~~ CLARICE ~~
Shay…Shay – motyogok magam elé álmomban, majd egyszer csak teljesen felriadok. Shay valóban ott van mellettem, ahogy általában éjszakánként fel szokott kucorodni egészen az arcomig. Kezdetben csak úgy csinál, mintha a lábam mellett teljesen kényelmes lenne számára a pozíció, de aztán persze egyre feljebb és feljebb mászik. Imádom ezt a játékát, amelynek az a vége, hogy puha, tiszta nyúlillatát beszívhatom az orromon. Shay számomra a gyógyír a téboly ellen, amely évek óta a hatalmába kerített. Úgy érzem, most is szükségem van egy kis sokkterápiára, hogy magamhoz térjek a rémálmomból. Egyszerűen nem telik el nap, amikor ne látnám magam előtt azoknak az embereknek a fájdalomtól eltorzult arcát, akiket a Reggeli prófétában szoktam látni, mint Fenrir Greyback áldozatait. Fen az utóbbi időben úgy tűnik, még korábbi vérszomjas énjét is felülmúlta, legalábbis az áldozatok mennyiségének tekintetében. A vérszomja ugyanis mindig olyan drasztikus volt, hogy azon már nem lehet „fejleszteni”.
Nos, úgy döntök, hogy a szükség szobájában veszek erőt magamon a nagynénémtől gyakorolt sokkoló bűbáj segítségével, ezért magamra kapom az iskolai köpönyegem, ami alatt csak a pizsamám van. Kezdem egyre jobban várni a pillanatot, mikor kiléphetek az elmémből, ám mikor odaérek a szükség szobája bejárata elé és háromszor elsétálok a fal előtt azt kívánva, amit szoktam, egész egyszerűen semmi sem történik. Hogy ez a sors keze, vagy csak egy jel akar arra lenni, hogy hagyjam már abba önmagam sanyargatását, vagy csak egyszerűen valaki más van bent a szobában, arról fogalmam sincs. Szegény kicsi Artemis, most bizony pórul járt… De én nem vagyok az a típus, aki bármikor is feladnám, ha van valamilyen határozott elképzelésem. Úgy határozok, hogy a használaton kívüli rúnateremben fogok enyhíteni szenvedéseimen. Azon a bűntudaton, amit teljesen vétlenül érzek mégis. Hiszen az én kezemen is szárad mások vére… azaz ez így nem igaz. Az én vérem kezén szárad mások vére. És ez fáj. Kimondhatatlanul kínoz, amely kínnak csak egy módon vethetek véget.
Elérem a rúnatermet és be is lépek az ajtón. Azaz belépnék rajta, ha nem épp valami furcsa, hideg szellő fújna kifelé rajta. Első feltevésem az, hogy csak huzat van, de nincs mitől félnem, így belépek. Ekkor jövök rá, hogy már megint tévedtem, a helyiség ugyanis nem üres, pedig ez a hely jó ötletnek tűnt. Lesokkol a dolog, aztán rájövök, hogy ez csak egy diák lehet, aki bűbájt gyakorol éjnek idején. ~Mekkora stréber~ gondolom, majd egy vörös hajú árnyat pillantok meg a sötétben, akit csak ezüstös varázslata világít meg. Ám nem csak én látom meg őt, hanem ő is engem.
"Ja, csak te vagy az Greyback? Nem lenne szabad itt császkálnod" – mondja ez a vörös lány. Nem sokat tudok róla, ugyanis nem igen járunk egy órára, tekintve, hogy bár egy évfolyamba járunk, ő mardis, én meg hugrás vagyok.
Őszintén szólva, mivel anyámmal Tudjukki pártján állunk a saját házamon kívül leginkább a mardekárosok állnak közel hozzám. Már amennyire ez lehetséges, hiszen beszélgetni elég keveset szoktam. Egyrészt nem vagyok az a szószátyár típus, másrészt sokan tartanak és undorodnak tőlem a nagybátyám miatt. Ezt meg is értem, bár ettől még a csontomig hatol minden pillantás, amit kapok azoktól, akik előre ítélkeznek felettem és a családom felett. Clarice tekintetét nem látom tisztán, ám szavai egyértelművé teszik, hogy nem igen lát engem szívesen. Nem is akarom sokáig feltartani, arra viszont kíváncsi vagyok, hogy mi volt ez a hűs szellő az előbb, mert ezt még nem igen sikerült elsajátítanom és ha kicsit erőteljesebben is lehetne szelet kreálni, akkor talán a sokkterápia helyett néha ezt is alkalmazhatnám. Egész jól kitisztította a fejem ugyanis.
- Tudom, hogy nem kéne itt lennem… - majd egy pillanatnyi sóhaj után hozzáteszem.
- Na és Te mit keresel itt? Miért nem az álmok delíriumos mezején vándorolsz, mint mások? - megvárom a válaszát, aztán halkan rátérek arra, ami igazán érdekel.
- Szabadna megtudnom, hogy melyik bűbájt gyakoroltad az előbb?