Főutca

Egy hosszú utca, mely végigviszi az embert Roxmortson. A főutca két oldalán boltok és házak sorakoznak.

Vészesen közelgett az iskolakezdés, Hannahnak pedig fogalma sem volt róla, mit várhatna ettől a tanévtől. Egyelőre még kiélvezte a nyár utolsó napjait, próbált nem is gondolni a fenekestül felfordult Roxfortra.
Ma éppen úgy tervezte, még a suli előtt utoljára találkozik egyik ex-háztársával, kivel nagyon jó viszonyban álltak egymással. Kys szerencsés volt, hisz már végzett, mostantól bármit kezdhetett az életével. Nem léteztek további szabályok, kötelességek, ő döntött, hogyan is tovább. Sajnos Hannah még csak három éve koptatta az iskolapadot, s most készült a negyedik évfolyam jeles diákjává avanzsálni. Megbízható forrásból hallotta, hogy a mugli származású tanulók nem lesznek biztonságban e tanév során, melyet nem nézne jó szemmel, ugyanis ő mindig kiállt a gyengékért és elesettekért. Nem tartotta fairnek, hogy külsőségek alapján ítélkezzenek emberek felett, így már előre is eltervezte nagy monológját, mellyel fellép majd az igazságtalanság ellen. Persze szülei kérlelték, ne tegyen semmi szabályelleneset, ne keresse a bajt, de legtöbbször képtelen tétlenül nézni, ha valaki nem azt kapja, amit megérdemel. Márpedig a Roxfortban efféle sötét dolgok készülődnek…

Hamarosan elért Roxmorts főutcájára, a találkozó helyszínére. Kicsit korábban érkezett a megbeszéltnél, így helyet foglalt az egyik szimpatikus padon, majd jobb könyökét a karfára illesztette. Ezután fejét kissé lejjebb hajtotta, mígnem kitámasztotta imént odahelyezett kezével. Ezen pózban figyelte az előtte elhaladókat, alaposan szemügyre vette ruházatukat, némelyeknél még azt is érthetően kihallotta, miről beszélgetnek.
Akadtak ott párok, akik épp egy viharos szakításon estek túl, egyesek pedig az elkövetkezendő tanév szépségeiről diskuráltak. Nyilván aranyvérű Mardekárosok lehettek, hisz más nem várta ennyire ezt a szemesztert. Minden egyes mozzanatukból a sznobizmus ismertetőjelei sugárzottak. Az utcán néhány elsőéves szaladt végig, látszott izgatottságuk, de a legtöbb idősebb egyén lenézően vizslatta őket, s megbotránkozva magyarázták egymásnak a mai fiatalság kezelhetetlenségét.

A távolban hamarosan Kys alakja rajzolódott ki, Hannah egy mosollyal nyugtázta barátnője közeledését. Olyannak tűnt, mint mindig, furcsának tűnt, hogy már nem az iskola diákja többé. Mintha csak tegnap lett volna, hogy a kviddicscsapat férfi tagjainak tetszetős alkatáról beszélgettek és nevetgéltek. Elszálltak azok a hónapok, ahogyan ez a nyár is… villámgyorsan.
Vajon mi lehet vele? Hiányzik majd neki a Roxfort? – fogalmazódtak meg ezen kérdések fejében, de természetesen nem így szerette volna indítani a sulikezdés előtti utolsó találkozót…

[-Hú, de csinos valaki. Csodálkozom, hogy nem ült le melléd az összes fiú, akit eddig erre láttam sétálni.]

