Oliver Carex

OLIVER CAREX

alapok

jelszó || „A barlangvadászaton önkívületlenül csiripelnek a rakétagyújtók”
teljes név || Oliver Davin Carex
becenév || Oli; Rex; „Fészekfejű”
nem || férfi
születési hely, idő || London, 1982.január 18.
kor || 15 éves
faj || ember
vér || sárvérű
évfolyam || ötödév

a múlt

- Gyűlöllek érted?!- egy hatalmas csattanással zárult be az ajtó, a tajtékzó nő után. A tölgyfaajtónak támaszkodva lihegett, kezei természetellenesen gömbölyű hasán pihentek. Fogai között néha elejtett egy-egy nyögést, de csak halkan, nem akarta, hogy az ajtó túloldalán álló férfi bármit is halljon. – Miért jöttél ide?! Menj el, mondtam, hogy már nem…nem szeretlek- sírásba fúló hangja egyszer-egyszer megcsuklik, akármennyire is jól tudott eddig színészkedni a rettenetes fájdalmak nem könnyítik meg a titkolózást.
- Neela! Jól vagy?! Hallasz?!
- Menj el!
- Neela, már vagy hat hónapja nem láttalak! - kereste a szavakat - Sajnálom! Nem akarom elhinni, hogy nem szeretsz, azok után…- a hang elszontyolodott, a nő szívébe, mintha kést döftek volna. De szerette volna elmagyarázni, hogy igen, igen is szereti, imádja, meghalna érte, de nem boríthat rá még egyszer, egy akkora terhet, mint egy csecsemő. Egy csecsemő felelősséget, kihívást, rengeteg szeretetet jelent! Nem mintha nem lenne meg mind ez a férfiban, ó, milyen csodás apa lenne, de Céliánál is már megfutamodott...
Mélyeket lélegzett, ám a kín nem enyhült. Már kilenc hónapja hordozza a gyermekét a szíve alatt, meg akarta óvni, a széltől is, ki sem mozdult a lakásból, nehogy megbetegedjen, hiszen már beköszöntött a tél, és ha a baba is megbetegedne, azt nem bírná ki… Sokkal jobb volt így. Így Mike-kal sem tudott találkozni, nem engedte be, az ajándékokat mind visszaküldte újra és újra, de a hőn szeretett párja, nem volt képes elhagyni őt. Pedig mondta, hogy gyűlöli, nem akarja látni, kiszeretett belőle, bántja amiért otthagyta a kislányával, de Mike átlátott mindenen! Hogyan?! Nem volt elég meggyőző? Hogy juthatott be? Hat hónap után, még mindig nem volt képes elszakadni, ó bárcsak ő is elszakadhatott volna a férfitól!
- Hogy jutottá..áááá!- a szó átcsapott gyötrelmes rázkódó ordításba, valami meleg, és nedves folyt a padlóra. Ó ne…
- Neela! NEELA!
- Itt…vagyok…kinyitom…az…- kattant a hálószoba zár és kitámolygott onnan szőke csapzott remegő nő.
- Istenem, mi…?- egy szempillantás alatt felmérte a helyzetet, nem kellett egy szó se, minden megvilágosodott, felkapta a terhes nőt, és a kis albérleti lakásból kirohanva az utcára, próbált egy taxit fogni. A nő testével nem ellenkezett, nem tudott a szörnyű fájdalomtól megszólalni sem, csak nyöszörgött.
- Ne… nem kell…kórház…tiéd…szeretlek…
A férfi oda sem figyelt, csak leszólította az első taxit, amivel a városi kórházba igyekeztek.
- Jó napot! Egy vajúdó nőt hoztam!- szól oda a kórházi portásnak Mike, mire egy tolószékbe ültetve elviszik a szerelmét, valahova egy műtőasztalra.

