután hallat. Kíváncsi mosollyal fordul meg, arra számítva, valami groteszk pózba belemerevedve találja a srácot, ám ehelyett a metsző kékek rosszindulatú tündöklésével találja szemben magát. Nem tudja mire vélni a dolgot, így szemöldökét kérdőn felvonja, egy pillanatra megremegve az átható pillantástól.
Valahol arra számít, a mardis magához hívja, hogy végre megadja neki, amivel már egy ideje szivatja. Felragyognak a zöldek, de nem moccan, megvárja, valóban így történik-e. Nem. Aprót szusszan, végül a megjegyzésre kimerednek szemeit. Megköszörüli torkát, meglepetése hamar mosolyba torkollik, szíve pedig a kis pihenő után újra gőzerővel kénytelen pumpálni vérét, ám mielőtt még nagyon beleélhetné magát pajzán kis fantazmagóriáiba, Sean jön és kipukkasztja a kis gondolatbuborékot újabb megjegyzésével. Azonban, amit hall, egyáltalán nem szegi Shay kedvét, mosolya kiszélesedik, s a közeledőre villan, ez már valamivel, önbizalommal telibb arckifejezés.
- Hát… akkor nagy szerencsém, hogy nem megijeszteni akarlak, nemde? – vonja fel szemöldökét még gyakorló-kihívón. Széles vigyorral jelzi, ez bizony most tőle jelent találatot, s ennek tudatában fordul sarkon és végre a kanapéra telepszik. Ekkor kapcsol csak, hogy a cipői szokásához híven szerteszét vannak, így némi nyújtózkodásra kényszerül, hogy magához vehesse őket. Gyors mozdulatokkal bujtatja bele lábait, de hiába a sietség, Sean beelőzi, s mire összeszedi a földre dobott cuccait is, a mardis már indulásra készen várakozik rá, és közli, nem kell bemenniük a konyhára. Pech, ő bizony éhes, de nem csügged.
- Akkor a saját készleteimhez kell nyúlnom… - rántja meg vállát, nem ejti kétségbe, van elég nyalánksága felhalmozva a ládája rejtekében. Igaz, azokat a bevetések, DS edzések esetére hozta, de most lehet szükségállapot.
- Izgulsz? – kérdezi kaján vigyorral, ő bizony izgul egy kicsit, de csak a helyzet furcsasága miatt, nem mert bármitől tartana. A választ már sejti persze, nyilván egy határozott nem lesz. Ahogyan ellép Sean mellett, hasonlóan hozzá, pálcátlan kezéhez ér, talán egy elbaltázott próbálkozás arra, hogy megfogja a kezét, de idő közben kapcsolt, hogy a mardis nem olyan fajta, de az is meglehet, így akarta. Mivel nem tart attól, a srác meggondolta volna magát, azzal a kezével nyúl a kilincsért, könnyed, vidám léptekkel lép ki aztán az ajtón, jól eső szusszanással fogadva a folyosó enyhülést hozó hűvösségét. – Erre megyünk! – int fejével a megfelelő irányba, bár ezzel még lehet a másik is tisztában van. Nem tehet róla, kicsit izgatott, még ő maga sem tudja, hogyan fog cselekedni azon a bizonyos folyosón, ettől kimondottan izgalmas számára ez a séta. Ennek köszönhetően az úton hol csöndben van, hol pedig csacsog, valami számára fontosnak gondolt vagy izgalmas dologról.

[= Shay =]