Igen, az élet egyik legfontosabb tényezője, hogy az embernek, boszorkánynak, vérfarkasnak, tökéletes mindegy, mik is vagyunk, de legyen kivel megosztania az élményeit. Nekem mostanában ugyan nincs olyan hajj de sok élményem, de mint egy élete legizgalmasabb éveiben járó lánynak, azért nekem is vannak pletykáim, híreim, amiket meg kell, hogy osszak másokkal. Egyébként a társalgásba sohasem voltam az a fajta, aki mesél. Sokkal jobban szerettem a hallgatóság szerepét betölteni, és nem, én soha nem voltam az a fajta, aki csak bólintott egyet, és azt játszotta, hogy figyel, és közben egészen máshol kalandozott. Nem, én az a fajta lány vagyok, aki ezer örömmel és teljes figyelemmel hallgatja végig a barátai, barátnői sztorijait, és esetlegesen próbál még tanácsot is adni, esetleg megkérdőjelezni a döntését. De nem, nem szokásom felülbírálni a döntéseiket, kivéve, ha a fiúkról van szó. A lányok olyankor elvakultak, és én fordított esetben szintén elvárnám, hogy legyenek velem őszinték a barátaim, és próbáljanak engem észhez téríteni. Mert a szerelem vakká tesz, és a vak ember eltéved. Ördögi kör...

Ásítozva kelek ki az ágyamból, ami olyan kényelmesnek tűnik ebben a pillanatban. A nap vakítóan süt a szemembe, én pedig tiltakozóan fordulok a hasamra, és emelem a fejemre a kispárnám. Ha nem kellene most felkelnem, egész nap az ágyban maradnék. De a lustálkodásnál sokkal fontosabb a megbeszélt találkám. Nem, nem egy fiúval, ugyan milyen fiúval is találkoznék én? Akit ismertem, azok csak barátok voltak, és ki tudja, merre széledtek el az iskola után. Talán valamelyik éppen oda jelentkezett, ahová én, de nem teljesen mindegy? Hisz egyik iránt sem tápláltam heves érzelmeket, akkor meg miért is gondolkozom most ezen? Egyébként is, a szerelmet nem keresni kell, az csak rád talál. Nem akkor, amikor te akarod, pont ez benne a szép. Akkor, amikor nem számítasz rá, lecsap rád, és egy idióta zombivá varázsol, akinek minduntalan csak egy valakin járnak a gondolatai. Talán szerencsém is, hogy most a szívem szabad, legalább értelmes dolgokon is gondolkozom ezekben a nehéz pillanatokban.

Gyorsan kipattanok az ágyból, s belebújok a papucsomba, Még szülinapomra kaptam anyától, azt mondta, erre volt az adott pillanatban szükségem. Nos, egy drágakövekkel kirakott papucs az utolsó dolog, amire akkor vagy valaha szükségem lesz, de anya már csak anya. Szerintem ezzel is a barátnőinek akart kérkedni, és nem nekem kedveskedni. Anya már csak ilyen felszínes, de volt rá pár évem, hogy megszokjam. Igen, a szokásos megszoksz vagy megszöksz alapon.
Elsétáltam a  fürdő felé, majd megengedve a csapot kezdtem el langyos vizet engedni a kádba. Közben kinyitottam a tükrös szekrényem, és feltűztem a hajam lófarokba, hogy ne legyen még azzal is bajom, hogy vizes. Miután a kád már eléggé megtelt, megszabadulva hálóingemtől mártóztam el benne, s kedvem lett volna egész nap abban ücsörögni, de nem tettem. Inkább kiszálltam, törölközőbe csavartam magam, majd kerestem egy tiszta, vasalt ruhát, és vissza a fürdőbe. Már ruhában kezdtem el kifésülni a hajamat, ami beletelt 10 percbe is egy-egy kócosabb ébredés alkalmával. Végül aztán sikeresen szedtem rendbe magam a tükörbe és indultam vissza egyenesen a szobámba. Belebújtam egy kényelmes cipőbe, és irány is az utca.

