A Kőkörhöz vezető híd

Ez a híd köti össze a kastélyt a attól nem messze álló mágikus hellyel, a kőkörrel. Itt beszélgetett Lupin és Harry a harmadik részben.

Aki csak megkívánja...


-Lumos. - formálja remegő ajkaival a szót a lehető leghalkabban.
 Világos volt még mikor kijött a kőkörhöz és Catherine bontatlan levelét szorongatva süllyedt gondolatai legmélyére. Órákat ülhetett így maga elé bámulva, észre sem véve, hogy az éjszaka sötét leple telepedett a környékre. Képtelen volt felnyitni, túlságosan is nehéz volt anno elzárni az érzést. Csak feltépné a régi sebeket. ők már sosem lesznek együtt, hisz túl nagy a távolság. Most már jól van, annyira nem hiányzik neki. Legalábbis annyira nem mint rég. Emlékszik még milyen volt feküdni a sötétben és zuhanni a keserűség végtelen mélyére. Csak bámulni maga elé elveszve, egyedül vagy dühöngve átkozni a sorsot és magát, hogy így alakult. Nem, nem kockáztatja, hogy újra visszaessen abba az állapotba. Elég az önsajnálatból, hisz most boldognak kéne lennie.-győzködte magát. De mégis mi lenne, ő hol lenne ha minden másképp alakul? Talán ugyanitt, de ez már sosem derül ki.
 Hirtelen valami kirántja mély merengéséből. Valami megváltozott, túl nagy a csend. Lélegzet visszafojtva hallgatózik remélve, hogy csak képzelete játszik vele. Hűvös szellő hajlítja meg a faágakat a holdfényes éjszakában.
Tőrként hatol elméjébe a gondolat, nincs egyedül. Érzi, hogy valaki figyeli. Félve cikázik tekintete az őt körülvevő sötétbe burkolózó hatalmas köveken. Szívverése felgyorsul, ahogy a félelem az egész testét átjárja. Lassan húzza elő pálcáját miközben óvatosan feláll.
Elnyúlt árnyékok húzódnak a földön pálcája újdonsült fényében. Mozdulni sem bír. Görcsösen szorongatva
pálcáját áll még pár pillanatig megfeszülve. Rég nem kéne itt lennie. Kimért léptekkel kezd hátrálni a híd irányába. Lépései egyre gyorsulnak, ahogy kezd kijutni a körből. Egyszer csak valami hangosan megreccsen a sötétben. Ennyi elég is neki. Szinte már fut mikor tompa koppanás jelzi, hogy lába elérte a híd fa padlóját. Már nem néz hátra csak
fut keresztül a hídon, minél gyorsabban, hogy elérje a biztonságot jelentő falakat. Viszhangozva verődik vissza lépteinek zaja. Szélsebesen suhannak el mellette a fa oszlopok, melyek a híd tetejét tartják. Pálcája csak egy kis részt világít meg előtte így nem látja a híd végét, de úgy sejti, hogy a közepén járhat. Még egyszer hátra néz, de mielőtt bármit észrevehetne jobb lábával belerúg egy deszkába és hatalmas puffanással elterül a hídon. Pálcája kiesik a kezéből teljes sötétséget hozva rá.

Lassan halad a világítótorony felé. Elkésett hisz narancssárga fények töltik ki az égboltot. Sötét sziluettre lesz figyelmes a torony tövében. Melegség önti el a lelkét, ahogy az ismerős arc felvidulva int felé. Visszaintene, de keze megáll a levegőben. Tompa hangokat hall szinte a fejében.
 A lányra nézne, hogy vajon ő is hallja e, de eltűnt. A hangok erősödnek, a kép sötétségbe foszlik, hogy végleg elfeljtse látomását.
 Lassan, hunyorogva nyitja ki szemét, közben térdében éles fájdalom erősödik. Homályos alakot lát maga fölé hajolva. Már emlékszik, hogy került ide. És semmi jót nem remél megtalálójától...

