Szélvédett zug

Draco Malfoy pennájából

A Nyugati szárny tornyai közt borzalmasan nagy a huzat. Ez itt egy olyan kilátópont, olyasmi, mint egy ablakfülke, csak ablakok nélkül, de még így is nagyjából védve van a környezeti hatásoktól. Nem zúg át a szél a köveken, szinte meleg van, bár lehet, hogy egy eltévedt időjárásbűbájnak köszönhetően. Kellemes innen ücsörögve nézelődni, tanulni, ha az embernek nincs kedve a zsúfolt könyvtárhoz vagy a zajos klubhelyiséghez.

[Szélvédett zug]

~ - Nos, kicsilány, a feladatod csupán annyi, hogy kézállásból lemész hídba, majd egy légiesen könnyed balett-táncosokat meghazudtoló mozdulattal felemelkedsz abból.
Piciny barna szempárjaiba fúrom kékjeimet, melyek most kiguvadva merednek rám. Ijedt tekintetére szigorú pillantással válaszolok, majd közelebb lépek hozzá, jó edzőtől elvárható módon teszem két vállára a kezem, és farkasszemet nézve Hannahval csak ennyi mondok:
- Ugye menni fog?
Kétségbeesett, ám annál komolyabb hangsúlyomból érződik a sikerben való hit, ugyanakkor ez az érzés keveredik egy cseppnyi kétellyel: Mi van, ha nem tudja megcsinálni?
- Ööö...izé...persze! - biztató mosoly, melyre reagálni se marad időm, a kezek ugyanis lendülnek, az "álijedtségem" valódivá élénkül, miközben eszeveszett mozdulattal próbálok falként emelkedni az őrült leányzó elé. Mondanom sem kell, hogy inkább kevesebb, mint sem több sikerrel. Arra eszmélek, hogy értékes testem kuglibábú módjára zuhan alá, arcomhoz szorosan hozzásimul két láb, melynek ezen pillanatban orrom a legkevésbé sem tud örülni. Egy Hannah-s "Kevinmintával" gazdagodik az aljnövényzet, legalább neki legyen már haszna az incidensből.
Egy fintorgó, grimaszoló arc látszik, majd mézédes nevetés csendül fel... ~

Merengő nélkül a hálókörletemben bambulok magam elé. Hiányzik. Fáj. Égő seb ez, mely fél év után is képes olykor újabb és újabb eleven rétegeket növeszteni. Mindig tudtam, hogy képes vagyok szeretetet adni, de sosem voltam tisztában az érzés mértékével. Egy gyenge pillanat a sok közül. Február van, az időjárás búskomor, és én általában együttérzek a táj szomorúságával. Fejem kezeim támaszát élvezi, lábaim kinyújtva, enyhén egymásra helyezve pihennek. Lábujjaim ritmikus mozgása arra enged következtetni, hogy zene is szól a háttérben, pedig nem. Ez a belső lelkivilág üteme, mely zavarodott, a nyugalomnak halvány jelét sem látni. Azaz, ha jobban megfigyeljük, az arc merev, érzelemmentes, egyetlen külső árulkodó jel van, a lábujjak doboló mozgása.

Dob. A dobszerkóm hiánya nyilall belém, majd oldalra sandítok, és mintegy kizökkentve magam az ábrándozás fátyolos fellegeiből Twinkyre meredek, majd az órára.
- Merlin szent szűzies életmódjára! -pattanok fel ülő helyzetbe, mint, aki most ébred rá, hogy lekéste az esküvőjét... vagy a halálát? Az utóbbi mondjuk morbid lenne. Este fél 7. Fél 5-kor ragadott el Álom Benő, a mocsok hagyta, hogy semmittevésben pusztítsam életem drága másodperceit. Utálok tétlenkedni, utálom, ha valaki, bárki elragad a földről... Hannahtól is irigylem a saját perceimet, mert ő már nem az életem része. Egy fejezet lezárult.
Ezzel a gondolattal vágom függőlegesbe magam, majd mint aki megvilágosodott az izzólámpa vakító fénye alatt felkapom az asztalra vetett olasz szótáram, ami a hosszú évek alatt már szinte mágnesként vonzódik hozzám, - nem mellesleg ha egy griffmadár csőrében landolt volna, akkor is jobban nézne ki, mint mostani állapotában - lendületesen megragadom Twinky kalitkáját, hogy csóri madara majdhogynem hullámvasútban érezheti magát, magamra borítok egy szutykos pulcsit... nem is hangoztatom, hogy ennél még a házimanók is különb ruházatot viselnek... majd következik az ajtócsapódás, mert Kevin persze a pálcát nem ismeri, és léptek elhaló zaja.
Hova a bánatos fenébe siet? Kérdezhetné a mit sem sejtő. Rejtély.

Szélvédett zug

Mire felérek a tornyokhoz, Twinky szemei már lassan helyükre állnak, de enyhe bandzsítás jelzi, hogy jól sikerült a vidámparki kitérő. A zug az én bunkerem. Ide "menekülök" a gondok elől, a hideg elől... minden elől, amit ki akarok zárni az életemből. Legalább egy kis időre felszabadulhatok itt.
Kényelembe helyezem magam a párkányon, egyik lábam végighelyezem a vékony szegélyen, míg másikat lelógatom és ütemesen kopogtatom vele a falat. Fejem kissé hátrahajtva támasztom a fülke oldalának, így tekintek le a mélybe. A fákat figyelem, a szél hangját hallgatom, a lágy susogást...
- Can you hear the music, can you hear the music?
  Can you feel the magic hangin' in the air?
  Can you feel the magic?
Ének, dallam, majd csupán a szavak csendes suttogása.
Lehunyom a szemem.

Sosem voltam a megszokások embere. Mindig kerestem a változást, az újdonságokat, messziről kerülve az erőltetett kötelességeket. Inkább csak a szabadságot hajszoltam.
Erre beüt a ménkű és pont egy olyan helyen tengetem a napjaimat, ahol megrögzött elmebetegek irányítják az életünket és minden katonás rendben működik. Mindenkinek előre meg van írva az élete és ha bármit nem úgy tesz, ahogy azt megparancsolták neki, akkor az következményekkel jár. Hovatovább, még cseppnyi vétséget sem kell elkövetni ahhoz, hogy számon kérjenek. Elég az, ha nem vagy szimpatikus, vagy csupán egy mondvacsinált indokkal is a föld alatt végezheted. Sajnos ez a zord valóság.
Persze ennek is megvannak a kiszínesített, propaganda jellegű változatai, hogy minden megszigorítás csupán a jobb életért, rendért van, de kérem! Mindenki tudja az igazságot, csupán kevesek elég bátrak ahhoz, hogy ki is mondják.
Én pont két seprű között ülök. Habár nyilvánosan nem mondhatom ki, mert azzal a családom fizetne, alkalomadtán én is lázadozom és van egy kósza sejtésem, hogy ez nem sokáig fog titokban maradni.
Mert egyszer ráunok, ráununk és fellázadunk.
Hisz kinek érdeke elnyomni egyes varázslókat, csak azért, mert épp varázstalan származású? Egyértelmű, hogy sivár életükben sanyargó, romos lelkivilággal ellátott, értékelési problémákkal küzdő személyeknek. A lényeg az egészben csupán annyi, hogy meglehet a szülei muglik, neki van varázsereje. És feltételezhetően nem véletlenül. Érdemesnek találtatott arra, hogy megkapja, innentől kezdve nincs joga semmiféle gyászhuszárnak ítélkeznie efölött.
Azon a véleményen vagyok, hogy habár mindegyik halálfaló félelemre próbál késztetni, belül ők a valódi szerencsétlenek, akiknek nem jutott jobb hobbi, minthogy mások előéletébe aggassák a körmeiket. Márpedig ehhez mindenki ért.
De ez tűrhetetlen. Egy idő után ennek vége kell, hogy legyen. Harry Potternek le kell győznie Tudjukkit, hisz ő a kiválasztott. Emiatt sok mindent suttognak róla. Az tény, hogy a Minisztérium kinyilvánította, hogy számára nem közkedvelt, azonban sok varázsló és boszorkány számára annál inkább. Mondván, ő az egyetlen reményünk.
Az viszont tagadhatatlan, hogy sok szóbeszéd járja manapság. Hogy talán Potter feladta a harcot és elbújt a végzete elől. Ez már csak azért is bugyuta feltételezés, mert a Süveg nem hiába osztotta be Pottert Griffendél házába. Márpedig egy griffendéles bátor. Meglehet, hogy fél, de minden félelmét képes legyőzni és szembeszállni. Épp ezért kételkedem, hogy Harry elmenekült volna. Különben is. Ő tartja a reményt a szökevényekben, a lázadókban, a diákságban, bennünk.
Valaha ismertem. Mármint nem hírből, pletykákból, hanem mint griffendéles volt alkalmam beszélni vele. Kicsit visszahúzódó, azonban rendes srác, aki tényleg tehetséges, csak a sok gyűlölködő nem látja ezt benne. A baráti köréből egyértelműen Hermionet kedveltem a legjobban. Sokkalta közvetlenebb és beszédesebb volt, mint Harry, mindemellett nagyon tehetséges boszorkány. Sajnálom, hogy neki is a vére miatt akadnak problémái (a menekülésen felül). Nem láttam még hozzá fogható boszit aranyvér kiadásban.
Elég megbotránkoztató, hogy pont velük próbálják elhitetni, hogy nem érdemlik meg a mágiát és blablabla. Az egész egy nagy hülyeség.
De már az is frusztrál, hogy megint ezen gondolkodom. Végre, amikor el tudtam szabadulni az őrültek házának csomópontjától, pont ezen kell gondolkodnom. Végre, amikor nem kell menetelni, mint a háborúban, végre, mikor egy picit magányomban, egyedül, szabadon sétálgathatok ezen elmélkedem.
Talán mert már megfulladok ebben a közegben. Talán mert már a Roxfort ódon falai sem olyan vidámak és izgatóan veszedelmesek, mint régen. Most már csak szikárak, szürkék, bánatosak. Mint ahogy mindenki.
Megrázom a fejem, hogy elszálljon minden eszelős gondolat és folytatom utam a végtelenbe. Na jó, csak kanyargok a Roxfortba, mert úgy hiszem, hogy a séta jót tesz. Aztán az ablakpárkányon ücsörögve feltűnik valaki. Egy ismerős. Egy háztárs. Egy barát.
- Keviiiin! - lépek oda hozzá és átölelem, anélkül, hogy bármit is mondhatna. Láttam az imént, hogy lehunyta a szemét. Talán megzavartam? Ha igen, majd elküld... - Mi újság? Hogy vagy? Rég láttalak. Ezek az RBF-ek minden időmet elveszik - na igen. Nyakunkon a háború, már a bűzét is érezni, erre nekem még egy pár vizsgával is meg kell küzdenem. Ajj...

