Déli kilátó

[Philippe]

Philippe

Értetlenül pislogok a fiúra, mert mindent vártam volna tőle, csak egy ilyen kitörést nem. Pedig hát elvileg még ismerem is. Jó, az igaz, hogy csak felületesen, de azért mégse vagyok boldog, hogy így meg tudott lepni. Zavartan elmosolyodok, és keresem a tekintetét. Most komolyan azt hiszi, hogy majd neveket mondok neki? Hát ennyire amatőrnek néz? Pláne azok után ami Ryannel történt a gardróbszobában, nem kellene elmondanom semmit senkinek. Döbbenet, hogy alig néhány napja valóra vált minden álmom, aztán meg kiderült, hogy mégse. Az eset óta abszolút fogalmam sincs, hogy mi van Wallbrick és köztem. Mármint nem viselkedik velem másképp. Éppen ez az ami zavar, mert hát elvileg… más már a viszonyunk. Az én szememben legalábbis.
Na meg persze ott van Morrison ügye is. Amint lesz rá alkalma percek kérdése, és kiszed belőlem minden egyes részletet azzal kapcsolatban, hogy Wallbrick és én mit műveltünk. Ellenségemnek sem kívánom azt a ,,koncepciós pert", amit Letty a nyakamba fog akasztani, és tudom, hogy nem menekülhetek. Addig csűri csavarja a dolgokat míg elmondok neki mindent, aztán meg hallgathatom ahogy szid engem. Már ha azonnal meg nem nyúz és vagy el nem átkoz. Békává például, vagy ilyesmi.

Gondolataimat visszaterelem Philippe felé, hiszen már elég rég hallgatok, és figyelem amit mond. Hallom, de nem értem. Mi történhetett vele, amiért ilyesmiket mond? Miért utál mindent? Ennyire keresztül gyalogolt rajta valaki? Mondjuk egy lány?
- Amúgy… neked miért van bajod az egész világgal? Nem hiszem, hogy bármire is kényszeríthetnek. Minket legalábbis nem. Mmm… nem lehet, hogy inkább egy lány van a dologban? – mosolyodok el már magabiztosan. Igen, engem aztán nem kényszerít senki semmire. Szüleim hála égnek olyan körökben mozognak, hogy nem igazán kell félnem senkitől sem. Egyedüli gondom az lehet, hogy a magánéletem, hogy úgy mondjam kissé zűrös.

- Nekem nem akarja megmondani senki sem, hogy mit hogyan csináljak. – folytatom magabiztosan – nem is nagyon tudná senki. Tudják, hogy esélytelen lenne a dolog, mert azt csinálok, amit akarok. – elvigyorodok, aztán a kilátó korlátjára huppanok. Lóbálom a lábam, és félrebiccentett fejjel nézek Philippe-re, azzal a fajta mosollyal, ami minden földi halandót idegesít. Tipikus ,,mondhatsz bármit, úgyis mindent tudok" grimasz.

- Mondd el, kérlek, hogy ki a csaj! Valami szőke kis bombázó akar az ujjai köré csavarni? – nagy boci szemeket meresztek rá, és elkezdek halkan kuncogni – Tudod mennyire imádok egy magadfajta szívtiprót látni szenvedni? Minden tiszteletem azoké a csajoké, akik megtörik a nagy egójukat. Oh, igen! Még Wallbricket is láttam egyszer padlót fogni. Mindent megért, hidd el! – igen, kétség kívül az volt életem egyik fénypontja, amikor Ryan kóválygott az iskola folyosóin, és kereste a helyét. Azt persze nem teszem már hozzá, hogy valójában ez csak egy színjáték volt részéről, mert így akart bejutni Morrison bugyijába – minden kétséget kizáróan sikerrel járt. Amit viszont se Morrison, se senki nem tud, hogy említett Wallbrick tőle eddig szokatlan módszerekkel próbál mostanáig szokatlan módon az én közelembe férkőzni. Épp ezért gyanús mindenki, aki kedves, és nyitott szemmel járok, fő a bizalmatlanság alapon.

