Keskeny közlekedő

[− Úgy, mint a gazdája?]

− Úgy, mint a gazdája? – teszem hozzá a monológjához, milyen tökéletesen idomította a vernyákoló szőrcsomót gúnyos mosollyal a szám sarkában. Ha azt hiszi, most jöttem le a falvédőről, és nem látok tovább a kisded játékainál, kegyetlenül ki kell ábrándítanom. Sokkal ügyesebbnek kell lennie ahhoz, hogy kibillentsen az egyensúlyomból.
Hazudnék, ha azt mondanám nincs épp elég nagy hatással rám, azonban fogalma sincs arról, kivel kezdett. Vagy ha mégis, ami kezd egyre tisztábban kirajzolódni előttem, nos… eszem ágában sincs megkönnyíteni a dolgát.
Sőt…
Igazából majd megveszek a kíváncsiságtól, vajon mennyit engedhetek meg magamnak, amíg rá nem jövök, hogy túllőttem a célon. Mert ha én vagyok a fogadás tárgya, amely felől egyre inkább szemernyi kétségem nincs, azt hiszem komolyan alábecsült.
Megtanulhatta volna, hogy egy Morrison soha nem említhető egy lapon a roxforti libák bármelyikével. Ahhoz túl nagy az egóm, hogy hagyjam magam.
Az egész szép kis tervben volt azonban egy helyes, ám annál bosszantóbb bökkenő, amivel nem számoltam az maga Raleigh. Ha nem ismerném, azt mondanám: pont olyan idióta, mint Wallbrick, de az évek alatt rá kellett jönnöm: ő a nagy fehér cápa.
Márpedig az baj. Méghozzá egészen nagy baj, hogy úgy mondjam.
Sokkal könnyebb dolgom lenne, ha legalább egy kicsit kiesne a játékból, és hagyná, hogy érvényesüljek, de az a kisugárzás, az az erő, ami körüllengi… be kell valljam, nekem is megremegteti a térdeim.
Akármennyire hadakozok is ellene.
− A gyanakodáson már rég túl vagyok Raleigh. – szívom mélyre a levegőt egyenesen a szemébe nézve. Nem hátrálhatok meg a pillantás súlya alól, vagy azon nyomban veszítettem. Én nem olyan játékszer vagyok, aki könnyen kapható. Ha igazán akar, dolgozzon meg érte. Majd meglátjuk megéri-e neki. – Csak hogy emlékeztesselek: én sem most jöttem le a falvédőről.
Aztán arra leszek figyelmes, hogy csóri macska sikeresen kettőnk közé szorult, és kétségbeesett nyivákolással szeretné a tudtunkra hozni, hogy ő bizony nem adott engedélyt arra, hogy palacsintává lapítsuk a kis szórakozásunk közepette, köszöni szépen a lehetőséget, de ha egy mód van rá, egyelőre az élők sorát szeretné erősíteni.
Hagyom, hogy puhán menekülőre fogja, majd kényszeredetten ismét a fiúra szegezem a tekintetem. Egy pillanatra eljátszom a gondolattal, mi lenne, ha egész egyszerűen szájon csókolnám? Talán nem lenne ellenére, ugyanakkor abban a szent pillanatban felmerülne a kérdés: ebben a helyzetben tulajdonképp ki is nyerne? Ha fogadás, és én kezdeményezek, veheti úgy, hogy legyőzött, ha viszont egy kicsit is ismer, ami felől aztán nincs kétségem… gondolhat arra is, hogy éppen ellenkezőleg sült el a dolog: én nyertem, elvégre én irányítom a történet további folyamatát…
Ilyenkor úgy tudom utálni, hogy női logikám van. Csak egy pillanatra láthatnék bele a fiúk csavaros agyába, és rögtön tudnám: mit kellene tennem…
Megmerevedve nyugtatom meg a légzésem, amikor ahelyett, hogy szépen visszatenné a mancsát a fejem mellé felém nyúl. Kikerekednek a szemeim, apró kacaj csúszik ki a fogaim közül.
No mi van, a hős hódító belesett a saját csapdájába?
Nem, nem szabad ennyire egoistának lennem. Erőszakkal emlékeztetem magam, hogy igen nagy sansszal én vagyok a szerencsés nyertes, akit a fiúk újabb fogadás tárgyának neveztek ki. Már csak az a kérdés, ebben a helyes kis játékban vajon melyikünk fog nyerni? Raleigh, Wallbrick, vagy szerény, ám annál gonoszabb kis lényem?
Félrebiccentett fejjel pislogok rá félárbocra eresztett pillákkal. Sosem volt különösebb megerőltetés, hogy úgy viselkedjek, mint egy ájtatos apáca, vagy épp egy olcsó kéjhölgy. Elvettem, amit akartam, majd mosolyogva álltam tovább. Ebben a menetben azonban nagyon úgy fest, hogy emberemre akadtam.
− Elmenni? Innen? Hova? – értetlenkedek tettetve a síkhülyét. – Ejnye Raleigh, még a végén azt találom gondolni, hogy egy elhagyatott zugban nekem esel, és csúnya dolgokat fogsz művelni velem. – nyalom meg a szám sarkát, az orrom már majdnem egy vonalban van az övével. – Na nem mintha ellenemre lenne, de előbb szeretnék kipróbálni valamit. – hajolok előre, és ha nem ellenkezik se szó, se beszéd átkarolom a nyakát, és magcsókolom…