~ Can you feel the magic? ~
The magic... the magic... the magic. Ismétlődő dallamok a fülben. Visszhang, mely átlendít egy illúziókkal teli világba. Egy békés Roxfort képe rajzolódik ki lelki szemeim előtt. Nem akarom kinyitni. Nem akarok kinézni a fülke ablakán, és látni nem csak a mai este sötétségét, hanem mögötte az egész iskolára rátelepedő, nyomasztó feketeséget. Ez a világ már nem az a világ. Ma már a mosoly vad vicsorgás, a nevetés sátáni kacaj. Dumbledore halála, a halálfalók előretörése velejéig átitatja a Roxfort nyugalmas életét. A közelgő harc orrfacsaró bűze egyre elviselhetetlenebb, a feszültség szinte tapintható. Félelem, lázadás, bosszúvágy.
Nem találom a helyem, de keresem. Mikor kitaszítják az embert a komfortzónájából zaklatottá válik. Én is emberből vagyok. Egy vérbeli oroszlán lakozik bennem, de csak szükség esetén engedem szabadjára. Mérhetetlen düh fortyong testemben, ami csak a megfelelő pillanatra vár, hogy vulkánként törjön elő rejtekéből, a pirosló lávatömeg vértócsát hagyva maga után. Pálcát akarok ragadni, aktív részese akarok lenni a mindent eldöntő ütközetnek. Itt háború nélkül már nem lesz béke.
"Nem élhet az egyik, míg él a másik."
A vágy ott ül arcomon. A gyermeki vágy, hogy a tündérmese beteljesüljön, a jó győzedelmeskedjen, a gonoszból pedig frissen sült legyen. Apró mosollyal nyugtázom a végkifejletet, miszerint e képlet alapján az ízlelőbimbóim is jól járnak. Félelmetes, hogy mindig a hasamra gondolok. Sokan mondják, hogy fel kellene végre nőnöm, hogy egy nagy gyerek vagyok. És? Az tudhat valamit, aki a megpróbáltatásokkal teli időszakokban is képes gyerkőc maradni. Ha elvész a valódi énünk, akkor mégis miért élünk?

A gondolatmenetnek még koránt sincs vége, de ez a tény, azt a bizonyos - jelenleg még idegen illetőt - aki hirtelen atombombaként csapódik rám,  úgy látszik cseppet sem érdekli. Nevem csilingelő kiejtéséből sejtem, hogy egy leányzóról van szó. Mindegy is, a lényeg, hogy sokkhatásként ér, nem kicsit emelem el lábaim az aljzatról, miközben azon mesterkedek, hogy ne rúgjam le a fejét a "zaklatónak". Időközben szemeim is kipattannak, meghökkentségem csak ekkor úszik át mosolyba.
- Ann!? Huhh  - törlöm meg a homlokom egy csibészes vigyor kíséretében - már azt hittem keringőzni akar velem egy halálfaló.
Szorosan vonom magamhoz. Több érzést rejt magában ez az ölelés. A megnyugvást, a baráti hiányt, a tudatot, hogy létezik még szeretet a Roxfort falain belül. Érzésekbe próbálok kapaszkodni, emberekbe, akikben úgy érzem megbízhatok, akik mentsvárként szolgálnak a kegyetlen időkben is. Ann ilyen.
- Először is foglalj helyet!  - húzom finoman az ablakpárkány szemközti oldalához. Szerencsére a fülke elég tágas ahhoz, hogy két ember is simán elférjen egymással szemben. Ilyenkor a legcélravezetőbb testhelyzet a törökülés. - Hogy mi újság? Biztos olvasol Reggeli Prófétát... - amolyan csüggeteg válasz ez, semmi lelkesedés, semmi vidámság. A humor és a lehangoltság vad viadala ez.
Megnyilvánulásomat követően félve pislantok a lányra, aki a jelek szerint többre vár, és nem elégszik meg egy semmitmondó, tucatinformációval, ami ráadásul nem is rólam szól. Bár burkoltan minden benne van, de az udvariasság, és a baráti viszony azt kívánná, hogy ne intézzem el ennyivel.
- Tudod, meglehetősen nehezen kezelem az ilyen feszült helyzeteket. Olykor annyira tehetetlennek érzem magam, hogy félelmetes.  - tolom fejem egészen a falhoz, miközben szemeimmel félig az eget, félig a plafont kémlelem. - Te hogy éled meg ezt a változó világot?
Emelem rá kékesen csillogó lélektükreimet.
- Mit gondolsz meddig húzhatjuk még háború nélkül?  
Kimondom. Konkrétan megnevezem. Hisz ez jó ideje a levegőben van. Kikerülhetetlen. Akkor is ha beszélünk róla, akkor is ha magunkban tartjuk, ha nem veszünk róla tudomást. Mindenképp létezik. Minden percben viszont nem lehet erre gondolni. Az maga a halál.
- Én a helyedben örülnék, hogy van, ami lefoglal. Ha más nem, akkor az RBF.   - küldök felé egy erőtlen mosolyt, majd hozzáteszem. - Egyébként a bájitalok mestereként mondom, hogy ha esetleg gondod adódik ezen a területen, hozzám bátran fordulhatsz.   - Kevines kacsintás, majd nagy levegővétel következik. A hangszálak megpihennek.

