Távoli sírkert

Kay

~ He? Mi a frászkarika ütött beléd? ~ kamillázott első döbbenetében Cherhal. ~ Hogy itt maradni? Ezen a Gestapo főhadiszálláson? ~
Annyira meglepődött, hogy gondolatai azon nyomban kiíródtak az arcára. Tehát úgy festett, mint akit alaposan képen rúgtak, és - nemiség ide vagy oda - még a tökére is tapostak mellé. Oda se kellett néznie, tudta, hogy karján minden egyes apró szőrszál az égnek mered.  Mert egy dologban mindezidáig teljesen biztos volt. Hogyha Kay felkel, lelépnek ebből az idegszanatóriumból. Szegény lány biztosan nagyon megüthette a fejét, vagy… Talán kilúgozták az agyát és droidot csináltak belőle!!! Erre vajon képesek a varázslók? Pedig a nyakát tette volna rá, hogy ez a lány itt előtte Kay. Tuti. A megérzései sose csalnak. Sat olyan volt, mint egy vén vadászkutya. Ha a szimata nem is működött megfelelően, már az évek és a rutin is elég volt arra, hogy biztosra menjen.
De hát akkor mi történt? Mit tettek vele?
Gondolatban már egészen megőszült, ahogy fejében egyre gyorsabb ütemben nyikorogtak a rozsdás fogaskerekek. Összeesküvés elméletek egész garmadáját gyártotta le a pillanat tört része alatt, amikor is elhangzott a bűvös szókapcsolat: a „nem-va-gyok-jól”.
Satu. Vissza-kettő.
~ Nem gyógyították meg rendesen? ~ A fogaskerekek nyikorogva megálltak, majd pár feszült pillanatig néma, jeges csend telepedett a lányra. Agytekervényeinek kihalt sikátorain nagy, virtuális ördögszekerek szánkáztak keresztül, valahol a távolban pedig egy hiéna eszelős vihogása visszhangzott. Ám amikor Kay közölte, hogy lehet csak az a gond, hogy megjött neki, hideg verejték kezdett gyöngyözni a homlokán.
-   Tampon? Az jó… - motyogta az orra alatt, ám arra már képtelen volt, hogy értelmes arcot is vágjon hozzá.
Néha nehéz a nőkkel, de azért jó, hogy vannak. Vagyis… jó, hogy Kay van.
-   Csak legurultam a lépcsőn. Tudod, azon, ami a pincébe visz le, a klubbhelységhez. – hangzott részéről a kitérő válasz. Azt már nem tette hozzá, hogy segítettek neki elindulni. Egyszerűen nem hangzott volna valami hősiesen. És ezzel életének egy merőben kellemetlen szakaszát le is zárta. Minek boncolgatni egy olyan múltat, amit már akkor elfelejtenél, amikor még  le se zajlott? Semmi értelme.
-   Vodka az nincs, viszont pároltam le egy kis tökpálinkát, de ahhoz be kéne mennünk. – nyújtotta kezét a kövön ücsörgő lány felé – Amúgy se hiányzik, hogy még fel is fázz. Mehetnél vissza a gyengélkedőre a tamponos nővérkéhez…

[- Mi? Elestél? Vagy lelöktek]