[- Csúnya dolgokat?]

Morrison

Mennyi indulat, mennyi gyűlölet járja át ezt a lányt! Ujjaim lazán futtatom végig kecses nyakán, keresve azt a pontot, amit ha megérintenék, úgy remegne mint a karácsonyi sütőtökös puding, lábai pedig felmondanák a szolgálatot, és kártyavárként zuhanna a karjaimba. Mélyet sóhajtva hagyom ott ezeket a gondolatokat, és tekintetem Laetitia fagyos szemeibe fúrom.
Miért nem kedvel? Hiszen sok közös vonásunk van. Jó, persze, elég sok olyan dolog is van, amiben totálisan ellentétesek vagyunk, de azért a főbb jellemzőink megegyeznek. Önzőek vagyunk, kegyetlenek, és nem utolsó sorban intelligens ellenfelek. Merlin irgalmazzon annak, akit ez a vipera ki akar csinálni, mert nagy eséllyel sikerrel fog járni.

Valahol elveszthettem a fonalat, mert idő közben a lány bugyuta arccal néz fel rám, épp csak a szempilláit nem rebegteti az összhatás kedvéért. Mi ütött ebbe már megint? Döbbenetemen valamiért nem tudok úrrá lenni, így arcom összes vonására kiül az értetlenség. Fel kell ezt dolgoznom agyilag, mert valami nagyon nem kerek nekem.
- Csúnya dolgokat? – mosolyodok el halványan, és valamelyest határozottabban tartom a nyakát, ugyanakkor még mindig nem szorongatom. Épp csak jobban érzi, hisz annyira azért nem vagyok agyalágyult, hogy közelebb merészkedjek hozzá, mint amennyire azt ő megszabja. Szinte érzem, hogy mire megy ki a játék, és azzal egyszerre, hogy átkarolja a nyakam, bal kezem a derekára csúsztatom. Ő akar irányítani? Hát jó, de majd a végén rájön, hogy jobban teszi, ha inkább rám bízza magát. Azt azért nem gondoltam volna, hogy még a végén ő csókol meg engem, de érhetik még meglepetések az embert. Ha ki akarta próbálni, hát ki vagyok én, hogy megakadályozzam benne, ráadásul így kap egy kis előleget mindabból, amit majd átélhet velem.

Nem tervezem, hogy hosszúra nyújtsam a csókot, azt azonban el kell ismernem, hogy a Letty pontosan tudja, hogy mit csinál. Ha egy kicsit is kevésbé lennék tapasztalt, egy ilyen megmozdulása után a folyosó padlójára teperném, hogy aztán… na igen. Éppen ezért kell átvennem az irányítást az események fölött, különben kapitális botrányba kavarodunk. Eleinte lágyan, finoman kóstolgatom ajkait, egyáltalán nem sietve, vagy szenvedéllyel. Ha hagyja magát, akkor finoman a falnak döntöm, és még közelebb lépek hozzá, hogy szinte belepréseljem az évezredes kőfalba. Szándékosan éreztetni akarom vele a fizikai fölényemet, ezért jobbommal a hajába túrok, másik kezemmel a kezét keresem. Amint megtaláltam a talár ráncai közt, és Letty is hagyja, hogy én diktáljak, megfogom, és átfűzöm ujjai közt az enyémeket, majd a feje mellé emelem a puha kis kacsóját.