A férfi kikerekedett szemmel meredt mindössze tíz és fél éves fiára. Zsebéből elővette telefonját, és vakon meghívta az első gyors hívót.
- Apa…
- Shhh… Menj a szobádban, addig én ezt feltakarítom, és… és majd beszélünk- a gyerek csillogó szemmel indult a szobája irányába. Apja cinkosan rákacsintott a gyerekre, majd annak még jobban felvidult az arca szinte azonnal, már –bár zavart- mosollyal tért be a szobájába. A férfi arcára is végre kiült a mosoly, és füléhez emelte a telefont.
- Vedd már fe…Neela!
- Mike?- a hang a másik oldalon, zavart volt, sőt egyenesen meglepett- Miért hívtál? Valami gond van Oliverrel?
- Hát baj az nincsen csak…- habozott.
- Jajj, mondd már!
- Összetört egy vázát...- nyögi ki végül.
Néma csend, majd harsány nevetés.
- Ugyan Mike, ne mondd, hogy azért hívtál fel, mert a fiad eltört valamit? Kérlek, nekem dolgoznom kell!
-… anélkül, hogy hozzányúlt volna.
- Megdobta valamivel?
- Neela! Leszidtam, mert nem rakodott el a szobájában, mire kiakadt, toporzékolt, és a kályháról neki vágódott a kristályvázánk a szemközi falnak…
A néma csendet most nem követte nevetés.
- Bizto…
- Igen, és nem képzelődöm! Oliver is megmondhatja… hisz Ő csinálta…
- Mike, gondolod...? - hangján érződött a fokozódó örömöt.
- Várj Neela, tartsd egy kicsit, megjött a postás.
A másik oldalon a nő idegesen rágva a körmét várt, hogy a férje visszatérjen a kagylóhoz.
- Drágám, gondolom... A fiúnk is varázsló!
- Éljen!
Ez a hang már nem a vonal túlsó végéből szólt, hanem a férfi háta mögül. Oliver ugrált örömében. Az apa megfordult, s ugyanolyan boldog arckifejezéssel nézett vissza fiára.

- Még mindig nem értem mire, jó egy falon átfutni...- hitetlenkedett a szőke nő Mike oldalán.
- Hogy ne keltsünk feltűnést!- egy vörös fürtökkel megáldott ifjú hölgy vezette a szülőket a kilences és a tízes vágány közti falhoz. Egy köpenyt viselt, de a talár talán jobb kifejezés rá. A földig ért, és a koromfekete anyag szélén egy piros szegény futott, ezzel az öltözettel igazán kitűnt a londoni vasúti tömegből. Jó maga is csomagokat, bőröndöt hurcolt maga után, akárcsak Oliver.
- Köszi, hogy segítettél Wendy! Ha te nem vagy… huh, nem is tudom, mi lenne nélküled!
- Ugyan már! Hiszen ez a dolgom! Szívesen pesztrálok elsősöket- gonoszul rákacsintott a fiúra, mire az felbátorodva meredt a téglafalra.
- Krhm…
- Ó, igen!- megfordult és még két-két búcsú puszit nyomott a szülők arcára.
- Mikor láthatunk újra?- kérdezte aggódva Neela, de Oliver helyett ismét Wendy válaszolt, mire az anyuka idegesen felhúzta az orrát.
- Karácsonykor, szünetekkor, és a jövő nyáron minden gyerek hazautazhat a szeretteihez és…
- Mint aki megtanulta a házirendet…- szól közbe a fiú, majd anyjához fordul - Ugyanakkor jövök, mint Célia...
- Házirend...krhm...
- Szörnyű vagy!- jegyzi meg fülig érő mosollyal az elsős. Az utóbbi egy hétben nagyon megszerette a nála három évvel idősebb lányt. Rengeteget mesélt a varázsvilágról, a Roxfortról és minden fontos dologról, amit tudni illik egy mágusnak. A Roxfort felkért pár önkéntest, hogy egy-egy elsőst igazítsanak el, akiknek muglik a szüleik, így nincsenek tisztában a varázsvilág törvényeivel. Bár Célia is már több éve járt a Roxfortba, de jobbnak látták, ha eligazítják részletesebben Olivert is.