Ma pedig eljött az a nap, hogy végre találkozhatok egy szívemnek s számomra oly kedves lánnyal, Hannah Whitneyvel. Neki még javában iskolába kell járnia, és nem csak háztársam, de jó barátnőm is volt a Roxforti évek alatt. Annyi kérdésem van, amit hozzá intézhetnék : mit tud az iskoláról, hisz Dumbledore halálával minden meg fog változni. Ugyan az én vérem arany, és nem lett volna félnivalóm, ha még maradnom kell, de végignézni azt, ahogyan a félvérűeket, esetlegesen gúnynéven sárvérűnek csúfolt, gúnyolt gyerekeket, akár elsősöket is bántják pusztán a származásuk miatt? Nem, azt kifejezetten nem hagynám, soha az életben. Inkább kirúgattam volna magam a suliból - a szüleim nagy örömére - mintsem hogy végignézzem ezt a kínzást. Nem, nem és nem! Ha csak rágondolok, rosszul vagyok, pedig nekem nem kell többet visszamennem oda... De Jessica, a  féltestvérem köteles visszamenni oda, és ahogy most a dolgok kinéznek , kötelező jelleggel kell majd részt vennie az átnevelésen. Ha csak valamiben segíthetnék neki... Nem is értem, miért megy vissza oda, hisz köztudott, hogy  a Roxfort többé nem biztonságos.

Összeszűkült szemekkel sikerült kiszúrnom alakját a távolban, hosszú haja ezúttal is hullámokban omlott a vállára. Határozottan úgy néz ki, mint aki mosolyog, de ebből a távolságból nem sikerült jól megfigyelnem. Egy padon ücsörög, és minden bizonnyal itt várakozhat már egy ideje, hisz úgy fest, mint aki már kényelmesen elhelyezkedett. Lépteim sebesebbre veszem, nem akarom tovább megvárakoztatni őt, sőt, talán ez az utolsó dolog, amit most akarok.
A nagy sietségből majdhogynem futás lesz, s cipőm hangos kopogása vegyül el az utca népének hangos zsivajában. Pár perc, és már egy méterre voltam csak a lánytól, aki erősen gondolkozhatott valamin, hisz akár a merengő szobrot is helyben megfesthettem volna róla. Kezeim kitárva, széles mosollyal az arcomon álltam meg tőle jó félméterre, s arra vártam, hogy felkeljen onnan, és megölelhessem. Nem vagyok az a tipikus Miss Szeretve Ölelek típus, de ki tudja, mikor láthatom én legközelebb.
-Hú, de csinos valaki. Csodálkozom, hogy nem ült le melléd az összes fiú, akit eddig erre láttam sétálni.
Vigyorgom rá, s fejemben ismét összegyülemlenek a kérdések, amikre kíváncsi vagyok. De nem, nem szabad rögtön letámadnom, előbb hagy jusson szegényke szóhoz. Biztos izgatott az iskolakezdés miatt, nem kell még az agyára si mennem.

kinek : hannah
kitől : kys
megjegyzés : végre játszunk *__*
szavak száma : 871
ruha: katt!

[- Úgy örülök, hogy látlak!]