Ez az a pont, ahol egy pillanatra lelassítok, hogy elgondolkodjak. Várom, hogy elértem-e a hatást, amit a kis libák produkálnak ennyitől, vagyis a remegő térdeket, az össze-össze csúszó szemeket. Remélem nem kell csalódnom, és Morrison ezeknek semmi jelét nem mutatja. Ebben az esetben ritmust válthatok, és továbbra sem elszakadva tőle összekaparom minden tudásom és tapasztalatom (ami be kell látnom nem csekély). Szenvedélyesen, keselyűként csókolom tovább, igaz ezúttal csak rövid ideig. Váratlanul húzódok el tőle, és rögtön el is engedem, fél lépést hátrálok tőle.
Komoly tekintettel fürkészem az arcát, keresek bármi jelet, ami megmondhatná nekem, hogy mit is érzett fél perccel korábban.
- Most, hogy kipróbálhattad, akár én is kérhetek tőled valamit, nem gondolod? – a kérdés nem kicsit provokatív, és pofátlan egyszerre. Nem lepődök meg, ha a folytatás után pofonnal jutalmaz meg a lány, de kockáztatni kell. Anélkül nincs győzelem. Ha az érdeklődés legkisebb jelét mutatja, akkor ismét megszólalok. – Te megcsókolhattál engem, most én akarlak téged.
Most vagy tomboló sárkányként tör rám, vagy megadja magát. Mivel Laetitia Morrisonról van szó, ezért inkább az elsőre tippelek, bár az utóbbi percekben  teljesen kifordult eddigi önmagából. Egyetlen pillanatra fog csak el a bizonytalanság, szemeim rögtön elárulnak. Csak rimánkodhatok, hogy Letty ne szúrja ki, de amilyen jó megfigyelő, erre szinte semmi esélyem. Mentenem kell a menthetőt, ezért anélkül, hogy gondolnék a következményekre egyszerűen lehajolok, és hirtelen mozdulattal két kezembe fogom a lány arcát.
Bizonytalanságnak már nyoma sincs, pontosan tudom, hogy mit akarok, és meg is fogom szerezni. Egy szempillantásnyi időre a szemébe nézek, és ha csak nem látok benne mérhetetlen haragot vagy düh nyomát, egészen közel húzom a fejét az enyémhez. Előbb orcáira lehelek apró csókokat, majd fokozatosan visszatalálok bársonyos ajkaihoz, hogy aztán lágyan megcsókolhassam.

[− Azt bizony.]