Tudom - tudom, nem szabad megzavarni mások relaxálását, azt, ahogy elmélyednek a gondolataikban, de tisztában vagyok vele, hogy manapság már gondolkodni sem lehet nyugodtan, mert bármiről is próbálsz meg elmélkedni, mindig bekúszik a képbe a háború és az ember máris ugyanott tart. Ideges, feszült és fél.
Az is tény, hogy nem a folyosó a legalkalmasabb hely arra, hogy bárki is az életén mélázzon, vagy esetleg jót szunyókáljon. Főleg, ha az ablakpárkányban ülve, akár ki is pottyanhat, aminek nincs semmiféle szerencsés következménye.
Meg kell mondjam, rég láttam Kevint. Az tény, hogy egy házba járunk, de nem jelenti azt, hogy összefutunk. A kastély elég nagy, teli tömve sok kelekótya varázslócsemetével és szinte lehetetlen megtalálni azt a személyt akit keresel. Csupán akkor találod meg, ha nem keresed.
No meg, mindkettőnknek fontos vizsgák zárják az évet, főként nekem, hiszen jó lenne normális letennie azokat a nyavalyás RBF-eket. Így manapság úgy néznek ki a napjaim, hogy, reggel, kialvatlanul bevánszorgok órákra, frászt hozva a hajammal a tanárokra (legalábbis szörnyetegként képzelem el magam reggelente). Aztán a tanítás végeztével elmegyek a bagolyházba, hogy megnézzem érkezett-e valami otthonról. Az utóbbi napokban egyre nagyobb aggodalommal kutatom az esetlegesen megérkezett levelem.
Ezután bevánszorgok a könyvtárba kutatni, tanulni, mert úgy vélem sokkal nyugodtabb (ám nem otthonosabb!), mint a klubhelyiség. Amúgy is. Ott már nincs olyan jó kedv, mint régen és bármelyik beszélgetésbe is hallgatsz bele, csak a háborúról hallasz. És én azt, már a hátam közepére sem kívánom.
Miután kiszenvedek valami tanulás félét, mindig meg kell ejtenem egy találkozót valamelyik jó barátommal, legtöbbször Kalinával. Aztán jön a vacsora, ahol legszívesebben fáradtságomban lefejelném az asztalt, de akkor a hajamba kerülne az a sok finom étel, amit a házi manóink minden egyes nap elkészítenek. Az idő gyorsan elszáll és megesik, hogy mire ágyba kerülök már hajnal van, hisz este vagyok a legaktívabb. Nem feltétlenül azt jelenti, hogy takarodó után kiszökök, de megesik. Például múltkor is szabályt szegtem Adam miatt. Akkor kaptam a rossz híreket a családomról. Gr...
Miután valahogy abbahagyom gyors gondolatmenetemet lehuppanok Kevinhez, az ablakpárkányra, kényelmesen elhelyezkedem és megigazítom a nyakamon lévő griffendéles sálat. Védeni kell a hangszálaimat a hidegben. Ezek a legfontosabb fegyvereim!
Szúrósan pillantok Kevinre, aki egy sablon szöveggel válaszol érdeklődő kérdésemre. Igen, olvasok prófétát, de talán jobban tenném, ha nem venném a kezembe. Csak kellemetlen tényekkel és hírekkel találkozok benne, amik teljesen meg fognak egyszer őrjíteni. És szerintem senki sem akarná, hogy alapból is elmebeteg lényem még meg is őrüljön. Vagy ez már megtörtént?
Próbálok értelmes tekintettel figyelni Kevin helyzetjelentésére és habár mosolyogni szeretnék, nem tudok. Nem tudok, mert elborzasztó, hogy úgy, mint én, mindenki beskatulyázva érzi magát. Emiatt lassan felrobbanok.
- Sajnálattal kell közölnöm, de nálam sem jobb a helyzet - húzom el a számat, kissé szomorkásan. - Nem bírom elviselni, ha kalitkába zárnak és a végletekig megszabják, hogy mi a dolgom, mit csinálhatok. Úgy érzem lassacskán magam, mint egy börtönben - arckifejezésem kissé flegmává változik, de nem Kevin miatt, hanem a mondathoz ez az értésem párosítható a legjobban.
Meg sem lepődöm, hogy Kevin felhozza a háború gondolatát. Semmit mondóan sóhajtok.
- Pár hónap, de biztos vagyok benne, hogy lázadás lesz. Nem vagyunk mi patkányok, hogy bezárjanak, kísérletezzenek rajtunk és kényük - kedvük szerint végezzenek velünk - kissé átjár az ideg, a háború gondolatától. Legtöbbször úgy érzem, hogy bármit megtennék, hogy vége legyen és mindannyian szabadok legyünk. Mert ez így nem élet.
- Nos, én képtelen vagyok örülni az RBF-eknek, mert csak megszomorítják az életemet - jelentem ki durcás kisgyerek módjára. - Azonban szavadon foglak! Ha elakadok te leszel az első, akit zaklatni fogok! - mosolyodom el és poénból megpöccintem a vállánál fogva.
- Egyébként rám jár a rúd. Édesapát múltkor kivallatták - suttogva mondom, miközben nyelek egyet. Tudom, hogy ez nem túl jó beszélgetés téma, de bízom Kevinben.

Dwayne Winterburn

Magányra vágyva hagyom el a klubhelységet, eleinte céltalanul bolyongva, majd mikor már megálmodtam, hogy hová is menjek, egyre szaporább, határozottabb léptekkel haladok felé. Ez a szélvédett zug mindig is az egyik kedvencem volt, megnyugtat a hely csendes bája, és az, hogy annyira más, mint a környezete.
Ezt hittem Damerei-ről is. Felzaklatott, mikor meghallottam, hogy újabb trófeát szándékozik begyűjteni, és határozottan dühös lettem, mikor megtudtam, hogy ki az új áldozata. Laetitia Morrison annyira más mint én, hogy ennél különbözőbbek már nem is tudnánk lenni. Tisztában vagyok vele, hogy a fiú képtelen emberi érzelmekre, és számára a lányok csak játékszerek. Nem is emiatt vagyok felháborodva, hanem mert sikerült fél év alatt elfelejtenie azt a néhány hónapot míg együtt voltunk olyannyira, hogy már a nevemet sem tudja. Szemét alak! Mindig önelégült mosollyal állt mellettem, és teljesen kiforgatott önmagamból. Ostobaságokra vett rá, saját magamat önként és dalolva megaláztam csak mert ő azt kérte. Ha arra volt szüksége alibit biztosítottam neki a kis stiklijeihez, sőt még olyan gyógynövénytan leckéje is volt, amit én írtam meg helyette. És ez a hála, hogy már a nevemet sem tudja.
Tulajdonképpen nem is rá vagyok mérges, hanem magamra. Lépteim kissé lelassulnak, ahogy a hely felé közeledek. Még néhány héttel ezelőtt is úgy éreztem, hogy megérné helyrehozni a dolgainkat, és újrakezdeni. Nem a becsvágy hajtott ebben az ügyben, hanem az érzelmeim. Kislány módjára rajongtam a fiúért, képletesen szólva a lábai előtt hevertem. Az, hogy Damerei aranyvérű, a családjának nagyobb vagyona van, mint amennyivel az én komplett rokonságom tíz generációja rendelkezik, számomra mellékes volt. A státusa inkább hátráltatott minket, mint pozitívumként hatott a kapcsolatunkra. Ő már az elején kijelentette, hogy ez számára csak egy játék, és soha nem is lesz több. Erre a gondolatra csalódottan ingatom a fejem. Azt hittem majd megváltozik értem, de csodákat ne várjunk se tőle se az unokatestvérétől. Az meg már csak hab a tortán, hogy Deirdre Deveraux is a rokonságába tartozik.
Nem is passzoltunk össze.
Aprót legyintek bosszúsan, miközben már kezdenek kirajzolódni előttem a békés kis sarok körvonalai. Annak ellenére, hogy pár órával ezelőtt a birtokon még semmi jelét nem tapasztaltam szellőnek sem, most gyakorlatilag egy tornádóval kell megküzdenem. Bosszantó, hogy odakint már nagyban elkezdődött a tavasz, a kastély ezen pontján viszont olyan metsző hideg szelek fújnak, hogy az ember azt gondolná január közepe van. Enyhén vacogva húzom össze magamon a talárt. A sötét iskolai ruhadarab alját az erős fuvallatok őszi kiszáradt falevélként dobálják.  Bosszúsan húzom el a szám, amikor már vagy negyedszer tekeredik a lábam köré, megnehezítve ezzel a járást.
Aztán mégis halványan elmosolyodok, mikor megérkezek a félhomályos, barátságosan szélcsendes kis zugba. Alig telepszek le az egyik ablaknyílás párkányára, néhány percen belül lépteket hallok. Felöltöm hát hétköznapi mosolyom, és érdeklődve várom, hogy ki fog érkezni.

[Maya]

Mint oly sokszor mostanság, az ifjú ismét magányra vágyott.
Lényegében megszűnt társasági lény lenni: bár korábban sem tartozott azok közé, akikből kiszállt a lélek, ha nem vették körül hűséges hajbóklók a nap minden pillanatában, de nem vetette meg a társaságot, szívesen tartózkodott azon emberek társaságában, akiket arra méltónak talált – s amit azt illeti, azokéban is, akiket nem. Habár igazán közeli barátai nem voltak, sokakkal ápolt jó, ámde laza viszonyt, akik bármikor kaphatóak voltak némi együtt töltött időre… de az ifjú újabban rendszeresen kimentette magát ezekből az összejövetelekből, mert üresnek, jelentéktelennek kezdte érezni ezeket a kapcsolatokat. Valójában soha életében nem került igazán közel senkihez, mielőtt Angelle-t megismerte, így eleinte nem volt gondja a felszínességgel, mert nem ismerte a mélységeket – azóta azonban, hogy rádöbbent, hogy ilyen is lehet egy emberi kapcsolat, egyáltalán nem tudta értékelni ezeket a sekélyes barátságokat.
Igaz, ami igaz: ezt nem is bánta különösebben.
Habár ugyanaz az ember maradt, aki korábban volt, lényének alapjai inogtak meg s változtak meg a lány hatására. Nem ő maga vagy a gondolkodásmódja, hanem a világhoz való hozzáállása, arra rálátása és ennek csak egy része volt a sekélyesség elítélése. Rádöbbent, hogy eddigi életét tulajdonképpen milyen üresen is tengette: jellegtelen, lényegtelen életet élt, valójában csak az árral sodródott, soha egyetlen eredeti gondolata nem volt… s ez egy egészen rendkívüli törést okozott a gondolkodásmódjában. Soha nem volt elégedetlen önmagával, ugyanakkor nagyképű sem: egy teljesen átlagos embernek tartotta magát és tisztában volt vele, hogy ugyan társai között akadnak szerényebb képességűek, de szép számmal olyanok is, akikkel semmilyen módon nem tudta felvenni a versenyt. Tudta ezt és el is fogadta: nem igazán bánkódott amiatt, hogy nem ő az első ember, aki tökéletesnek születet – titkon még örült is neki, hogy nem áldotta meg az ég olyan mértékű önérzettel, ami már egészségtelenszámba menne.
Újabban azonban… valahogy kevésnek érezte ezt, kevésnek érezte önmagát. Egyre gyakrabban kapta magát azon, hogy csodálattal néz diáktársaira: s nem is elsősorban azokra, akik ilyen vagy olyan módon kiemelkedtek a közegből; sokkal inkább azokra, akik egyszerű, de ugyanakkor teljesnek és boldognak tűnő életet tudtak élni. Maga előtt is szégyellte bevallani, de irigyelte őket, mert… ő, aki folyton igyekezett az önmaga és neveltetése által felállított etikai és erkölcsi szabályok között érvényesülni, feddhetetlen életet élni, eleddig nem volt képes arra, hogy megtalálja ezt az egyszerű, ámde nagyszerű boldogságot. Egyenes volt, becsületes, udvarias és tiszta lelkű; mégis azt tapasztalta, hogy önmagánál megkérdőjelezhetőbb viselkedésű és működésű egyének sokkal könnyebben érvényesülnek nagybetűs Életben, mint ő ezzel a hozzáállással… s ez mélyen bántotta az ifjút, hiszen egész eddigi létét, egész eddigi életét kérdőjelezte meg.

