Old Brooks

- hmm *Konstatálta a másikhoz hasonlatosan hümmögéssel a hallottakat. Az arca pontosan olyan sápadtat, és semmitmondó volt mint korábban. Kezdte azonban kissé furcsán érezni magát ebben a helyzetben. Már eleve ahogy belekerült.. ahogy utána járt a másiknak.. az a furcsa belső késztetés. Egyre kevésbé értette magát. Talán ezért volt olyan szótlan, egész eddig, és talán szokatlan is. Ő, a vérbeli Ausztrál akitől mi más állna távolabb, mint az effajta kotnyeleskedés mégis így cselekszik. Talán a rúnák késztetik erre.. nehéz volna megmondani. Talán a korábbi élményei.. esetleg egyfajta hatodik érzék..? Ki tudja.. de valamiért érzi, hogy maradnia kell, és jobban meg kell ismernie a fickót mert komoly szempont lehet a későbbiek során.. Így hát megadva magát az eseményeknek Craig sóhajt, és így szól.*
- Szóval ha jól értelek egyfajta kármentést végzel.. Amúgy sajnálom, hogy így rád törtem.. csak tudod mindig erre járok haza,, és feltűnnek a gyanús dolgok.. ezekben a mai időkben azt hiszem jobb megelőzni a bajt mint bevárni.. de látom te is ezt vallod.. *Utal ezzel a másik tevékenységére a sikátorban, még akkor is ha nem hitte el teljes egészében a sztorit.*
- Biztos csupa értéke dolog lehet.. *Magyarázott tovább elgondolkodva az Ausztrál, majd tovább hallgatta a másikat, de a tekintetek összetalálkozása alkalmával semi extrára nem futotta, olyannyira érdektelennek mutatkozott a feszült pillantás iránt, hogy az már már bántó volt.*
- Én nem szeretem az öldöklés.. *Jelentette ki hűvösen majd tovább bámészkodott, és érdeklővé figyelte a másik varázslatát. A tekintete felcsillant az ismeretlen varázsige hallatán, jól látható hogy ő az a szakbarbár fajta.. szereti az ilyesmit. A varázslat, és a bemutatás végeztével Craig tett pár lépést abba az irányba, majd kíváncsian kinyújtotta üres tenyerét a levegőbe mintha egy láthatatlan tárgyat akarna leporolni. Aztán a kéz mintha láthatatlan falba ütközne megtorpan, Craig pedig mustrálgatva a semmit végül így szól.*
- Tényleg ügyes varázslat, de azért nem az az atombiztos fajta. *Hangjába keveredik a trükkös elismerés a titokzatossággal, és végül így zár.*
- Tényleg elnézést kérek hogy rád törtem, sajnálom. *Mondja, és közben keze nyújt a másik felé.*
- Mint már említettem Craig vagyok Craig Nicholls!

~Kármentést! Azt...~ És arcára is kiült egy halvány mosoly rövid időre, amit egy kierőszakolt apró ásítással tüntetett el. Míg a férfi beszélt a halvány lebegő gömbre tévedt a tekintetet, ami ott állt a fal mellett kötelességteljesen, akár egy szánalmas betanított kutya, amelyik csak gazdája parancsára mozdul meg, és természetesen, ha éhes. Nem szerette az ilyen lelketlen, sematikus robotokat. Az eddigi beszélgetésből szerencsére nem az derült ki, hogy Craig ilyesmi lenne, sőt.
- Pontosan... - helyesel a férfi szavai után és ajkát kezdi harapdálni, mivel már nagyon szívesen vett volna elő egy újabb cigarettát, pedig úgy határozott, hogy mára már ez volt az utolsó.
~A rohadt életbe kellett rászoknom.~ Dühöng magán, ahogy szokta minden egyes hasonló alaklomkor, természetesen az egésznek a vége az lesz, hogy némi vívódás után előveszi nemtörődömségét és újra rágyújt. Ilyenkor mindig kineveti azt az embert, aki egyszer azt merészelte mondani, hogy lenyűgözően nagy önkontrollja van. Na persze. Ha másokról van szó, na akkor aztán tud szigorú lenni és ki tudja zárni azt, hogy mi lenne most jó, vagy kényelmes, de, ha egyedül ő a téma, akkor túl gyenge ahhoz, hogy ezt megtegye.
~Francért vagyok ilyen...~ Csak nem hagyta abba a vívódást. ~Én is utálom, barátom, de még mennyire...~ Most már csak gondolatban bólogatott a megjegyzésre, hisz ő még sosem ölt embert. Pedig hányszor lett volna már az a feladata? De az emléktörés valahogy kényelmesebb forma, és kevésbé bántja a lelkiismeretét.
Azt viszont elégedettel mustrálta, hogy az egyszerű varázslatról szóló blöfföt bevette a másik, vagyis először csak blöffnek gondolta mondatát, de lassacskán kiderült, hogy a házon jócskán akadtak védőbűbájok, talán riasztó is volt köztük.
~Hú, még jó, hogy ezt mindig bevetem...~ Már tényleg kezdte izgatni a ház tartalma, de úgy látta legjobbnak, ha erről eltereli figyelmét, mert cselekedetei szemet szúrhatnak az idegennek, vagyis a már nem is annyira idegennek, mivel az épp jobbját nyújtotta felé, immár teljes nevén bemutatkozva. Eléggé el volt szokva az efféle gesztusoktól, de végül úgy döntött, hogy miért ne? A befolyásos üzlettársak mellett jól jönnek a barátok is az ilyen időszakokba.
- Én öö... Smark Smokeold, de leginkább csak Smoke. - kezdeti határozatlansága elillant, mikor megszorították egymás kezét.
~Ennek a szokásnak, még értelme is van.~ Könyvelte el magában.
- A kocsmákkal hogy állsz?