--Boethius Hywel--
Gyors léptekkel szelem át a folyosót. Sötétedés után baljós csönd telepszik a kastélyra.
Olyan, mintha suttognának… mintha ezernyi halk hang mormolna körülöttem, és mintha ugyanennyi szempár fordulna egyszerre felém.  Rémülten körülnézek. Csak egy kevéske fény pislákol a falakra helyezett fáklyákban. Persze senkit se látok. Ki is kapott volna még rajtam kívül büntetőmunkát… Csak én vagyok olyan bolond, hogy összevesszek a mugliismeret tanárral az amerikai politikai helyzeten. Mintha egy diáknak is szüksége lenne az új jogi törvényekre. Ki az, aki ilyenekkel foglalkozik ebben az abszurd világban? Sose akartam itt lenni és boszorkánynak tanulni, de ha már muszáj, akkor már azzal foglalkoznék, ami itt és most fontos. Nyakunkon a háború! Itt Angliában! Nem máshol!
Dühömben nem figyelek eléggé és neki megyek egy páncélnak. Arra eszmélek fel, hogy rám morog. Kelletlenül visszamorgok, majd elhadarok egy bocsit. Szinte azonnal sajnálom, hogy visszatértem a jelenbe. Ismét elfog a szorongás. Gyorsítok lépteimen, miközben egyre többször nézek aggódva körül. Nem akarok mást, csak minél előbb a hálókörletembe jutni. Az egyik ablaknál mégis megtorpanok. Mintha láttam volna valamit… Nem! Továbbindulok. Ismét megállok. Lassan visszalépkedek. Igen. Határozottan van ott valaki. Egy fényfolt. Hol felvillan, hol kihuny, ahogy sietve halad előre az oszlopok között, míg egyszer csak hirtelen el nem tűnik. Olyan volt, mintha menekülne… Ez nem jelenthet jót. De hát magam is félek. Biztosan látta más is, majd segítenek neki. Az is lehet, hogy csak elesett. Mindjárt feláll. Várok néhány pillanatot, de az alak nem mozdul. Azonnal, mintegy gondolkodás nélkül nekiiramodok. Az előbbi folyosókon, ahol rettegve haladtam, most erővel telve futok végig. Mintha valami repítene előre, végigsuhanok az utolsó termen is, ki a szabad ég alá, fel a hídra.
Szinte teljes a sötétség, de két alakot látok felsejleni. Az egyik a földön fekszik, a másik a híd végéből közeledik felé. Megint elfog a fagyos rémület…
- Expecto Patronum! – kiáltom el magam. Gyöngyházfényű kolibrim vidám szárnycsapkodás közepette kel életre. Tesz egy kört körülöttem, majd a híd közepe felé repül. A fényében meglátom a fekvő alak arcát. – Boethius – Suttogom, miközben kolibrim megnyugtató őrizete alatt, egyre határozottabb léptekkel sietek a fiú felé.
- Boethius! Boethius hallasz? Kelj fel! – Időt se hagyok, hogy válaszoljon, elkezdem felrángatni a földről. Fogalmam sincs, ki vagy mi lehetett az az árny alak, de tudtam, hogy patrónusom nem ijeszthette messzire. – Ki volt ez? – Alig, hogy megkérdeztem lépések hallatszottak, majd fa nyikordult. Az alak ismét fellépett a hídra.

[Dakota]

Dakota

Lassan nyitja ki szemét, ahogy a kábulat kezd kitisztulni a fejéből. Nem lát semmit, de a nem rég még oly messzinek tűnő tompa hangok, szép lassan élesednek. A sötétséget valami csodálatos természetfeletti látomás töri meg ezüstös fényével egy pillanatra, ahogy átsuhan feje fölött. Talán képzelgés csupán, mint az is, ahogy egyre kivehetőbben a nevét hallja. Lassan kezd magához térni, ahogy valaki, ernyedt testét próbálja felhúzni; most már érzi minden porcikájával a hideget majd a fájdalmat is. Vér íze tölti ki a száját, és ahogy erőtlenül néz fel, nem akar hinni a szemének. De a küszködő riadt arc láttán azonnal visszatér belé az élet.
- Dakota? – kérdezi hitetlenkedve, majd ügyetlenül próbál lábra állni.
Hatalmas fájdalom nyilall térdébe; majdnem az egyensúlyát veszti, de másik lábán sikerül megállnia. Nagyon fél, de nem saját életét félti, hanem a mellette álló lányét. Nem viselné el ha történne vele valami, miközben rajta próbál segíteni. Akkor inkább egyedül néz szembe bármivel is.
- Bár tud... –válaszolná, de mielőtt befejezhetné a mondatot, baljós hang hallatszik a híd végéből. Lassan fordítja tekintetét a hang irányába; és egyre gyorsuló nehéz léptekre lesz figyelmes a távolból.
Azonnal pálcája után nyúlna, de csak most eszmél rá, hogy elejtette az eséskor. Anélkül nem tehet semmit, de most azonnal cselekedni kell. Tekintetével elkezdi pásztázni a sötét fa deszkákat; térde össze-össze csuklik, ahogy botorkál a pálcája irányába. Lágy holdfény világítja be a környéket, minimális látási viszonyokat adva. Nem érdekli a fájdalom, csak minél gyorsabban találja meg a pálcát. A lépések már szinte futássá gyorsultak, és hangos dübörgés kíséri őket, hogy a híd is beleremeg. Rettegés lesz úrrá rajta, ahogy egyre közelebb ér a sötét árny. Nem fogja fel, mi történik körülötte, azt sem, hogy társa mit csinál, csak pálcáját kutatja.
Nagyot dobban a szíve mikor megpillantja és már nyúl is érte, hogy felkapja. A patrónus bűbáj itt nem segít, hisz egy dementornak nincsenek léptei. Már nagyon közel jár támadójuk, mikor megfordul és elkiáltja magát:
- Stupor! – már röppen is ki pálcája végéből a pirosas varázslat.
Két átok találja el egyszerre a közelgő alakot, - az övé és egy másik- mire az elterül a hídon. Azonnal Dakotára néz, hogy nem esett e baja. Tudja, hogy nem maradhatnak itt, hiszen támadásuk csak rövid időre tartja fel azt a valakit. Gyorsan megragadja Dakota kezét és már rohan is – már amennyire sérült lába engedi- a másik irányba.