Kopogtattak az ajtónál. Még kora reggel volt, bár a szülők már talpon voltak, Neela az imént sietett el a munkahelyére, Mike maradt otthon Oliverrel, aki még nagyban durmolt az ágyában. Mike a reggeli-készítést félbeszakítva, rohant ajtót nyitni, nehogy a váratlan vendég elmenjen.
Az ajtóban egy tizenhét év körüli lány állt, egyszerű rövid sortban, és egy ujjatlan pólóban, kezében két kupac vaskos könyvvel. Egy „Jó napot!”-ot eldörmögve, beviharzott a kicsi kis nappaliba, és a dohányzó asztalra letéve a sok könyvet, kezet nyújtott Carex úrnak.
- Üdvözlöm Mr. Carex! Én a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola egy diákja vagyok, akit felkértek, hogy az Ön fiát készítsem fel, hogy mi is vár rá iskolánkban. Tudomásom szerint pár héttel ezelőtt érkezett egy levél Oliver Carex számára, hogy felvételt nyert. Nos, azért vagyok itt, hogy segítsek neki eligazodni. A könyvek - háta mögé mutatott a két könyv halomra- is fontosak, a varázsvilág történelmét mutatják be, a kviddicstől elkezdve, a Roxforton át egészen a szokásainkig- fülig érő mosollyal befejezte monológját.
Mike nagyokat pislogva nézett a diáklányra, és bele tellett pár másodperc, míg mindezt felfogta. Bár nem tudta, mi az, hogy kviddics, azt tudta, hogy semmit nem tudott a varázsvilágról - még ha volt egy boszorkány lánya is -, így jól jön az útbaigazítás.
- Üdvözlöm Ms…
- Wendy Perwinkle.
- …Ms. Perwinkle! Rendben van, köszönjük szépen… Azt hiszem… Szóval, Oliver még alszik, felkeltem!
- Köszönöm!- vigyorogva helyet foglalt a kanapén, és rendbe szedte vaskos könyveit. Mike még mindig megzavarodva, de felkeltette kisfiát, s míg Wendy kint várakozott, elmagyarázta fiának, hogy miért is van itt a lány. Oliver kitámolygott szobája ajtaján, és komótosan leült a lány mellé.
- Szia! Wendy vagyok, én foglak eligazítani az új iskoláddal kapcsolatban!
- Szia…Oliver!- mutatkozott be, majd megtörölve a szemét, próbált a „félkómából” feleszmélni.
- Szóval hoztam pár könyvet, hogy segítsenek…- a legvastagabbért odanyúlt, és belekezdett a mesélésbe.
A rengeteg információ közt, meg tudott egy, s mást a lányról is. A lány imádta kviddicset, de csak hobbi szinten űzte, azt is csak otthon, bár be akart kerülni az iskolai csapatba. Már hetedik éve járt a Roxfortba, és nagyon szerette az iskolát, a diákokat, professzorokat. Ezt hallva Oliver felbuzdulva hallgatta tovább Wendy-t. Célia is sokat mesélt a kastélyról, de most alig akarta felfogni, hogy ő is része lesz mindennek. Majdnem egy egész napon át beszélgettek, és megbeszéltek egy találkát, amikor be tudják szerezi az iskolai felszerelést.

Oliver még a mesélésnél is jobban élvezte az Abszol-úti bevásárlást. Üstök, seprűk, baglyok, kirakatok, minden, ami egy tizenéves fiúnak csak érdekes lehet. És a varázspálca, 13 hüvelyk, tölgy, főnixtollal, és ez a pálca, most is a farmerja farzsebében pihent.
- Merlinre, már ennyi az idő?! Gyerünk, gyerünk, különben lekéssük a vonatot!- siettette a búcsúzást Wendy.
Oliver mélyet szippantott a levegőbe, még egyszer hátrapillantott szüleire, és vadul dobogó szívvel nekilódult a téglafalnak.

- Ó, na ne ! És mit szólt hozzá, hogy kidobtad?
A fiúk hálótermében nagy volt a zsivaj. Ünneplés folyt épp, mivel Harry Potter és Cedric Diggori is kiállta a Trimágus Tusa első próbáját, még hozzá épp bőrrel, egyetlen végtag hiánya nélkül. Már jóval az éjszakában voltak, de nem tudtak elaludni az izgalomtól a harmadikosok, de talán nem is akartak, inkább hangosan kacagtak mindenféléről, ami csak az eszükbe jutott. Már órákkal ezelőtt vége volt a próbának, és már nem is az volt a téma, a mindenízűdrazsétól elkezdve, a kviddicsen át egészen a lányokig, mindenről volt szó. Egy-egy poénos közbeszóláson hangosan felnyerítettek, és a következő pillanatban már másról folyt a beszélgetés.
A lányokra szokták mondani, hogy pletykások, de ha tudnák az emberek, hogy mennyit tudnak beszélni a fiúk, ó! Őket ugyanúgy érdeklik a szaftos pletykák, mint a lányokat, csak ezt „csendben” beszélik meg a hálókörletekben, és nem a folyosókon, ahol bárki meghallhatja őket.
- Mit szólt?! Még, hogy szólt! Hisztizett, visított, toporzékolt, akár egy másodéves!- hangosan felkacagott a mesélő, aki most a figyelem középpontjában, a nagy szoba közepén állt, és folytatta tovább a mesélést- Bár meg kell hagyni, helyes lány volt, de amiket levágott, komolyan mondom, a falra másztam tőle! Éjjel-nappal együtt akart lenni velem, mindig megkérdezte hol voltam, mit csináltam, egyáltalán nem volt magánéletem, ebben a két hétben.
- Éjjel-nappal, he? Inkább éjjel, nem?- most egy másik diák szólalt meg a saját ágyáról, ahonnan el-el kaphatott egy-egy mondatot, hogy aztán kiforgassa azt.
- Ha-ha, nagyon vicces!- mélységes csend egy pillanatig, de a következő pillanatban, újra felnevettek. A legélesebb kacagás a sarokban álló ágy felől jött. Az ágyfüggöny mögül kilátszódó széles vigyorhoz tartozott egy test is, méghozzá Oliver Carexé. Az ágyából figyelte az eseményeket, hallgatta a mesélést, hozzá nem szólt, de igenis, őt is érdekelte a történet.
- Te meg mit gubbasztasz ott, Fészekfejű?- szólt oda egy vörös hajú társa, aki a mesélő jobbján helyezkedett el.
- Jó ez nekem itt, tudod, innen mindent hallok és látok!- vigyorodott el Oliver, és nekidőlt az ágytámlának, kezeit a tarkója mögött összefűzte, és úgy mosolygott a nagyvilágra. Megjegyzésére ismét kitört az a bizonyos „fiú-nevetés”, és már el is terelődött a szó a mesélő fiúról, új témát kezdtek.
Oliver boldogan, megnyitott egy csoki békát, majd mielőtt még elszabadult volna, megfogta, és elrejtette a torkában. Jó volt ez a nap, sárkányok, izgalom, a srácok, a buli, csak ne lenne ez a homályos látás… Biztos megerőltette a szemét…

