Lucas Conolly
[Topiktulaj]
Hetedikes szuicid
Hozzászólások: 36
Jutalmak: +4
Előtörténet: Megnézem!
Származás: Aranyvérű
Ház: Griffendél
Évfolyam: Első
Családi állapot: Egyedülálló
Kviddics poszt: Őrző
Pálca: 12 hüvelyk, vörösfenyő, szfinxsörény maggal
Nem elérhető
|
|
« Válasz #1 Dátum: 2010. 07. 02. - 15:36:29 » |
+1
|
A Whisky végül is elérte a kívánt hatást. A fejem megtisztult a mindenféle bizonytalan és szégyenteljes gondolatoktól, amik benne kavarogtak. Magam elé meredtem, és észre sem vettem, hogy Bianca szinte az orrom előtt áll, amíg meg nem szólalt. Felpillantottam. Ó, igen... Biancát nem lehetett ilyen könnyedén megnyugtatni, és bár reméltem, hogy valami csoda folytán mondjuk sértettségből vagy dühből sarkon fordul, és hazamegy, nem tette. Meglepve pislogtam fel rá. Nem gondoltam volna, hogy ennyire makacs teremtés, pedig jó ideje ismertem már. Valamiért ez az oldala azonban idegen maradt. Talán azért, mert bár mondhatjuk, hogy barátok voltunk, a család-téma nem vetődött fel túl sűrűn köztünk. Bár ezúttal is sziklamerven állt, a levegő körülötte láthatatlanul vibrált az indulatoktól, amitől meglepő érzések támadtak bennem. A Whisky számlájára írtam, és inkább megráztam magam. Bianca haja vészesen vörösödni kezdett, a szeme lángolt. Munar megúszta a dühkitörést, és sejtettem, hogy én kapom a javát. Nem is zavart volna, kifejezetten kellemes változatosságot jelentett volna némi kis küzdelem. A lány hangjának zavarnia kellett volna, tudtam jól. Már az iskolában is sokan ki sem állhatták, mikor így felpaprikázta magát, és inkább megpróbálták faképnél hagyni, én viszont sosem féltem a haragjától, és nem zavart, ha mellettem tombolt, pedig megesett az is, hogy egy-egy, gyakorlatilag hisztériának mondható jelenete ellenem irányult. Ezeket nem volt nehéz elviselni. Bianca társasága, még ha épp elviselhetetlenül heves is volt, általában pozitívan hatott a mélyen gyökerező melankóliámra, akárcsak most. Letettem a poharat, és mosolyogva figyeltem, ahogy hátrabök a manóra, és élénken gesztikulál. Melegség áradt szét bennem, ahogy elnéztem, de ezt a jelenséget is az alkoholnak tulajdonítottam. Eljátszottam azt, amit a legtöbbször: megvártam, amíg lehiggad. Ez sokszor alig pár másodpercnyi idő volt, ezúttal azonban meglepetésemre a haragja sokkal erősebb volt a vártnál. Irracionális mértékű, ugyanis hiába vártam mosolyogva, hogy legyintsen és végül töltsön magának italt, aztán pedig beszélgessünk, végül meg szépen hazamenjen... Nem. Mint a Harag ősi istennője, furcsán égő szemekkel meredt rám, és nem moccant. Az arcomról pillanatról pillanatra olvadt le a mosoly. Vagy három percig csak néztünk egymásra, mire kezdtem megérteni. Nem fog elmenni. Tényleg tudni akarja. Sóhajtottam, immár teljesen komoly arccal. Örülnöm kellett volna, hogy akad valaki, aki ennyire makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy tudja, mire készülök. Már-már olyan volt, mintha visszakaptam volna az anyám, azzal a kivétellel, hogy az anyám sosem volt ennyire... vonzó. - Hm... Szóval elfelejtettem, mi? - kérdeztem halkan, és megcsóváltam a fejem. A manó miatt érzett bizonytalan indulat és meglepettség helyét átvette valami más. Valami forrongó és heves, ami nem egészen én voltam. Legalábbis még sosem éreztem magam ilyennek, és elhatároztam, hogy soha többé nem iszom abból a whiskyből. Felálltam, amitől közelebb kerültem a lányhoz, mint amire számítottam. Ha nem zúgott volna bennem ez az idegen indulat, zavarbajöttem volna. Bianca