--Boethius Hywel--

Elfog egy baljós érzés. Mintha hideg kezek simítanák végig arcomat… Beleborzongok érintésükbe. Az éjszaka hűvös szele játszadozik velem. Lehunyom a szemem és veszek egy mély lélegzetet. Az estike lágyan csábító illata még ilyenkor is átjárja a parknak ezt a részét. Majdnem teljesen elnyomja a jövevény idegen szagát. Majdnem…
Ilyen az én formám. A kastélyban legalább csak saját agyszüleményeimtől féltem, de most, itt ez a sötét alak, és az őt körüllengő fagyos rettegés.
Ismét egy kétségbeesett próbálkozás, hogy Boethiust felrángassam a földről. Tudom, egyedül képtelen vagyok elvonszolni a kapuig. Szerencsére, lassan megpróbál lábra állni.
A sötét messzeséget pásztázom és fülelek. Szinte semmit se látok, csupán azt a keveset, amit a hold ezüstös fényével halványan elém tár. De a hangok… Először csak bizonytalan, lassú lépések zaja, majd az egyre gyorsuló nehéz lépteké, végül a hangos dübörgésé.  Pálcámat előreszegezve, türelmetlenül várok. Csak sejtem merre járhat a sötét alak, de amint észreveszem elmosódó sziluettjét, azonnal elkiáltom magam;
– Obstructo! – Ugyanabban a pillanatban két átok is éri az ismeretlent, aki így hangos puffanással elterül a régi híd fadeszkáin. Boethius aggódva rám néz, gyorsan karon ragad és futva a kapu felé húz. Hátra-hátra fordulok, látom a sejtelmes alakot felegyenesedni. Utánunk ered. Túl gyors. Még jobban nekiiramodok, de Boethius lemarad. Az esésnél megsebesülhetett a lába, csak rángatom magam után.
- Nincs értelme futni! – Hirtelen megállok, és az engem szorító kézen is rántok egyet. –  Bárki vagy bármi is ez, így még inkább tálcán kínált prédái vagyunk! - Megfordulok és hátrálva igyekszem a kapu felé. Már rég leértünk a hídról. A látási viszonyainkon a kastélyból kiszűrődő lágy fény javít ugyan, de még mindig nem tökéletes.
Ekkor megpillantom az alakot, ahogy lelép a hídról. Látszólag igen emberi, bár sötét csuklyáját egészen arcába húzva viseli, és messze is van, így biztosra nem merem kijelenteni. De, ha ember, akkor mi ez a fagyos reszketés, ami körülöleli? Viszont mi más lehetne?
- Protego! – Kiáltom. Úgy döntök, nem várom meg, míg ő kezdeményez. De az idegen még csak elő se vette varázspálcáját. Lassú, de határozott léptekkel felénk indul, majd megtorpan védőbűbájomtól. Köpenyébe belekap a hirtelen erősödő szél, ettől egészen olyan, mint egy groteszk holló, aki hiába igyekszik, képtelen elrepülni. Visszahátrál, hallani puha lépteit a nyirkos fűben. Ismét csönd… Egy örökkévalóságnak tűnik, ahogy állunk és a távolból némán figyeljük egymást. Aztán megint elfog egy furcsa érzés. És már, mint régi ismerős közeledik a fagyos rémület…