Kys

Hannah már nagyon várta a találkozást, még szerette volna kiélvezni a mai napon teljes szabadságát, mielőtt az iskolában majd szépen bezárják, akár egy rabot, pusztán mert félvér és nem hajlandó behódolni az újonnan kialakított feudális eszméknek. Nem, ilyet nem tett volna, így maradt az, hogy megbecsüli a hátralévő időt, melyet nem kell büntetésben eltöltenie.
Mikor Kys ráköszönt, szinte meg sem tudott szólalni, annyira örült, hogy láthatja, ezért inkább felpattant helyéről és egy hatalmas öleléssel nyilvánította ki érzelmeit.
-   Úgy örülök, hogy látlak! – mondta pár másodperc után, majd hátrébb húzódott, hogy végigmérhesse rég látott barátnőjét – Áh ide nem ült senki, minden valamirevaló pasi mögötted jöhetett megbabonázva! – jelentette ki nevetve.
Ezután visszahuppant a padra, majd szemével Kyst is erre ösztönözte. A Griffendéles lány íriszei az elkövetkezendő pletykálkodás reményétől csillogtak. Mivel barátnője már szinte felnőtt volt, biztosan sok hasznos dolgot is meg tud említeni neki élete ezen időszakáról, s már alig várja az eszmecserét.
-   Na mesélj el mindent! Mit csinálsz most, hogy kijutottál a Terror Iskolájából? – kérdezte kacagva – Nem tudom, én hogyan fogom átvészelni ezt a hátralévő 4 teljes évet…
Miközben válaszra várt, az idő is kezdett egyre csak kivirulni. Verőfényes napsütés köszöntött Roxmorts ezen szegletére, érezni lehetett a levegőben a késő nyári virágok friss, bódító illatát. A fák ágain még élénkzöld levelek pompáztak, s e természetes színáradat mindegyike többnyire igen pozitív hatással volt az emberekre. A főutca egyre zsúfoltabbá vált, persze csak Roxmortshoz képest. Nem volt városnak mondható település, de varázslók tömegei múlatták itt az idejüket többnyire. Hannah nem időzött eddig túl sokat ezen a helyen, de kezdte kedvelni. A „régi” Roxfortra emlékeztette, az egyéniség és egyéni vélemény fontosságára, arra hogy senkit sem izgatnak mások előítéletei, járhatnak-kelhetnek az úton félelmek nélkül…
Ám csüggedésnek ma nem volt helye, sem túlságosan mély filozófiai gondolatoknak, helyette inkább örömnek és nevetésnek, hisz mi más dolga lenne két lánynak egy ilyen verőfényes nyári nappalon, mint szórakozni és élvezni ahogyan a lágy szellő belekap a hajukba?!
-   Na és a fiúkkal mi a helyzet? – kérdez rá tapintatosan, de folytonos vigyorgás közepette Hannah.
Ekkor eszébe jut az a mondat, melyet Kys érkezésekor mondott, s újra mosolyráncok koronázzák hamvas arcbőrét, szemei összeszűkülnek, fehér fogai kivillannak. Igen, egy rövid beszélgetés Hannah Whitneyvel felér 10 fogkrémreklámmal egymás után leadva.

Megjegyzés: Ezer bocsi a késéséééért! És igeen: végre játszuuunk

[Craig]

Craig…

»«

…mert néha a véletlen különös utakra hív

Különleges engedély.
Máskor szüksége lett volna ilyesmire. Most azonban más idők járnak…
Ha bárki kérdezné, mit szól hozzá, egyszerűen csak vállat rántana, egyértelmű bizonyítékául annak, hidegen hagyják a nagyvilág eseményei, melyekbe beleszólni úgy is képtelen, emígy pedig felesleges is állást foglalnia benne, miközben ugyanúgy, mint sokan mások, háborgó vizein hánykolódik…
A különbség talán csupán csak annyi, hogy ő tudja, hol a helye és igen jól érzi ott magát…
Az apját nem különösebben érdekli, mivel tölti az idejét és hol. Bizonyos kereteken – például a család becsületének feltétlen megtartásán – belül azonban jóformán édes mindegy, merre jár és mit csinál a törékenynek tetsző, fakó jelenés.
Elég volt tehát egy kérvény az apjától – a jellegzetes Aureole pecséttel -, hogy szabad járást kapva eljöhessen Roxmortsban ezen a délután. Aprócseprő kis ügynek tűnne tán… még jó, hogy senkit sem érdekelnek a miértek.
A sápadt ajkak szegletében grimasz-mosoly kucorog, épphogy megbontva az angyali vonások szimmetrikus összképét. Puha léptei alig szülnek neszt, ahogyan az utcákon suhan, csak hattyútincsei libbennek utána megadóan, s a nyakában pihenő, fehér szőrmesál pihéi hajladoznak mozdulatainak ütemére…  
Karjainak összefont menedékében sötét bőrszütyő szunnyad, száját lila selyemszalag fogja össze.
Megszerezte.
Annak a vénasszonynak is pont az újév előtti napot kellett kiválasztania, hogy találkozzanak. Amikor mindenki zsong, akár a kasban ragadt méhek, kik szabadulásuk lehetőségét keresik szüntelen. Ez esetben a számos utolsó simítás egyikét a varázsvilágban…
Vajon számára… mit hoz majd az újév? Sosem foglalkoztatták a jövőben válaszért kutakodó kérdések… kivéve persze Jóslástanon.
Válasz helyett egy hópehely ringatózik el előtte, magányát társai oldozzák fel, követve őt, egészen a lány lábai elé, mintha csak arra készülnének, hogy fehér szőnyeget hintsenek elé.
A higanyszín tekintet az ég felé vándorol, ajkai finoman elnyílnak, mintha mondani készülne valamit…
A pillanat varázsát csak egy sötét, beazonosítatlan árny töri meg ahogy összetalálkoznak, a törékeny teremtés vállába fájdalom hasít az ütközés nyomán, ajkai azonban nem sziszegik szitkuk a sietősen odavetett bocsánatkérésre…
Csak a lendület fodroztatja az események új vizeit… a selyemszalag enged, az erszény szája nyílik, tartalma pedig tucatnyi, apró ékkőként gurul szerte-szét…
A világ elcsöndesül, a moraj lenyugszik… az utca néptelen… csak az üveggolyók fénylenek szabadságuk pillanatnyi varázsában tündökölve.
Áttetsző testükben… különös színű fellegek gomolyognak. Mind más… ezer és egy féle… a macskakövek közt fénylő könnycseppek.

