Wallbrick
- Én bízom benned. – próbálom enyhíteni a fiú haragját, de mindhiába. Sok dolgot megváltoztat, hogy azt mondta felhagyna az eddigi létformájával értem. Persze ezt nem így mondta, de szeretném hinni, hogy ez az értelme. Tudom, hogy nem mond igazat, elvégre annyira már ismerem őt is, de főként a hírét, hogy ne bízzak a változásában. Be kell látnom, hogy talán első lehetek, de egyetlen soha, bármit is mondjon most. Mélyet sóhajtok, ahogy erre gondolok. Mintha nem lenne elég bajunk, és elég hibája Wallbricknek, akkor még ez is… bele fogok őrülni a féltékenységbe mellette, ez már biztos.
Éppen nyúlnék a keze felé, szeretnék valamennyi erőt meríteni a közelségéből a folytatáshoz, amikor észreveszem, hogy a féltékenység zöld szemű szörnyetege bizony elérte őt is, arca eltorzul, ujjai elfehérednek. Mert persze nincs elég problémám, még csinálok is magamnak azzal, hogy locsogok össze-vissza.
Egyfelől persze megnyugtat a látvány. A nagy Ryan Wallbrick veszettül féltékeny, mint valami sárkány, ami a tojásait félti. Mintha én az övé lennék, a tulajdona. Mélyen, belül örülök neki, hogy így érez mert ebből legalább tudom, hogy fontos vagyok neki. Furcsa, de még ezzel a birtoklási vágyával sincs semmi bajom. Úgy neveltek, hogy az ilyesmi helyénvaló, és ha véletlenül mégis egy pár lennénk hivatalosan és hosszútávon, teljesen logikus lenne, hogy előbb vagy utóbb egyfajta árnyékká sikkadnék mellette. Nem mintha az a szerep kedvemre lenne, de beletörődnék, ahogy azt anyám is tette, meg az ő anyja, egyszóval mindenki akit csak ismerek.
De azért ez a Wallbrick-ficsúr kissé korán kezdi az uralkodást. Aggódva pillantok rá, aztán nyújtom felé a kezem, hogy valamennyire megnyugodjon.
- Csss! Már mindenki minket néz! – súgom félhangosan, aztán közelebb húzódok hozzá.
– Ne csinálj jelenetet kérlek. – a hangom tőlem szokatlanul szelíd, érezheti, hogy tényleg nem szeretnék botrányt ebből a dologból.
– Nem mindegy, hogy ki volt az? Vége van a dolognak és kész… - elgondolkodva meredek a fiúra, és ha nem húzódik el, akkor megfogom a kezét. Hüvelykujjammal apró köröket írok le a kézfején, két kezembe fogom tenyerét, és az ujjaival babrálok. Nem kellene ennyire féltékenynek lennie, hiszen tudhatná, hogy semmi olyan nem történhetett köztünk, amivel kapcsolatban kifogása lehet. Az elmúlt héten azt hiszem épp elégszer és eléggé bizonyítottam neki, hogy mit érzek iránta (annak ellenére, hogy egyszer sem mondtam semmit sem az érzéseimről).
- Hogy esett volna bajom, azért ne nézz holmi kis muglinak aki azt se tudja mire való a pálcája. – mosolyodok el kedvesen, és székemmel az asztal másik oldalához csúszok, hogy ne vele szemközt, hanem mellette üljek a továbbiakban.
– Egyébként meg nem akart ő bántani, és szerintem nem is tudott rólunk semmit. Nem kürtöltük szét az egész Roxfortban, hogy együtt vagyunk; honnan tudta volna, hogy van valakim? – próbálom észérvekkel csillapítani Ryant, de egyre nagyobb kétségeim vannak afelől, hogy ez a kis incidens megtorlatlan marad. Fogalmam sincs mit mondhatnék neki, amitől megnyugodna, vagy amivel el tudnám simítani ezt az ügyet, és elterelhetném róla a gondolatait.
- Szerintem Morrison látta az egészet, ő tud mindent. Én meg elmondtam valakinek. – elpirulok, nem is kicsit. Hiba volt, hogy nem a fiúnak meséltem el egyből ami történt, de azt hittem, hogy ez nem jelent semmit neki, épp úgy mint ahogy nekem sem. Mély sóhaj után szólalok meg újra
– Damerei tud a dologról, neki elmondtam ami történt, és azt mondta, hogy majd ő elsimítja az ügyet. Nem lehetne, hogy elfelejtjük, hm? – nyúlok az arca felé, hogy megsimogassam, de a mozdulat félúton megakad. Ryan eddigi arckifejezéséből ítélve szó sem lehet arról, hogy feledésbe merüljön az eset. Mardos a bűntudat, amiért elrontottam a mai találkozásunkat ezzel a kis vallomással. Pedig pont most jöhetnénk egyenesbe, megkaptuk az engedélyt is apámtól, végre nem kellene bujkálni, azt csinálnánk amit csak akarunk.
Csak egy dolog van, ami eszembe jut, amivel talán megmenthetném a helyzetet, és a ma délutánt.
- Én szeretnék veled lenni. Ha esténként odabújhatnék hozzád akkor is, ha sokan vannak körülöttünk. Szeretnélek akkor átölelni vagy megcsókolni, amikor csak akarlak úgy, hogy közben ne kelljen azon gondolkodnom, hogy ki lát vagy ki nem. Te nem ezt akarod? – nézek rá őszintén és reménykedve. Túl korai lenne még egy ennél is sokkal egyértelműbb vallomáshoz.
– Felejtsünk el mindent, és csak kettőnkkel foglalkozzunk, jó? – hajolok kissé közelebb.
Szeretlek.Miért ne mondhatnám most ki? Miért olyan nehéz az érzéseinkről beszélni, vagy elmondani őket másoknak? Csalódottan hajtom le a fejem, és az asztalt borító általam továbbra is ízléstelennek tartott terítőt nézem. Gyáva vagyok, amiért nem merem kimondani azt a szót, ami pedig annyira rövid, annyira egyszerű.