Dakota


Szúró fájdalommal tölti ki tüdejét az éjszaka fagyos levegője, ahogy zihálva menekül át a hídon. Nem tud ellene tenni, hisz a futástól kényszeresen kapkod az oxigén után, mely mintha csak szétfeszítené mellkasát.  Teste libabőrös a vékony kabátján átfújó jeges széltől, ami körülöleli testét. Olyan ez mintha a halál szorítaná keblére, és nem eresztené, hisz épp hogy csak megszerezte. Fojtogató sötétség lengi körül minden porcikáját, mely mintha csak üldözőjükből áradna. Túl közel ért hozzájuk, túl gyors, hogy elmeneküljenek. Egyetlen reményteli dologba tud csak kapaszkodni, ami tartja benne a lelket. Dakota átfagyott keze mely melegnek tűnik az övéhez képest.  Csekély dolog ez, mégis legalább van mibe kapaszkodnia, hogy ne nyelje el végleg a sötétség. 
Még is a reményt adó kéz, szép lassan csúszik ki övéből, ahogy a fájdalom lüktetve terjed térdében. Minden lépéssel egyre jobban és jobban; az eleinte éles, szúró fájdalom, szép lassan vált tompa kínná. Érzi, ahogy futása lelassul, és szép lassan lemarad, hát ennyi volt. Mikor már ujjai végső kétségbeesett próbálkozással szorítanak még egy utolsót, Dakota megáll. Igaza van, hisz nincs értelme futni.  Egyetlen esélyük, ha szembenéznek az ellenséggel. Lassan hátrálnak az iskola felé, és a sötét alak is komótos léptekkel közeledik feléjük. Furcsa aura lengi körül, - félelem, reszketés, kín egyvelege ez – érzik a halál szagát a levegőben, ahogy a csuklyás megáll előttük. Nem vesz elő pálcát, csak vár.

Talán mert leléptek a hídról vagy Dakota védőbűbájának köszönhetően, de valamiért a hosszú végtelennek tűnő várakozás után egy csapásra, megváltozik minden. Mintha csak képzelgés lett volna csupán, agyuk fura játékának tűnt a félelem.   Mintha egy álomból ébredtek volna fel. Hallott már olyan védőbűbájokról melyek akár őrületbe is kergethetik az embert, bezárhatják saját képzelgéseinek csapdájába, és ha nincs szerencséje, örökre egy rémálom börtönébe kerülhet. Talán most is ez történt, vagy az is lehet, hogy a Kőkör mágikus ereje szórakozott érzékeikkel.  Már nem tűnt fenyegetőnek az ismeretlen, inkább mintha csak védene valamit. Sötét lenyomata volt ez az árny valami ősi erőnek.
- Dakota, szerintem hátráljunk.
Ahogy távolodni kezdünk, még vár egy kicsit a démoni lény, majd magasztosan megfordul, és szép lassan beleolvad a sötétségbe. Köpenyébe még utoljára belebújik a fagyos szél, hogy azután fekete füstként oszoljon el végleg az éjszakába.

--Boethius Hywel--

A fenyegető, nyomasztó érzést, akár ködöt a reggeli napfény, úgy üldözte tova a hold egy hirtelen felragyogása. Szemkápráztatóan gyönyörű játékot lejtett az idegen furcsa öltözetén, majd ismét tovaszállt, mintha csak minket védelmezett volna. Leeresztem pálcámat. Boethius tovább hátrál, de én megállok. Nem volt itt már semmi fenyegető. Pillanatok alatt megértettem, hogy mindez csupán egy ősi mágia. Egy ismeretlen, felfedezetlen erő, mely most velünk játszotta le évszázadokon át folytatott, rejtelmes mérkőzését.
Az indiánoknál megtanultam, hogy tisztelni kell a mágiának minden olyan formáját, mellyel az élő természet ajándékoz meg minket. Szerintük ezek a pillanatok kivételesek, és minden személyt kivételessé tesznek, kit hírvivőként választanak…
Persze gyermekként nem értettem mit jelentenek ezen összefűzött, furcsa szavak, és… talán most sem értem… De az érzések, melyek az itt töltött percekben átjártak valóban leírhatatlanok.
- Ki vagy te? – kérdezem halkan, választ sem várva.
Az árny alak kurtán fejet hajt, majd lassan megfordul. Köpenyébe ismét belekap a felzúduló szél, de most nem vergődik, csupán méltóságteljesen felszáll és füstként eloszlik az éjszakában.
- Elment. – Suttogom. Boethiusra mosolygok, majd átkarolom, hogy segítsek neki belépni a kapun. – Remélem odabenn nem vár meglepetés! Ennyi izgalom bőven elég volt mára! - Ahogy beérünk, egy utolsó pillantást még vetek a távoli Kőkörre, majd lassan behúzom magunk mögött a nehéz fakaput.

