Qcross professzor szobája

   Az irodát és a hálószobát a legendás hírű, ám Európában kevésbé elterjedt Mongol Álszoba-bűbáj védelmezi, melynek feltörése nem kis feladat. Bárki beléphet ám nem biztos, hogy azt kapja, amire vágyik. A bűbáj értékrendje az alkotóéhoz idomul, így ha az alkotó nincs jelen, a helyiség akkor is meg tudja határozni, hogy melyik oldalát mutassa.

   Hogyha a szoba „rossznak” vél, csak szükség tárgyakat látsz bent. Kopott íróasztalt, kandallót, egy szerény könyvespolcot kettő-három könyvvel és a hálóban is csak egy ósdi ágyat és egy rozoga szekrényt. Ebben a helyzetben minden tele van összegyűrt papírdarabokkal, melyeken jegyzetek és számítások százai vannak. A bal sarokban, az ajtó mellett egy ezüst kalitka foglal helyet általában lakójával - egy féllábú bagollyal - együtt. Ha a behatoló valamit keres, nehezen fogja megtalálni ebben a szobában.

   Azonban, ha a hely „jónak” ítél, feltárja előtted igazi arcát. Nagy poros szőnyeg köszönt rajta egy kicsi, de elég elegáns asztallal a közepén. Az asztal előtt kettő kisebb, csinos fotel helyezkedik el, mögötte - Qcross professzor helyén - pedig egy agyonszabdalt és portól roskadó nagyobb fotel, ami mégis egyfajta kényelmet sugároz.
A kandallópárkánya tele van furcsábbnál furcsa tárgyakkal, amíg egyfolytában mozgásban vannak, de semmiképp sem emlékeztetnek gyanúszkópra. A hátsó fal – amin az ajtó a hálóba vezet - majd' leszakad a könyvektől, melyeket látszólag már mind jó párszor elolvastak. A kupleráj így is elég szemet szúró, sőt így talán még nagyobb. A kalitka teljes változás nélkül áll a helyén és lakója megbámulja az érkezőket, azonban mögötte egy hatalmas vitrin foglal helyet, ami tele van porosodó palackokkal. Látszik rajtuk, hogy tulajuk ritkán fogyasztja tartalmukat.
A hálórész jobban emlékeztet az álcázott formára attól eltekintve, hogy minden tele van könyvekkel. Az ember fejében az is megfordulhat, hogy a szekrényben a ruhák helyett is könyvek vannak, de amint meglátja a furcsábbnál furcsább ruhadarabokat, elveti az ötletet. Az ágy hatalmas, de ez is tele van foltokkal.

Az óra befejeződött és a diákok elkezdtek kivándorolni a teremből. A szemem a fekete hajú fiún maradt, akinél a furcsa galleonok voltak. Érdekes volt a kiállása, amolyan tipikus kis szerencsétlenkét sugallt, de ennek ellenére teljesen mást sejtetett a tekintete. Érdekes. Pontosan tudja, mi folyik itt és Ő már oldalt választott. Vajon melyiket? Miért vannak nála Próteusz-bűbájjal ellátott galleonok? Barát vagy ellenség?
Fölösleges süket fejtegetésekbe bonyolódnom most. Csak tizenöt percem van a következő órámig és addig is szeretnék ennek az egésznek a végére járni. Ha abból indulnék ki, hogy a fiú Griffendéles, szinte majdnem biztos, hogy velünk van, de hát emellett ott a tény Vikitriáról is, no meg a vörös házban sosem volt mindenki szent, maximum bátor.