- Siess már Oliver! - a kezemnél fogra rángatott fel egyre feljebb. Őszintén szólva semmi kedvem sem volt feljönni ide, hisz lehetett vagy harminc fok, én pedig csak egy térdgatyában és egy pólóban voltam, mégis majd rám olvadt az anyag. Szabad kezemmel letöröltem az izzadságcseppeket az arcomról, de sietve abba kellett hagynom, mert különben elhagyom az egyensúlyomat.
- Most komolyan mit akarsz te nézegetni?
- Hát a tájat, mi mást?
- Nem tudom, engem nem igazán érde...
- Itt is vagyunk! - azzal belökte a faajtót maga előtt és kilépett a kilátó szabad részébe. Bár kis árnyék vetődött ránk, még így is majdnem ropogósra sültem. Wendy a korlátnak támaszkodva kitette magát a napsütésnek. Igazán aranyos volt a rózsaszín virágos fürdőruha felsőben, és a fehér kis rövid gatyában. Mosolyogva elnézegettem egy darabig, míg rám nem szólt.
- Jaj, ne bámulj már ennyire feltűnően! - egy enyhe kis kacajt eleresztett, és kifordult a táj felé.
Mellé sétáltam, most már nem érdekelt a napsütés. A mosoly is lehervadt az arcomról, és én is a kastély falait bámultam, ahogy ő is. Bár ő mosolygott, mégis szomorú volt a búcsú miatt.
- Ugye tudod, hogy bármikor jöhetsz hozzám? - szólt hozzám, de még mindig nem nézett rám.
Nem reagáltam, úgy is tudta mit válaszolok rá. Hiányozni fog. Hamar hozzám nőtt a lány, akármennyire is tagadtam. Végre ránézek, de nem görbülnek felfelé sz ajkaim. Derekánál átkarolom, mire mindkettőnk szívverése felgyorsul. Olyan jó volt percekig úgy állni.

______________________________________

- Siess már! - a kezénél fogra rángattam egyre feljebb. Őszintén szólva semmi kedvem sem volt feljönni ide, hisz lehetett vagy harminc fok, én pedig csak egy térdgatyában és egy pólóban voltam, mégis majd rám olvadt az anyag. De mégis feljöttem, hisz tudtam, hogy Ő szeretné, és megakartam mutatni neki milyen jó itt fent, úgy mint több éve...csak mással. Szabad kezemmel letöröltem az izzadságcseppeket az arcomról, de sietve abba kellett hagynom, mert különben elhagyom az egyensúlyomat.
- Komolyan Davin, nem muszáj!
- De muszáj! Gyönyörű, meglátod!
- De hát voltam már itt fent!
- Itt is vagyunk! - azzal belöktem a faajtót maga előtt és kiléptem a kilátó szabad részébe. Bár kis árnyék vetődött ránk, még így is majdnem ropogósra sültem. A korlátnak támaszkodva kitettem magam a napsütésnek. Mosolyogva elnézegettem egy darabig Amyt, míg rám nem szólt. Igazán aranyos volt az egyszerű aranybarna fürdőruha felsőben, és a fehér kis rövid gatyában. Minden olyan ismerős volt, de nem akartam visszaemlékezni. Most Amyvel vagyok, nem vele...
- Jaj, ne bámulj már ennyire feltűnően! - egy enyhe kis kacajt eleresztett, és kifordult a táj felé.
Mellé sétáltam, most már nem érdekelt a napsütés. A mosoly is lehervadt az arcomról, és én is a kastély falait bámultam, ahogy ő is. Bár ő mosolygott, nem volt boldog.
- Ugye tudod, hogy mindig számíthatsz rám? - szólt hozzám, de még mindig nem nézett rám.
Nem reagáltam, úgy is tudta mit válaszolok rá. Elkeseredtem az elmúlt időben, és ő ott állt mellettem, persze, hogy tudja mi a válaszom. Hamar hozzám nőtt a lány, akármennyire is tagadtam. Ugyanúgy, mint annak idején... Végre ránézek, de nem görbülnek felfelé sz ajkaim. Derekánál átkarolom, mire mindkettőnk szívverése felgyorsul. Olyan jó volt percekig úgy állni.