--Köszönöm a játékot--

   Richard Grosiean sosem volt az a fajta fiú, akinek lettek volna barátai, aki kizárólag úgy érezte jól magát, ha egy csomó másik srác vette körül, aki szerette kibeszélni a gondjait másokkal, ő sosem volt népszerű, vagy közkedvelt, még ház-, sőt, szobatársai körében sem. Nem, Richard Grosiean sohasem mondhatta el magáról, hogy lennének barátai, mármint nem azok a felszínes, semmitmondó barátok, akikkel a bálakon szépen mosolyogva cseveg, akiknek nyalja a seggét, hogy a családja megállja a helyét a társadalmi ranglétra kijelölt helyén. Igaz barátai nem voltak, akik valóban ismernék, akik nem csak a pénzével, a családi hátterével, a pompával állnának ismertségben, hanem azzal a fiúval, sőt, immáron férfival, aki ő valójában volt.
   Ehelyett Richardnak kijutott, oh, bőségesen kijutott a testvérekből. Igen. Sosem panaszkodhatott a bátyja, vagy a húga miatt, igaz voltak bizonyos testvérei, mint például Mitch, akikkel nem is sűrűn dicsekedett, s a sűrűt az öccse esetében a nullára kell érteni, de Richard jól tudta, hogy kell ködösíteni, és bizonyos családtagokat, öhm… egészen egyszerűen letagadni. Még ha a hasonlóság, s névegyezés miatt ez kicsit nehezebben is ment neki.
   Volt azonban egy húga, akit nem akart letagadni, sőt, akivel büszkén mutatkozott jóformán bárhol, noha Nolita erről aligha tudott, hiszen a fiútestvérek egyik legfőbb feladata szeretetük elrejtése, s ebben Richard sem mulasztotta el végrehajtani feladatát. Az azonban nem volt kijelölt feladat, hogy a húga, pontosabban a húga pasijai körül szaglásszon. Nem, ez sosincs kijelölve, az idősebb fiútestvérek azonban mindig rátalálnak erre az útra, különös késztetést érezve, hogy mindvégig rajta maradjanak. És félreértés ne essék, Richard sosem akarta ezt, egészen addig, míg a húga nem kezdett el a szobatársaival randizgatni. Persze itt is az arra méltó szobatársakra kell gondolni, hiszen Nolita sincs oly ostoba, hogy holmi közönséges nőlelkű nyápicokkal töltse meg ágyát, hiszen neki is volt sütnivalója, s jól tudta, mire képes a testével, nagyon is tisztában volt vonzalmával.
   Nolita először Noelt kaparintotta meg, ami még nem is volt akkora probléma, kizárólag a kapcsolatuk végét figyelmen kívül hagyva, ám a lány itt nem állt meg. Legalábbis Richard azt sejtette, a következő áldozat Ryan Wallbrick lesz, vagy ha mégsem, akkor fordítva, hiszen Ryan sem pont arról volt híres, hogy pár év korkülönbség miatt zavartatná magát.
   Így történt meg, hogy Richard Groseian elkezdett barátkozni, méghozzá pontosan Ryan Wallbricket készült maga mellé állítani, csak, hogy kicsit szemmel tarthassa húgát, ha netán a dolgok úgy alakulnak. Na meg nincs is jobb egy baráti sógornál, nem igaz? Ezért beszélt meg találkozót is évfolyamtársával.

   Egy fáradt sóhaj kíséretében dőlt neki a híd oldalfalának, fejét kidugva, tekintetét a mélybe eresztve. Tudta, hogy ez a beszélgetés teljesen új lesz kettejük számára, de meg kellett tennie. Már csak a húga, s leginkább önmaga teljes nyugalma érdekében.
   Richard Grosiean valóban nem volt barátkozós fajta, de nem is volt rá sosem szüksége. Most, hogy a húga felnőtt, s önálló akarata sem egészen úgy működik, ahogyan azt a bátyja elképzelte, a barátkozás immár nem egy fakultatív dolog Richard számára.