[Deirdre]

Deirdre

~ Hát nem értett engem? Rosszul fogalmaztam? ~

Kavarognak a fejemben a gondolatok, s a lányra bámulok, ha ő mélyen a szemembe néz láthatja, hogy a tekintetemben zavar ül, melyet akár félre is érthet egyfajta önigazolást nyerhet belőle. Én pedig nem ellenkezem, nem azért mert nem akarok, sokkal inkább azért, mert az érzelmek ismét megrohannak.

~ Tombolhatnék, de minek? Hiszen ezek szerint nem fogalmazok érthetően. Eszembe jut a tegnap éjszaka, a hűs bor és annak a szép szőke lánynak a telt ajkai. Hiszen jól vagyok. Mindenem megvan, pénz, nők, mulatság. Igen! Én egy boldog ember vagyok! Mit boldog, sokkal több annál! Erre már szavak sincsenek. ~

Egyszer csak megrázom magam. Visszatérek a való életbe. Mintha átléptem volna odabenn egy határt. A részegkimerültség, a szenvedés és az, hogy annyian a fejemhez vágták, hogy őrült vagyok elkezdte elhitetni velem, hogy valóban megtörtem, hogy egyszerű sárgacédulás háborodott lettem. „Ez nem történhetett meg.” Fogalmazódik meg benem a gondolat, majd felpattanok és egy könnyed mozdulattal a lábujjhegyre állok és perdülök egyet a tengelyem körül, akár egy profi táncos, majd hirtelen közelebb lépek a lányhoz. Nyoma sincs már a tébolyultságnak. Tovatűnt a hűs szellő szárnyain.

- Nem igazán értem, hogy mire gondolsz. Lány volna? – Hátrébb lépek, majd a tekintetemet és a kezeimet az égnek vetem és felkiáltok. – És mégis melyik? Oly sokan voltak már, az ágyam mégis hideg. -  Folytatom ekként már sokkal halkabban, szinte suttogva. – Elhagyott már engem a szerelem. Nem keresem őt és ő sem engem. Megelégszem annyival, hogy a puszta vágy, két ember tökéletes egymásra hangolódása megmaradt nekem. –

Lassan közelebb lépek és ha engedi, akkor felemelem a jobb kezét, majd végigsimítom a kézfejét.

- A kéz tapintása sokat elmond chéri. Lesz-e vonzalom, lesz-e bármiféle kapcsolat. Amikor a nő bőre és a férfié érintkezik, akkor eldől az egész. Megpecsételődik kettejük jövője. Szeretők lesznek? Barátok? Esetleg ellensége? Ó igen, ez is benne van. Még ha azt is gondoltad, hogy annyira felületes vagyok, hogy csak a testiséget keresem az érintkezésben, akkor nagyot tévedtél. Persze a hírem, mely rendszerint megelőz engem, azt a  látszatot kelti, hogy egy hedonista, üres ember vagyok. Pedig nem. Finom úriember, aki nem tukmálja rá magát, még az előzetes látszat ellenére sem, egy olyan lányra, aki két másik férfi között őrlődik. Még akkor sem, ha a nő igazán csinos és más körülmények között, még azt sem tudná megállni, hogy ne próbálja meg a lehetetlent. Minden ellenkezés ellenére a fagyos érzelmekre hatni. –

Elengedem a kezét, majd ismét perdülök egyet, s háttal kerülök a lánynak. Arcomra mosoly húzódik. Elégedett, magabiztos mosoly. Persze nem felejtettem el azt sem, hogy mi volt az eredeti témánk, de úgy gondoltam, hogy ha már ő azzal jön, hogy egy lány van a dologban, akkor egy kicsit számára is egyértelművé teszem, hogy korát sem ilyen egyszerű a történet.