Egy mélyet, szomorút sóhajtott, majd megtántorodott s minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy a hirtelen támadt szélvihar ne sodorja le hídról. Visszanyerte egyensúlyát, majd körbenézett: mint oly sokszor mostanság, ezúttal is céltalanul rótta a folyosókat, s ki tudja meddig folytatódhatott volna mindez, ha nem szól közbe eme külső tényező. Néhány másodperc alatt betájolta magát és rájött, hogy hol van; mint ahogy arra is, hogy nem célszerű hosszú távon kitennie magát a kitartó fuvallatoknak, mert könnyedén ő húzhatja a rövidebbet. Ismerte azonban a kastélyt, mint a tenyerét: tudott a környéken egy szélvédett, kellemes zugot, ahová valamily rejtélyes oknál fogva nem hatolt be a szél ereje. Azt is tudta, hogy erről viszonylag kevesen tudnak, így arra jutott, hogy magányos elmélkedésére ez a hely is épp ugyanolyan jó lesz, mint a céltalan kóborlás a kihalt folyosókon.
Újfent útnak indult, megerősítve magát, felkészülve a szél rohamaira: fejét enyhén leszegve, a háta mögött vadul repdeső köpönyegével átszelte a hidat, majd azt a néhány folyosót és lépcsőt is, ami még közötte és választott úticélja között állt. Befordult az apró zugba, s mivel nem számított rá, hogy bárkit is találhat itt, az első pillanatban fel sem nézett, csupán enyhén megrázta a fejét, hogy száműzze füléből a szél süvítésének visszhangját. Csak ezek után döbbent rá, hogy társasága akadt, s érdeklődve tekintett az ablakpárkányon ülő, mosolygó lányra.
Szemrevaló teremtés volt: kellemes vonásait aranyos mosolyba rendezte, ahogy viszonozta az ifjú pillantását; szőke hajkoronája elegánsan, bár a széltől kissé ziláltan foglalta keretbe kedves arcát. Az iskolai egyenruhát viselte, de ennek egyszerűsége semmiben nem vált hátrányára, nem csökkentette szépségét. Az ifjú arra gondolt, hogy néhány hónappal ezelőtt bizonyosan azonnal udvarolni kezdett volna ennek a teremtésnek, s ez mosolyt csalt ajkaira.
- Üdvözletem, szép hölgyem. – köszöntötte udvariasan, s közelebb lépvén kezet csókolt a lánynak, amennyiben eme szándéka nem ütközött erőteljesen ellenállásba. – Kérem, bocsássa meg udvariatlanságomat, nem számítottam rá, hogy bárkivel is összehoz a sors ezen a helyen… s hívatlan betolakodásomért is. Amennyiben kegyedet zavarja a jelenlétem, úgy csak egy szavába kerül, s nyomban távozom. – ismét a már említett korlátokhoz igazodott, amikor felajánlotta távozását, de valójában a legkevésbé sem szeretett volna elmenni.
Hiába vetette meg a sekélyes kapcsolatait, azért ő is érző lény volt, s mint ilyen, időnként azért benne is feléledt a társaság iránti vágy…

[- Hát… Szia!]

Dwayne Winterburn

Továbbra is mosolyogva nézem, ahogy a fiú belép ebbe a kis burokba, a kastély egyik utolsó békés zugába. Nehéz ilyen helyet találni mostanság, ezekben az időkben – pláne egy magamfajtának. A mosoly kissé alább is hagy, a kellemetlen gondolat úgy hasít belém, mint egy nem várt átok a hátam mögül. Félvér. Régen, sőt nem is olyan régen ez a szó még szinte semmit nem jelentett. Nem volt olyan mögöttes tartalma, mint ma. Félvérnek lenni most, egyet jelent az állandó stresszel, félelemmel és pánikkal. Nekem is, mint oly sok diáktársamnak, átnevelésre és mindenféle, a rendszerhez tartozó a megfigyelést elősegítő agymosásra kell járnom. És akkor ehhez még hozzá jönnek a mindennapok gondjai.

Nem engedek meg magamnak többet, csak egy rövidke sóhajt, majd egy alig észrevehető fejrázás után máris zavartalan a látszólagos jókedvem. Távolról már láttam a fiút, sejtem is, hogy ki ő. Eddig azonban személyesen még nem volt szerencsém hozzá. Testtartása és minden gesztusa jó neveltetésről árulkodik, olyan dolgokkal fűszerezve, mint illemtan, etikett és még ki tudja mi mások. Valószínűleg olyan arany burokban nőtt fel, amiről én még csak álmodozni sem tudtam, mert azt sem tudtam, hogy ilyesmi egyáltalán létezhet. Mikor a kezemért nyúl, fülem hegyéig elvörösödök. Nem azért, mert zavarban lennék attól, ha egy fiú megérint, nem is azért, mert első pillantásra maga alá gyűrt a személyes vonzereje. Egész egyszerűen nem szoktam meg az ilyen gesztusokat, valahogy nem evilági keretet adnak ennek a találkozásnak. A mozdulat közben zavartan kisimítok egy kóbor tincset az arcomból, ami valamely hirtelen mozdulatom következményeképp került oda.
- Hát… Szia! – nyögöm ki nagy zavaromban, és menten a föld alá is süllyednék, ha az ilyesmi lehetséges volna. Fogalmam sincs, hogy hogyan kell így csavarni a szót, így aztán nem is vergődök vele. Mikor ez az elhatározás is megszületett, az arcpír is lassan olvadni kezd. – Nem zavarsz egyáltalán. És nem is szeretném, hogy nyomban távozz. – húzódik szélesebbre a mosolyom, és nyújtom felé a kezem. Ha megfogja, határozottan szorítom meg, épp csak annyira amennyire illik. Merthát azt még én is tudom, hogy kezet fogni nem úgy kell, mintha éppen egy bagolyfiókát tartanál a mancsodban.
- Maya vagyok, de gondolom ezt tudod. – cserfes, nemtörődöm kis mosoly suhan át az arcomon, és kicsit összébb húzom magam az ablakpárkányon, hogy ha akar elférjen ő is. A Roxfort épületében amikor először megpillantottam, még ma is emlékszem mi volt az ami leginkább lenyűgözött. A monumentalitása, az a tekintély, mellyel környezete fölé tornyosul. És nem utolsó sorban a hatalmas ablakai. Ahol akkoriban laktunk, alig volt nagyobb a nappalin az ablak, mint egy tekercs pergamen, vagy talán még akkora sem. Így aztán nem meglepő, hogy igen hamar rászoktam az ablakpárkányokon való ücsörgésre.
Még mielőtt a fiú észrevenné, próbálom elrejteni a kis napsárga borítós könyvet és a tollamat. Természetesen hoztam ezt is magammal, általában amikor olyan zaklatott vagyok, mint mikor elindultam ide, olyankor mindig úgy érzem, hogy ki kell írnom magamból az indulatokat. Most is ez lett volna a cél, de a fiú érkezése keresztül húzta a számításaimat.