[Richard Grosiean]

Richard Grosiean

− Letty, kérlek!...
Csak nézem, ahogy hátat fordít, és felszegett fejjel kisétál a társalgóból. A változatosság kedvéért már megint sikerült összevesznünk. Utálom, amikor ezt csinálja. Ugyanakkor pont ez a jó benne. Mellette soha nem lehet unatkozni, és nem szabja meg, nem teszi szóvá ha épp mással, vagy másokkal múlatom a szabadidőm nagyrészét.
Valahogy a kis barátnőjét, Deverauxot kellene elkapni, de Merlin sosem ad nekem olyan alkalmat, hogy akár egy percre is egyedül maradjak vele úgy, hogy Morrison jó messze jár, és nincsenek telepített fülei, akik visszasuttoghatják minden egyes mondatom, hogy aztán számonkérje rajtam.
Mintha a tulajdona lennék, vagy tudom is én: a pasija.
Pfuj.
Ha kell egy pohár alkohol, vagy egy kellemes partner – engem úgyis megtalál.
Ránézek az órámra, és egy sóhajjal veszem tudomásul, hogy még épp időben szakadt félbe a beszélgetésünk. Valamikor mostanában kellene Grosieannal találkoznom, és ha Laeitiát lerázom, nyilván még morcosabb lenne, és a képembe vágta volna, hogy megint csak kifogásokat keresek, hogy lerázhassam.
Mintha ő fordítva nem ezt tenné.
Visszakanyarodva Richardra: fogalmam sincs, mit akar tőlem, de ha azt mondja: beszélnünk kellene valamiről, nem leszek egy faragatlan tuskó, hogy elküldjem a ménkűbe, pláne nem úgy, hogy a fazon nem épp arról híres, hogy nagyon haverkodni akarna bárkivel is.
Ebben legalább egy kicsit hasonlítunk.
Összehúzom magamon a talárt, miközben sikeresen belebotlok egy csapat kviddicsesbe. Irigykedve pillantok utánuk.
Egyszerűen nem igazság, hogy engem nem válogattak be a csapatba. Na de mint mindennek, ennek is megvan a maga előnye. Legalább nem kell attól tartanom, hogy úgy járok, mint múltkor edzésen Deveraux. Mielőtt még a saját szememmel láthattam volna, Morrison tájékoztatott, hogy a csajt csúnyán megszívatták a csapattársai, és két gurkót küldtek rá a közös edzésen. Először hülyének néztem, hogy ugyan miért is nem tolvajlott el egy ütőt az egyik jófej terelőtől, aztán amikor a gyengélkedőben elmesélte a sztorit, amíg Morrisont helyettesítettem, mert épp lógtam neki egy szívességgel, már nem is tűnt akkora hülyeségnek, hogy mindkettő telibe trafálta.
Elvégre ki gondolná komolyan, hogy a saját csapattársai rútul kibabrálnak vele?
Node mindegy, ez nem az én problémám, oldja meg maga Deveraux. Épp elég lesz ha ír egy szívhez szóló levelet az apjához, és máris minden el van intézve. Aranyvérűeknél így mennek a dolgok.
Grosiean már a tett helyszínén vár. Kihúzom magam, ismét az órámra pillantok, és elégedetten veszem tudomásul, hogy épp a legjobbkor érkeztem. Még néhány mondat Morrisonnal, és tuti megint elkések, mint rendszeresen majdnem mindenhonnan.
− Helló, Grosiean – biccentek felé, amikor mellé érek.
Vele ellentétben én nem dőlök neki a híd oldalfalának, és nem is nézek a mélybe. A tekintetem egyenesen a háztársam arcára szegezem.
Még mindig nem sikerült kitalálnom, mit akarhat velem megbeszélni, de hamarosan minden kiderül.
Sosem szerettem a hátamat mutogatni másoknak, mint elsőszámú célpontot, így inkább csak oldalvást, derékkal dőlök neki a hűvös falnak. Na nem mintha valakinek épp erre támadna mászkálhatnékja – közel és távol egy lélekkel sem találkoztam a maradék úton amíg ide nem értem − de sosem lehet tudni, jobb a biztonság.