- Tudod – fordulok ismét felé, már kisebb, szerényebb mosollyal az arcomon – sokkal rosszabb dolgok is vannak a világon, mint a szerelmi bánat. Az én problémám az, hogy bűnhődnöm kell. Ha pedig a világ, az élet vagy nevezzük bárminek megbüntet, akkor elviszi a korábbi életed egy kis darabját is. Nem vagyok érzelgős, de törleszteni akarok, minden egyes kínzó napért, amit ártatlanul bűnhődtem. Megerősödtem, és a játéknak még nincs vége. Talán neked is meg kellene erősödnöd és rendezni a két fiúval a dolgodat. Vagy választani valaki mást. –

Mondandóm végére a mosoly teljesen eltűnik az arcomról és még én is meglepődök azon, hogy mennyivel komolyabbra vettem a beszélgetés hangvételét, még ha nem is akartam. Sokkal összeszedettebb voltam, mint az elmúlt hetekben bármikor. Jó hatással van rám a beszélgetés. Ez a beszélgetés.

[Philippe]

Philippe

- Nem tudom, hogy értem-e vagy akarom-e érteni, amit mondasz. – nézek komolyan rá, és egy percre behunyom a szemem. Az idő változik, éppen ezekben a napokban. Eddig hűvös volt, metsző szelekkel most pedig újra kezd minden felmelegedni és valahogy újra élni. Minden ősszel egy kicsit meghal a természet, hogy aztán tavasszal feltámadjon. Nem szoktam ilyen szentimentális lenni, de vannak dolgok, amik alól nem húzhatom ki magam. – Mármint… - megrázom kicsit a fejem, a mozdulattól néhány kósza tincs kiszabadul a laza fonatból.  – még nem hagyhatott el a szerelem. Túl fiatalok vagyunk ehhez. – kacsintok rá jókedvűen kuncogva, és tovább lóbálom a lábaimat a korláton ülve.

Vágy. Furcsa, hogy szóba került ez is, mostanában gyakran merengek el rajta. Aki még sosem érezte ezt a mindent elsöprő, izzó valamit, annak fogalma sincs az életről, szerelemről. És én mégis leéltem nélküle tizenhat hosszú évet, és vártam, hogy először lángra lobbanjak. Perzselő érzés, minden pillanatában úgy éreztem elemészt a tűz. Alaposan el is pirulok, ahogy eszembe jut milyen volt az első alkalom, amikor engem is megtalált a fizikai vágy. Nem húzom el a kezem Philippe-től, inkább figyelem az ujjait, ahogy finoman érintik a bőrömet. Nem vált ki belőlem semmi érzelmet a mozdulatsor, arra azonban elég, hogy minden szavára figyeljek. Keresem a tekintetét, próbálok kiolvasni belőle valamit, akármit. Sokan mások mint én a korombeliek közül. Mintha eddig egy ablak mögül néztem volna a világot; nem éltem benne igazán. A távolságtartás valahogy a részemmé vált, így neveltek. De hogy pont emiatt lemaradjak a világ legérdekesebb dolgairól!

- Nem igazán szokott érdekelni az emberek híre, épp ezért a tiéd sem nagyon hatott meg. Nem vagyok ijedős, attól, hogy miket beszélnek rólad még a fele sem feltétlen igaz. Én tudom a legjobban, hogy a pletykák mennyire alaptalanok tudnak lenni, hisz nem egy tőlem származik. – kuncogom el magam jókedvűen, és lehuppanok a korlátról. Elé sétálok, hogy a szemébe nézhessek. Előbb csípőre akarom tenni a kezem, de rájövök, hogy Royal mindig azzal nyaggat, hogy az nem elég nőies, sőt parancsoló. Így aztán hátam mögé csúsztatom a kezeim, és úgy nézek fel a fiúra. Ártatlan, ártalmatlan boci szemeket meresztek rá, és halványan mosolygok.
- Kettő? Ki beszél itt két srácról? Nekem csak egy okoz problémákat, de lehet hamarosan már ő sem fog. – ha nem húzódik hátrébb, akkor közelebb hajolok, és az ujjammal még intek is neki, csalogatom, hogy hajoljon ő is kicsit le. – Ne bánkódj amiatt, hogy az élet, sors vagy a világ másképp alakult, mint ahogy kellett volna. Mind vagyunk ezzel így. – húzódok hátrébb kissé, és most én fordítok neki hátat, a kilátó korlátjára támaszkodva fürkészem a birtok azon részét, amire kilátás nyílik. –Tudod… nekem olyan furcsa, hogy még te magad is azt mondod, hogy hedonista vagy. Szerintem csak menekülsz az élet elől. Egyszerűbb lenne véget vetni az egésznek, és akkor megszűnnének a gondjaink, nem? – fordulok felé teljesen semleges arccal, és elkezdek felmászni a korlátra – Te nem gondoltál még rá? Céltalanul, magányosan élni… nem elég, hogy sokan vesznek körül, az nem elég! – rázom meg a fejem csalódottan de egyben ingerülten is – Ezért élsz te is úgy ahogy, mert nem elég a felületes barátság, a haverkodás vagy az ágyból ágyba ugrálás. Csak egyikünk sem tud kitörni ebből, pedig én ki akarok!