[Az év utolsó napja! Az év első jelenése..!]

Az év utolsó napja! Az év első jelenése..!

*Az év utolsó napja.. Valóban.. ez az év utolsó napja. Itt a hűvös, és nyirkos Angliában elérkezett hát az év utolsó napja. Mely pontosan olyan hűvös, pontosan olyan nyirkos, és nedves, mint az ezt megelőző jó néhány. Ugyan hol vannak már a Óceánparti pálmafák.. a Trópusok hívogató meleg aranyhomokja, A Nagy Homoksivatag végeláthatatlan forróság övezte katlanja.. A vörös sziklákkal tűzdelt, hullámok szabta kéklő víztömeg, mely hol a mérges zöld valamely árnyalatában játszik, hol pedig a habos türkiz marta csobogástól visszhangozva vívja örök csatáját a meredek partfal untalan óriásaival. A kőbe vésett idővel, melyeket csak évezredek alatt koptathat el efféle őserő..

Ilyen, és ehhez hasonlatos képek melengették a hontalan Ausztrál lelkét, miként a Roxmorts névre hallgató apró városka főutcáján vágott keresztül kissé sietősen. Szürkén irdaltra kopott fekete bőrkabátját összehúzva magán a metsző időjárásban. A fekete farmernadrág térde tájékán méretes lyuk tátong, így téve láthatóvá a sápadtan rikoltó térdeket. Az egyszínűségből pedig a kabát alá vett fekete pulóver sem mutat kiutat. Mint egy tépett feketepárduc lépdel a macskakövön a kissé fáradtnak tetsző Ausztrál, amint az egyik magántanítványától tart éppen a Három Seprű felé. Némi lélekmelegítő reményében az egyetemvárosba vezető „hazaút” előtt.

Így esett hát, hogy esni kezdett a hó is. Csupán passzióból talán, de meglehet, hogy hírül hozta az újév fagyos üzenetét. Így, vagy úgy, a pufók pelyhek lassan szállingózni kezdtek, s az Ausztrál legnagyobb bánatára a fogadó még bizony távolabb nyújtózott. Az út pedig így egyre fagyosabbnak ígérkezett. S tán így is maradt volna, ha az épp szemközt haladó Vélának is beillő távoli tündér nem karambolozott volna a szintén sietős köpenyes idegennel. Az Ausztrál csak a puffanást hallja, ám alig fordul oda a levegőbe emelkedő apró csillámok megkapó látványt produkálnak. Mintha megannyi apró üvegszilánkból születne újjá maga a tökéletes sápatag tündér…

A jelenet megkapó, a látvány emlékezetes.. a történés azonban hétköznapi.. Hétköznapi karambol csupán.. pont mint Craig, vagy a köpenyes idegen..  A szerte-s-szana  guruló jóslatőrzők már annál kevésbé. Legalább is nagyon úgy tűnik. Egy perc erejéig minden bennszakad. Egyedül a sebesen tovacsoszogó árny lépteinek zaja hallik. A szőke lány pedig bámészkodva térül, s fordul csupán. Craig sem tehet mást a percre gyúlt látomás amilyen triviális oly lenyűgöző, így a segítőkész Ausztrál sem állhatja meg szó nélkül.