[Ha]

   A férfiak alapjáraton, és kivétel nélkül kedvesek voltak. Kedvesek. Kenyérre kenhetők, szerethetők, és nyájasak. Minden férfi kifogástalan modorral rendelkezett, előre köszönt ha kellett, kinyitotta az ajtót másoknak, és sosem beszélt csúnyán, vagy tett illetlen dolgokat. Mármint… minden férfi ilyen volt, ha arról volt szó, hogy egy nőt megszerezzen magának. És ezt ők nagyon is jól tudták! Éppen ezért mosolyogtak, köszöntek, és fogták vissza magukat. Mind álca mögé rejtették igaz valójukat, hogy megnyerjenek maguknak egy szívet, néha talán kettőt is.
   Richard Grosiean viszont gyűlölte az általánosításokat, sosem szerette magát egy általánosítás, vagy egy statisztika részeként látni, tudta, hogy ő egyedi, s megkülönböztethető, éppen ezért nincs helye a tömörödött sokaságban. Egy statisztikában. Azt sajnos viszont nem tagadhatta, hogy ezek a kimutatások mindig is igazak voltak. Sőt, azt sem, hogy az állításoknak ugyanúgy alanya ő is, mint bármelyik másik egyed nemes neméből. Éppen ezért nézte oly összehúzott szemekkel a kihúzott, s percre pontos Wallbrick hibátlanul összeállítgatott tincseit.
- Wallbrick. – biccent vissza, a mosolyt mellőzve, mélyen kalandozva gondolataiban.
   Igen. A férfiak kivétel nélkül hibátlanok, és udvariasak voltak a nők előtt. Legalábbis igyekeztek. A helyzet azonban más volt, ha egy másik férfival hozta őket össze a sors. Akkor ugyanis másfajta önös érdekek vezérelték őket, és azoknak bizony ritkán volt közük az udvariassághoz, az illemhez.
- Gyere. – tolta el magát a híd oldalfalától, s kiegyenesedett. Szemeit hálótársa szemeibe fúrta, s komolyan nézett rá. – Nézz csak le! – mondta neki, kicsit sem parancsoló, inkább csak kérő hangnemben, melyet igazából nem is volt olyan nehéz bevenni, csak egy kis hiszékenység kellett az illetőben, s a Richard Grosiean-tól való félelem teljes hiánya. Vagy akár a bizalom, mindegy, Richard egyik hiányát sem kedvelte túlságosan.

   Ha Ryan megtette, amire háztársa oly kedvesen megkérte, Richard a hátára tette kezét, s a biztonság kedvéért ott is tartotta azt, kissé talán mélyebb behajlásra kényszerítve a másik hátát, majd ő is lenézett, nyugalmas, hideg hangon megkérdezte:
- Mit gondolsz… sacperkábé milyen mély lehet? – s ekkor… Richard Grosiean elmosolyodott, mert tudta, hogy ha egy nőről van szó, a férfiak közti viselkedés bizony könnyedén rossz irányba terelődhet.

[Richard Grosiean]