- Hát akkor nagyon örvendek Smoke! *Szorította, meg Craig a másik kezét határozottan, őszinte pillantást vetve a másikra a kézszorítás végén kissé kivillantva fogait. Az Ausztrál varázsló tökéletesen érzékelte a másik pillanatnyi megingását elbizonytalanodását. Ez pedig igazolta a korábban megfogant gondolatot gyanakvást, mely így már sokkal inkább volt bizonyosság, mint gyanakvás. Talán túl sok volt a helyeslés.. ki tudja. Minden esetre Craig egy határozott pillantást vet a háta mögött lévő sikátor irányába, majd visszafordulva elhessegeti maga elől a cigaretta füst utolsó foszlányait, mintegy ezzel új terepet teremtve a beszélgetésnek, és hamarosan válaszol is a felé intézett kérdésre.*
- Leginkább jól.. *Jelenti ki hűvösen.* De ami azt illeti nem szokásom  olyannal ilyen helyre járni akiben nem bízhatok meg minden akadály nélkül.. *Böki ki a célzást kellően ízesen furcsa akcentusával.*
- Tudod ahonnét én jövök nem komálják.. a sumákolást.. *A másik minden bizonnyal tisztában van a célzások értékével, és mértékével. Mindössze annyiról van szó, hogy a percekkel ezelőtti letapogatás alkalmával Craig nyilvánvalóan érezte, hogy az épületet körülvevő varázslat nem egy embertől származik, már pedig ebben az esetben a másik meséje is hibádzik. Hajába túrva szemében trükkös fényt csillantva várja az Ausztrál a választ.*

Igazából az lepte meg legjobban az egészben, hogy ezt a kézfogás után mondta ki. Talán az járt a fejében, hogy így egy fokkal feljebb van, többet szabad, nem tudta. Vagy lehet, hogy ez a helyes, ezzel se volt tisztában, mivel ezt nem számítva három éve csinált utoljára ilyet.
~Na igen, bizalom...~ Gondolkozott el a szón. Mióta van bepillantása a züllött, mondhatni 'fekete' részébe a varázslótársadalomnak rájött, hogy ennek a hiánya teszi őket olyanná, amilyenek. Nem, ez így nem teljesen helyes - tudta ő is - mivel megbíznak egymásban, csak nagyon nehezen. A spontán rábólintás, a helyzetekbe való vakmerő beleszaladás hiányzik a legtöbb emberből arrafelé, ami az ő munkájához néha olyannyira elengedhetetlen, mint amennyire tilos más alkalmakkor. És most ezt a rossz szokást borította Anglia többi részére is Voldemort a hatalomátvételével. Ha nem ilyen világot teremtett volna, akkor valószínűleg nem érdekelte volna, hogy megbukik-e a rendszere vagy sem, ő biztos helyzetben volt a kuncsaftjai miatt. Tudta, hogy lesz olyan aki be fogja mártani, de olyan is, aki mindent meg fog tenni pusztán azért, hogy alibit biztosítson Smoke számára. Ő az igazi úr erre felé, nem Voldemort. Na jó, ez is sántított, de elég rendesen. Sőt, nemhogy sántított, leginkább fél lábú volt.
Első reakcióként egy féli elfojtott nevetés jött ki a szájából.
- Te nem vagy angol, de még nagy britanniai sem. - nem lehetett eldönteni, hogy kérdezi, vagy kijelenti, de leginkább az utóbbinak tűnt - Felénk a kíváncsiságot nem tolerálják, de mindenki tiszteletben tartja a másik apró hazugságát. - egy kis csöndet tartott - Azt viszont kedvelem, hogy ilyen egyenes voltál, ez hiányzik mostanában mindenkiből... - újra elgondolkodó ábrázattal fürkészte a szemközti öreg fal repedéseit, de hamar alábbhagyott a tanulmányozással - Nem mondtam neked igazat, ebben biztos lehetsz. És biztos is vagy... - arcáról nem tűnt el a mosoly. Nem erőltetett volt, tényleg jól érezte magát. Régi volt neki minden ebből az emberből, gyerekkorára és roxfortos éveire emlékeztette, és ennek valahogy nagyon tudott örülni.
- Egy valami mégis. Kármentést végeztem, csakhogy nem saját magamnak, hanem egy kedves ügyfelemnek, aki megkért rá. Olyan végrehajtó-féle vagyok, a szelídebb értelemben, és magánnyomozó is, szolgálatodra. - egy darabig gondolkodott rajta, hogy színpadiasan meghajol, de végül is csak egy halovány fejbiccentés lett belőle. - De most már aztán tényleg benézhetnék valahova - csapta össze a tenyerét - Már a hideg is kezd tanyát verni, főleg, ha csak így állunk egy helyben, kedves Craig Nicholls. 

[Mr. Rota]

Mr. Rota

Néha visszaálmodjuk, ami elmúlt, és az álom nemigen változtat rajta.

-   Köszönöm…
A halk hang elveszik a bolti morajban, az érmék izgatott csilingelésében. S hogy bánná-e? A szoborszép vonások nem árulói, ahogy megfordul s egyenes tartással, szerzeményét szelíden a mellkasához vonva elhagyja a könyvesboltot.
Maga tért be érte, mert mostanság nem túl megbízható a csomagküldő szolgálat, dacára annak, hogy a Roxmorts és Roxfort közötti távolság oly csekély.
Kilépve a macskakövekkel fedett utcára, szinte fellélegez. A lágy szellő kedveskedve kap hattyútincseinek végébe, óvatosan táncoltatva meg azokat. Vajon meddig tart még…?
A tél búcsúzik. Lassan, vonakodva teszi, ám visszavonhatatlanul… puhatalpú csizmája nem vet neszt, ahogy nekiindul, célját csak ő ismerve. Legalábbis erről árulkodik a távolba vesző pillantás s az a fajta kimért léptű, mégis ráérős mozgás, mely azok sajátja, akik nem tartanak a házak közt megbúvó árnyaktól.  
A máguscsaládok rendezett otthonai csak itt-ott idézik az elmúlt „ünnepek” emlékét, az újév jött s épp oly észrevétlen el is suhant, noha az ünneplésre… aligha adhat okot a mostani „állapot”, amely Roxmortsot is megmérgezte. Belülről rohad szét, az emberek szívében kezdve átkos munkáját…
A természet azonban változatlan. Újra és újra rója köreit. Álmosan ébredezik a tavasz, ráérősen olvasztva meg a télkönnyek egybefüggő takaróját, szánalmas, tépett kis hókupacokat hagyva maga mögött. Hogy napokkal később, azokat is elnyelje…
Csoffadt, csapzott, barnásszürke és kopasz tájat hagyva maga után ott, ahová a fehérnek tetsző, hó színeit magán viselő teremtés befordul. Csak akkor lassulnak léptei mikor az első, rendezetlen kerteket mellett elhalad. Ide már nem ér el Roxmorts „fénye”, a komor, elhagyatott otthonok üres, sötét szemei figyelik csak…
Mindig is vonzotta ez a hely. Gyűlöli… hiszen megtestesíti mindazt, amit jó ideje igyekszik eltaszítani magától, mégis hívja. Az a sok emlék… az elmúlt savanykásan édes illata. A valaha itt élők „szellemalakjai”, azok az érzések, amelyek itt fogantak s éltek s melyek épp oly lüktetővé tették ezt a helyet, ahogyan azt Roxmorts fénykorában. Most mégis… ahogy tétován újra nekiindul… valami mást érez. Nem a megszokott fogadja… mi több… nem fogadja semmi. Inkább… csak érzi, ahogy végigtapogatózik a testén, lebontva a húsbörtön falait, óvatosan kutakodva.
Hallasz engem? Ismersz engem…? Érzel… engem?
A „kedvenc” kertje előtt áll meg. Hallja a lépteket, melyek az övéit követik árnyként… vagy csupán ködösülő tudatában léteznek? Nem tekint hátra, úgy lép a düledező fejfákként rogyadozó kerítésen túlra, mintha hazatérne. Igen… egy része mindig is ide tartozott, ehhez a málladozó szökőkúthoz, az ég felé tekintő kislánnyal, akinek megmerevedett márványarcán, kőszemeiben az végtelen vágyakozása pihen. Örökké. És még tovább.
Letűnt emlékek, vágyak, érzések dohos árnyékát terelgeti felé a lusta, késő téli szellő, Észak örök, mostanra megfáradt szeretője… nem átall ringatni e mostoha gyermekeket s körültáncolni a fehér jelenést, lám, nem ismerősek?
Hunyt szemmel, megemelt állal szívja mélyre, a fakó ajkak finoman nyílnak el, ahogy a drága kelmékkel takart mellkas megemelkedik, előcsalva azt a lágy, párapamacsot terelgető sóhajt…
Ezek nem az ő vagy a valaha itt élők emlékei… nem az ő vágyai… és nem az ő „érzései”… nem… ez azé az árnyé, aki követi.
Oly erősek… tán gazdájuk sem hiszi, mily intenzíven pulzálnak át tudatának, asztráltestének akarat formálta béklyóin, hogy a finom rezgések ködszerűen telepedjenek a hűs, még most is karcos levegőre.
Van ezekben a kószáló álmokban… valami csábítóan szomorú… valami émelyítően édes… valami rég halott, megölt, eltemetett… mégis eleven. Valami, ami megragadta az érzékeit és nem ereszti, míg át nem járja azokat. Megborzong, s csak akkor lel menedéket a valóság remegő pillérjén, mikor tejfehér ujjai a hinta láncára kulcsolódnak a vasszemek pedig halk-méltatlan ébresztik csengésükkel.
A pillák rebbennek, a mellkas megpihen, a szív… nem kezd vad dübörgésbe, pedig a sejtelem lassan alakot ölt…
…nem sokkal mögötte.
-   Mint látja… ez a hinta foglalt.
Lusta szavak kélnek. Nem… ezek nem azok, amelyek színekkel töltik meg a délutáni szürkeséget. Mégis lefejtik… a tán akaratlan béklyókat.
Nem fordul meg. Botor dolog lenne… vagy csak nem akar annak a szemébe nézni, aki megmérgezte becsült nyugalmának tünékeny perceit?

