Az igazságok szobája

 

Ha otthon valaki megtudná, mire adtam a fejem, egész biztosan kinevetnének, vagy – és ez tűnik rosszabbnak –, elkönyvelnének egy bolond vadhajtásnak. Nem mindenki adja a fejét tizenkét évesen arra, hogy animágiát tanuljon egy fiúval. Bár, valami azt súgja, apunál a hangsúly a "fiú" szón lenne, nem pedig az animágián, anyu pedig azt hinné, kinövöm majd. Lehet, így is lesz. De az elméleti tudás senkinek sem árthat, igaz?
– Eléggé barátok? – kérdezem, csípős hangnemben, de vigyorral az arcomon. Ezzel nem hagyom nyugton egy darabig, annyi biztos. Azok a szavak valahogy méylebbre mentek, mint a sértések többsége, amit el kellett viselnem... Viszont a zárószavain muszáj mosolyognom egyet. – Igen, mert nem mindegy, miylen állat lesz belőlünk. Merlinre esküszöm, ha valami nagytestű, szőrös izé leszel, otthagylak!
 Játékosan az orrára koppintanék, ha nem ragadná meg a kezemet, nekem pedig fölszalad egy pillanatra a szemöldököm. Aztán, ahogy elengedi, kifújom a levegőt. Fúik... Mindent nekem kell csinálnom. Előre látom sanyarú sorsunkat, ott fogunk ülni a könyvtárban, és én olvasok, amíg ő alszik. Előrelépek és futólag, kicsit esetlenül megölelem, csak úgy barátilag. Amikor elengedem, teszek is egy lépést hátra, és ismét ott állok a falnál, ahol eddig.
– Ne legyél annyira nyámnyila – jegyzem meg mosolyogva, és számomra ezzel le is van zárva az egész história. A barátomnak tekintem, bármit is gondoljon ő rólam.
– Ó, az nem gond, nekem is van dédapóm – felelem, és nem tévesztem szem elől a viszolygását a sajátjától. Nem firtatom, hogy mi történt, elmondja majd, ha szeretné. – Három is. Az egyikük Japánban él, el tudod képzelni? Bár nem vagyok benne biztos, kitagadták-e, mindig is picit furcsa figura volt. De úgy hallottam, okos. Hátha ő tud segíteni nekünk, biztos nem mondana nemet valamire, amivel a család orra alá akár egy kis borsot is törhet.
 Már annyira fellelkesültem, hogy gyorsan számba is veszem a lehetőségeinket. Kiterjedt ismertségi hálózat áll rendelkezésre, a Lamarnie-család sikeresen összeházasodott a fél Földkerekséggel. Csak azt nem tudom, kiket lenne érdemes megkeresni ezzel kapcsolatban, és kik küdlenének bagolyfordultával levelet apámnak vagy anyámnak új érdeklődési körömről és elmém állapotának épségéről érdeklődve.
– Merlinre, ez a "titkosangimágustárs" szó rettenetesen hangzik! Egészen tetszik – nevetek. Azzal megragadom a kezét, és az ajtó felé húzom. – Gyere, menjünk. Nem akarjuk, hogy valaki megkérdezze, mit csinálunk itt bent, igaz? Még a végén kihúznák belőlünk az igazat.

Merit

”- Eléggé barátok? –” Visszhangzott a fejemben ez a kellemetlen kérdés, valami azt súgta, hogy ezt bizony még sokáig fogom hallgatni. Talán nem így kellett volna fogalmaznom, de ez volt a legegyenesebb, legnyíltabb kifejezés arra, hogy eddig miért nem mondtam el neki. Utólag már bántam az egészet, hiszen mégis csak barátok lettünk, sőt Me a legjobb barátom, nyugodtan elmondhattam volna neki.
 - Én még akkor sem, hogyha pókká változol! – Nem hittem volna, hogy komolyan gondolta amit mondott, hiszen mégis csak barátok vagyunk, és a barátok jóban rosszban kitartanak egymás mellett. Én ezért is mondtam neki, hogyha olyan állattá változik, amitől félek, akkor se fogom otthagyni.
Az ölelésén kicsit meglepődtem, de betudtam valami lányos dolognak, mert csak az lehetett. Óvatosan, és kicsit esetlenül megveregettem a hátát, mert úgy hittem, hogy ilyesmit kell csinálni, mert vissza nem ölelhettem, hiszen nem olyan kapcsolat volt köztünk! Bár lehet, hogy barátok között nem számít? Reméltem, hogy nem csináltam semmi rosszat azzal, hogy nem leltem át én is, csak a hátát veregettem meg.
 - Igen! – Persze, hogy el tudtam képzelni, hiszen nekem is van távoli rokonom japánban. A szépapám öccse ott kötött ki és egy Yato családba való boszorkányt vett el, hogyha jól emlékszem csak lányuk született. Inkább azon lepődtem meg, hogy neki három dédapja is él még! – Igazán kedves embernek tűnik a szavaid alapján. Sajnos Gvendor dédapó örök mogorva és szigorú, a szabály mániájáról nem is beszélve, félelmetes. Viszont a te dédapád sokkal kedvesebb embernek tűnik, aki talán ismerhette a szépapám, V. José lányait, Margo Chiharu-t, aki kalandor volt és a húgát Hanna-t, aki írónő volt és a szépapám és a nővére kalandjait írta le. Jut is eszembe, mikor nálunk jársz, akkor megmutatom a családfánkat, amit még II. Eledir varázsolt el. Onnan tudom a legtöbb dolgot a családunkról. – Kínos vigyor futott végig az arcomon, mert egy kicsit nagyon eltértem a tárgytól. – Szóval én is remélem, hogy a dédapód tud segíteni. – Ezzel a mondattal fordítottam vissza a gondolataimat a közös animáguskodásra.
Kézrázás helyett szimplán megragadta a kezem és kifelé kezdett húzni. Hirtelen nem értettem, hogy miért teszi, de alig hogy felbukkant bennem az értetlenség meg is kaptam tőle a választ. Egy enyhe pír ki is ült az arcomra, hogy ez nekem nem is jutott az eszembe, hiszen teljesen logikus. Szótlanul követtem ki a szobából.

Játéktér szabad, és másokra vár.