Odalent, a kastély parkjában nem rohangált már egy diák sem, nem sikongattak és kergetőztek a gyepen ahogy szoktak. Azt hiszem, talán ez a szél volt az, ami végképp betoloncolt mindenkit a falakon belülre. Kérdőn és várakozva pillantok a fiúra, próbálok rájönni, hogy miért is keveredhetett ide. Aztán rá kellett jönnöm, hogy magától úgysem fog leülni mellém, ahhoz túlságosan gúzsba köti az etikett.
- Ha gondolod leülhetsz, van itt még hely. – persze lehet, hogy csak simán eszébe sem jutott helyet foglalni a hideg kőpárkányon, esetleges felfázástól tartva. De most, hogy invitáltam valószínűleg kellemetlen helyzetbe hoztam. Sosem tudtam jól kezelni az ilyen udvarias és tökéletes modorú embereket. Valahogy a normál halandók mellettük olyan esetlenek, és ha már itt tartunk, én az átlagos emberekhez képest is esetlen vagyok, hát még mondjuk ehhez a fiúhoz képest. Sakk matt, ahogy azt a varázslósakk játszmák során gyakorta hallom ellenfeleimtől.
Elgondolkodva húzom az orrom egy kicsit, és próbálom a tavasz első (kissé heves) fuvallatain érkező illatokat magamba szippantani. A növény, amit múltkor mentettem át egy kis cserépbe, már egész szépen magához tért, és lassacskán meg tudom majd állapítani, hogy milyen fajta. Levélkéi még annyira kezdetlegesek, hogy szinte bármi lehetne. Ahogy így elmerülök a gondolataimban, akaratlanul is elkezdem a talárom ujját gyűrögetni és morzsolgatni. Visszanézek az újonnan érkezett Griffendélesre, és oldalra biccentett fejjel várom, hogy van-e kedve beszélgetni, vagy ő is olyan magának való, mint mostanság mindenki…

[Maya]

Halovány mosoly kúszott ajkaira, ahogy a lány elvörösödött az üdvözlés következtében: de mosolyában nem volt semmi gúnyos vagy lenéző, pusztán kedvesség és talán egy kis megértés is. Igen, bármilyen meglepő, az utóbbi is, hiszen majdnem tökéletesen át tudta érezni a másik helyzetét: amikor bekerült a kastélyba, ki az otthoni légkörből, elég sok nehézségbe ütközött. Világok találkozása volt ez számára, s mint ilyen, nem kifejezetten zökkenőmentes: az első időkben neki éppen olyan furcsa volt az, ha valaki vállon veregette, mint a többieknek az ő viselkedése. A különbség csupán annyi, hogy míg neki volt ideje hozzászokni ezekhez a dolgokhoz és ezek legtöbbje már teljesen természetessé vált a számára, addig ő mindig találkozott olyan emberekkel, akikkel előtte soha, és számukra rettentően furcsának hatott az ő viselkedése. De, sok aranyvérű társával ellentétben, ő nem nézte le szerényebb származású vagy neveltetésű társait, hanem inkább megértést és szimpátiát tanúsított irányukba.
A lány egyszerű válasza meglepte ugyan egy pillanatra, de egyúttal tiszteletet is ébresztett benne iránta: a legtöbb ember, akivel eddig összehozta a sors, próbáld kényszeredetten idomulni az ő modorához, ám ez majdnem minden esetben kudarccal végződött. Ám e leányzó, bár szemmel láthatóan zavarban volt kissé, nem próbált meg másnak tűnni, mint aki: egyszerűen, természetes barátságossággal viselkedett az ifjú iránt, ami kellemes változatosságot jelentett számára. Ezt egy újabb mosollyal honorálta, miközben gyengéden megszorította a felé nyújtott kezet – s a kézfogás újabb meglepetéssel szolgált számára: a lány puha, meleg keze határozottan, szelíd erővel ragadta meg az ifjúét, nem pedig a nemétől egyébként megszokott langyos, erőtlen gesztust mutatta be.
- Dwayne Winterburn, szolgálatára. – mutatkozott be, miközben lágyan meghajtotta a fejét, s mikor felnézett, szemeiben egy árnyalattal élénkebben tükröződött az érdeklődés, mint annak előtte. Nem tagadhatta, hogy Maya felkeltette az érdeklődését, s ez akarva-akaratlanul összehasonlítási alapot nyújtott egy másik lánnyal – olyasvalakivel, akivel első ránézésre egyetlen közös vonásuk sem volt, ezt az egyet leszámítva. Míg Angelle mindig tartózkodó, már-már rideg volt, addig Maya nyitottnak és barátságosnak tűnt; s amilyen nyilvánvalóan a felső tízezer tagja volt a mardekáros lány, olyannyira nyilvánvalónak tűnt, hogy hugrabugos párja a társadalom középső rétegébe tartozik, legalábbis ez volt az ifjú első benyomása. Az egyetlen hasonlóság közöttük a szőke hajkorona volt, de ez önmagában még nem adta meg azt a magyarázatot, amit az ifjú keresett.
Tűnődése közepette tekintetét a lányon, annak arcán felejtette: amikor rádöbbent, hogy az illőnél jóval tovább fürkészte, már-már bámulta, újdonsült társa, zavartan félrefordította a fejét s mindkét orcáján megjelent egy-egy apró piros foltocska, a zavar egyértelmű jeleként. Remélte, hogy nem hozta ezzel még inkább zavarba a lányt, s azt is, hogy Maya nem fogja félreérteni a helyzetet.

- Köszönöm. – fogadja el az ajánlatot egy hálás biccentés kíséretében, majd sétapálcáját a falnak támasztja és mindenféle műgond nélkül helyet foglalt az ablakpárkányon a lány mellett. Kevesen tudták az ifjúról, hogy bár ízig-vérig nemes volt, nem volt az a rigolyás fajta, amilyennek első ránézésre feltételeznék: nem riadt vissza olyan dolgoktól sem, amelyet sokan rangján alulinak ítélnének meg, így az sem esett nehezére, hogy helyet foglaljon a lány mellett a vitatható tisztaságú ablakpárkányon.
Néhány hosszúnak tűnő pillanatig csendben üldögélt, esélyt adván a lánynak, hogy beszélgetést kezdeményezzen, ha úgy hozza kedve – s ezalatt rájött, hogy tulajdonképpen mennyire kellemetlen is lehet ez a helyzet, amibe kerültek. Ő maga, és vélhetően Maya is, a magányt keresve vágtak neki a kastélynak és érkeztek meg erre a helyre – s bár a maga részéről nem bánta, hogy végül társaságra lelt, főként mert szimpatikus volt számára a lány; de mi van akkor, ha partnernője másként vélekedik erről s csak az udvariasság szólt belőle, amikor felajánlotta az ifjú számára a maradás lehetőségét? Amennyiben ez a helyzet, úgy a hugrabugos teremtés most igencsak terhesnek érezheti Dwayne szinte ránehezedő társaságát s valószínűleg a háta közepére sem kívánta az esetleges társalgást… hallgatása pedig éppen ezt az elméletet tűnt alátámasztani.
Ezen a ponton megfordult az ifjú fejében, hogy egész egyszerűen feláll, elbúcsúzik s elsétál, hiszen nem akart senkinek a terhére lenni, de végül megemberelte magát és úgy döntött, hogy nem alapozza a dolgot egy feltételezésre: hiszen ha téves az elmélete, akkor ezzel egy vélhetően remek partner társaságát vesztegetné el. Úgy döntött hát, hogy ő kezdeményez beszélgetést: ha terhes a lány számára a társasága, akkor arra úgy is hamar fény fog derülni.
- Mondja csak, ha meg nem sértem kérdésemmel, mi vitt rá egy Önhöz hasonló, elbűvölő leányzót, hogy eme magányos, rideg helyet tiszteljen meg jelenlétével? – kérdezte kedves-kíváncsi hangon, fejét a lány felé fordítva.

[- Csak… gondolkodni akartam.]

Dwayne Winterburn

Talán félreértem, talán nem, de a gyors hangulatváltozását úgy értékelem, mint a szimpátia jelét. A fiú arca, mozdulatai is ezt sugallják, és bár sosem voltam túl jó emberismerő, azért most mégis megpróbálkozom vele.
„Dwayne”
Ismerős a név, azt hiszem már sokat hallottam róla. Persze lehet, hogy nem, és csak szeretném ismerni. olyan kevesen maradtunk mára Mi, akik még tudunk mosolyogni, akik nem szoktunk le a kedvességről és udvariasságról. Talán túlságosan is belemerültem az elmélkedésbe, mert azon kapom magam, hogy leplezetlenül bámulom minden mozdulatát, mintha valaha is lenne rá esélyem, hogy ilyen elegánsan és kifogástalanul viselkedjek. Ami persze kizárt dolog.
Kicsit megnyugszom, amikor látom, hogy ő is hasonló érdeklődéssel fürkészi az én arcomat. Lám, még ő is kieshet néha a szerepéből, bár még ezeket a helyzeteket is nyilván sokkal jobban kezeli mint én –ez mondjuk nem valami nagy kihívás.