Lassan, az egyik oszlopba kapaszkodva felegyenesedek, és nyújtom felé a kezem, hogy álljon mellém. Közben komoly tekintettel, merengve fürkészem a tájat, mintha a mostanáig bennem halmozódó haragomnak keresnék célpontot. Valamin ki kéne tölteni, de mégsem tudom. Túl fegyelmezett vagyok, túlságosan elnyomok minden érzést. A hisztik, amik időnként előtörnek belőlem, már az utolsó állomásnak tekinthetők azelőtt, hogy valami őrültséget csináljak, vagy megbolonduljak. Várom, hogy a fiú döntsön, hogy mellém áll-e vagy sem a kilátó korlátjára, miközben bal kezemmel erősen fogom a mellettem lévő oszlopot, nehogy leessek egyáltalán nincsenek önpusztító gondolataim, csak hajt a kalandvágy.
- Ha te fájdalommal élsz együtt, mondd el hogy csinálod! Hogyan kelsz fel minden nap, hogyan veszed rá magad, hogy tovább lélegezz?
Mindenkinek meg akarok felelni, de ennek az a vége, hogy senkinek sem vagyok már elég jó. Mi értelme akkor jónak lenni, ha a rossz annyival könnyebb? Vissza kell kapnom a régi életem, a régi önmagam, aki gátlástalanul átgyalogolt mindenkin. A szerelem elgyengített, elvett egy darabot belőlem. A bűnhődés és a szerelem tehát egyformák, ha Philippe logikáját követem. De én visszaszerzem amit elvesztettem.

[Deirdre]

Deirdre

Figyelem a lányt, ahogy a magyarázat közben a teste a fejemben csengő zenére táncol. Nem is a zene mozgatja a testet, hanem épp ellenkezőleg. A mondandója pedig szabályozza a zene tüzességét. Meglepő módon, ahogy a vágyakról, szerelemről és az én hedonizmusomról esik szó, nem valamiféle szomorú zene komponálódik a fejemben, sokkal inkább heves és bohém hegedű ritmusok. Lassan táncba kelnek a gondolataink, szinte összefonódnak, hiszen kezdenek egymásra találni. S ekkor a vonós elnyújtott hangokat kezd el játszani, tangóba illő dallamok, én úgy döntök, hogy a tánctérre lépek. Lassan közelebb megyek az időközben a távolba révedő partneremhez, s ha már ott vagyok a felém nyújtott kezét is megfogom. Ha rám néz, akkor én is keresem a pillantásait, hogy tekintetünk találkozzon. Szenvedély honol a szememben, de nem a szerelem gyújtotta, sokkal inkább a táncpartnerem gondolatai.