Tekintetünk össze találkozik. Elég furcsán néz rám, ámbár én sem nézhetek rá különbül. Néma intéssel jelzem, hogy jöjjön utánam. A zajos folyosón a diákok furcsa pillantásokat dobnak felénk. Vagy rólam gondolnak rosszat, vagy a fiúról. Egyáltalán mit gondolhatnak rólam a kis tizenévesek? Vajon azt hiszik, hogy én is az alkaromon viselem a sötétjegyet? Ez végül is csak az oktalanok fejében fordulhat meg, elvégre egy rendes Halálfaló nem mutatkozna mugliruhában a Roxfortban, pláne nem tanárként. De hát ez az én „tüntetésem”, amit vagy felfognak, vagy nem.
A fiúval némán haladunk át a még mindig zajos folyosókon. Nem szól semmit és én sem hozzá, majd a szobában mindent elintézünk. Ha Mirolék alkalmazhatnak Cruciatust a diákokon, nekem is szabad. No, nem mintha szeretnék. A szobám majd úgy is elárulja hogyan álljak hozzá a kis griffendéleshez.
A girbegurba útvonal végére értünk. Miért is nem lehet közelebb a szobám a tanteremhez? A kollegák meg még csodálkoznak, hogy kések, mert persze az Ő rezidenciájuk majdnem egybe van a termükkel. Pálcámmal hármat koppintok ajtómon, melyen nincsen kilincs. Ezekben az időkben elég fontos a biztonság, pláne, ha a varázsló fia képes mugli ruhában mutatkozni.
Nagy kő esik le szívemről, amikor a szoba nem változik át, ahogy belép a fiú. Tehát megbízható, de még mindig kérdéses, hogy mire kellenek neki a hamis galleonok.

Lélegzetem elakad, amikor a fiú bemutatkozik, és újabb kő esik le a szívemről. Longbottom. Hihetetlen! Ismerem a nevet, hallottam a szüleiről, és ha igazak a szóbeszédek a Rendben, ez a fiú is ott volt tavalyelőtt a Minisztériumban. Tehát Ő is Potterrel és így a Renddel van. Remek, nagyszerű, csodálatos! A galleonok bizonyára összefüggnek mindezzel. Viszont egy kérdés fent marad: ki készítette őket?. Láttam az órámon, hogy mire képes ez a fiú és majdnem biztos vagyok benne, hogy nem tudja megcsinálni a Prométheusz-bűbájt.

- Nos kedves Neville, nagyon örülök, hogy megismerhetlek. – kezdem a beszélgetést egy biztató mosollyal megküldve. Talán leesik neki, hogy az Ő oldalán állok. - Lenne pár kérdésem a galleonjaidról: mire kellenek? Ki csinálta őket? Tudok-e segíteni valamit? az utolsó kérdés után egy kacsintást is küldök felé, hogy biztosan vegye a lapot. Most vagy bolondnak néz, vagy el kezd megbízni bennem… Remélem az utóbbi.

   Neville ritkán kerül bajba, általában szereti kerülni a veszélyes kimenetelű helyzeteket, még ha előző évei alapján nem is mindenki állítana róla ilyesmit. Ő mindig az a fiú volt, aki csak ott volt, ahol ott szeretett volna, lenni, és ha néha úgy hozta a sors, hogy a legjobb barátai kedvéért veszélybe kell sodornia magát, bizony akkor meg kellett kóstolnia az ízét, így alakult, hogy elment Harryékkel a minisztériumba, meg, hogy most itt baktat a professzor mögött, zsebében több tucatnyi megbűvölt, hamis galleonnal. A nagyobb jó érdekében meg kell tennie, ha nem próbálja, nem is tudhatja. A DS számít rá. És Luna is.
   A griffendélest nagy ritkán hívják tanári irodába, így nemigen tudja, milyenek is azok. Eddig McGalagony professzor irodájában járt, még ötödikben, a pályaválasztási tanácsadásnál, aztán meg ott van Bimba professzor magánlakosztálya, amit csak jó szándékkal nevezne lakhatónak, és biztonságosnak, na meg Hagridról sem szabad megfeledkezni, kinek házában már nagyon sokan megfordultak. Ám a bonyolult nevű tanerő irodája egészen más volt, a szigorú McGalagonyétól. Inkább a gyógynövénytan tanárnő rezidenciájának berendezését idézte. Kicsit nehezére esett bevallani, de Neville otthonosnak érezte az irodát. Úgy gondolta, hogy ha egyszer talán tanár lenne, ő is hasonlóan rendezné be, csak kicsit kevesebb könyvvel, és több növénnyel. Meg valami menőbb székkel.
   Ettől eltekintve a professzor szobája egészen szokványos volt. Mint egy sima iroda, amit ugyanúgy rendeztek be, mint amilyen az otthoni berendezés lehet. Azért a sarokban lévő kalitkán pár percre elidőzött tekintete, s csak aztán nézett a férfira.
   Nem vesztegeti az időt, hiszen pár perc múlva neki is kezdődik az újabb órája. Nem lehet mindig olyan jó dolga, hogy minden második órája lyukas. Azért a hetedéveseknek sem olyan jó ám.
   Miután bemutatkozik, nem figyel a professzorra, Neville sosem volt az a fajta fiú, akit érdekel, hogy mit szólnak a nevéhez, hogy fogadják, vagy, hogy bánnak vele, miután megtudják, ki is ő valójában. Ő egyszerűen sosem volt büszke aranyvérű származására. Igaz, sosem szégyellte, de neki nem számít semmit sem a vér, sőt, ha lehetne, ő ezt az egész arany- vagy sárvér baromságot eltörölné. Hiszen minden baj, ezzel a problémával kezdődött, azért tart ott a varázsvilág, ahol.
   