Egyre szélesedő mosolyom a tetszésem egyértelmű jele, amikor elfogadja az invitálásomat. Egészen eddig fel sem tűnt a sétapálcája, pedig nem nevezhető általános kiegészítőnek manapság még a varázsvilágban sem. Merlin szakállára, rajta kívül egyedül Draco Malfoynál láttam eddig hasonlót a diákok közül! Gyorsan végigfuttatom a pillantásom a ruházatán, majd megnyugvással konstatálom, hogy melyik házból is érkezett Mr. Winterburn. Kifújom a levegőt, amiről eddig ezt sem tudtam, hogy magamban tartom. Nevetségesen gyáva vagyok, ez azt hiszem már kóros, és a gyengélkedőn lenne a helyem… Aztán látom a zavart, ami a másodperc tört részére kiül a fiú arcára, miközben helyet foglal mellettem. Gondolom náluk otthon egészen másként festenek az ülőalkalmatosságok, hogy a higiéniáról már ne is beszéljek. De hát ez van, szükség törvényt bont.
Csendben vagyok, tőlem idegen hallgatás és komolyság lesz úrrá rajtam. Persze közben azon rágom magam, hogy mit is mondhatnék neki. Az ember lánya hajlamos azt hinni, hogy akinek ilyen makulátlan a megjelenése és a modora, az a világon mindent tud, és ebből kifolyólag minden untatja, amit csak az egyszerű halandók mondanak nekik. Pedig ez ostobaság, annak ellenére, hogy valószínűleg sokkal műveltebb nálam Dwayne, azért még nem feltétlen unná, ha beszélnék vele.
Már éppen szóra nyitom a szám, amikor megelőz, és megtöri az egyre hűvösebb és borúsabb csendet ami ránk telepedett. Bár már kezdem megszokni a fiú stílusát, azért még bele-bele pirulok mikor a különböző jelzőit akasztja rám; és az én jelzőimtől teljesen eltérőeket a környezetünkre. Megszólalnék, de nem tudok.
„Elbűvölő”
Damerei is ezt mondta nekem, még amikor… Mielőtt… A torkom összeszorul, és ez a kis zug; ez a masszív kőfalakkal körülvett kis helység elkezd forogni. Soha még ilyen elemi erővel nem csaptak le rám az emlékek, mint most. A Mardekáros fiú hiánya úgy tört rám a semmiből, mintha kiszakítottak volna belőlem egy darabot. Szemem előtt peregnek a képek, a boldog órák, a kellemes, békés pillanatok, és persze azok is melyeket már rég megbántam. Ennek ellenére ezek az emlékképek mégis kedvesek számomra. Miért olyan keserédes ez az egész?
Egy fejcsóválással rántom ki magam ebből az állapotból. Ráérek ilyen ostobaságokon később is merengeni.
A korábbihoz képest jóval bizonytalanabb, reszketeg a hangon szólalok meg végül.
- Csak… gondolkodni akartam. –próbálom a mosolyt visszaerőltetni az arcomra, de ez olyan nehéz feladat, mint egy gurkót visszaterelni a dobozába. Szinte esélytelen. – Néha szeretek egyedül lenni. Hm… Azt hiszem a Roxfortban a kényelmes helyeken nem igazán lehet egyedül az ember a gondolataival. – pillantok a fiúra barátságosan. Akaratlanul is kissé közelebb húzódom hozzá, a kellemes melegség, ami az emberekből árad ilyenkor, ebben a szeles-hideg időben mindig mágnesként hat rám. Nem tehetek róla, ilyen a természetem.
Megkockáztatva, hogy végtelenül neveletlennek tart majd, nem kérdezek vissza. Valószínűleg ugyanazért van itt, amiért én: felejteni.
A kövezetet kezdem el bámulni. Szabálytalanságában is mégis olyan rendezett. Ilyen a padló abban a kis erkélyben, vagy inkább beugróban, ahol a legutóbbi bál alatt voltunk Damereivel. Éles témaváltással kezdek ismét beszélni, csak hogy tereljem a gondolataim.
- A bálon gondolkodtam. Hogy milyen régen volt, és mennyire más volt akkor minden. – merengve mosolyodok el, és fejem finoman jobbra-balra ingatom a zene dallamára, amit csak én hallok. Keringő. Suhanás, és elegáns lépkedés, a partner érintése, a színes forgatag.
- Hiányzik az érzés. – nézek Dwayne szemébe – Butaság ilyesmin rágódni, ugye?

[Maya]

Sok dolgot pletykáltak az ifjúról, kit különcsége afféle városi legenda státuszba emelt a diákok körében: mivel viselkedésében, megnyilvánulásaiban kevéssé hasonlitott társaira, igy idővel olyan dolgokat is ráaggattak, amik nevetségesen túlzóak, és természetesen teljességgel valótlanok voltak. Ezzel persze együtt járt a dolog másik véglete is: az előitéletek és pletykák valóságába rejtezett társai számos tulajdonságát, jót és rosszat is, figyelmen kívül hagytak, ezek nem forogtak közszájon: igy könnyedén tudott meglepetéseket okozni még olyanoknak is, akik tudatosan készültek a vele való találkozásra. Az egyik ilyen kevésbé ismert tulajdonsága a meglehetősen jó megfigyelőképessége volt, amit most is javára szolgált.
Észrevette, hogy nem ő volt az egyetlen, aki meglehetős feltűnőséggel bámulja újdonsült partnerét, ami természetesen nem lepte meg: volt ideje hozzászokni, hogy alaposan megbámulják az emberek az első, de sokszor még a második találkozás alkalmával is. Látta a lány szemében megcsillanó érdeklődést is, s megcsodálhatta az arcán ülő mosoly kiszélesedését is: ezeket egyértelműen pozitiv jelként könyvelte el és biztos lehetett benne, hogy Maya nem csak udvariasságból ajánlotta fel számára a maradás lehetőségét, hanem tényleges nyitott volt a társaságra – csak azok után foglalt helyet, miután erről meggyőződött, hiszen udvariasság ide vagy oda, senkinek nem állt szándékában a terhére lenni. Volt egy mondás, melyet a család öreg komornyikja gyakorta hangoztatott: csak olyat tégy mással, mit te is szivesen vennél – s bár ez nem mindig illett össze azokkal a normákkal, melyeket apja sulykolt belé, ő mégis igyekezett tartani magát ehhez a nézethez. Mint minden korabeli fiatal, neki is megvolt az a szokása, hogy a saját izléséhez igazitja a szabályokat, de világnézetéből adódóan ebből csak ritka alkalmakkor alakult ki konfliktushelyzet.
Leült hát, teljes hitében annak, hogy egy mindkettejük számára szerencsés találkozás lesz ez.

Ám ott-tartózkodásának első néhány perce után kénytelen volt megkérdőjelezni döntése helyességét. A csend, mindkettejük tartózkodása, már önmagában kérdőjeleket szült a fejében, hiszen ez erős kontrasztban állt azzal a közvetlenséggel, melyet a lány találkozásuk első perceiben tanúsított; másrészt pedig Maya testbeszéde is idegességet, de legalábbis feszültséget sugallt: még öröknek tűnő mosolya is elhalványodott némileg. Egy rövid percet még rászánt arra, hogy kielemezze a helyzetet és csak ezután jutott arra a döntésre, hogy megtöri a csendet – ám a lány reakcióját látva nem volt teljesen biztos benne, hogy jó döntést hozott.
Amikor megszólalt, az ifjú odafordult partnernőjéhez, ahogy azt az illem diktálja, igy tisztán láthatta az érzéseket, melyek kiültek annak arcára az egyszerűnek szánt kérdés nyomán. Eltéveszthetetlen volt, hogy kényelmetlenül érzi magát emiatt: vélhetően valami olyan dolgot sikerült ezzel felszinre hoznia a lányban, amire inkább nem szeretett volna emlékezni. Már majdnem nyitotta a száját, hogy visszavonja a kérdést, de ekkor felhangzott a fejében egy jól ismert, lágy hang:
- Túl sokat szabadkozik, Dwayne…
Az emlék mosolyt csalt arcára, mert igaza megkérdőjelezhetetlen volt, igy elűzte korábbi szándékát. S pár pillanattal később úgy tűnt, hogy talán jól döntött: bár Maya hangja egy picit elgyengült s a mosoly sem tért vissza még az arcára, a tekintetében nem látszott harag vagy düh, amikor az ifjúra nézett. Ám a kellemetlen pillanatok ténye elvitathatatlan volt, s Dwayne már éppen azon volt, hogy a fejében visszhangzó szavakat figyelmen kívül hagyva bocsánatot kér, amikor Maya teljesen váratlanul megmozdult, közelebb húzódott az ifjúhoz, s válluk összeért.
Ez egy pillanatra megzavarta a fiút. Leszámitva az üdvözlőformulákat, nem volt igazán hozzászokva a testi kontaktusokhoz: az emberek általában tisztes, udvarias távolságot tartottak vele, ami igazából számára is tökéletesen megfelelt. Tudta, hogy léteznek olyan emberek, akik lényükben hordozzák az igényt arra, hogy beszéd közben egy-egy érintéssel adjanak nyomatékot a mondanivalójuknak, de nem sok ilyennel volt eddig dolga, és akikkel igen, őket is inkább elkerülte – nem vonzotta az efféle érzelemkifejezés, számára ez mindigis az intimitás egy jele volt. Persze az nyilvánvaló volt, hogy ebben a szituációban a válluk találkozása inkább a véletlen műve, semmint bármilyen intim szándéké, de szokatlan volt számára a helyzet, s ez beléfojtotta a szót; mire pedig kilábalt kezdeti meglepetéséből, a bocsánatkérés már nem volt aktuális, igy inkább visszanyelte, s csak egy mosollyal és apró biccentéssel felelt Maya azon megjegyzésére, amelyben a kényelmes helyek zsúfoltságát ecsetelte.