- Vajh’ mi elől menekülnék chéri? Hiszen tökéletes életem van és azt a lehetőséget sem zártam ki, hogy egy nap, majd ismét szerelembe esem. Azt mondtam csupán, hogy nem keresem a szerelmet és ő sem engem, egy szóval sem mondtam, hogy nincs lehetőségünk valahol ódon falak között, borgőzös éjszakákon vagy sápatag hajnalokon egymásra találni. Egyszerűen csak más utakon járunk. – Arcomra most elégedett mosoly ül ki, melyből egyértelműen kitűnik, hogy nem lódítottam, ezek tiszta gondolatok. – Együtt élni a fájdalommal, no igen, ez már fogósabb kérdés. –

Arcomról tovaszáll a mosoly, ám annak helyét mégsem keserűség veszi át, egyszerűen csak lelassult a tánc, ismét lelassult, a húrokon lágyan játszik a vonó, szinte alig hallhatóan. Mély levegőt veszek, s tekintetemet a távolba fúrom, mintha onnan várnék választ, vagy szavakat, mellyel az érzéseimet megfogalmazhatnám, aztán minden kristálytiszta lesz hirtelen. Tudom a válaszokat, s egyre kopogósabb lesz a ritmus. „Táncoljunk!” Adja ki a parancsot az agyam.

- A fájdalmat nem lehet elnyomni, a sebeket nem enyhíti a hűs bor, vagy egy érzéki csók, azt csak te magad tudod enyhíteni. Mindegy az, hogy miféle módon, de meg kell találnod az utat, ami segít megbékélned a saját démonaiddal. Nekem ez a párbajok heve volt, amikor érezhettem, hogy bármikor meghallhatok. A legfurcsább mégis az volt – szemembe ismét visszakúszik a heves, vad érzelem, tekintetemet pedig ismét a lányra emelem – hogy nem féltem a haláltól, simogattam őt. A halál lehelete többet ért minden egyes csóknál, minden korty bornál, elfeledtette velem, hogy fájdalom gyötri a lelkemet. A vér íze a szádban segít rájönnöd, hogy még élsz, hogy húsvér lény vagy, hogy nem az érzelmek tartanak össze. Mindegy volt akkor, hogy pálcával vagy ököllel harcoltam-e, a lényegen nem változtatott semmit. Érezni, hogy az ereid megtelnek vérrel, hogy a szíved a torkodban dobog, hogy hiába pörög túl a tested, te mégis kész vagy meghalni. Ez mindennél többet ért. –

Halkan ismét feldereng hegedő s a tangó ritmusát játssza, de nincs már egyedül, a gitár alá játszik. A mondataim nyomán nem csak a szemembe, de a szívembe is tűz költözik. Lágyan megszorítom a lány kezét az utolsó szavak közben, s lágyan húzni kezdem, hogy a teste felém forduljon. Közben én közelebb lépek, hogy egészen közel legyünk egymáshoz, az arcunk szinte összeérjen. Megcsókolhatnám, de nem teszem. Akarata ellenére nem… Itt dől el, hogy a tánc merre s halad tovább, hogy miféle partnerek leszünk. Nekem mind a két út megfelel. A szemeimben vad tűz lobog, de nem a vágy inkább a féktelen hév tüze.

[Philippe]

Philippe

Nem is veszem észre, hogy mikor került fel mellém a fiú, annyira a gondolataimba merültem. Tényleg le tudnék innen ugrani? Tényleg megfordult a fejemben a kérdés, hogy meg merném-e tenni? Megrémülök saját magamtól, a gondolatoktól amik a fejemben tanyáznak. Ennyire azért nem szörnyű a helyzet! Hiszen ha ügyes vagyok, akkor enyém lehet Wallbrick, és Morrison barátságát sem vesztem el. Kviddicsezek, egész jól tanulok, nincs okom panaszra. Ilyen jól még sosem álltak a dolgaim, akkor miért érzem mégis ezt az ürességet? Maró kín minden napom, mióta Ryan és én a gardróbszobában ,,fogságba estünk". Mintha az életem semmi másról nem szólna már, csak róla, és arról, hogy vele lehessek, ő pedig erre fittyet hányva alig szán rám pár percet az életéből. Lopott pillantásokat enged csak nekem a klubhelységben, szinte megtiltja, hogy mások előtt kimutassam, mit érzek iránta. Persze mikor kettesben vagyunk az más. Azok a percek csaknem kárpótolnak mindenért.
Nem vagyok már önmagam. Elengedem az oszlopot, amibe eddig kapaszkodtam, ugyanakkor észreveszem, sőt végre feltűnik az is, hogy Philippe még mindig fogja a kezem. Pedig én csak az invitálás miatt nyújtottam felé, nem azért, hogy szorongassa. Az érintése viszont visszaránt a valóságba, a józan gondolatokhoz. Mit keresünk itt fent, a korláton állva? Az oszlophoz hátrálok, próbálok a fiú szavaira koncentrálni.