Mintha vállat vonna, most indul meg ruganyos léptekkel a hóesésben, és ha megközelítette a másikat így szól udvariasan. Tekintettel, hogy a közelben senki sincs már más. *

-   Ez törékeny holmi.. * Mondja, s hamarosan már suhint is egyet a levegőbe, minek hatására az iménti pályájukat újból leírva a levegőben derék magasan gyűlnek össze a gömbök. S csak lebegnek ott az Ausztrál varázslat hatására, hogy ha a másik igényt tart rá könnyen visszarejthesse őket a menedékül szolgáló tároló batyuba.*
-   Nem árt vigyázni velük! *Fejezi be a varázslat végeztével letudva a gesztust, mellyel segíteni próbált, majd fej vakarva tekint a földre, mintha csak a gyarapodni vágyó áttetsző pihéket lesné, hogy halnak el vízcseppekként még jó darabig a macskakövön.*

[Craig]

Craig …

…és előfordul, hogy nem Te döntöd el, rálépsz-e

A fájdalom hasogatóan mar a vállába. Egyszerű „ütközés” csupán, egy kortársának sem lenne több, de az ő gyönge, törékeny alkata és fizikuma könnyedén megsínyli az ilyen találkozást. Mégis tünékeny délibáb csupán, mi fintorként a szép vonásokat fertőzi, tovasuhan, ahogy a tucatnyi üveggolyó szerte-szétgurulását, majd megpihentét figyeli.
Úgy csillognak a fehér fellegeken átsejlő, délutáni fényben, mint kacér nőcskék. Hívogatóan pajkosan tündökölnek. Benne mégis egy gondolat munkál, melyet nem fedhet el a megbabonázó csillogás:
Így gurul szét… egy élet munkája, amiért ő súlyos pénzekkel fizetett.
- Az igazán értékes dolgok mind törékenyek…
Szavai lusta semmitmondással találnak utat a hópelyhek között a „tépett” idegenhez, egy időben a higanyszín pillantással, mely szenvtelen ráérősséggel pihen meg a segítőkész idegen viszont-tekintetében. Egy lusta pillanat vánszorog arrébb, ő pedig figyelmét az újból levegőben tündöklő golyók felé fordítja. Szó nélkül nyitja a bőrerszényt, s hagyja, hogy a férfi varázslatának hála az üveggolyók visszatérjenek eredeti helyükre.
Halk hangú koccanásokkal üdvözlik egymást, ismét megbújva a puha anyag ölelésében. Egyet kivéve…
Azaz egy pont közöttük pihent meg és tán a sötétbe öltözött mágus nem sejtheti, miért nem hatott arra a varázs, a pillanatok megfertőzik a fakó lány gondolatait és előtúrják belőle az öregasszony intelmét:
„De vigyázz! Ha az egyik megsérül, nem hat rá többé sem mágia, sem az Idő…”
Meg akarta kérdezni, mit jelent az, hogy nem hat rá az idő, de az asszony csak a fejét csóválta. Ráncos, cserepes ajkait még Angelle csengő galleonjai sem nyitották meg újra.
A pillanatok sebesen peregnek, ő mégis úgy érzi mozgásuk, mintha csupán pillája rebbent volna. Talán nem is történt több…
Az idő néha meglódul… s olykor megpihen, hogy a pillanatokat örökre az emlékezetbe vésse.
- Nem is hinné, mennyire… - leheli az intelemre egy fáradt sóhajjal, szavai nyomán finom párafelhők szöknek ajkai közül.
Közelebb lép, majd leguggol hozzá, finoman félredöntött fejjel, mint a gyermek, aki a törött szárnyú madarat nézi, de nem meri ujjai közé fogni. Hattyúfehér tincsei mégis előreolvadnak vállain, ahogy óvatosan felé nyúl, de mielőtt hozzáérhetne, megáll a mozdulatban.
Ha hozzáér… annak végzetes következményei lehetnek. Rá nézve.
A seszínű szemöldökök lassan közelítenek egymás felé a homlokán, ahogy a golyóbisban gomolygó aranyos köd lassan feketévé válik s a repedésből finoman szivárogni kezd a „füst”. Árnycsápjai eleinte félénken keresnek utat a macskakövek között, de mire a hószín teremtés mozdul, hogy két kezét kupolaként emelve a sérült varázstárgy fölé mágikus burkot alkosson köré, már késő…
A csápok megrészegülve a szabadságtól gyorsan ölelik körbe először a fakó jelenést, majd a férfi bokáját is, béklyókként marasztalva, hogy egy szempillantás alatt felkússzanak a lábán, egészen betakarva, s mindkettejüket eltakarva a külvilágtól.
A „füst” utat talál Angelle orrába és a szájába is, köhögésre ingerelve, hogy teste rázkódik belé. A szemét is csípi, becsukja hát, ám nincs ideje még végiggondolni sem, mivel oszlassa el…
Mire oszlani kezd a „köd”, s képes kinyitni a szemeit, a roxmortsi főtér eltűnt, mint egy illékony álomkép, mely nem hagyott maga mögött mást, csupán egy félhomályos, puritán berendezésű szobácskát, egy-két alacsonyabb szekrénykével és néhány „szőnyeggel”, amelyek leginkább fekhelyeknek tűnnek.
~Futonok…~ suhan át fejében a felismerés, ahogy higanytekintete hozzászokni látszik a „fényviszonyokhoz”.
A feje zsong, tompán lüktet, minta fülein keresztül a feje is tele lenne az előbbi füsttel…
Könnyezik, ám a mozdulat, mellyel kitörli őket a szeméből, tőle szokatlan módon türelmetlenséget sugall.
Fejében tucatnyi kérdés vet magot. De vajon hajtanak-e válaszokat?
És vajon a segítőkész idegen… mennyit követel belőlük magáénak?
A hosszú, tejfehér ujjak a kabátja belső zsebében lévő pálcája felé rebbennek, óvatosan simulva a hűvös tárgyra. Pillantása az előtte heverő, üres üveggolyóra téved. Higanytekintete eddigi álmossága tovatűnt, szinte ragyogni látszik sápadt vonásai közül. Fakó ajkán mosoly kucorog, mellőzve az öröm leghaloványabb árnyalatát is. Rideg, akár a márványba faragott szobroké.
-Úgy tűnik nem vigyáztunk eléggé.