Sat

Nem merek felnézni. Azt hiszem, kiakadt. Felsandítok a hajam alól (unalmas barna), és látom, hogy meredten bámul. Lesütöm inkább a szemem és a hasamat szorítom, ahogy ülök, kissé előregörnyedve. Haragszik rám. Biztos vagyok benne. Mindjárt üvölteni kezd, és...
Visszatartom a lélegzetemet is, ahogy regisztrálja a tampon problémát. Istenem, Sat, legalább lökj meg, vagy mondj valamit! Nem bírom ezt.
- Mi? Elestél? Vagy lelöktek - tippelem inkább meg. - Azok a szemét rohadékok...! - fakadok ki. Emlékszem, örökké, örökké csak a lábtörlőik voltunk. Nem véletlen, hogy eltűntünk innen, és most újra itt vagyunk a startnál.
Fölnézek, bár kicsit félve. Azt hiszem, teljesen össze vagyok zavarodva, és még a fejemet se rázhatom meg, mert szédülni kezdenék. Vagy hányni. Vagy egyszerre a kettő.
Elmosolyodok azonban, ahogy felém nyújtja a kezét. Megfogom. Néha úgy érzem magam, hogy ő a hercegem, én pedig a hercegnő... néha még úgy is van öltözve. Mármint, urbánpatkány suhancnak. Tiszta Twist Olivér. Én meg Harisnyás Pippi. Nem tudom, azoknak volt-e valaha közük egymáshoz, gyanítom, nem...
- Hol pároltad? - kérdem halkan, nyögve, ahogy felállok. - Csak nem megvan még a pinyó...?
A kezébe kapaszkodom, és eszem ágában sincs elengedni. Az ujjaim hidegek, de az övéi is, úgyhogy ráfogok a másik kezemmel, rálehelek.
- Megint elhagytad a kukás kesztyűdet, mi? Menjünk. Befagy a pcsám. Rossz ötlet volt leülni. Te hogy tudtál azon a kövön ücsörögni eddig?... Bent legalább meleg van... Zistenbsszameg.
Didergőn bújok hozzá, összehúzom magamon a talárt, ahogy elindulunk befelé.

[A helyszín szabad!]

Kay

Megfogom vékony kis kezed. Annyira apró és törékeny, és midig… mindig olyan hideg… Nem szólok, csak bíztatóan mosolygok rád. Persze ennek semmi jelentősége. Hisz ezt is csak azért teszem, mert képtelen lennék bármi okosat mondani. Egy szociális zsákutca vagyok, de hát ezt te is tudod jól. Mert ha úgy adódik, inkább a buta vicceim mögé menekülök, minthogy őszintén elmondjam mit gondolok vagy, hogy mit is érzek igazán. Így inkább nem mondok most se semmit, csak átkarollak, hogy ne dideregj annyira. Pedig lenne mit mondanom. Meg is fogadtam, ha egyszer még lesz rá lehetőségem, ha kikerülsz a kórházból, ha életben maradsz, én elmondom neked. Akkor még határozottan úgy éreztem, hogy így lesz. Ám ahogy itt reszketsz mellettem, akár egy árván maradt kismadár, aki kiesett a fészekből tudom, hogy nem tehetem. Nem akarom lerombolni azt az illúziót, amit rám építettél.

Nem vagyok hős.

Csak nagyon szerettem volna azzá válni, amilyennek látni szeretnél. Magabiztos, rendíthetetlen… azt akartam, hogy ilyennek láss. Azt akartam, hogy szükséged legyen rám. Mert e nélkül… teljesen magamra maradnék. Aznap, amikor láttalak a földön feküdni, amikor azt hittem, ezt nem élheted túl, úgy éreztem megfulladok. Annyira magától értetődő volt, hogy te itt vagy, és mindig is itt leszel velem! Azt gondoltam, együtt fogunk majd megöregedni. Együtt vívjuk csatáinkat a buszon az ülőhelyekért, és lökdösődünk a banyatankkal. Együtt üldögélünk a kandalló előtt, és együtt várjuk majd a postást minden hónap elején. Vicces, de sokszor képzeltem így.
Nem lehetek olyan, amilyen igazán lenni szeretnék. Talán többek lehetünk valahol másol, egy másik életben. Messziről jöttem, nem vagyok angol, soha nem is fogom annak érezni magam. Számomra itt örökre mindenki csak idegen marad. És ez nem is zavar. Az emberek elmennek mellettem, változik a világ, mások lesznek majd a tanteremben, vagy az Abszol úton. Arctalan emberek a Black Cat asztalainál, vagy a pihenőnél az autópálya mellett… De hiába mennék már haza, Lion-ban se lenne más a helyzet. Azt hiszem, az otthon nem egy helyet jelöl, és bárhol is legyek a nagyvilágban nem leszek boldog. Bár képtelen lennék ezt neked valaha is elmondani, nem jönnének ajkaimra a szavak. Mégis úgy gondolom, az otthonom Te vagy, s én azért repültem ide a messzi tengerentúlról, hogy ha nagy nehézségek árán is, de végre hazatérjek…

A helyszín szabad!