arca dühösen meredt rám, és bár alacsonyabb volt, az előbb még magasabbnak tűnt nálam. - Való igaz - mondtam halkabban. - Van pár dolog, amit elfelejtettem. Azzal megragadtam a csuklóját, és magam után húztam, egy szó nélkül. Munar eliszkolt az utamból, és az sem érdekelt volna, ha Bianca előkapja a pálcáján és ledurrantja a bilincsként rászoruló ujjaimat a kezéről. Nem akartam durva lenni, nem is voltam. Sosem akartam neki fájdalmat okozni, és csak akkor értettem meg, hogy a titkolózásommal mégis sikerült, mikor felálltam és a szemébe néztem. - A könyvtárba megyünk - válaszoltam a kérdésre, amit talán fel sem tett. Háborogtam belülről, és úgy éreztem, mintha az összekapcsolódó kezünk lenne a horgony, ami észnél tart. Lassan, de biztosan jöttem rá, hogy a furcsa érzés valójában eddig is ott rejtőzött bennem, és csak arra várt, hogy valaki végül kieressze, mint egy varázslatos homokvihart, ami átformálja a világot, és mindent betakar az aranyszínű szemcsékkel. Feltrappoltunk a lépcsőn, de a könyvtár elé érve lassítanom kellett. Különleges varázslatokkal óvtuk ezt a helyet, és csak ennek köszönhette, hogy nem égett meg a tűzben. Kívülről csak Conolly nyithatta ki. Rátettem a kezemet a nehéz ajtóra, ami a környező megperzselődött, fekete falak közt érintetlenül, tisztán meredt rám. Végül az ajtó kinyílt, némán, akár egy kísértettörténetben. Az ember azt várta volna, hogy nyikorogni fog a súlyos fa az öreg sarokvasakon, de nem így történt. Még mindig Bianca csuklóját fogtam, habár már biztosan tudta, hogy megérkeztünk. A terem magas belmagassága miatt a szokásosnál is hűvösebb volt, a kinti rideg idő miatt túl hideg. Úgy éreztem, a lány keze libabőrös lett, úgyhogy elengedtem, és a közeli kandallóhoz léptem. A tűztér mellett a hoppor szomszédságában egy különleges anyag fénylett egy átlátszó dobozban. A Közel-Keletről származó szer volt, amivel pálcahasználat nélkül is tüzet lehetett gyújtani, ha nem lett volna kéznél manó. Elvégre az iskolás gyerekek sokáig nem varázsolhatnak otthon. Felnyitottam a csinos kis szelencét, aminek a teteje szorosan rázáródott, az ujjaim közé csippentettem egy keveset a hamuszerű anyagból, és a fára szórtam, és közel a kis anyaghoz tapsoltam egyet, mire kis sárga szikrákkal azonnal lángra lobbantak a fák. A kis közjáték után továbbsétáltam, remélve, hogy Bianca követ, és nem éppen remegő kézzel fogja rám a pálcáját. Elvégre válaszokat akart, hát most megkaphatja. A könyvtár északi falához sétáltam, aminek a közepén egy aranyozott üvegvitrin állt, benne összesen három, ősöreg könyvvel. Kivettem a középsőt, a legnagyobbat, majd nagy lendülettel visszafordultam, becsaptam a családi címerrel ellátott ajtót, ami csörömpölve ugrott vissza a helyére. Ki is törhettem volna, de nem érdekelt. Elegem volt, hogy a vérem határozta meg, ki vagyok; hogy a vér annyi életet tett tönkre. Odaléptem a hosszú asztalhoz, aminél régen olvasni szoktunk, és leejtettem rá a vénséges, bőrkötéses könyvet. Majd mellétámaszkodtam, és felette ránéztem vendégemre. A tűzön kívül csak a magas, koszos ablakokon szűrődött be némi fény. Munar ide még nem ért el, hogy megtisztítsa. A félhomályban láttam magam kívülről: úgy nézhettem ki, mint egy ókori szörnyeteg, ami a kincsét védelmezi a labirintusban. Ettől megenyhültem. Én nem voltam szörnyeteg. Éreztem, hogy a lángolás alábbhagy bennem, de nem alszik ki. Felegyenesedtem, és a velem szemben magányosan álló székre mutattam a régen tanult gesztussal. - Foglalj helyet. Biancának