- A párbajozás ostobaság. És nem is halhatsz meg olyan könnyen. A fájdalmat pedig egymagad nem enyhítheted. Kell egy társ, aki melletted áll, veled van és ő enyhít mindent. A párbajozás egyszerű adrenalin, semmi több. – mosolyodok el halványan – erre jó a kviddics is, hidd el. Repülni, magasan suhanni. Érzed, hogy élsz anélkül, hogy véreznél. Nem mintha ellenemre lenne egy kis vér, nem vagyok finnyás. De azért a kviddics sokkal jobb, mint bármi más. – merengek el mosolyogva. Soha nem felejtem el a napot, amikor felvettek végre a csapatba. Négy hosszú évet kellett rá várnom, hogy aztán az ötödikben végre… végre célt érjek. Rohantam Laetitiához, hogy velem örüljön, kerestem őt mindenhol, de nem találtam. Felmentem, azonnal levelet írtam Royalnak, hogy tudassam vele a hírt. Merlinre, olyan boldog voltam mint még soha, hogy apám végre büszke lehet rám. Kiérdemeltem a Deveraux nevet, ezt írta válaszában. Egészen elszomorodok, ahogy apámra gondolok. Hiányoznak mind, Royal, Cassie és Drake is.

Egészen ledöbbenek, mikor Philippe elkezd húzni maga felé. Szerencséje, hogy a korláton állunk, különben igen erősen lökném el magamtól. Hátrálni kezdek, amint nem húz már közelebb, egészen vissza az oszlopig. Olyan hevesen és gyorsan távolodok, hogy csattanok a kövön, két kézzel ragadom meg a hátam mögötti oszlopot. Értetlenül és egyben dühösen meredek a fiúra.
- Mit csinálsz, megőrültél? – meredek rá értetlenül, aztán gyorsan körülnézek. Ha Ryan meglátta volna, hogy milyen közel voltunk egymáshoz, megölne. Vagy ami még rosszabb, szóba se állna velem, elveszíteném. Mindent alaposan átfésülök, de sehol sem látom őt. Aztán megpillantom a távolban Laetitiát, és elsápadok.
A francba!
- Segítened kell! – fordulok a fiú felé – Morrison egészen biztosan minket sasolt, és rohan a hírekkel Ryanhez. Ha emiatt, hogy te közel húztál magadhoz Wallbrick megnyúz engem, akkor nagy bajban leszünk mindketten, nem csak én. Nem szereti, ha más is a játékait piszkálja, és én sem leszek éppen kedves, ha elveszítem. – nézek rá komolyan. Nem fogom hagyni, hogy Letty szétbombázzon minket, nem és nem! Tennem kell ellene valamit. – Mivel én nem akarok tőled semmit, és az előbb éppen te mondtad, hogy nem vagy olyan üres fejű, igazán lovagias gesztus lenne, ha… - elmosolyodok – ha benne lennél egy színjátékban! Vállalod? – pillantok rá sürgetőn. Minden másodperc számít, nincs idő tétovázni.