Richard Grosiean

Majdnem felvonom a szemöldököm a kimért stílusra, de az utolsó pillanatban még sikerül megállót parancsolnom a vonásaimnak.
Nem lenne jó dolog, mindjárt az első percben egymásnak ugrani. Sejtettem, hogy nem kényelmes beszélgetésünk lesz, mint két országos cimbora – tekintve hogy hiába vagyunk hálótársak, sosem voltunk azok, és ahogy elnézem: nem is leszünk – de azért azt nem gondoltam volna, hogy egyből ilyen fagyos lesz a hangulat.
Hirtelen nagyon szeretnék visszamenni a kastély melegébe. Nem azért mert egy fikarcnyit is félnék tőle, sokkal inkább azért mert ha már az első percek sem kecsegtetnek semmi jóval, mit vár az ember a továbbiakban?
Úgy döntök, inkább megpróbálok nem tudomást venni az ellenszenvről, ami csak úgy árad felém a háztársamból. Nem értem, miért csinálja ezt? A gondolataim csak úgy csaponganak, választ keresve a hangulat hűvösségére, de csak nem találom meg a pontot, ahonnan megvilágosodnék.
Nem szívesen fordítottam hátat a híd közlekedőjének, de faarccal megteszem, amit kérnek Tőlem. Utálom a hidakat. Nincs tériszonyom, de ilyenkor akaratlanul is végiggondolom, vajon milyen lehet lecsúszni, és néhány pillanatig a zuhanni a mélybe, hogy aztán… inkább nem fejezem be a gondolatot. Az agyam továbbra is azon kattog lázasan, vajon miért invitált ide Grosiean.
Miért pont engem?
Amikor a hátamra teszi a kezét, és enyhe nyomást gyakorol rám, automatikusan feszítem meg a felsőtestem. Kiegyenesedek, a kezemmel alulról támasztva meg, tenyérrel felfelé a híd szélét. Nem teszem szóvá a dolgot, de a tekintetem megváltozik. A szemeim, amelyek eddig érdeklődőek voltak, most kifejezéstelenül hűvösek lesznek. Az arcomon megfeszülnek az izmok, és a bőr, a homlokomon megjelennek a halvány ráncok, ahogy próbálom kitalálni, ez mire volt jó?. Tökéletesen bezárkózom. Ilyet nem. Ezt senkinek. Még Grosieannak sem.
Aztán megszólal, elmosolyodik, én meg úgy nézek rá, mint aki kísértetet látott. Mosolyog? Az előbb még az is megfordult a fejemben, hogy le akar lökni, most meg mosolyog.
Ennek meg mi baja?
− Fogalmam sincs. – felelem nemtörődöm stílusban. Egyáltalán nem érdekel, milyen mély, és nem is akarom tudni – Az biztos, hogy az út vége lefelé halálos. – teszem hozzá hidegen. A hangomból is érezheti, hogy egyáltalán nem tetszett ez a próbálkozás, hogy egy kicsit mélyebben lenézzek.
− Hagyjuk a felesleges köröket – rázom meg a fejem, mélyen a szemébe nézve. - Miért hívtál ide? – kérdezem inkább, hogy tereljem a gondolataim. Most már komolyan érdekel, hogy mit akar tőlem.

   Felsőbbséges mosolya nem tartott ki túl sokáig, ő ahhoz túlságosan is komolyan vette a dolgát, hiszen Richard Grosiean nem az a fajta ember volt, akiből akár viccet lehetne űzni, vagy aki eltűrné, hogy a családját bármilyen morális vád érné, a húgát pedig egyenesen oroszlánként védelmezte. Még ha a Griffendél ház gondolata valahol mélyen undorral is taszította. Kezét azonban nem vette le a másik hátáról. Nem, hiszen éreznie kellett, hogy a fenyegetés valóban fenyegetéssé válik, nem csupán a kigondolt szavak, s hatás megy végbe. El akarta érni a célját, hiszen amit ő elkezd, azt be is fejezi. Ilyen neveltetésben részesült, még ma is vissza tudná idézni nagyanyja rosszalló szavait, sőt, nézésének emlékétől még a háta is borsódzna.
- Halálos. – visszhangozza átszellemülten, majd most már úgy érzi, értelmet nyert a kis akciója, elveszi kezét, majd másikkal együtt összefonja azt dagadó mellkasa előtt, mely egyenlőre csak az izmoktól növekszik, nem pedig a büszkeségtől.
   Háztársa felszólító mondatára hanyag szemforgatással reagál, majd –csak, hogy jólneveltségét bizonyíthassa is- válaszol neki, természetesen az udvariasság normái mögé bújva, mint egyik nemes a másikkal.
- Miből gondolod Wallbrick, hogy nem pusztán csak azért, hogy esetleg barátkozzunk? – teszi fel a kérdést, mely legjobb esetben is csak költőinek szánható lehet. Richard sosem volt az a fajta, aki csak úgy barátkozni kezd, fiúkkal pedig pláne nem. Nem most fog gyökeresen változtatni életvitelén. És nem Ryan Wallbrick kedvéért. – Nolitáról van szó. – engedi le karjait, majd hátat fordít a mélységnek, s a híd oldalának dőlve néz a másik fiúra. – Tudni akarom, hogy mit akarsz a húgomtól. – a hangnem nem kérő, még csak különösebben nem is udvarias. Leginkább minden érzelmet mellőző, parancsolónak írná le, mintha csak valamelyik inast utasítaná az otthoni kúriában. Igaz, Wallbricket többre becsüli, mint bármelyik inasukat is, de aki a húgával akar kezdeni, az kezdetekben ne számítson semmi jóra. Igaz, eleinte inkább maga mellé állítani akarta a Ryant, de Richard viszonylag igen gyorsan felismerte, hogy a barátkozás abszolút nem az ő kenyere.
   Várakozón néz hát a fiúra, ujjai szórakozottan játszanak zsebének szegélyével, a szél bele-belekap gondosan beállított hajfürtjeibe, szemei pedig jégcsapként szegeződnek hálótársára.