Hőség, tikkasztó meleg uralkodik az utcákon, az emberek nekivetkőztek a jó időnek, a hölgyeken, akik a kirakatokat fürkészik, nyári lenge ruha, a férfiak pedig annyira, amennyire csak tudtak, rövidnadrág, izompóló, ducisabbakon egy rövid ujjú póló. Csak egy gyereken volt sál. Sokan érdeklődve pislogtak utána, hogy a rekkenő hőségben, mi a fenéért mászkál sálban. Olivert nem érdekelte a mustráló tekintetek, rajta is ugyanúgy rövid sort és ujjatlan póló volt, de nem akarta, hogy bárki felismerje, még ha ismeretlen környék is, és hát, szereti a sálakat is, így a gyűjteményéből kiválasztott egy vékonyabb barnát, és a nyaka, illetve a szája elé tekerte. Gyerekes lenne? Lehetséges, de jobb félni, mint megijedni.
Linden Street 102., 103., 104!
A száznégyen szám alatt, egy hatalmas szürke épület állt, s a bejárata felett egy gigantikus piros kereszt díszelgett. Bár a Nap szikrázott, az épületet, mintha egy sötétebb burok vette körül, amint Oliver a lépcsőjéhez ért, bekerült a „hatáskörébe” és elfogta a szorongás. Nem tartott semmitől, nem is félt, sőt önmaga határozta el, hogy eljön, és miután a szüleinek elmesélte panaszait, bőszen bólogatva elengedték, de most, hogy itt van, azért mégis más. Nem lesz semmi gond, csak… valami fehérjehiány vagy ilyesmi…
Oliver egyre feljebb lépked a kőlépcsőn, míg nem a bejárati ajtón át, bemerészkedik az előtérbe. És most? Hogyan tovább?
Körbenéz, valami segítséget keresve, de végül maga odasétál a pulthoz, és megszólítja az idős öregurat.
- Elnézést! Jó napot kívánok, Oliver Davin Carex vagyok, és Dr. Rollennel van találkozóm! Megtudná mondani, hol találom meg?- kérdezte udvariasan, remélte, hogy a doktor titkára nem felejtette el a megbeszélt időpontot, amit egy héttel ezelőtt fixáltak le telefonon.
- Szóval Mr. Carex…- egy kupac papírból válogatott, és végül egy kis cetliről olvasta le a szükséges információt- A szemészeten keresse, második emelet, a lift nem működik, jobbra található a lépcső.
- Köszönöm!
Oliver megkereste a lépcsőt, és a tömérdek lépcsőfok után, ami mintha sose akart volna véget érni, kikötött a második emeleten, de még mindig nem tudta, mi tévő legyen, azt sem tudta, hogy néz ki a pasas, itt már nem volt porta, kénytelen volt egy nővért leszólítani.
- Elnézést, megtudná nekem mondani, hol találom meg Dr. Rollent?- szólított le, egy magas, szőke, kicsit csúnyácska nővért.
- Mr. Carexhez van szerencsém?
Oliver kicsit meghökkent, a kérdést hallva. Már ezerképpen elképzelte az orvost, aki majd kivizsgálja, kövérnek, magasnak, szemüvegesnek, utálkozónak kedvesnek, szinte mindennek, de nőnek nem.
- Öhm…igen…?
- Hm, nem kell megijedni, nem vagyok olyan ijesztő, még ha nőből vagyok is- mosolyodott el kedvesen- Na jöjjön!
Elinvitálta a folyosó végére, egy rendelőbe, valószínűleg a sajátjába. Sok- sok szerkentyű várta bent Olivert, ami nem is kicsit rémisztette meg. Talán még is jobb lett volna a Mungó?
- Ne ijedjen meg, nem fog fájni egy cseppet sem, csak rutin vizsgálat!- úgy látszik az arcárai s kiült a fiúra az érzelmei, ezt nem tudta palástolni. Mélyet szippantott a gyógyszerszagú levegőből, majd próbált felbátorodni, arcvonásai kisimultak. Nem lesz semmi baj!