Angelle Aureole @~,~

Lassan a fák is életre kelnek. Irigylésre méltó szerepük van a természet körforgásában. Meghalni, majd újjá éledni, és közben táplálni a rosszat, a jót, teremtőt, és pusztítót.
Elhalkulnak a hangok a falak között.
Az egyik ház ablakában kialudt a fény. Később egy férfi lépett ki annak ajtaján. Becsukta az ajtót, és bezárta maga mögött a halált. Arcát pólyaként védte a sál, eltakarta megöregedett vonásait. Fekete cipője némán lépett bele a megolvadt hó szívébe. Útja tiszta volt, egyenes. Aztán hirtelen léptek üdvözölték, és ő némán a falhoz tapadt. Várt, majd az arc kitekintett a téglák sarkából. A mélybarna íriszek pedig megpillantották Őt, ami megfagyasztotta az ajkai közül kiszálló lélegzetet. Hallotta elméjében, ahogy szilánkokra törnek össze, és hullnak lába elé.
Figyelte a gyémántként ragyogó alakot a hóban, ahogyan gyenge karjai magukhoz ölelik a könyvet. Figyelte, ahogyan a hajtincsek táncot járnak a széllel. Mély levegőt vett, és érezte az illatot, amit múzsájának bőre párologtatott. Álomba való volt, akit az ember elméje kreál, pár nyugodt óráért. Egy vérfagyasztó gyönyörűség. Egyszerű volt, mégis olyan erővel bírt, akár egy lavina. Eszébe juttatott minden emléket. Lepergette előtte a képeket akár a halál, de az nem jött el. Helyette cseppnyi teher távozott szívéből. Nyelnie kellett.
Tekintete az alakon pihent, ahogyan lassan elhagyta a bolt ajtaját. Sokat látott már a számtalan idő alatt, mikor fel kelt, és lenyugodott a Nap. De most, életében először pillantott meg valakit, aki nem erre a világra született. Körülnézett, majd az apró lábak nyomai után eredt. Békésen sétált a hóbuckák között, megtartva a távolságot. Kezeit kabátja zsebébe süllyesztette, lehunyta szemeit. Egy pillanatig, vakon követte illatát.
Megállt a hintánál, ő pedig vele szemben. Teret adott annak az ősi erőnek, ami kibocsátkozott a lányból. Íriszei végigfutottak vonalain, édes szavak zendültek fel, melyek egyszerre tűntek olybá akár a mennydörgés, és a pelyhek némasága. Lágy volt, és finom. Simogató. Nem volt kedve megszólalni.
Minden porcikán végig cikáztak szemei, amik feneketlen sötétségükkel elnyeltek mindent. Lélegzetei mélyek voltak, beszívták az édes nektár illatot. Aztán a csend megtört. Érdes, megöregedett hangját küldte hozzá.
- Megtenné, hogy felém fordul?

[Mr. Rota]

Mr. Rota

Néha visszaálmodjuk, ami elmúlt, és az álom nemigen változtat rajta.