Leugrok a párkányról, és vádlón emelem a fiú felé a kezemet.
- Nem hall minket, csak lát, szóval nincs nehéz dolgunk. Akkor segítesz vagy sem? – kérdezem Philippe-től, miközben széles, haragos mozdulatokat teszek a kezemmel. Ha segít nekem, még akár jól is érezhetjük magunkat, igazán vicces lenne átverni Morrisont, plusz ha hasonló kellemetlen helyzetbe kerülne egyszer, számíthatna a segítségemre. Meg aztán… tulajdonképpen ő kevert engem bajba, ez a minimum, hogy segít nekem helyrehozni a dolgokat.
- Allons-y, mon ami! – mosolyodok el halványan – ne kéresd magad!

[Deirdre]

Deirdre

Leander. Átható, édes illatú virág. Ez az édes illat ül meg most az orromban, ahogyan a velem szemben álló lányra nézek. Valahonnan a távolból hozza a szél. Ez az illat mély üzenetet hordoz számomra, a változás, a simulékonyság üzenetét. Bizalmat kell ébresztenem ebben a lányban, mindent meg kell tennem annak érdekében, hogy ne legyen kérész életű a mi kis találkozásunk, így azt hiszem engedek a kérésének és belemegyek a színjátékba. Arcomra halovány mosoly kúszik a gondolat nyomán, mellyel azt sugallom felé, hogy csapjunk bele, induljon a játék.
Lassan végigsimítom a ruhámat, megigazítom a sálamat, majd a nyakamat előre mozgatom, hogy ez által az arcom közelebb kerüljön Deirdrehez. Egy pofont várok, legalábbis remélem, hogy csak azt kapok, ha már tőlem szokatlan módon belemegyek egy olyan játékba, ahol nem én vagyok a bábmester. Vagy mégis? Talán mégis én mozgatom a zsinórokat, talán az engedékenységgel akarom átvenni a hatalmat a mozdulataink, a mondataink fölött. Magam sem tudom, néha ez a belülről feltörő érzés irányít engem.

- Miért ne chéri! C’est moi qui suis en trot. Szóval tegyen belátása szerint kedvesem. –

Átadom magam a partneremnek. Ekkor egy különös gondolat kúszik a fejembe, szinte megmérgezi az elkövetkezendő perceimet. Hiszen ha nem megyek bele a játékba, ha nem engedem, hogy Deirdre áldozattá sértett dámává váljon és szíve választottjához eljut az üzenet, akkor nem válik még érdekesebbé, még jobban intrikával átitatottabbá az életem? Milyen érdekes lenne, ha e gyenge kis teremtés dühös felajzott szerelmese rajtam keresztül próbálná befoltozni az általam a becsületén ejtett sebet. Hiszen szíve dédelgetett, de gőgből soha ki nem mondott választottját környékeztem meg, kívántam vele gyengédebb szálakat kialakítani.

~ Csodás volna… Milyen érdekes lenne egymásnak feszülni. Látni, ahogyan a lányért, a becsületéért küzd. Ahogyan Deirdre érte aggódik, ahogyan minden egyes átokváltásnál felszisszen és közben legbelül, a kemény külső alatt rimánkodik a sorshoz, hogy megremegjen a kezem. Ó egek, már végig is futott a gerincemen az izgalom. Ez lehetne a mesterművem, amit emlékül hagyok az utókornak, amit egyikünk szelleme örökkön örökké mesélne az iskola falai között. De nem ezt kívánja most meg a helyzet és a jó ízlés. Jó ízlés…egek, mivé lettem. Érdekes, hogy ez a srác, akit említett, Ryan, milyen hatással van rá. Ő a rés a pajzson, neki köszönhetem, hogy megláttam a lány gyenge pontját, amitől még emberibb, még esendőbb lett számomra, még vonzóbb személyiség. Nem szerelmet akarok tőle, egyszerűen csak a személyiségét akarom a köreimben tudni, ehhez pedig, most a kulcs a kezemben van. ~

A gondolatok nyomán összébb húzom a szemem, s egy féloldalas pillantást is megejtek. Kíváncsi vagyok arra, vajon lát-e minket az a lány, akit Deirdre annyira emleget, akinek a jelenlététől úgy összerezzent ez a sziklaszilárdságú lány.
Máshol járok, mégis várom már az előkészített pofont, hogy a kezembe tegye az élete egy darabját, hogy soha többé ne lehessünk egymásnak, még ha csak barátként, egymás titkainak őrzőjeként is közömbösek.