[ここ は どこ ですか？Koko wa doko??]

ここ　は　どこ　ですか？
Koko wa doko??


*A Szőke tündér arca csodásan látszólagos. Vajon mindig ilyen? Fogalmazódik meg a kérdés Craig-ben ezekben a percekben. Miközben kíváncsian kémleli a másikat. Jóformán meg sem hallja annak szavait, annál is inkább mert saját varázslatával van elfoglalva. A figyelmetlenség csirái azonban hamar elhalnak, hisz miközben az Óceán kék tekintet összefonódik a másikéval Craig akarva akaratlanul a hangfoszlányok birtokába jut. A kezdeti esetlegesség pedig nem tágít. A lány látszólag tökéletes érdektelenséggel követi, amint a leginkább jóslatőrzőknek tetsző golyók a levegőbe emelkednek. Lomhán kucorodnak össze, amint a varázslat nyomán az éterben vánszorogva találnak vissza régi új nyughelyükre.

A hanghatás sem marad el, amint butácska csilingelés tölti ki az egyre fagyosabb űrt kettejük között. S a lebegtetés végeztével, minden golyó a helyére kerül megint. Pontosabban majdnem minden golyó. Egy kimaradt a sorból, melyen szinte tökéletesen egyszerre ülepszik le a páros tekintete. Egy időben akadnak rá, s mindkét részről más reakcióra számíthatunk. Craig-é először kissé értetlen, majd átvált valami egész másba. S megbűvölten kezdi vizsgálgatnia tárgyat. Meg sem próbálja újra lebegtetni, mintha valami járna a fejében. Mélyen az emlékek sűrűjében kutakodni látszik.  A másik szavai ezúttal valóban elkerüli, hisz egyre csak keres, és kutat valami után.