Értelmetlen szavai egyértelműen csalogatják elő a valóságot, elhessegetve a képzelgés átkos alakjait, hiszen ha válaszra lelnek, megtörik a rá tekeredő emlékindákat. Vagy mégsem? Miért ilyen nehéz levegőt vennie? Mitől olyan fullasztóak… a kedvelt hűvös megmaradt cseppjei?
Ez valami más… ez valami… több. Kötelék. Ami az előtt íródott, hogy ő a világra jött volna s megszenteltetett az első pillanatban, amikor találkoztak. Találkoztak?
Vonásait alig szennyezi az összeszorított állkapocs, kapuk dörrennek és lakatok kattannak rideg elutasítással, ahogy elzárja gondolatait s egy lusta pislantással tisztára söpri lényét a belé kapaszkodó, bizonyosság után áhítozó emlékektől.
A szívdobbanások vánszorognak, az idő mintha ezeket a pillanatokat választotta volna arra, hogy megpihenjen. A csönd ugyan csak néhány pillanatig, mégis azt éreztette, a világ most megpihent. Megpihent… hogy teret adjon az érdes, megkopott hangnak és az azon döccenő, mégis lényébe maró szavaknak.
Ismerős…
Vagy csak az emlékek mondatják vele? Számos szóbeszéd járja, miért kerülik e helyet a „helyiek”. Miért nem jönnek Roxmorts ezen részletébe? Ki ne tudná jobban, mint ők, mágusok… hogy a babonákban mindig van valami, ami a valóságból táplálkozik. Élvetegen harapva ki belőle… egy-egy darabot. Talán a hang tulaja sem más… mint egy, az itt bolyongó lelkek közt, aki erősen kapaszkodik a múlt egy elevennek tetsző darabjába. A hang tulaja…
Olyan hangé, mely kevés beszédhez szokott… vagy tán… rég nem szólt már. Nagyon rég.
-   Okos dolog volna ellentmondanom egy… kérésnek, Mr…? – hagyja függőben a befejezést, miközben, továbbra is finoman „kapaszkodva” a hinta láncába, megfordul. Jobban mondva, egy lágy lépéssel a kopott, öreg hinta mögé kerül, „megadóan” leengedve szerzeményét is.
Merthogy egyértelműen kérés volt. Kicsendült a szavak mögül, óhaj és parancs egyben. Megszeghetetlen.
A seszínű pillák mögött szenvtelen semmitmondással éled a higanyszín tekintet, hogy végignyalja a szemben álló alakot s megpihenjen… abban a sötét, igéző szempárban, mely akár testvérpárja lehetne… a bátyja pillantásának.
Egyenes tartással áll, mint akinek nincs mit takargatnia, finoman felszegett fejjel várva… bármit is hozzanak az egymásba karoló másodpercek.

Angelle Aureole @~,~

Csendben figyelte tovább a kelméket, a zöld szövetet, amivel kacéran játszadozott a szél. Melynek szálai oly ezüstösen csillogtak, akár a hajtincsek. Egybeolvadtak. Vajon többet ér-e e percben, a kézzel szőtt anyag, a lehengerlő, és dermesztő látványnál? Vagy az érzésnél? Ami betölti a kis kertet, és életet ad, valamennyi elhagyott léleknek.
Megfordult.
Arca, lassan sötét szemei elé tárult. Megpillanthatta a higanyszín szemeket, s a benne kavargó életet. Egy örvényt, mely magával ragad. Mely nem enged markából soha többét. Lassan ringat körbe, és körbe… míg el nem lepnek habjai, és némán meg nem fojt hűvös ölelésével. Az arc kerekded volt, ívelt, tökéletes vonásokkal. Minden éle, és minden gödröcske a legjobb helyet találta meg magának. Ajkai fakók voltak, talán ezer, és ezer csók miatt, s mégis tiszták, érintetlenek.
- Néha nincs jó választás. Csupán csak jobb a többinél.
Barna szemei visszaugrottak az orcára. Angyalok kései faraghatták, de mégis volt benne halandó. Egy darabka sebezhetőség, egy darabka finomság, egy darabka makacsság. Egy ismerős kép részletei, mely ismerős arcok emlékeit ébresztették elméjében. Egy régi láng parazsát, egy mély barátságét.
Mikor az ujjak elengedték a láncot, felidézték a fogság emlékét. Finoman rálehelt szívére, s nem volt mód az ellen, hogy ne érezze az apró, röpke fuvallat melegségét.
Ez a valaki, aki most aki előtte áll, olyan akár az első hópehely, mely szó nélkül hullik az égből. Mégis tudatja, hogy ott van.  Egy őserő, amit mindenki magáénak tud, és mégsem találja.
Tovább figyelte a vonásokat. A bikaszemek megakadtak az arcon, mélyen szegezte rá tekintetét, egészen mélyen.  Emlékei közben cikáztak, keresgéltek a régmúltban.
Szünet.
A merengés abba maradt, a pupilla kitágult. Hitetlenül állt egy percig némán a lánnyal szemben. Pilláit lehunyta, s visszaemlékezett egy gyermek arcára, mely kerekded volt, és puha, hófehér, és feltűnő.
Természetellenesen feltűnő.
Egy régi barát megkreált gyermeke, egy jó asszony törékeny porcelánbabája.
- A nevem Alfredo. Alfredo Rota. És azt hiszem…- szünet – Ismerem az apját.
A fekete alak oldalra sétált, miközben a földre meredt. Csupasz kezei végig simítottak egy kovácsoltvas pad támláján, lesöpörve a havat róla.
- Jól lehet… Magát is.
Érezte, ahogyan a hideg körül öleli ujjait. Tenyerében lassan elolvadt a megtapadt hó, és vízként csordogált tovább a kiduzzadó erek között.

[Mr. Rota]

Mr. Rota

Néha visszaálmodjuk, ami elmúlt, és az álom nemigen változtat rajta.

-   Bölcs meglátás – szöknek a sápadt ajkak közül a dicsérő szavak.
Úgy bírja mozgásra a pillantás, mintha oly természetes lenne, hogy itt vannak. Itt, Roxmorts elhagyatott negyedében… ahol a pusztulás ráérősen végzi munkáját, jó barátjával, a rothadással, nem kímélve semmit, ami egykor volt. Lüktetett és élt. Való igaz, nincs hová sietniük. Az idő mélyre rágta magát itt, megfakult darabkája mindannak a buta, ösztönös félelemnek, mely az emberek sajátja.
Nem tudta, mi jár a férfi fejében, honnan is láthatta volna… de érezte, a belőle párolgó, a lényét körülölelő régmúlt képeinek árnyalatait, amelyek régóta elzárva várták, hogy valaki… vagy valami… óvatosan lesimogassa róluk a tán évtizedes port.  

Alfredo Rota – ringatózik a bélyeg, mely a vele szemben állót „azonosítja”.

Hordoznia kellene ennek a névnek bármit is, mely eddigi emlékeihez köthető? A szoborszép vonások aligha árulói. Csupán a máskor ködös tekintetben villan a fürkész csillanás, mintha egyszerűen hánthatná le a húsbörtön falait s láthatna egészen mélyre. Mélyebbre a lényét nyaldosó… emlékképeknél.
S hogy előtérbe kerül „apja”…
Nos… a helyzet több kártyát tartogat, mint gondolta. De mint a tapasztalt játékosok… csak óvatosan fordítják fel őket. Puhatolózva… noha mindeközben… régi levelek száraz zizegése neszez odaát, a fehér teremtésben, miközben finoman lapozgat az őt kísértő érzéscsonkok, emlékfoszlányok közötti végeláthatatlanban… ahol fekete tintavérrel írt, cikornyás, kellemesen dőlt betűk sorakoznak rendben…

...