   Miután a férfi választ ad kérdésére, Nev csak bólint, jelezvén, hogy viszont, vagy… valami hasonló. Nem bízik a tanárban, pedig az mosolyog, kedves, mugli ruhában jár, ami azért jelent valamit, és úgy tűnik, ugyanolyan szerencsétlen, mint ő. A sors nem szerethet mindenkit, s úgy tűnik Mr.Qcross ezt ugyanúgy átérzi, mint Neville. Ám miután kérdezősködni kezd a galleonokról, a griffendéles felvonja szemöldökét, s pár percig csak hüledezik, persze belül, nehogy már a professzor azt higgye, hogy leesett az álla, pedig ja. Fogalma sincs, honnan tudja, hogy azok nem valódi galleonok. Még a bátorító kacsingatás sem jön át Neville-nek. Gyanús neki ez az egész, ha nem tudná, hogy nem így van, azt hinné Hermione Granger küldte rá a tanárt, hogy kényszeredetten bár, de segítse az ők lázadását, de ez eleve hülyeség, mert Hermione nem tud semmiről. El is hessegeti a gondolatot, inkább összeszedi magát, és válaszol.
- A galleonok egyfajta kapcsolattartást szolgáltak… eddig. – válaszol, végülis elmondva az igazat, mert hát ezért jött, és úgy gondolja, mindenki megérdemel egy esélyt, így a professzor is. Ha majd visszaél az információval, Neville tudni fogja, hogy kár volt ily korán megbízni benne, most viszont jobb inkább a rábízott feladattal foglalkozni. – Az, hogy ki csinálta őket, mindegy. Már nincs itt, és éppen ezért lenne szükségünk magára. – von vállat, arca kissé elpirul. – Szeretnénk, ha segítene levenni a bűbájt a galleonokról. – Zsebébe túr, amiben a hamis érmék vannak, és tenyerébe vesz egyet, majd kettejük között széttárva ujjait, mutatja meg a professzornak. – Látja… nem igazi, csak másolat. – mutat ujjával a pénzérme szélére, ahol még a legutóbbi üzenet volt olvasható: „Kellemes szünidőt mindenkinek. A remény még él.”. – Sajnos olyanok is kaptak belőle, akik ma már nem érdemlik meg a bizalmat, így szeretnénk, ha a régi galleonokra tett bűbáj megszűnne, viszont… - kis szünet, mert elfogyott a levegő - … szükségünk lenne újakra is, mert jöttek új tagok is. – fejezi be, de neki még kicsit zavaros. Mármint, úgy gondolja, a professzor nem értheti, mert nem tud a DS-ről, így egy perc hallgatás után folytatja.
- Mi egy diákokból alakult társaság vagyunk, Dumbledore Serege. Harryék alapították, tavaly, hogy új varázslatokat tanulhassunk meg, melyeket aztán a halálfalókkal szemben használhatunk.- tekintete a férfi alkarjára kúszik, mintha a halálfalók elhíresült ismertetőjelét, a sötét jegyet keresné.  – Ezeken az érméken keresztül értesítettük egymást a következő találkozókról. – úgy gondolja nem szükséges az értesítés módját magyaráznia, mert ha a Prométheusz bűbájt felismerte, akkor ezt is fel fogja. – Remélem, tud nekünk segíteni. – nyel egyet, és tekintetét ismét a professzorra fordítja. Nem tud mást tenni, csak várni, és remélni, hogy a megfelelő személyhez fordult.