Cöhh.
Mintha nem ismerném épp eléggé, milyen nagy hódító hírében áll, vagy nem tudnám pontosan, miféle játékokat eszelnek ki puszta unaloműzés gyanánt Wallbrickkal. Legalább engem ne próbáljon meg hülyének nézni – lehet, hogy más lány könnyedén elhinné neki a csillagokat is az égről, de én nem most jöttem le a falvédőről.
Egyszer egyébkén úgy megérdemelnék, hogy valaki csak egy kicsit is móresre tanítsa őket. Azt hiszem, egy időre biztos elmenne a kedvük az ilyesfajta szórakozásoktól.
Nem állítom azt, hogy bármivel is jobb lennék náluk, elvégre engem sem kell a szomszédba küldeni egy kis aljasságért, de akármennyire is zöld színű a vérem, vannak olyan húzásaik, amelyek már nekem sem tetszenek igazán.
Pontosan tisztában vagyok vele, kivel is állok szemben egy olyan csatában, amelybe talán még nekem is beletörhet a bicskám. Mégis pontosan ez az, ami vonz…
Gary régen elment. Nekem pedig itt az ideje visszavennem a régi hírnevem. Azok vagyunk, akiknek születtünk, nem pedig azok, akiknek megmondják mit, és hogyan kell tenni.
− Azt bizony. – kacsintok rá féloldalas mosollyal a szám sarkában. – Úgy, ahogy mondod.
Nehogy azt higgye már, hogy egy kis agresszivitástól majd szépen beadom a derekam, és úgy fogok tangózni, ahogy Ő diktálja az iramot.
Meg a túrót!
Meglepődök, ahogy azonnal reagál minden mozdulatomra. Épp csak közelebb merészkedek az alvó oroszlánhoz, és a fiú – mintha az összes gondolatom az arcomra lett volna írva, ugyanabban a pillanatban karolja át a derekam.
Szóval így állunk. Szeretem az olyan helyzeteket, ahol nem hagyják, hogy irányítsak. Utoljára Gary volt velem ilyen „kedves”, és annak is mi lett az eredménye? Inkább visszapasszoltam a labdát. Sokkal izgalmasabb, ha nem adnak lehetőséget sem arra, hogy kiszámíthassam a következő lépéseket. Amikor ott- abban a pillanatban kell dönteni tétek felett.
És én most a legnagyobb téttel játszok...
Leplezetlen mosollyal húzódtam közelebb hozzá, akár egy kéjsóvár kiscica, aki pontosan azt kapja, amit akart. Már csak a dorombolás hiányzott az egész játékból, azt azonban kellemesebb pillanatokra tartogattam. Bármi is az ára, Raleigh záros határidőn belül az enyém lesz, méghozzá akkor, és úgy, ahogy én akarom.
Amikor a falnak dönt, és érezteti milyen fizikai előnye van velem szemben, mély sóhaj hagyja el az ajkaim. Bal lábam magától emelkedik, és tekeredik finoman, ám annál erősebben a fiú lábához. Remélem, nem hiszi majd, hogy remegő térdekkel, elcsukló hangon, és fátyolos szemekkel fogok felnézni rá. Ennyire csak nem ismerhetett félre.
Pontosan tudnia kellett az első perctől kezdve, ahogy magamhoz rántottam: nem az a fajta nő vagyok, aki ennyitől kikészül, és vinnyogva omlik a pasi karjaiba. Nem. Én a lökjük magasabbra a hintát kategória vagyok, ahogy azt Gary is nagyon szépen felmérte az első percekben. Igaz, estem már ki párszor, mert túlléptem a határaimat, de könyörgöm. Unalmas lenne az élet, ha mindig az lenne, amit én akarok.
Körbenyalom az ajkaim, ahogy hirtelen eltol magától. Nem tudok elszakadni tőle, olyan, mintha valami mágnes vonzana, már nem vagyok finom, nem félek harapni sem. hadd tudja meg még mielőtt komolyabb dolgokon törné a fejét, kivel is sikerült tüzet gyújtani saját magunk alatt. Mert ebben a játékban, ha tetszik, ha nem ugyanúgy lehetünk mindketten vesztesek, ahogy egyenként győztesek is.
− Mit akarsz Raleigh? – kuncogok fel fölényes mosollyal. Tudom, hogy azt akarja, a zsigereimben érzem, hogy semmi más szándéka nem lehet. Csakhogy a csók, és a test nem egyenértékű. Ennél sokkal többet kell adnia, ha ágybacipelési tervei vannak velem.
Olcsón ugyanis csak az arra méltók adják magukat. Márpedig én nem egy vagyok a sok közül, akit bármikor kénye-kedve szerint megkaphat.
Elhúzom a fejem, ahogy megpróbál megint megcsókolni. Combommal szorítok rajta egy kicsit, de csak annyira, hogy érezze, még mindig ott van a lábam, ha tetszik, ha nem.
− Szóval erre ment ki a fogadás. Ágyba tudsz e cipelni. – konstatálom egyenesen a szemébe nézve. − Hát ez kínos. Roppant kínos… − csóválom a fejem, miközben ujjaim a hajába túrnak, és a tarkójánál megállapodva kiszemelve egy tincset, és lágyan birizgálni kezdik. − Tekintve, hogy ez már nekem is megfordult a fejemben, amióta elvesztettem a kedvenc háziállatom, mert épp szerelmes idiótát játszik Deveraux-val. – folytatom egy szusszal. – De… gondolom azzal fogadást szegnél? – pislogok fel rá, akár egy szende kis bárányka. A másik kezem finoman kiszabadítom a fogságból, és egyenesen a hátát célzom meg vele. Óvatosan csúsztatom őket a lapockájára, miközben végig a szemébe nézve lesem a fiú reakcióját.
− Mennyire akarsz Raleigh? Én ugyanis nem vagyok egyenértékű egy csókkal, ami miatt ráadásul még csak nem is ellenkeztél– kacsintok rá játékosan, majd ha nem húzza el a fejét, előre hajolok, és finoman megcsócsálom az alsó ajkát…

[- Ejnye, Letty drága!]