„…remélem, mindezek tekintetében hamarosan vendégül láthatlak minálunk, Al.
Addig is… maradok hű barátod,

Zavier R. Aureole.”

Meglehet…
-   Atyámat sokan ismerik a megfelelő körökben – simul a hangja nyugtázóan, egy szívdobbanásnyi szünetet hagyva, színtelen hangjával némítva el a körülötte sündörgő, most álmatagon lelassult víziókat. – Rólam ugyanez már aligha mondható el… Mr. Rota.
Ízlelgeti a nevet, mintha az ismerős ízét keresné. A régvolt aromáját… mely minden kétséget kizáróan ott lappang s mégis szemérmesen takargatja magát. Ám a szavak… éppen elegendőek, hogy elhúzzák előtte a mézesmadzagot s a gondolatok hullámain újra éledjen valami egészen mély. A vágy… mely a tudásra áhítozik.
Nem… aligha van olyan ezen a földön, aki ismerné, olykor még ő maga sem. Hosszú és gyakran hálátlan idő megismerni valakit s talán még hosszabb… önmagunkat.
-   Mondjuk inkább úgy, hogy tudhatja, ki vagyok, miként kerültem… ide – tesz szabad kezével lágyan teátrális mozdulatot, mint a jó házigazdáknál szokás. Való igaz… nem a kertre értve, mindinkább körbe, az őket körülölelő… vagy éppen imént kitaszított világba.
-   …s ez nekem éppen elég, amennyiben hajlandó megosztani velem is.
Talán… e „véletlen” találkozás hozta volna el a kirakós utolsó darabkáit? Mióta keresi? Mióta kutatja…?! Hány évet bújt fiatal éveiből a fóliánsok közt, majdnem hasztalan? Alig-alig került közelebb apja kísérleteihez… önmagához, noha számos területen… bővült s csiszolódott is tudása, mely így bizonyos rétegekben feljebb emelte korosztálya tagjainál. S most, bár a kétség megkísérti… rátelepszik a szívére, ködöt von tudatára… mégis megtörténhet, hogy a válaszok ott vannak… a sötét szemeken túl… a valaha sármos, mára az idő koptatta s ráncok gyűrte arc vonásaiban… a megfáradt lélek előszobájában a számos titok, elhallgatott igazság közt.

Hol voltál… mindeddig?

 

 

Angelle Aureole

@~,~

...
Egy kicsiny szobában ültek. Szivar füstfellege szállt fel ajkaik közül. Belemélyedtek a bőr fotelek kényelmes párnáiba, és onnan hallgatták egymás szavait.
- Ha sikerül ezeket megvalósítanom, akkor a mágia tisztasága, ismét újra érzékelhető lesz.
Alfredo beleszívott a szivarjába.
- Értem, hogy mit akarsz létrehozni. – fújta ki a füstöt – De még is kin akarod mindezt kipróbálni?
Zavier maga elé meredt. Felállt, majd az ablakhoz sétált. Azután visszatekintett Alfredora, és intett neki.
- Gyere ide, és mondd el, hogy mit látsz!
Alfredo az ablakhoz sétált. Odakint tombolt a tél. Szitálva hullott a hó, s az egész birtok felvette annak színét. A szökőkúton gyémántként fagyott meg a víz, a szűz hó pedig érintetlenül pihent a tájon. Minden békés volt, tiszta, és gyönyörű. Felsőbbrendű.
- A természet ereje legyőzhetetlen…és ez lesz kulcs a kísérleteimhez.
Zavier beleszívott a szivarba. Büszkén állt az ablak előtt. Hitt mindabban, amiről az imént barátjának mesélt. A következő pillanatban három törékeny alak tűnt fel a kertben. A család többi tagja megzavarta a hó szűzi tisztaságát, és gyermeteg játékkal törölték el létezését. Az anya karjaiba vette ifjabb gyermekét, az apró növendéket, kit két éve szült erre a világra. A gyermek feje anyja vállán pihent, de tekintete egészen elhatolt a hatalmas ablak üvegéig. Higanyszín szemei ragyogtak, ahogyan a megfagyott jég a szökőkút vonalain.
S ekkor megértette.

…

Lassan húsz esztendeje, hogy látta azt a szempárt, és most bevillant. Előugrott az emlékek közül. Az ifjabbik Aureole, legjobb barátjának második ördögi szülöttje. Egy ember, ki tán nem is az, és mégis erre a világra kényszerült. Az idő múlásával saját arca elráncosodott, bemélyedt, és gondterhelté vált. Ám az az arc, amely előtte állt, erősebben ragyogott bármely napnál az univerzumban.
- Legyen, ha ezt szeretné... - a megöregedett arc előre meredt, karjai rátámaszkodtak a pad támlájára.
Figyelte a kecses mozdulatot, mely olyan volt akár a hattyú, mely szárnyalni készült.
- Apád lánya vagy, anyád méhéből...mégis több annál, mint amit magából megmutat.
Ám ez a hattyú a földhöz ragadt, ingoványba lépett. S félő, hogy szárnyai olyannyira tönkrementek, hogy sosem repülhet majd tovább, egy szebb világ felé.
Teste ismét kiegyenesedett. A markáns arc ismét megszegezte a hószín tekintetet.
- Talán ha segítek, emlékszik még rám…
Ahogyan az íriszek vizslatták hagyta, hogy elméje épp diszkréten egybeforrjon az övével – ha így akarta - megtartva a titkot magának, mégis mutatva valami újat. Mondd, mit látsz?

[Mr. Rota]

Mr. Rota

Néha visszaálmodjuk, ami elmúlt, és az álom nemigen változtat rajta.