[Philippe]

Philippe

Tenyerem már régen elkezdett izzadni, testem az adrenalint olyan gyorsan és nagy mennyiségben kezdte el termelni, hogy lassan már attól nem kapok levegőt. Már a lehetőség is, hogy elveszíthetem Ryant, teljesen kiborít. Jobb kezem megremeg, ahogy a velem szemben álló fiúra nézek.
Miért is kellene ez a színjáték?
Még semmi olyat nem tettünk, ami ellen Wallbricknek kifogása lehet, én nem is akartam ilyesmit csinálni. Különben is, hivatalosan még nem is vagyunk együtt, néhány lopott csókon kívül nem történt köztünk semmi más. Elkeserítő, de sajnos így van. Nem lehetek dühös Philippe-re, mert nem tudhatott a titkos kir románcomról azzal a hetedéves széltolóval. Még Damerei is csak tegnap jött rá, hogy valami megváltozott köztem és az unokatestvére közt. Nyomatékosan fel is hívta a figyelmem rá, hogy mivel mindkettőnkhöz rokoni szálak fűzik, akaratlanul is ő lesz kettőnk közt a villámhárító, és nem szívesen vállalja ezt a tisztséget. Hiába, Raleigh már csak ilyen önző. Nem is érdekli, hogy Ryan meg én milyen boldogok lehetnénk, ha…
HA. Mindig ezek az átkozott gondolatok olyan problémákról, amiken nem tudok változtatni. Szeretem azt a fiút, jobban mint bárkit de mégis egyre nyugtalanabb vagyok a mi kis kapcsolat kezdeményünktől. Nem titkolom, a származása miatt. Félek, hogy apám eltilt tőle, hogy az ő családja nem örülne nekem, hogy az iskolában pletykálni fognak rólunk és/vagy bántani fognak minket de főként engem.
Mélyet sóhajtok, és színpadiasan széles mozdulattal lendítem a karom, hogy lecsaphassak. Látom, hogy Philippe felkészült a pofonra, mégis a lehető legkisebbet próbálom adni neki. Tény, jó nagyot csattant, de ereje alig volt.
- Kösz. – mosolyodok el halványan, aztán néhány haragos mozdulatot teszek a kezeimmel. – Ryan a falat kaparná, ha bárki csak a közelembe jönne. –sóhajtok egy rövidet, aztán ismét a korláthoz lépek, gondosan ügyelve rá, hogy a felsőbb szintekről ne lehessen látni. Remélem követ a fiú is, hiszen nem ártana rendesen is megköszönnöm, hogy kimentett ebből a szorult helyzetből.
Olyan jó lenne, ha valakinek beszélhetnék erről az egészről. Se Letty, se Cassiopeia, de még Damerei sem értett meg belőle semmit. Hogy milyen hosszú ideig vágyakozni aztán egyszer hirtelen megkapni amit akarunk. És amikor már ott van, szembesülni a problémákkal is. Ha nem egyedül vagyok a biztonságos sarokban, mert a fiú követett ide, akkor keresem a tekintetét és mélyen a szemébe nézek.
- Tudod… szeretek vele lenni. Kedves velem, meg minden csak néha… - kissé elpirulok, és lesütöm a szemem – Néha furcsa. Azért fújtam fel azt az ártalmatlan ügyet ennyire, mert ő is ezt teszi majd. Örülhetek ha nem akar veled párbajozni, és nincs szükségem egy botrányra. Meg azt se akarom, hogy akár neki akár neked bajotok essen. 
Igen, Wallbrick képes lenne ezért párbajozni. És ahogy ismerem, amennyi fizikai ereje van, és mennyire erős, tehetséges varázsló, bizony nem túl sok jót jósolnék Philippe-nek.