A bállal kapcsolatos megjegyzés azonban benne is megpenditette a húrokat, mégpedig mélyen és elemi erővel. Minden kétséget kizáróan eddigi élete legszebb estéje volt az, Angelle társaságában a park csendes félhomályában: valami páratlan, valami csodálatos, valami felülmúlhatatlan. Engedélyezett magának néhány pillanatot, melyben átadta magát az emléknek és hagyta, hogy halalmába keritse a vágy, az szenvedély, a szerelem, amely azon estén átáramlott a lelkén; majd visszakényszeritette figyelmét a jelenbe és tekintetét Maya felé forditotta, belenézvén a lány szemeibe, melyek az övéhez hasonlóan kék szinben tükröztek – s jó megfigyelő lévén nem telt bele sok időbe rájönnie, hogy kettejük emlékei között egy hatalmas különbség feszült. Míg az ifjú számára az este emléke egyértelműen pozitiv volt, s semmi a világon be nem árnyékolhatta; addig a leány szemei inkább afféle keserédes, tompa fénnyel ragyogtak, azt sugallván, hogy valami vagy valaki megrontotta a bál estéjének szépségét.
- Egyáltalán nem… - kezdte válaszát lassan, gondosan megválogatva a szavait. – Bárhogyan is legyen most, bármit is érez, ne hagyja, hogy a múlt szépségét bármi beárnyékolja az Ön szivében. Az Sors most nem a legjobb formáját hozza, tudom magam is, de hinnie kell abban, hogy a szép napok egyszer majd visszatérnek. S hinni… nem egyszerű. Ez a hit csak az emlékekből táplálkozhat. – szokásaitól eltérően ezúttal ő is a fizikai kapcsolathoz folyamodott: finoman, bátoritón megszoritotta Maya kezét. – Muszáj hinnie. – tette hozzá egy mosoly kiséretében.
Nem tudhatta a lány szomorúságának konkrét okát, nem tudott a fiúról: tévesen a kastélyban jelenleg uralkodó állapotoknak tulajdonitotta partnernője nem épp rózsás kedélyállapotát. Próbált lelket önteni belé, bár saját értékrendje szerint már ezzel is átlépte a jó izlés határát, lévén alig ismerték egymást, de… furcsa módon megkedvelte a lányt, és ezt felettébb érdekesnek találta. Nem volt szokása ilyen rövid idő alatt véleményt alkotni senkiről: de ezúttal mégis megtette, pedig tudta, hogy ez csak részben tudható be Maya személyes bájának: a dolog másik része önmagában volt keresendő. A másik része önmagában volt keresendő: bár magának sem vallotta volna be, de egész egyszerűen hiányzott neki az emberek társasága, s manapság csak olyanok előtt tudott teljesen felszabadultan viselkedni, akik nem ismerték, és igy nem voltak elvárásaik felé – természetesen Angelle kivételével.

[- Hinni fogok.]

Dwayne Winterburn

Nyugodtan, higgadtan állom Dwayne pillantását. Anyám szerint a szem a lélek tükre, s így én most a lelkem mélyére engedek bepillantást a fiú számára. Túl sokáig voltam erős. Túl sokszor mosolyogtam könnyek helyett, és túlontúl keveset engedtem meg magamnak mindig. Alig vannak, akik a szemembe nézve engem látnak, láthatnak, pőrén minden álca és hazugság nélkül. A jókislányoknak is vannak titkai, hazugságok, amelyek elevenen felfalják őket. Diáktársaim közül talán Mr. Winterburn az, akit egyik legkevésbé ismerek, mégis most ennyire közel engedem magamhoz.

Hagyom, hogy a szemembe nézzen, olyan hosszan amennyire csak akar, nem fordítom félre a tekintetem. Bár az arcomra nem ül ki a bennem rejtőző fájdalom, a fiú kiolvashatja a szemem tükréből. Fáj Damerei elvesztése, igen, megsebzett azzal ahogyan elbánt velem. Szomorú vagyok attól, ami anyámmal és a családommal történt. És halálosan rettegek a holnaptól, a rendszertől, ami oly kiszámíthatatlan, s amiben élni kényszerülünk. Végül mégis félre fordítom a fejem.
Döbbenetes, hogy mennyire kiadtam magam Dwayne-nek, és ő mennyire belém látott. A múlt valóban megkeseríti az emlékeket, még a kedveseket is. Csendesen bólintok, mikor ezt a gondolatot mondja.
Mikor megfogja a kezem, egy pillanatra lefagyok, hisz az előbb még attól is elbizonytalanodott, hogy a vállam véletlenül az övéhez ért. Bizonytalanul szorítom meg puha, meleg kezét. Tenyerem szinte elvész a fiúéban, akár egy kisgyermek keze a felnőttekében. Bár nekem is meleg szokott lenni a kezem most mégis az ujjaim vége szinte jéghideg. Sejtem, hogy kényelmetlen neki az érintésem, mégis úgy gondolom, hogy meg kell várnom míg ő szakítja meg a kontaktust.

Bíztató szavai mosolyt csalnak az arcomra. Kénytelen leszek hát hazudni neki…
- Hinni fogok. –a rövid kis ígéretet megtoldom egy kedves mosollyal is, de a szemébe nem merek nézni. Tudná, hogy hazudok. – Minden rendbe jön majd, csak el kell engednem a múltat. – Minden rendbe jön? Lehetetlen. Semmi nem hozza vissza anyámat, és semmi nem adja vissza a háborúskodással, veszélyeztetve eltelt gyermekéveket. Magam sem hiszem el, amit éppen mondok, éppen ezért meg sem próbálom már a mosolyt visszacsalni az arcomra.
- Dwayne, komolyan elhiszed, hogy minden rendbe jön? Ugyanabban a világban élünk mindketten. Ha muglik lennénk, még hinnénk a mesékben, hogy a varázslat bármely problémát megoldhatja. De mi tudjuk, hogy ez nem így van. – kitekintek az éledező tájra, mely függetlenül minden gondtól, nehézségtől és háborút idéző helyzettől függetlenül változik. Ezen nem tud se a Sötét Nagyúr, se mi, se senki változtatni. Megnyugtató, hogy van valami ami állandó, amit nem vehet el tőlünk senki és semmi. – A varázslat mindent tönkre tesz. – suttogom, és visszanyelem a könnyeim.
„Bárcsak mugli lennék!”
Ha nem lennék boszorkány, akkor mit sem tudnék a harcokról, se semmiről, ami most rettegésben tart. Nem gyilkolták volna meg az anyám, nem ismertem volna meg Damerei-t sem.

Arcom a kezeimbe temetem. Próbálok erős maradni, de egyre fogy az erőm. Nem sírhatok, szerintem azt a fiú már végképp nem tudná elviselni. Be kell fejeznem a lányos nyafogást, még azelőtt, hogy még valakivel összefutnék. Próbálok mélyeket lélegezni, majd felemelem a fejem, és letörlöm az arcom. Nem, nem sírtam… csak…
- Sajnálom. Tudom, hogy nem csak nekem nehéz. – szipogok egy aprót. – Nem akartam kiborulni. Nem szoktam, csak valahogy a körülmények… - próbálom kimagyarázni magam, de tudom, hogy reménytelen. Bármennyire is érthető lenne a kiborulásom, azért mégsem volt szerencsés egy kvázi idegen előtt.