Varázslatos szavak… vagy méreggel itatottak, melyek már most megkezdték átkos munkájuk a máskor rideg elme és következetesség kapuin túl?
Nem hitte… hogy csábíthatja bármi is ennyire ezen a rothadó világon… mint a meglelt, előtte „sorakozó” válaszok, melyeket önként bocsátana rendelkezésére „Al”.
Ki ő? Ki lehet az, aki ezt a tudást hordozhatja? Hírnök tán, mint maguk az angyalok, vagy... vagy valami bűnös titok ismerője, mely csak az ördög sajátja lehet?
A világ egy végtelennek tetsző pillanatra elnémul… lelassul s megfagy, mintha az Idő hű lenne-e helyhez s kegyeletét róná le a furcsa páros előtt. Fehér s fekete áll egymással szemben, az ősi ellentétek, mégis az egység bizonyosságaként. Újra.  
Újabb sóhaj szökik a résnyire nyílt ajkak közül, a világ meglódul, mintha egy évek óta zárt páncélszekrény nyílt volna most fel, utat engedve sötét méhébe, ahol válaszokra lelhet.
Olyan… könnyedén. Talán fel sem fogta még…
Érti a szavakat... és elfogadja az általuk terelgetett jelentést is. Magába fagyasztja minden akkordját.
~...„mégis több annál”~
A vonásokat először fertőzi érzelem, ahogy a seszínű szemöldökök összefutnak tejfehér homlokán s félredöntve fejét, tétován lép közelebb. Azok a vadak tesznek így, melyeket megfertőzött a kíváncsiság s sutba vetve óvatosságuk, „elveik”, közelebb merészkednek az ismeretlenhez. De valóban ismeretlen lenne mindaz, ami pár méterre várja… vagy tán perceken, órákon, napokon, heteken, hónapokon… éveken áthidalva? Vonzza, mint még soha semmi… hisz létének hogyanja s miértje… várja „odaát”. Az, ami minden szívdobbanásban, minden múló pillanattal lüktet benne, mióta csak öntudatára ébredt.
Puha, lassú léptei hangtalanok, a vékonyodó hótakaró nem neszez, ahogy takarójába vékony árkokat ás a női láb. Egyre közelebb...
Lépésről… lépésre kerülve közelebb, hogy mire kartávolságra megáll a férfitől, újra egyenes tartással nézhessen le rá.
Vajon hol van… a csapda? Alfredo...
Még egy lépés... és kiderül talán...
Ördögi kreálmánynak… ott van Noir, a számító elméjével, a lelkiismerete és gátlásai nélkül, szenvtelen, de elég elmésen, hogy mindig a megfelelő szálat mozgassa.
...és még egy lépés...
Ő… az égből vétetett. Tisztán, egyszerűen, az emberek többségének gyakran mégsem érthető indíttatásokkal. S nincs nagyobb vágya annál… minthogy egyszer visszatérjen oda. A végtelen fehérségbe, ahonnét a télkönnyek ringatóznak alá.
Ha az előtte álló férfi nem is segíthet neki ebben, másban többet, mint bárki más vagy bármilyen feljegyzés mindezidáig. Atyja nem dobálózik a „barátom” szóval, mégis érzi… a köztük fonódó, eltéphetetlen bizalom-köteléket. Kihasználja. Ráhangolódik...
~Atyám... suttogd titkaid... engem illet... mutasd... akarom...~

A vékony, fehér pókujjak óvatosan simulnak az áll alá, hideget lehelve a meleg bőrre, hogy az arcot s vele a tekintetet megemelje, nem erős, de határozott béklyóba fogva. Azt a „könyvet”, melyből kiolvashatja… létének kezdetét. Higanytekintetével lapozva fel mindazt, ami neki íródott. S ha nem... akkor is. Túl régóta vár.

Az ismeretlen az érintéssel vonja bűvkörébe, magához húzza, akaratosan és mégis zagyván, szinte beleszédül. Olyan hirtelen, olyan sok minden rohanja le... A pupilla meghódítja higany-keretét, miközben gazdája... elmerül az emlékek, érzések... hangok és ízek forgatagában... az ízekében... az élet... édes-keserű aromájában...

*

-   Ilyenkor még könnyen formálhatóak...
-   Adtál már neki nevet? – újabb füstpamacs száll a plafon felé lustán, de mire elérhetné, szertefoszlik lágyan, hogy ismerős illatával hintse a szobát.
Zavier, kezében a whiskys pohárral, a mozdulatba dermed.
-   Ne gyere már Te is ezzel, Al... – vonásai szinte varázsütésszerűen komorodnak el, hangját indulat felhőzi, tekintetében figyelmeztetően villan valami... szürke.
-   Márpedig még a házi kedvenceknek is szoktak adni. Nem hiszem el ugyan, hogy többnek tekinted őket... de...
Zavier Aureole máskor talán... mástól talán, nem tűrné ezt a hangnemet. Akkor sem, ha történetesen az igazsággal állítanák szembe. Vonásai – melyeket már itt-ott ráncba gyűrt az élet - mégis szelídülnek, pillantása a tömör tölgyfaasztal makulátlan lapjára siklik, a pohár fáradtan koppan rajta.
Nagisa sosem emelte meg a hangját. Most sem... valamiért mégis úgy érezte, engednie kell az asszony „parancsának”. Bármennyire is igyekszik, nem zárkózhat el mindattól... amit ő teremtett.
-   Már... adtam neki. A neve Angelle.

*

Megrohanja még néhány hol sebesen tovasiető, hol túlságosan is elnyújtott képsor, a hangok moraja lassan apad... mindet látja, mintha sajátja lenne... noha... nehezen igazodik ki a mégis, valahol idegen emlékek között... hisz bár emlékezetébe vési, aligha idézheti fel oly könnyedén, mint a férfi.

A deresnek tetsző pillák megrebbennek, ahogy lassan lehunyja szemét. A csönd lassan hódít teret... szívének heves zakatolása csitul, míg... nem marad más, mint a lélegzet hallhatatlan puhasága, vagy a hideg... ami könyörtelenül öleli őket, önkényűen bújva a szövetek, a meleg kelmék alá.
A higanyszín tekintet zavartalanul, újfent felviláglik zavarosan, álmos-ködösen, ezúttal nem tekintve túl a húsbörtön falán. Talán nem is tudna...
Elfáradt... bár mindezt... most még nem árulják el a semmitmondó vonások, vagy a kérdés:
-   Tudja… miért ítéltetett halálra nagyrabecsült Atyám elképzelése?
A hang túl halk… túl… megvető.
Valahogy idegen a lágy vonásokhoz és az érintés puhaságához, ahogy a tejfehér, hideg ujjak távozóan simítják meg a meleg, néhol ráncba gyűrt vonásokat.

"Mit nem adnék, hogy még egyszer átélhessem azt a hihetetlen pillanatot, amikor rám nézett, és én megteltem élettel!"