rudnia kellett, hogy amit most fog hallani, az valóban az igazság. Csak rajta múlt, hogy hogyan emészti meg. Biztos voltam benne, hogy menni fog neki, elvégre amit az ő családjáról hallottam, nos, az a kevés sem volt éppen kellemes. Ahogy végigmértem, hirtelen megijedtem egy kicsit. Bianca lesz az első, aki az egész történetet hallani fogja, de mikor figyeltem, ahogy érdeklődve és komolyan néz rám, tudtam, hogy jobb embert talán nem is találhattam volna. Nem akartam, hogy velem tartson. Nem akartam, hogy valami baja essen, és bár nem volt okom rá, mégis féltettem. Reméltem, hogy nem látszik rajtam. Épp ezért eldöntöttem, hogy mindent meg fogok tenni, hogy eltántorítsam. Tisztában voltam vele, hogy nehéz feladat lesz, de nem reménytelen. És még ha meg is bántom, kénytelen leszek úgy előadni, hogy minden kedve elmenjen a velem való túrázgatástól. Miután leült, én is helyet foglaltam, és belekezdtem. - Való igaz, hogy pár dolgot nem említettem neked soha, és nem is terveztem - jelentettem ki. A hangom meglehetősen keményre sikerült, de jó volt ez így. - Ugyanis nem vagyok rá büszke, és hogy őszinte legyek, nem is nagyon tudom, hol kezdjem. El akartam neki mondani, hogy azért nem, mert még sosem beszéltem erről, de ezzel csak lelkesítettem volna. - Úgyhogy azt hiszem talán célszerű lesz azzal kezdenem, ami a lényeg. Mély levegőt vettem, és végigsimítottam a bőrkötésen. A címer alig kopott meg. - Munar igazat mondott. Elmegyek, és felveszem a harcot azokkal, akik a szüleim, és sok más ember haláláért felelősek. És nem érdekel - mondtam tovább, mielőtt közbeszólhatott volna - ha veszélyes, vagy ostobaság. Tisztában vagyok vele, hogy még nem jártam ki az iskolát, de a nyári szünetekben sokat tanultam és gyakoroltam olyasmit, ami hasznomra lehet. Gyorsabb lettem és erősebb mind a mágiában, mind fizikailag. Ennek ellenére is tudom, hogy nem sok esélyem van túlélni ezt az évet. Egyenesen Bianca szemébe néztem. Már régen tudtam, hogy valószínűleg nem lesz belőlem családapa, nem lesz szép hivatásom, nem lesz olyan társaság, akikkel esténként szórakozni járhatok, és már korán elfogadtam. Azt akartam, hogy Bianca is lássa ezt, és ne akarjon rajta változtatni. Folytattam. - Már régóta tudom. Már abban a percben tudtam, mikor megkaptam az utolsó levelet az anyámtól. Tudod, hogy mit írt benne? Dehogy tudhatta. Senki sem tudta rajtam és Drew-n kívül. Drew... A gondolatra összerándult a gyomrom. Neki kéne itt ülnie velem, és nem ennek a lánynak, aki talán fel sem fogta, hogy mire készülök. Elővettem a pálcám, és hátraböktem. Az egyik kis asztalkáról ideröppent az égett fecni, egyenesen a mi asztalunk közepére. Biancára néztem. - Olvasd csak el - bólintottam komolyan, és figyeltem, vajon sikerül-e neki, vajon felfogta-e, mit akar annyira tudni. De még nem fejeztem be az első kört. - Bia, én már régóta tisztában vagyok azzal, hogy ez vár rám is, nem érted? - kérdeztem halkan, előrébb dőlve. - Csak annyi mocskot akarok tönkretenni és magammal vinni, amennyit tudok. Neked nincs is okod ebbe belevágni. És engem sem menthetsz meg - tettem hozzá még halkabban. Tudtam, hogy szörnyen hangzik, de azt akartam, hogy felejtse el ezt az egészet. Szavak nélkül közöltem vele, hogy nem hibáztatom, ha most elmegy. Valójában semmi mást nem is akartam abban a pillanatban, mint hogy kisétáljon az ajtón, az esőben maga körül megpördülve eltűnjön örökre, hogy olyan élete lehessen, amit megérdemel. Biztonságos, kellemes, és mindenek előtt hosszú.
|