= Shay =

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

A rövidke monológ, a totális ellentámadásnak szánt szavak bőségesen utat nyertek maguknak. Mint amikor egy tábornok megindul a lovassággal, és nem törődve semmivel kaszabolja át magát az ellenséges vonalakon… akárcsak egy fejsze az emberi testrészeken. Na, ezek a védvonalak gyakorlatilag Shay szívénél helyezkedhettek el. Ezek voltak az izomhúrok, amik miatt vert, dobogott a szerv. Amint elhangzottak a szavak, olyan mennyiségű vér tódult a Kedveske arcába, hogy meg sem lehetett különböztetni egy nagy piros pacától. Szerencse, hogy szép hosszú hajkorona ékeskedett a feje búbján… így még emberi vonalakat öltött, ha szín kavalkáddal is. Ellenkező esetben, ha szegény kopasz volna, akkor most bizonyosan valamiféle pokolból szalasztott ördögformát képviselne. Persze a fejéről lemaradó szarvak fel sem tűnnének a népeknek, tekintve, a vörös szín úgyis mindent elfed rajta. Már-már kisugárzik belőle, és auraként veszi körül, amikor találkozunk. Így van ez rendjén, elvégre inkább legyen vörös, sem, mint zöld, barna és sárga. Belegondolván a színébe, talán még ruha sem kellene rá, meglehet, az alatt is színváltóba fordult szegény. A testfestés egy efféle váltáshoz képest gyermeki kifestő csupán.
Szívdobbanás.
Még egy.
Kellett pár hozzá, hogy felocsúdjon, de azért csak sikerült neki… legalábbis akkor, amikor közöltem vele, hogy a sötétség, mint olyan, nem gerjeszt a beleimben semmiféle kitóduló folyamatokat… már egészen kicsi korom óta. Cedrah nevelése aztán pláne betette a kaput ezeknek a gyermekies félelmeknek. A sötétség jó barát, amíg nem látok másokat, addig ők sem láthatnak engem, ez pedig helyzeti előnyhöz juttathat. A félelem pedig, mint olyan, kiveszett belőlem. Ugyan mitől kellene fosnom ebben a retkes kis világban, ahol a seggnyalóké a hatalom, és a hülyék rabszolgája a szerencse kovácsa is. Egy olyan világban, amely a hazugságok kártyavárán épülget, és egy apró kis fingás is képes romba dönteni az egészet. Nem, a félelem bugyrai megszűntek létezni, akár szar ügy, akár nem… egy ideje már nem érzem. Olykor meg-megfordult a fejemben az efféle, sőt általánosságban véve az érzések elveszítésének okán, ember vagyok-e még. De ez a nőszemély tartotta bennem, hogy igen, az vagyok… azokkal, akik megérdemlik. A többiek pedig élvezzék csak az állat társaságát, meg persze marásait.
- Szerencséd biza’!
A hangsúly továbbra is gúnyosan huncut maradt, meg persze titokzatosan vérfagyasztó. Azt nem ecseteltem neki, mit kapna érte, ha esetleg meg szeretne rémiszteni. Egyrészt, lehetetlen helyzetbe sodorná magát… másodsorban, elég híres vagyok róla, hogy először ütök, aztán kérdezek. Ebbe egyszer bele is szaladt. Jobban mondva egy ajtóba, amit rárúgtam szegényre még annakidején.
Szavak.
Készletek.
Bélpoklosság.
Ahogyan hallgattam, nem igazán kellett félteni a nőszemélyt étel terén… jó adag élelmiszer ellátmányt halmozhatott fel magának a ládájában. Ahogyan kimondta, a kékek szépen lassan vándoroltak rajta végig újfent, ma este már sokadszor. Bár most nem abból a célból, mint eleddig. Nem látszott rajta, hogy annyit zabbantana, mint három disznó egyszerre. Elmondása szerint pedig mégis megeszi a maga kis adagját. Halovány mosollyal konstatáltam, hogy a barátnői mennyire utálhatják azért, mert habzsol, de nem hízik. Tipikus női vészforgatókönyv, meg persze irigység.

Indulás.
Érintés.
A kérdésre nem válaszoltam azonnal, hagytam, hogy ellépve mellettem megérintse a balomat… azt az érdes, varos kézfejet, amit állandóan afféle kabalaként piszkálgat. Ahogyan az ajtó kinyílt, intettem a pálcámmal egyet. A poggyászom szépen lassan kezdett úszni a levegőben, egyenesen utánam, akárha láthatatlan láncokkal tépném magammal. A folyosón csend honolt, a felháborodott háztársak valószínűleg beletörődtek a megmásíthatatlan – és teszem hozzá gyorsan, kurva rémes, meggondolatlan – döntésbe, és megindultak újdonsült házaik felé, ahol majd szopni fognak eleget. Én is így tettem, csak éppen magánkalauzzal az oldalamon, és annak a tudatában, hogy én bizony lefojtok mindenkit, aki szórakozni mer majd.
Léptek.
Alig pár lépést követően fordítottam felé a fejem, pofámat természetesen most is a tipikus Blaines maszk fedte.
- A kérdésedből ítélve te igen.
Naná, hogy izgul, le sem tagadhatná. Még akkor sem, ha próbálja leplezni a beszélgetési kezdeményezésével, a mosolyával.
- Nyugalom, nem fallak fel…
A kijelentés szinte színtelen volt, és egysíkú… ellenben az utolsó szavacskával, amibe jutott bőven titokzatosság.
- … egyszerre.
Előre fordítottam a tekintetem, a haladási irányba... mintha a folyosót kémlelném, merre is járhatunk. Veszett módon érdektelen voltam e tekintetben, de jó volt kicsit szívni a vérét. Akkor is, ha a szívroham kerülgette. Mellettem majd megedződik, ez egészen bizonyos.
Mosoly.
Csend.
Mélységes.