[Maya]

Őszintén szólva meglepte az ifjút az, hogy Maya milyen hosszú ideig állta a pillantását. Tapasztalatai szerint azok az emberek, akiknek valami éppen nyomja a szívét, általában igyekeztek ezt elrejteni a külvilág kíváncsi tekintete elől… ám ennek most éppen az ellenkezője történt. A lány szinte bepillantást engedett a lelkébe, beengedte az ifjút érzései legmélyebb bugyraiba… s tette mindezt úgy, hogy egészen néhány perccel ezelőttig soha egyetlen szót nem váltottak egymással. Vajon mi oka lehetett erre…? Két lehetőség ötlött fel Dwayne agyában válaszként erre a kérdésre. Az egyik az volt, hogy a már-már földöntúli nyugalma és köztudott becsületessége által ébresztett partnernőjében olyan szintű bizalmat, hogy az megosztotta vele legrejtettebb érzéseit, még ha csak ily közvetett módon is; vagy Maya olyannyira kétségbeesett volt, hogy úgy érezte, már nem is számít az egész.
Az ifjú nagyon remélte, hogy az első teóriája áll közelebb az igazsághoz…
Végül a fiú volt az, aki elfordította a tekintetét, nem akarván már az eddiginél is mélyebbre hatolni Maya privát szférájába: így is többet látott, mint amennyit szeretett volna. Illetve… ez talán ebben a formában mégsem igaz: alig néhány másodpercnyi tűnődés után rádöbbent, hogy bármily kevéssé is ismeri a lányt, bármennyire nem az ő dolgának kellett volna lennie, mégsem tudja szó nélkül hagyni a helyzetet. Ilyen volt a természete: szinte a vérében volt az, hogy segítő kezet nyújtson azoknak, akik rászorulnak. S bár ez egy felettébb szélsőséges helyzetnek ígérkezett az ifjú számára, hisz újabban leginkább a pálcájával segédkezett az új rezsim kegyeltjeivel szembeni védekezésben, tudta: mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy jobb kedvre derítse a lányt és hogy megoldja a problémáit, ha erejéből telik.
S úgy tűnt, ez sikerül is: Maya első reakciója a szavaira teljesen pozitív és egyetértő volt… ám pár pillanattal később kiderült, hogy nem az érzéseit, hanem csak a vágyait tükrözte. Szeretett volna hinni, szerette volna a magáénak érezni az ifjú szavait és gondolatait, de képtelen volt rá. Nem kerülte el a figyelmét az sem, hogy a lány az érzelemkitörés küszöbére került, amikor a varázslatot okolta a problémáiért, de tapintatosan elfordította a fejét, kellő időt hagyván a lánynak arra, hogy összeszedje magát, miközben a megfelelő válaszon töprengett.

Hosszú pillanatok teltek el, mire visszafordult a lányhoz, de ez sem volt elég ahhoz, hogy a kósza könnycseppek nyomai felszívódjanak kedves arcáról. Közelebb csúszott partnernőjéhez, egészen mellé, s szelíden, gyengéden átölelte Maya vállát, esélyt hagyva neki a gesztus elutasítására, amennyiben ellenére volt a dolog.
- Nem kell szabadkoznia, mindenkivel megesik… - mondta halkan. – S kérdésére válaszolván: igen, hiszek. Ha teljesen reménytelen lenne a helyzet, akkor is hinnék, hiszen hit nélkül mi értelme van az életnek? Olyan ez, mint a seprűlovaglás: küzdünk azért, hogy az irányítás a kezünkben maradjon, de nem mindig tudunk megbirkózni az elemekkel, néha egyszerűen elfúj minket a szél… de ha eláll, akkor megint kényelmes és kellemes élmény. – néhány pillanatra elhallgatott, mintha maga is tűnődne a dolgon, majd folytatta. – Az életnek is ez a lényege, a kellemes, boldog emlékek… de ugyanúgy része a harc, a szenvedés is. Ha nem szenved meg a boldogságáért, akkor igazán értékelni sem fogja tudni. De hinnie kell, mert ha ezt elveszíti, akkor a boldogságának kulcsát veszíti el.
Újból elhallgatott, a lány mágia elleni vádján gondolkodva. Nem tudta, hogy mi lehet Maya szenvedésének a hátterében, de ha ennyire a mágiát hibáztatja, akkor vélhetően a háború vett el tőle egy, a szívéhez közel álló valamit, vagy valakit.
- Ne okolja a mágiát: nem tehet róla, hogy miként használják. Nem az Ő hibája, hanem a sötét szíveké, azok pedig mindenhol vannak: a muglik, varázslények között is, de esetenként még az állatvilágban is előfordulnak. A varázslók varázslattal, mások mással pusztítják egymást és a környezetüket… s sok szempontból a mágia még előnyt is jelent, hiszen könnyedén újrateremt mindent, ami lerombolt. Mindent, kivéve az életet… - hangja elhalt, amint rájött, hogy az utolsó félmondatot nem kellett volna hozzátennie, de nem volt mit tenni, kiszaladt a száján. Kissé belelovalta magát a témába, elkalandoztak a gondolatai: hiszen neki is voltak félelmei és veszteségei, még ha utóbbiak némileg enyhébbek is, mint másoknak.
- Van egy mondás: a legsötétebb éjszaka után a legszebb a hajnal fénye. Kétségtelen, hogy sötét időket élünk… de az is, hogy el fog érkezni a hajnal. – gyengéden, bátorítón megszorította a lány vállát. – Csak hinnie kell benne…

Dwayne Winterburn

 A mérhetetlenül udvarias és figyelmes Mr. Winterburn bőven hagyott nekem időt arra, hogy összeszedjem magam. Gálánsan félrefordult, míg nem töröltem le a könnyeimet. Ahogy mellettem ülve átöleli a vállam, néhány másodpercig olyan merevvé válok akár egy kőszobor. Azt hittem kettőnk közül én vagyok a közvetlenebb. Aztán megadom magam, belesimulok a mozdulatba, minden hátsó szándék nélkül. Behunyom a szemem, nem akarom sokáig, épp csak egy pillanatra. Hogy gondolhassam azt, hogy nem itt vagyok, és nem ez a fiú ül mellettem. Igyekszem nem reszketve fújni ki a levegőt, úgy lélegezni mint máskor. Csendben figyelem a fiút miközben magyaráz.

Talán igaza van. Talán tényleg megtörténtek volna ezek a dolgok mágia nélkül is. Nem azt kell hibáztatni, hanem az embereket, akik rosszra használták. Rossz emberek, rossz varázslók. Mikor ismét az események jóra fordulásába vetett hitet hangsúlyozza, kénytelen vagyok elmosolyodni.
- Az édesanyám is mindig ezt mondta. Hogy azért bukik el valaki, mert nem hisz a sikerében. Ő… ő gyakran mondta azt, hogy túl borúsan látom a világot, és főként az embereket. Én nagyon sokat vagyok a növények közelében. – pirulok fülig. Általában azok, akik a többi varázs mesterségben nem túl jók, ők szeretnek a növényekkel bíbelődni. Legalábbis én mindig így gondoltam. – És szerintem a növények azok, akik valóban hisznek a jövőben. – keresem a fiú tekintetét, hogy érti-e a hasonlatot, majd biztos ami biztos inkább folytatom a gondolatot. – Ők minden tavasszal kihajtanak, pedig nem tudják, hogy mi vár rájuk. Levelet, virágot, gyümölcsöt hoznak, feltételezve azt, hogy nem jön semmi olyan katasztrófa ami miatt az erőfeszítéseik fölöslegessé válnának. A mamám azt mondta nekem, hogy vegyek példát róluk ezekben az időkben. De már nem tudok. – halkul el a hangom, és ismét csak szomorkásan nézem a csöppnyi helység padlóját.

Túl kedves ez a fiú, egyszerűen ilyenek már nem is léteznek manapság. Hiszen egészen eddig a különös találkozásig azt sem tudtuk egymásról, hogy létezünk. Pedig… elég rég élünk kvázi egy fedél alatt. Miért ilyen kedves hát velem? Mi célja van, információkat gyűjt? A gondolat annyira abszurd, annyira nevetséges, és annyira sértő a fiúra nézve, hogy akár még igaz is lehet. Hiszen ez a rendszer éppen a legjobbakat, azokat akikben megbízunk, őket fordítja ellenünk. Igyekszem úgy viselkedni, mintha a gondolataim nem mozdultak volna el ebbe az irányba. Nem mocorgok, nem igyekszem elhúzódni Dwayne-től még akkor sem, mikor barátságosan megszorítja a vállam. Képtelenség. Az nem létezik, hogy még egy ilyen fiút is bekebelezne a sötétség, mint Dwayne. Butaság volt ezt gondolnom róla.

- Eleget nyafogtam. – öltöm magamra megszokott mosolyom. Annyira megszoktam már, olyan nagyon a részemmé vált már, hogy számomra a kedélyes mosoly olyan akár egy puha meleg takaró a téli hidegben. Boldogan ölelem magamhoz újra meg újra ezt az álarcot, mely mögé kétségeimet és bánatomat rejtem. Hiába vagyok már még nem húzódok el a fiútól. Túlságosan társasági lény vagyok, számomra a fizikai kontaktus mást jelent mint a legtöbb embernek. Én szeretem, ha emberek vesznek körül, barátaimat gyakran megölelem minden ok nélkül.
- Te miért vagy itt? – tekintetem újra átjárja a meleg fény ami az utóbbi időkben olyan sűrűn szökik meg belőle. Igyekszem a fejem enyhén hátrahúzva a fiú szemébe nézni. Próbálok valahogy kellő távolságot megteremteni ahhoz, hogy ne érezze magát feszélyezve vagy engem tolakodónak. Ugyanakkor annyira közel is maradni, amennyire még nem udvariatlan. Már ha ez a mostani még nem az.
- Azt hiszem mindenki, aki mostanában egyedül akar lenni, valami komoly dolgon gondolkodik. És egy ilyen varázsló, mint Ön, Mr. Winterburn biztosan valami különlegesen bonyolult dolgon elmélkedik. – kacsintok rá jókedvűen.