Nem tagadom, a fiú szavai döbbenetet keltettek bennem, bár titkon reméltem, hogy valami ilyesmiről van szó. Tehát a Roxfort diákjaiban még mindig él az a tűz, ami a mi időnkben, hiába áll már az iskola Tudjukki irányítása alatt. A fiú arckifejezése azt jelzi, hogy bizalmatlan velem szemben, akkor pedig miért mond el ennyi mindent? Vagy csak félre akar vezetni? De hiszen a szavai őszintének tűnnek… Nem találom a logikát, de igazából nem is kell nagyon keressem. A srác a Griffendélbe jár nem pedig a Hollóhátba.

Mikor befejezte mondandóját nem válaszoltam egyből, helyette az iroda ajtajához léptem. Nem hiszem, hogy hallgatóznának, de ilyen beszélgetéseknél fő a biztonság. Hármat koppintottam pálcámmal az ajtóra. Kovácsoltvas rácsok kúsztak fel minden irányból, valami bizarr fémnövény látványát keltve, majd középen, ahol összeértek meg is álltak. Majd még tökéletesítenem kell a biztonsági rendszerem. Lehet, paranoiás vagyok, de mint már mondtam jobb az elővigyázatosság, tehát pálcámmal az ablakok felé intettem, amiken a függönyök azonnal behúzták magukat. Jöhetett a kandalló, melyen szintén egy függöny húzta össze magát. Tökéletes.

Nem hiszem, hogy ezzel is elértem volna Neville bizalmát. Talán, ha egy poénnal oldanám a feszültséget segítene! Sőt a nevetéssel egy beszélgetést előrébb lehet gördíteni. Arcomat a szokásos tárgyilagos kifejezésről rettentő komolyra váltottam és masszívan a fiú szemébe néztem.
- És most meg foglak kínozni. – nenenene! Elröhögöm! Elröhögtem. A srác arckifejezéséből ítélve nem vette poénnak. Miért van ez mindig, ha én viccelődni akarok?

Na, jó térjünk a tárgyra. Beültem szakadt fotelembe és elkezdtem szavakba önteni gondolataimat.
- A Prométheusz-bűbáj lényege, hogy másolatokat készít az eredeti, elbűvölt tárgyról. Ha az eredetin valami változás van a másolatok is rögtön hozzá igazodnak, bárhol legyenek is. – jéé, milyen hülyén gesztikulálok a kezemmel. Na, izé. – A bűbájt csak akkor lehet megszüntetni, ha meg van az eredeti galleon. Tehát: Megvan az eredeti galleon? - Ahogy feltettem a kérdést egy újabb kérdés jött. Egy elég izgalmas kérdés. - Vagy esetleg Harry Potter birtokában van? – Elvégre logikus, ha a Kis Túlélőnél lenne, Neville azt mondta, hogy Ő alapította a „szervezetüket”.
- Ha nála lenne az szerencsés fordulat nemde bár? Elvégre nem hiszem, hogy bármerre is jár a galleonjára írogat. Ez azt jelenti, hogy elég, ha teljesen új galleonokat csinálunk és a –mellesleg nagyon szépen kidolgozott – bűbájt nem kell levenni a régiekről. – Remélem nem beszéltem túl sokat, vagy túl gyorsan, de sietnem kell, hiszen hamarosan becsöngetnek mindkettőnknek.