A vékony alak, úgy lépked a hóban, akár a legszebb párduc. Az apró lábak nyomot hagynak benne, és ahogyan közelít, elveszti vérszomjas küllemét. Behódol, s szelíd lesz. S ahogyan nézi, felteszi magában a kérdést helyesen döntött-e? Megváltja-e ennek a tiszta szépségnek a világát, vagy rommá dönti össze, olyanná, amit soha többé nem lehet felépíteni.
S aki tette, nem tudja mit teremtett.
Lidércet, melynek kifújt lehelete is simogató, a hűvös pára, mely meglátszik a hidegben, amiért legszívesebben kapkodna, hogy had vehessen a mámorból, akár csak egyetlen lélegzetet, amivel kölcsönösen megválthatja a saját, megrohadt világát.
Sötét szemei, melyek paradoxoni ellentétet járnak a másikéval, figyelik az érzelmek lassú táncát az orcán, a keserves tudatlanságot, mely mindig a mélybe kényszerült.
Úgy áll ott vele szemben, mint a vad, mely feladja magát, de játék mégsem zajlik, csupán a valóság kergeti mindkettőjüket. Beszívja édes illatát, ahogyan közelebb, és közelebb lép, megremeg, ahogyan közelségére gondol, és arra, vajon milyen lehet a bőr tapintása, eltűnne-e az érintés, vagy épp ellenkezőleg, valami újat teremtene.
De nem ér hozzá.
Pedig csak egyetlen mozdulatot tenne felé, de meg sem moccan, áll és vár, hogy tegyen a másik, amit akar. Jogtalan ő már, erre jogtalan.
Ahogyan átadja emlékeit a másiknak, lassan és újra átéli azokat, képek pattognak jelen, és múlt között, hogy a szörnyűnek ígérkezőből, miféle gyönyörűség teremtetett mégis.
Aztán megdermed.
A hideg kéz hozzáér, megtapintja bőrét, és szívének száz, és száz ütemet ad, belekényszeríti tekintetét a fagyos jégtükörbe, és legyőzi őt, nem ereszti.
Némán nyel, és halkan sóhajt az érzett feletti élvezettől, s nem ereszti, erősen tartja a kontaktust, mit cserébe kínáltak neki. A fagyos leheletek együtt szállnak az ég alá. Lidérce pedig mohón elméje közt kutat, mialatt neki megszűnik a világ, megszűnik a fájdalom, s felemelkednek a súlyok mellkasából, fel egészen a magasba, ahol szertefoszlanak.
A két elme, eggyé válik, ugyanazt éli át.
Az ajkak közelsége aztán megszűnik, eltávolodnak azok. Az átadott emlékek helyére most egy új kerül be, egy csodálatos, az egy mind közül, melyet megőriz akkora, mikor már teljes a sötétség.
Csengenek a szavak a fülében, és belebújik az elsimuló tenyérbe. Szívében kés forog, ha a meggyötört angyalra gondol. Magához húzná legszívesebben, karjaiba temetné, hogy eme tökéletesség örökre ragyogjon.
- Apád gyönyörűt teremtett, tisztát, és érintetlent, melyet eldobott. S te szintén eldobod azt – mely bár eldobhatatlan - amit ő adott neked…
Arca a földre néz, majd vissza.
- De megtartod-e magadnak azt, amit tőlem kaptál, Angelle…
„(…)és egyetlenegy dolog számított, csak az érdekelt, hogy el tudjon érni.”

[Mr. Rota]

Mr. Rota

Néha visszaálmodjuk, ami elmúlt, és az álom nemigen változtat rajta.

Ujjai még őrzik Alfredo bőrének meleg tapintását, mégis... pár szívdobbanás csupán s tovatűnik az érzés, ahogyan az emlékek is lassan belesüppednek az elmúló pillanatokba, nem hagyva mást maguk mögött, csak az emlékpartot, amit a tudás dagálya fodrozott fel. Milliónyi gondolat kergeti fejében egymást, bár ezúttal nem igyekszik rendet tenni közöttük. Hagyja, hogy egyik-másik felbukjon, akár a levegőt szomjazó, de egyiket sem emeli ki. Ahhoz... túlságosan... fáj. A mellkasa. Mintha nem kapna levegőt a rá telepedett igazságtól. Pedig... valahol mélyen... mindvégig tudta őket. Miért kapaszkodik bele mégis valami... abba a fagyott szívbe? Miért dobban újra és újra olyan erőszakosan, mintha soha nem akarná abbahagyni?
A régóta zárt ajtók feltárultak... de idő kell, míg mindent a helyére rendez. Ha képes lesz rá valaha is.
Pillantása beletörődöm finomsággal siklik le Alfredo arcának vonásain s állapodik meg valahol... a hótakaró egy még érintetlen darabján.
-   Egy ember nem teremthet tisztát vagy érintetlent, Mr. Rota. Kiváltképp akkor nem, ha húsból gyúrja. Mindazonáltal... van valami, amit nem tud, Mr. Rota és amit maga Atyám sem: sosem birtokolhat minket...
Magától értetődő természetességgel mondja, azok bizonyosságával, akikhez ha tüzes vassal közelítenének sem változtat véleményén.
Szinte fáj, ahogy a szavak lüktetnek benne.
~Eldobni?~
-   Mit adott nekem? – fúrja higanypillantását egyenesen a sötét tükrökbe, ahol önmagát látja derengeni - Ezt? – mutat végig magán szinte megvetően. - Tudja... mit kaptam tőle? – dönti félre szép fejét. A hattyútincsek lágy megadással követik a mozdulatot. - Egy börtönt. Ezt a húsbörtönt! – szűri halkan fogai közt. - Ami minden tavasszal... egyre gyengébb...
És amely „olvadása” hihetetlen, kimondhatatlan fájdalmakkal jár... néha úgy érzi... összeroppan...
Mégis...
Lágy, szinte már-már végtelenül szeretetteljes mosollyal felel a feltett kérdésre:
-   Mindent megtartok magamnak, Alfredo...
A gondolatait... a titkait... még mások álmait is, a sajátjai hiányában... mindent.
Megtartja magának Alt...
Sötét szemei csillogását, melyben mélyen, igen, ott, egészen mélyen ott sóvárog a lüktető élet utáni olthatatlan vágy, a kapaszkodás lehetőségének szüntelen kutatása. Mélyen, nagyon mélyen... mélyebben, mint egy pillantás, mélyebben, mint a dobbanó szív... ő látta. És nem felejti.
Talán még nem sejti... hogy őt is megmérgezte mindez. Al...  
A vágyott feloldozás.
Pedig...
Ő sosem éri meg, hogy szemeinek sarkát finom ráncok gyűrjék... ő sosem éri meg, hogy hattyúhaja ezüstbe fusson... sosem éri meg, hogy mozdulatait megnehezítse a múló idő, nehéz béklyókat aggatva rá.
Vajon...
Ajkai lustán mozdulnak.
-   ...Ön mit visz magával?
Vajon... adott-e bármit is... cserébe a bizonyosságért. Törleszthet-e valaha... mindezért?

Elnézést a késésért!

