James
Hatalmas szemekkel pislogtam rá, ahogyan kikelt magából. Csak hallgattam, ahogyan szidja Alysont, aki miatt mindez megtörténhetett. James szavainak hatására rá kellett döbbennem, hogy mindamellett, hogy az én felelősségem is a döntés, mégiscsak a nővéremnek köszönhetek mindent. Vagyis, ahogy ő fogalmazott: többé már nem nevezhetem őt nővéremnek. Eddig sem volt túl szoros közöttünk a testvériség, hiszen ő annak idején lelépett, és beállt halálfalónak. Már akkor sem szeretett igazán, sem anyáékat, sem engem, hiszen ha tisztelt volna minket, nem tett volna ilyen drasztikus lépéseket. Nem ajánlott volna fel a Nagyúrnak. Lehetséges, hogy már a kezdetekkor nekem is azt kellett volna tennem, mint a bátyámnak, hiszen ő már az elejétől kezdve megvetette Alysont. Csak én voltam olyan naiv és elvakult, hogy mertem hinni a jobb énjében. Ami valójában soha nem is létezett. Én képzeltem csak oda.
- Miért nem tettem semmit? – merengtem el egy pillanatra. Valóban, miért is? – Azt hiszem… túlságosan féltettem a nyomorúságos kis életemet – fejtegettem hangosan félig magamnak, félig Jamesnek intézve a szavaimat. Nem dramatizáltam túl. Az én életem valóban nem ért semmit, szóval nem is értem, miért féltettem annyira. Anyuéknak is ezerszer jobb lett volna, ha inkább meghalok, minthogy a másik lányuk is beálljon a „rosszak” közé.
Ismét Jamesre néztem, vissza a szemeibe. Nem tudtam kiolvasni belőlük, hogy mit gondol most. Megvetés csillogott bennük vagy szánalom? Együttérzés vagy lesajnálás? Nehéz megmondani, és nekem nem is ment. De nem érdekelt, mert valahogy mélyen legbelül mégis örültem annak, hogy itt van, és beszélget velem. Mert az utóbbi időben nem sok alkalmam nyílt megbeszélni mással a problémákat. Brandon? Szinte bátyámként viselkedik most, de neki akkor sem tudnék még erről beszélni most. Dante? Szerintem ő csak azért visel el, mert Brandon megfojtaná, ha nem így lenne.
Szóval kicsit jól esett, hogy nem küldött rám azonnal átkot, és egyelőre még érdeklődve hallgatott. Vagyis nekem úgy tűnt. Azt ugyan nem mondta meg, miért van itt, de az akkori állapotomban semmi olyan nem merült bennem fel, hogy gyanakodnom kéne.
Keserűen elmosolyodtam itt létem oka miatt. Na, most bújik ki a szög a zsákból, hiszen egy diáktársa után kéne kémkednem. Ez már nem annyira szánni való dolog…
- Patricia Shepard-ot kell szemmel tartanom. Biztos ismered – vontam meg a vállam lazán, James hangsúlya ellenére is. Egyenesen a szemeibe néztem. Már nem érdekelt a feladatom. Már nem érdekelt az sem, hogy mit gondol ezek után rólam. Ha már megvan a véleménye, akkor úgy sem lehet tenni semmit, és lehet nekem is jót fog tenni pár átok, ha netán kiderül, mennyire hanyagul végzem a parancsot.
Ám ezek után furcsa dolog történt. Leguggolt hozzám, és a szavai pedig… megleptek. Nagyon is. Csak néztem rá egy darabig, és próbáltam feldolgozni, mit is mondott az imént. Ezt komolyan gondolta?
- De mégis hogyan? – csúszott ki a számon a kérdés. Ez pedig tulajdonképpen egy válasz is volt egyben: nem tudom, miről van szó, de rendben.
Roxfort RPG
Szerző