   Neville szeme sarkából figyeli, ahogyan az ajtóra különös cuccos tekergőzik. Nem, nem fordul hátra, sokkal bölcsebb ő annál. Tisztában van vele, hogy ha megtenné, elveszne nyugalma, és most legkevésbé szeretne kiborulni. Nem, nem tenne jót.
   A függönyök összehúzódásának hangjára kicsit megrezdül, s mikor a kandallót is lezárja a professzor, Nev nyel egy hatalmasat, arca egészen elsápadt, s lelki szemei előtt rengeteg kép peregtt le, mind kínzásokról, és vallatásokról számolt be. De hisz ő elmondott mindent a tanárnak, megbízott benne, alaptalanul, és megtette az első lépést. Hát akkor mitől tart? Nem lesz itt kínzás, sem vallatás, hiszen nincs mit kiszedni a fiúból.
   Ez némiképp nyugtató.
   Ha lehet, mégjobban elsápad, és egész testében megmerevedik, mikor Mr. Qcross azt mondja… amit mond. Még szerencse, hogy a tanerő gyorsan el is neveti, s a fiú biztos lehet benne, hogy szavai nem rejtettek komoly szándékot. Nagy levegőt vesz, és arcán bosszús kifejezéssel telepszik le az asztallal szembeni székre.
- Nagyon vicces. – mormogja, de csak úgy, hogy a professzor ne hallja. Nem szeretne szemtelennek, vagy tiszteletlennek tűnni, hiszen most azért van itt, hogy szívességet kéjen a férfitól, nem lenne jó, ha most mindent elszúrna. Mennyivel jobb lett volna, ha Ginny csinálja helyette a dolgot! Ő sokkal talpraesettebb, ő nem fél mindentől.
   Csendben hallgatja végig a férfi szavait, melyek részben tartalmaznak újdonságokat is. Mikor az eredeti galleont említi, Neville szemei elkerekednek, s kezei ökölbe szorulnak ölében. Fogalma sincs, hol lehetnek az eredeti galleonok, valószínűleg Hermionénál, vagy Harrynél, de nem tudhatja biztosan, igazság szerint eszébe sem jutott ilyenek után érdeklődni, hisz sosem volt fontos. Hogy lehettek ilyen ostobák?!
- Nem tudom, kinél lehet az eredeti. – válaszol csendesen, és kerüli a professzor tekintetét, inkább az egyszínű falakra mered. Szerencsére a férfi nem hagyja túl sokáig gondolataiba mélyedni, előáll a megoldással, ami tulajdonképpen tökéletesen meg is felel, Neville-nek. Arca egy pillanat alatt derül fel, és kúszik halvány mosoly, az imént még komor ajkak közé.
- Igen, ez jó. – mondja, némiképp élénkebben. – Csináljunk új galleonokat! – a zsebébe túr, mármint abba, ahol az eredeti pénzek vannak, és előránt párat. – Ööö… van nálam pár eredeti. – nyújtja tanácstalanul a tanár felé őket, az asztal fölött, és kérdő tekintettel mered a férfira. Nem igazán tudja, mi is következik, vagy hogy neki most mit is kéne csinálnia. Lehet, hogy elhamarkodja a dolgokat, de szeretne már minél hamarabb túlesni ezeken a dolgokon.
   Vagy csak neki olyan kínos ez az egész?

  Nem is ment ez az egész olyan nehezen. Úgy látszik, sikerült a fiú bizalmába férkőzzek, ami tökéletes. Nem meg lepő, hogy a diákok is ellenállást szerveznek az új rendszerrel szemben, de legalább tudok nekik segíteni. Ha elérkezik a végső küzdelem nincs kizárva, hogy az gyermekek vérébe is fog kerülni, de így hogy legalább csinálnak valami szerveződés félét több esélyük van a túlélésre, nekünk pedig védenünk kell Őket, ahogyan csak lehet. Az Ő kezükben van a jövő, s ha a Potter gyereknek nem is sikerül legyőznie Tudjukkit, talán ezek közül a gyerekek közül fog kiválni az, aki leszámol vele. Tekintetem a félig elszánt fiúra vándorol. Griffendéles, pedig eléggé esetlennek tűnik. A Süveg mágiája igen ősi, nem szokott tévedni és abból ítélve, ahogyan Mr. Longbottom szervezi az ellenállást most sem tévedett. Azt hiszem, hosszan ki fogom faggatni Travist a témáról.

   A dolog mindenképpen előre halad, amikor Neville felém nyújtja a megmaradt pénzérméket, de úgy látszik nem nagyon értette, amit magyaráztam neki. Mindenesetre nem lenne túl jó ötlet így év elején lerombolnom az önbizalmát, így kétséggel átveszem a galleonokat. Megint érzem. A mágikus lehűtés másoknak nem lehet ennyire árulkodó jel, de a Zwart Moonon az embernek az ilyen bűbájok mindennapossá válnak. Ügyesen sikerült, bárki is csinálta mégis látszik rajta, hogy első kísérlet. A lényegen nem változtat, csinálok nekik egy új galleon sorozatot és remélhetőleg olyat, ami kevésbé leleplező. Mondjuk, nem félek, a kastélyban járkáló halálfalók nem éppen a mágiaterén lévő szakértelemről és műveltségről tesznek tanúbizonyságot. Habár el kell ismernem Swan rendkívül ügyesen bűvöli a körmét, egek, ha nem lenne a rossz oldalon, egy éjszakára jó lenne.