A nap utolsó, halovány sugarai is eltűnnek, s a szomorú, szürke eget lassan felváltja a sötétség. A távolban egymagukban álló utcai lámpák fénye sorjában felgyullad, aranyszínnel beöltöztetve ezzel a csillogó hó felszínét. Lábnyomaikat magával viszi a korai este szele, hiába az ékes bőrcsizmák tökéletesen kidolgozott talp erezete, már senki sem látja azoknak maradványit.
Eltűnnek, ahogyan az idő múlásával, minden megszűnik létezni.
De vajon ez az arc, ez a fagyos szempár, mely belül oly apró lángot őriz, akár a lámpák kelyhe, megszűnik-e mikor már minden élő holttá vált? Mikor már csak magányosan várják odalent, hogy férgek ezrei tegyék őket egyenlővé a semmivel.
- A birtok, a tulajdon, és az ehhez hasonló dolgok könnyen elveszíthetőek. Így eszem ágában sincs ezek közül akár eggyel is téged illetni.
Az embereket szándék vezéreli, ám ő most képtelen eldönteni ez miféle. Ahogyan a haragos tekintet visszatekint megöregedett, ráncokkal körültáncolt szemébe és kérdőre vonja. Talán joggal, talán nem. Hisz ott volt, mikor megteremtették. Járt odalent a tömérdek üvegcse között, és olvasott a megannyi sikertelen varázslatból, most mégis képtelen elhinni, hogy előtte áll egy angyal, egy lidérc, ki nem ember csupán ahhoz hasonló. Mégis erős, és megtörhetetlen, mint a szilárd jég, mégsem olvad el a belül izzó megannyi parázstól. Egy test, melyben megannyi érzelem dúl, megannyi láng tör fel, mely ugyanúgy működik, és mégis köze sincs a többihez.
Szíve ellágyul a kedves mosoly láttán, a hangok, melyek simogatva kúsznak fejébe úgy csilingelnek, akár ezer jégcsapon játszott szólam. Megnyugtatja a meggyötört lelket, feloldozza végtelen bűnei egyikét mely fagyos, szürke leheletként távozik ajkain át. Egy pillanatra kiszáll belőle a meggyötört lélek, felemelkedik tisztán, elmondhatatlanul. A momentum mégis röpke, elillanó, mintha meg sem történt volna. Hullámként mossa el a mezítelen érzelemrengeteget, és visszasodorja magával a meggyötörtség tengerébe.
Nyel egyet, kikotorja zsebéből cigarettatárcáját, és rágyújt.
- Szeretném – felszáll a füst – szeretném, ha meglátogatnál. Többször is…és mesélnél az álmaidról…Csak ne tűnj el előlem…
Újra beleszív a dohányba, kifújja a füstöt. Nevezheti ezt akár tartozásnak is, mindenesetre kérésben megbújik némi követelés is.
- Szeretnék tudni felőled…
A meggörnyedt, fekete alak vállán pedig megjelenik egy hópehely.
Feloldozás.

[Mr. Rota]

Mr. Rota

Néha visszaálmodjuk, ami elmúlt, és az álom nemigen változtat rajta.

Az est lassan ereszkedik rájuk, mint valami alattomos... mégis óvatos szörnyeteg, mely élveteg élvezi ki a felismeréssel párosult utolsó pillanat semmivel össze nem téveszthető érzetét.
-   Ezt Atyámmal kellene megértetnie.
... de nem várom el. Felesleges, meddő próbálkozás volna, hisz az elme – mely teremtette – isteni dicsfényébe őrült s mámorát penge-vékony mosolya mögött rejtegeti, immár hosszú, hosszú évek óta.
A sóhaj az, az ajkak közül szökő lélegzet, mely belé mar, puhaságában simítva is fájón. Milyen óvatos... milyen meztelen. És mégis hagyja.
Ahogyan hagyja, szótlan követve a mozdulatot, a dohány végén felvöröslő, izzó kárhozatot. Melege mintha őt égetné... a füst csitítja bűnét.
Szereti a füst kecses táncát... noha a szaga... szinte fullasztja.
A szavakra félrebillen a szép fej, az összefutó szemöldökök nyomán nem-értemség ébred, mint ki nem hallotta jól az elhangzottakat. Olyan idegen, egyszersmind lágy az a „szeretném”, hogy szinte teljesen kizökkenti. S mindennek tetejében háromszor is elhangzik...
-   Ha meglátogatnám? – siklik ki a sápadt ajkak közül.
Hol? Mikor? Miért...?
Hirtelen húzza magával az örvény, feledve az idilli béke törékenységét.
Talán az atyja már Alfredon keresztül kíván kapcsolatba lépni vele? Butaság... hiszen oly sokáig rejtegette azt, amit a sötét szemű, „ismerős idegen” egy pillantásával tárt elé. A bizalma mégis törékeny, dacára mindannak, amit a férfi elmondott neki... pedig nem is ismeri. Vagy tán pont ezért? A ráncokkal szabdalt, sápadt homlok mögött kusza orgia a kérdések és lehetséges válaszaik násza, s ekképp csak egy bizonyos:
-   Sajnos még nem fenyeget az eltűnés veszélye...
Tán egy cseppnyi keserű ridegség csendül a szavakban, vádlás, céltalan.
Csitító... önmagának. Tekintete rebben tova, szinte lemondón. Nyugvást lel a megcsillanó hó egy érintetlen szigetén.
Tán Alfredo nem is tudja, hogy olyat kér, amit nem adhat meg. Mert...
„... nekem nincsenek álmaim.”
Mondaná. Mondhatná. Ha kegyetlen akarna lenni, ha olyan lenne... mint fertályórával ezelőtt. Őszinte és érdektelen. Azelőtt, mielőtt a sötét tükrök mélyén látta volna... mindazt, amit jogtalan volna markába szorítania, míg ujjai közül ki nem pereg holtan. Nem teheti meg. Pedig bármit megtehet. És mégsem fogja.
Tartozik.
Ám a követelést... bármilyen halovány is, nem tűri. Ez volna az utolsó kapaszkodó? Visszatáncolna? Ugyan... méltatlan volna hozzá s nem tiszta.  
-   Igencsak egyedül lehet, Alfredo... ha az én társaságom érzi szükségesnek – leheli, noha szavai akár a tőrdöfés. Nem hagy... megtorlatlanul semmiféle próbálkozást, mely béklyókat aggatna rá. Létezése sem több annál... s e sérelmet azóta is vonszolja.
A jól ismert szerető... a csönd telepedik közéjük, hosszú pillanatokig fonva őket édes-keserű ölelésébe.
A fiákerek hamarosan visszaindulnak.
-   Hagyja nyitva az álmait, Al... tudja... nem szoktam kopogni.
Meg fogja őt találni. Bárhol... és bármikor. Az „ígéret” pedig... akár a lélegzet, az éjszakába olvad. Vajon őt, távolodó alakját mi oldozza fel, hogy léptei nyomán testvéreinek százait taszítja roppanó feledésbe?
A kérdést hangtalan ringatja sírjába az északi szél.  
Az ég pedig... kérlelhetetlenül zokogni kezdi ezeralakú pelyheit...

//Köszönöm a játékot! //