- Gyere, ülj le ide a gép elé!- követte az utasításait, bízott benne- Ahogy a titkárom mondta, a panaszod: homályos látás. Mióta? Milyen erősségűek? Csak messze, vagy csak közelre látsz? Voltál szemüveges?
Szabályosan lerohanta a fiút, de ő válaszolt egyenként, minden kérdésre.
- Október- december óta homályosan látok, de inkább csak szürkületkor, vagyis… nappal semmi baj, látok közelre, és távolra is, de sötétben valahogy egyik sem… Minden életlen, egybefolyik, olvasni egyáltalán nem tudok olyankor… ilyen lehetséges?
A nő érdeklődve pislogott a fiúra, de tekintete átcsapott másik érzelembe. Elkomorodott, és sajnálkozó pillantásokat vetett Oliverre, mai nem kerülte el a figyelmét.
- No, miféle nyavalyám van?- mosolyodott el szélesen Oli, de legbelül félt, vajon mi lehet a baj?
- Oliver- megfigyelte, nem a vezetéknevén szólította-, a tüneteid a „farkasvakságra”
utalnak…- szünetet tartott, hogy lássa, a gyerek felfogja e a mondatokat, de Olivernek fogalma sem volt mi az a farkasvakság, de érezte, hogy nem egy vidám dolog.
- Mit jelent pontosan a fogalom?
- Ez a betegség A-vitamin hiánya következtében fordul elő. Egy átlagos ember szeme, ha hirtelen sötétség éri, egy pillanatig nem lát, de lassacskán kitisztul a látása, akár koromsötétben is láthat foltokat, éleket, árnyakat. Ellenben a farkasvakok, szürkületkor, illetve sötétben, nem tisztul ki a látásuk, sőt rosszabbodik, homályosan fog látni, még ha csak egy árnyas helyen is tartózkodik, de romlik. És… Sajnos, ha előbb jössz, mondjuk pár hónappal, akkor még javíthatnánk rajta. Legalább is, ha tényleg októbertől jelentkezik ez nálad, akkor… akkor reméljük, hogy nem lesz igazam és meggyógyíthatunk, gyere, ülj le, ehhez a géphez- most egy másikra mutatott, és Oliver csinálta, amit kellett, de ahelyett, hogy megrémült volna, mintha megkönnyebbült volna, nem olyan szörnyű… akár rosszabb is lehetne, meg is vakulhatna… vagy, színvak lehetne. De ez?
- Ugyan, kinek kell sötétben látnia, én sötétben alszok mindig- bár poénra vette a dolgot, igen, felfogta mikkel jár ez, és tudomásul vette: beteg. Ms. Rollen is látta a fiún, hogy érti a dolgot, így folytatta a vizsgálatot.
A következő öt perc csendben telt el, és a vidám hangulat már tovaszállt. Végül leült az asztalához, az álló Oliverrel szemben, előkeresett valamilyen papírt, és ráírt valamit.
- Tessék- odanyújtotta a receptet- ezeket szedd, naponta kétszer, reggel és este egyet, tartsd be szigorúan, és nem lesz baj.
- Mondja meg őszintén, meg fogok teljesen gyógyulni valaha?- bukott ki Oliverből a kérdés, nem volt kétségbeesett, de szerette, tudni a dolgokat, és tisztán látni.
A doktornő szomorkás arckifejezése már válasz volt számára.
- Ha előbb jöttél volna… De így… Sajnos, nem hiszem, de hé! Vannak még csodák nem?- kedvesen elmosolyodott, felállt és a fiúhoz sétált, majd megszorongatta a vállát- Sok sikert öcskös!
- Viszontlátásra!- azzal kimasírozott az ajtón, és az első szemetesbe kidobta a receptet.