Morrison

- Ejnye, Letty drága! – kuncogok fel mélyen, miközben élvezettel simulok bele combja szorításába. Azt hiszi ennyitől eldobom az agyam? Ennyire ő sem lehet ostoba. – Nekem, kedvesem, nem kell senkit sem ágyba cipelni. Jössz te magadtól is, ha eljön az ideje. – hagyom, hogy ujjaival a hajamban játsszon, de nem mutatok különösebb érdeklődést a dolog iránt. Természetesen a puha kis ujjai érintésétől teljesen el tudnám veszteni a fejem, ez azonban nem az a pillanat, amikor megengedhetek magamnak ilyen könnyelműséget. Fejem  enyhén oldalra billentve hallgatom, ahogy azzal a csinos kis cseresznye szájával beszél hozzám, miközben próbálok érdeklődő arcot vágni, meglátásom szerint kevés sikerrel.
Ehhh!
Wallbrick, már megint Wallbrick! Őszintén megdöbbent még mindig, hogy milyen sok lány szédült már be az ágyába, mennyire nevetségesen kevés erőfeszítése árán. Az már konkrétan a Rejtélyügyi Főosztály asztalára tartozik, hogy egy olyan csaj, mint Morrison miként dőlt be a süket dumájának. Nem is az én dolgom, elvégre hála égnek nagy kárt nem tett legújabb választottamban.
- Nem leszek sem pótlék, sem pedig a legújabb játékszered. Sikoltozni fogsz már csak azért is, hogy egy percre megérinthess. – dörmögöm lágyan a fülébe. Valószínűleg majd önelégülten elneveti vagy kuncogja magát, de nem is baj, éppen ez a célom. Ahogy lábával még közelebb von magához, nem állok ellen, és egészen hozzá simulok, belépve a két lába közé. Kezei a hátamon matatnak, próbálom nem észrevenni, de lehetetlen ez a vállalkozás. Megtalálta az erogén zónáim egyikét, így kénytelen vagyok nagyjából öt másodpercre behunyni a szemem, hogy visszaszerezzem a kontrollt immár nem csak az arcom, hanem egész testem felett.
Elvégre úriembernek neveltek, nem ronthatok rá egy hölgyre; lett légyen az bármilyen rámenős is. Christopher mindig arra tanított, hogy az igazi hódító hagy időt arra, hogy kiszemeltje maga közeledjen, eszét vesztve a vágytól. Mindent megérne Laetitia Morrisont esdeklő tekintettel látni, de sajnos arra még nagyon sokat kell várnom.
Mély sóhaj után végre kinyitom a szemem, ami ez idő alatt néhány árnyalatnyit besötétedett. Nyilvánvaló jele ez annak, hogy a kontrollt kezdem elveszteni, és hogy mennyire tetszik nekem a lány. Itt helyben magam alá gyűrném, és egyenruhája minden darabját egyenként tépkedném le róla, de mégsem teszem.
Hogy mennyire akarom?
Bár magam is vágyom a csókjára, mégsem engedek neki első szóra. Félrehúzom a fejem előle, majd aztán játékosan, mintegy visszatámadva hajolok fölé. Egészen közel, mégis a döntő pillanatban, mikor már szinte finoman nyitná a száját, visszavonulót fújok. Elégedett mosollyal az ajkamon stabilizálom magam, és egyben lehajolok hozzá azáltal, hogy vállszélesnél valamivel nagyobb terpeszben állok meg előtte. Jobbommal finoman megérintem a lány lábát, és följebb tessékelem, hogy combja a csípőmön állapodjon meg. Ujjaim hegyével végigsimítok rajta.
Milyen puha!
Igen. Bársonyos, puha bőre van, mely szinte incselkedik velem, újabb érintéseket követelve. Megkeresem a lány tekintetét, és megvárom azt a pillanatot, amikor a szemembe néz. Ekkor kezem újabb felfedező útra indul a lábán, ezúttal határozottabban, és türelmetlenebbül. Ahogy ujjaim elérik a szoknyája vonalát, nem tétovázok. A könnyű kis anyagot félresöpörve folytatom keserédes utamat felfelé a lány combján, míg el nem jutok arra a pontra, ahonnan még éppen vissza tudom szerezni az önkontrollomat. Egyetlen centivel továbbhaladva már veszve lenne minden. Sietve húzom vissza a kezem, szinte a térdhajlatánál állapodva meg.
Légzésem változatlan. Lassú, egyenletes. Nem engedhetem meg magamnak, hogy az izgalom bármi jelét is felfedezze rajtam.
- Akarlak, Morrison! És meg is foglak kapni, erre akár mérget is vehetsz. – ha nem húzódik el, akkor ujjaimmal puha húsába marok, és egészen közel rántom magamhoz olyan hirtelen, hogy szüksége legyen egy kapaszkodóra, jelen esetben rám. Egyáltalán nem finomkodva közeledek felé, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy megcsókoljam. Ha hagyja magát, akkor megcsókolom, hevesen és szenvedélyesen. Bal kezemmel a hajába túrok, a tincsek közül néhányat az ujjaim köré tekerek. Innen nincs menekvés. Ezt a játékot márpedig az én szabályaim szerint játsszuk!
Ügyelve arra, hogy ne okozzak neki fájdalmat egyszerre húzódok el, és húzom hátra finoman az ő fejét is.
- Nem érdekel már a fogadás. – suttogom, és elengedem a haját, majd végigsimítok az arcán. – TE érdekelsz, mindenki más elmehet felőlem a hippogriffek karámját takarítani.