Seth

Kintről közeledő léptek zaja hallatszik. Reménykedtem, hogy nem szándékozik benyitni a helyiségbe, csak egyszerűen tovább megy, én pedig folytathatom tovább a munkát. Nem volt szerencsém. Pontosabban inkább őt hagyta el Fortuna ezen a bizonyos késő délutánon.
Nem változtattam a testhelyzetemen, még mindig a kandallóval szemben ültem a tőlem megszokott egyenes tartással. A pennát, amivel addig az előttem lévő lapra írtam a szó utolsó betűjének befejezése után óvatosan az asztalra helyeztem, majd ugyanazzal a kezemmel felemeltem azt a tárgyat, mely a papírommal párhuzamosan hevert az asztalon: a pálcámat.
A léptek hirtelen abbamaradtak és helyettük a csendet a kilincs lenyomódásának- és a régi juharfaajtó nyikorgásának hangja törte meg.
- Hé, Adam! A csajod üzeni, hogy ha jót akarsz magadnak… - Szólalt meg egy számomra ismeretlen fiú mély orgánummal, miközben szinte berontott a szobába. Ezzel sikerült bekerülnie a perifériás látóterembe. A szava valószínűleg az őt fogadó látványtól akadt el és itt nem a legújabb fehérarany nyakláncomra célzok, amit gyémánt berakás díszít.
- Itt meg mi a franc történt?! – Csattant fel miután végre fel tudta dolgozni a látottakat. Hihetetlen, de már ilyen rövid idő alatt is idegesítővé vált a társasága számomra. Szívesen megosztottam volna vele pár tényt a kopogás fontosságáról, a köszönés jelentőségéről vagy éppen a nyílászáró rendeltetésszerű használatáról, de nem volt türelmem, hogy rögtönzött illemtan órát tartsak. Csak felemeltem a bal kezemet és felé irányítottam a pálca hegyét.
- Dormito – Mondtam ki a már jól begyakorolt bűbájt unott hangom anélkül, hogy tekintetemet ténylegesen a fiúra szegeztem volna. A betolakodó ez után még két lépést tett előre, miközben az egyensúlyáért küzdött, majd elterült a földön. Elég jól megtermett egyed volt, ezért a puffanás hangosra sikerült. A nyitott ajtón keresztül talán még kintről is lehetett hallani.
A pálcával az ajtó felé intettem, ami szép lassan elkezdett bezáródni. Már így is épp elég hűvös levegőt sikerült beengednie ilyen rövid idő alatt is.
Helyreállt a helyiség tökéletes nyugalma. Ismét kezembe vettem az író eszközt és folytattam az előbb félbehagyott utolsó bekezdést a házi dolgozatomon. Így már csak a penna sercegése, a kandalló tüzének halk ropogása és néha egy-egy szusszanás töltötte be a szobát. Milyen békés környezet!
Előttem pár centivel két másik dolgozat lebegett, amelyek ötletadóként szolgáltak a saját verziómhoz. A művek gazdái, két hollóhátas lány a kandalló előtti párnákon hevertek kezükben pennával, mellettük kinyitott könyvekkel és két tintatartóval. Az ablak előtt a földön egy oroszlán címerrel díszített talárban egy negyedéves fiú feküdt. Eredetileg a párkányon ült, de a bűbáj elmondása után egy szinttel lejjebb csúszott. Egy hosszú szőke hajú szintén griffendéles leányzó pont az ajtó mellett terült el. Csodálom, hogy az előbbi érkező nem vágta fejbe. Olyan idilli kép volt!
Eredetileg azért kerestem fel ezt a helyet, mert nyugalomra vágytam a beadandó megírásához. Úgy véltem, Merlin jelet küldött, mikor megpillantottam a két kék taláros évfolyamtársamat, akik szintén a sajátjukon dolgoztak. Végül úgy döntöttem, időt és energiát spórolok, ha az ő agyszüleményükből merítek ihletet, ezért álomba ringattam őket és az ablakban ülő harmadik személyt is. A maradék kettő elkábítását pedig a nyugalom fenntartása érdekében kellett kiviteleznem, amit az érkezésükkel zavartak meg.
Már csak két mondat maradt, mikor újabb lépésekre lettem figyelmes. Egy nagy sóhaj, majd megismételtem a tíz perccel előbbi mozdulatsort és vártam a nyílászáró kitárulását.