És itt vagyunk. Ötödév, RBF év, és a mai napig vitaminokon él Oliver. Igen, visszament a szemeteshez, és kivette belőle a receptet, majd szépen kiváltotta a gyógyszerét. Erről a napról senki nem tud semmit, csak ő és Dr. Rollen, és mivel a doktornőt titoktartási esküt tett le, maradt Oliver, Oliver pedig szeret titkokat hordozni….

   jellem

Oliver alapjában véve bátor, barátságos, nyíltszívű fiú, azonban van benne valami titokzatos is. Mindig harcra kész, főként, ha barátai élete a tét.
Bár betegsége akadályozza, hogy sötétben egy kicsit is lásson, de ez nem riasztja vissza soha, akár félig vakon is képes varázsolni. Éjszaka, mikor vak módjára botorkál, hallásával tájékozódik. Mindig is titkolta betegségét, nem szégyelli, de jobbnak látja, ha az emberek nem bélyegzik meg mássága miatt.
Az emberekhez általában nyíltan viszonyul, de ha a másik fél elutasítja, nem töri magát barátságáért, nem foglalkozik vele többet, ám a barátaival, akik közel állnak hozzá, már kevésbé könnyelmű, szorosan magához köti az embereket, akik belátása szerint megérdemlik.

   apróságok

mindig ||
- barátok
- bulik
- napsütés
- csokoládé
- Wendy
- vitaminok
- Célia
soha ||
- szenvedés
- magány
- sötétség, éjszaka
- hideg
- eső
- vitaminok
dementorok || Semmi jelentős szörnyűség nem történt vele, a szokásos szorongás, kongó üresség, borúlátás, és vacogtató hideg.
mumus || Önmagát látja, amint hátba támadja egy barátját. Szóval nem lehet megfogalmazni, talán a saját magától fél, hogy egyszer képes lenne ilyenre vetemedni.
titkok ||
- Farkasvak. Senki nem tudja róla, gondosan titkolja mindenki elől.
- Néha, már csak dühből nem veszi be a vitaminjait a betegsége ellen, mert ilyenkor úgy érzi, hogy felesleges tepernie a javulásért, de amint a borúlátás elmúlik, véleménye megváltozik. Vitaminjait, mindig a zsebében hordja, de ezt sem mutogatja, ha valaki valami oknál fogva mégis megtalálja letagadja, hogy az övé lenne.
- Baglyát „elvesztette”. Elküldött vele még harmadikban egy levelet, de nem jött vissza, azóta még egyszer felbukkant Oliver szobája ablakánál, de azóta nem látta.
- Még kiskorában felpróbálta Célia egyik melltartóját
rossz szokás ||
- SOHA nem fésülködik.
- Bár ő maga nem fésülködik, imádja a lányok haját csavargatni, piszkálni.

   a család

apa || Mike Carex, 42 éves, mugli
anya || Neela Morgento, 39 éves, mugli
testvérek || Célia Carex; 20 éves
családi állapot || egyedülálló [félig-meddig: Wendy; Amy]
állatok || -

   külsőségek

magasság || 172 cm
tömeg || 67 kg
rassz || európai
szemszín || kék
hajszín || szőke
különleges ismertetőjel || csak is sötétben tűnik fel az embernek a botlásai, nappal, vagy fényben, kócos hajáról lehet felismerni, a fésűt sem ismeri.
kinézet || Az egyszerűséget kedveli, általában muglihoz hasonlító öltözékbe jár. Egy fekete farmer, egy egyszerű egyszínű póló, esetleg, egy ing, tornacipővel. Mindenféle kiegészítőt utál, semmilyen kesztyűt, sapkát nem hord, egyedül a sálakat kedveli.
egészségi állapot || farkasvakság

   a tudás

varázslói ismeretek || Épp ebben az évben tette le RBF-jeit, ám az eredmények még nem érkeztek meg. Nem igazán stresszelte magát, a tanulásra alig fordított időt, talán még kevesebbet a kelleténél. Már majdnem visszajár minden héten a büntetőmunkákra a házi dolgozatok hiánya miatt. Kedvenc tantárgya, illetve tanára nincs, némelyik órát időpocsékolásnak tartja.
mugli képzettségek || nem tanult, de szívesen énekel, a tehetségben sincs hiány, sőt néha napján ír egy-egy dalt is, de ezeket nem adja elő, inkább csak magának költöget.
pálca típusa || tizenhárom hüvelyk, tölgy, főnixtollal
különlegesség || -