   Égzengés és földindulás. Egek még újra meg kell, szokjam ezt a hangot, becsengettek. Diákkoromban már annyira vártam, hogy bemehessek órára és magamba szívhassam a tudást, most így az első pár óra után inkább hanyagolnám. Vissza a jelenbe.
– Most elég sok dolgom van – miért mindig mentegetőzni kezdek? Most egyáltalán nincsen szükség rá. Meg kell tanulnom hogyan is viselkedjek… és hogy fejezzem be a mondataimat időben. - Legkésőbb holnapután estére igyekszem megcsinálni. –. Valami nem kerek. Gyanús lesz, hogyha csak tök véletlenül éjjel egy diákot fogadok magamnál. Sem politikai, sem pedig szexuális megbélyegzés szemszögéből nem előnyös.
- Ha kérdezik „colos kákalagszagú dzsuszlizabáló kreténnek” neveztél és büntetőmunkára jössz hozzám. – Nem ezt a nevet kellett volna mondanom. Azok a Merlinszégyene diáktársaim így hívtak. Pedig csak egyszer ettem dzsuszlit és tényleg véletlenül. - Holnapután este nyolckor várlak itt! – azzal egy pálcaintéssel kinyitottam az ajtót és én is felkaptam az irataimat, hogy órára induljak. Érdekes.

   Ölében fekvő ujjait tördelve pillant fel a professzorra, s mikor úgy érzi kell, márpedig kell, akkor lelkesen bólogat. Nem igazán szólal meg, leginkább csak figyel, és hagyja, had peregjenek az események maguktól, ahogyan az szokás, az ő szerencsétlen közbeavatkozása nélkül. Mert ezt már jól megtanulta. Bármibe is kezd bele, oda követi a híres balszerencséje is. Nem csoda, hogy kevesen akarnak barátkozni vele, hiszen már tudják, mitől kell tartaniuk. Nem csoda, hogy a lányok is elkerülik…
   A csengetést örömmel fogadja, még ha füleinek a hét év kastélyban töltött idő ellenére is, kissé fájó hangot hallat. Végre szabadulhat, mehet megkeresni Ginnyt és elújságolni neki a jó híreket. Mert ezek határozottan jó hírek, a bűbájtan professzor, akinek a nevét még mindig nem sikerült az emlékezetébe vésnie, új érmeket készít nekik, és csak, és kizárólag nekik. Álmában sem remélt volna ilyen, vagy hasonló eredményt, így természetesen most roppant büszke magára, még ha kimutatni fél is, a tanár előtt.
- Rendben. - bólint, s közben mosolyog a furfangos néven, bár nem igazán tudja, mennyire veheti komolyan a szavakat. Mindegy, ezen majd máskor elmélkedik, most inkább mennie kéne, nem szeretné még jobban feltartani a professzort, pláne azok után, hogy nem is kis szívességet kért, s kapott tőle.
   Táskáját esetlenül, lassan, vigyázva, hogy tartalma ne boruljon a padlóra, emeli vállára, s félszegen feláll. Félig megfordul, s megkönnyebbülten látja a nyitott ajtót. Azért kicsit végig benne volt az a szorongás, mely leginkább a bezártságnak volt betudható. Nem szívesen tartózkodik idegenekkel, kettesben, zárt ajtók mögött. Főleg, hogy nincs olyan jó emberismerő, hogy megítélhesse a másik fél megbízhatóságát. Valószínűleg a bűbájtan oktatóval is így járt, ám a megismerkedésre még elég idő van.
- Itt leszek, és... köszönöm. – próbál egy kedves vigyort előcsalni, kisebb nagyobb sikerrel, majd hátat fordít a professzornak, és halk csörgés kíséretében kisétál az irodából.

Köszönöm  a játékot! *-*