   szerepjáték-példa

A hatalmas kastély! Olyan antik, érdekes, gyönyörű, régi! A tolongó elsősök mind-mind a szemüket meresztgették a falméretű festményekre, az emberméretű kőből faragott szobrokra, a rémisztő lovagi páncélokra, és az óriási diáktömegre, akik hosszú fekete talárokat viselt, ám egyben különböztek. Némelyik köpeny szélén más színű szegély futott, mint a másikén. Általában egy színű talárok gazdáik, egy csoportba tömörültek, de néha fel lehetett fedezni egy-egy sárga, illetve kék szegélyűeket egy piros csoportban. Az idősebb diákok, akik már több éve róják a folyosókat az iskolában, mind bátran haladtak előre, egyenesen egy aranyszínű kapu elé. A kis elsőévesek, köztük Oliverrel, a felsőévesek mögött tébláboltak. Nagy volt a kavalkád, hangzavar, de egy erőteljes női hang túlkiabált mindenkit.
- Az első évesek ide hozzám! Tessék idejönni!
Egy csúcsos süveg emelkedett ki a gyerekfejek közül, ami már a zárt kapu előtt volt. A süveg alól egy szigorú tekintet fürkészte az újonnan érkezett diákokat. Ő is hosszú fekete talárt viselt, de az övéjén nem díszelgett más szín. A fejfedő alól egy-egy rakoncátlan őszes hajtincs kikandikált, szemei alatt már halványabb ránc volt felfedezhető, sőt a homlokán is található pár kisebb mélyedés.
- Csendet kérek!- hangzott fel a határozott felszólítás.
Az idősebb diákok mind elhallgattak, tudták, hogy ha a hölgy azt mondja, hogy csend, akkor csend lesz, így a gólyák okosan követék a példájukat.
- Figyelem, figyelem! Önök idén megkezdik a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában a tanulmányaikat. Most a évet megnyitó ceremónia alkalmával az iskola különböző házaiba osszuk be magukat. Szíveskedjenek, csendben kivárni a sorukat, és elfogadni a Teszlek Süveg döntését!
Olivernek egyenlőre fogalma sem volt mi is az a Teszlek Süveg, így érdeklődve pislantgatott a boszorkány háta mögötti kapura. Bár a süvegről még nem hallott, a roxforti házakról viszont annál inkább. Pheobe rengeteget mesélt a diákok „csoportokba” osztásáról. A négy ház: Hugrabug, Griffendél, Hollóhát és a Mardekár. A lány a Griffendél Godrik által alapított házba járt, és a kis Oliver is hőn bízott abban, hogy Pheobe után mehessen.
- Hát akkor indulás!- ezzel a boszorkány hátra fordult, és az ajtó kitárult előtte.
Az összes elsős érdeklődve tódult be a gigantikus terembe, ahol már jó páran ültek, de még nem voltak teljesen feltöltve a padok. Az asztalok jelenleg üresen álltak, teríték nélkül, de ez nem zavarta Olivert, mert nem is érdekelte, a lebegő gyertyák, a terem, a sok gyerek, a díszítés, és egy öreg, kopott süveg vonta el a figyelmét.
Megállították őket. A boszorkány kiállt a terem végében elhelyezkedő tanári kar elé. Oliver gondosan megvizsgálta minden egyes professzort. Többször is megakadt a szeme egy hórihorgas orrú sötét alakon, de nem foglalkozott vele, tovább vizslatta a kart, volt egy egész alacsony kis tanár, ült ott egy aranyos, kedves mosolyú, bár kissé piszkos ruházatú, szintén süvege, kövérke professzor asszony. Több percig is vizsgálhatta őket, de végül az idős boszorkány, aki bevezette őket, megszólalt.
- Most beosztjuk Önöket a házakba! Egyenként szólítom a diákokat, kérem, aki hallja a nevét siessen ide hozzám. April Hoopter!
Egy kis vörös hajú tizenegy éves botorkált ki a tömegből, hogy kiálljon az egész iskola elé. Nem igazán tudta mitévő legyen, csak megállt a professzor asszony előtt. A nő megfogta azt a süveget, amit Oliver már megfigyelt az imént, és amint ráhelyezte a kis April buksijára a kalap elüvölti magát:
- HUGRABUG!
Oliver nagyokat pislogott a fejfedőre, de csak állt és várt, hogy sorra kerüljön, míg nem:
- Oliver Davin Carex!
A szíve vadul kalimpálni kezd, valahogy remélte, hogy csodával határos módon, nem hívják ki, de ez csak hiú remény volt. Kibandukolt a boszorkányhoz, halálra vált arccal, mintha egy hóhérhoz igyekezne. A süveg alá áll, és amint a hajához ér az anyag, a süveg elkiáltja magát:

   egyéb

Harry Potterhez való viszonya: Igazából csak a „legendákból” hallott róla, személyesen természetesen találkozott vele, de igazán még nem beszélgetett vele.
Lord Voldemorthoz való viszonya: Elutasít mindent, amit Voldemort helyesnek talál, illetve azokat a terveket, melyeket ismerünk (már amennyit lehet ismerni).

[ Szeretném, ha Vikitria bírálna el szív

]