Ugyan így szótlanul figyeli azt is, miként a lány leguggol, és behatóbban tanulmányozni kezdi az elárválkodott tárgyat. Craig megvakarja a tarkóját, és az iméntiket igyekszik mérlegelni. Ha ez valóban egy jóslatgömb sok mindent rejthet magában. Olyasmiket is amikkel Craig a legkevésbé szembesülne. A legutóbbi jóslattal kapcsolatos találkozása sem alakult legjobban.  Furcsa mód akkor a jóslat gazdája a jelenlegivel szöges ellentétben álló egészen sötét, és fekete jelenés volt. Ha jobban belegondol, ez a lány itt előtte.. persze, ha az valójában nem holmi illékony tünemény, lehetne akár Roxana jang megtestesülése is. Azonban a kósza gondolatokat eloszlatja a köd.

Furcsa képzavarral élve, hisz ritkán fordul elő, hogy a köd oszlasson el bármit, nem pedig őt magát fordítva. Craig jól látja, amint a golyó repedezett, de vajon miért hallgat? Miért nem szökött ki belőle a jóslat azonnal?? Legjobb tudomása szerint ennek kellene történnie. Azonban van ennél zavarba ejtőbb tényező is. A fiatal boszorkány mintha megfékezni próbálná a repedések nyomán kiszivárgó éteri manifesztumot. Ez pedig felettébb különös. Ugyan is egy emlék, jóslat legyen az bármilyen erős, vagy gyenge nem könnyű marasztalni. Kivételes varázserő birtokában kell lennie annak aki, ilyennel próbálkozik. Ez itt a bökkenő.. vagy, ha valami egész másról van szó.. Könnyen lehet a gömbök nem is jóslatokat őriznek. Akkor viszont mit..?

Sorakoznak a kérdések az egyelőre nyugodtan szemlélődő Ausztrálban, akinek a szeme se rebben, persze hisz aggodalomra sincs semmi oka a rúnák szerint. A füst azonban ellentmondást nem tűrően szivárog, és a jóslatnak, vagy bármi hasonlónak nyoma sincs. Végül egészen felgyorsulnak az események, és a füstfelhő fojtó köddé alakul, majd egészen körülveszi a párost. Craig már az orráig sem lát, s a következő percben már hiábavaló volna bármit tenni. Hisz a kép tisztulni kezd.. és egyértelműen valami különösnek mondható varázslat hatása alá kerültek. A kora ellenére tapasztaltnak mondható Ausztrál a zsigereiben érzi az őket körülvevő varázslat pulzálását. Azonban a helyszín a legkevésbé sem tűnik problémásnak. Sőt mi több a rúnamágus azon nyomban felismeri a keleti vonalat a „washitsu-t”. Látott hasonlót már korábban, és így nem jön különösebben zavarva. Leszámítva persze a „teljes értetlenséget”, a hirtelen változás végett. Melyhez hasonlóval még nem igen találkozót..  Halott már önképző, és embereket magukba szippantó emlékekről, de ilyesmivel még nem találkozott. Egyelőre a pálcájára sincs szüksége, hogy érezze a varázslatot, ezért nem is nyúl érte. Hagyja a harsány madártoll bélelte ritkaság, ha pihenjen még. Ősszességében a rúnamágust nem viselte meg a helyszínváltoztatás.  Azzal együtt, hogy még nem érti pontosan a varázslatot, illúziót, de feltett szándéka, hogy többet tudjon meg. Tündöklés ide vértelenség oda.

Craig lassan kinyújtja mindkét kezét a levegőbe, s egyelőre csak finoman, de a belőle áradó varázslattal próbálja kitapogatni a környezetet, mellyel bizonyos értelemben sokkal tisztábban képes látni, érzékelni. Egy ilyen helyen különösen. Közben pedig a másikra is vet egy pillantást, aki mintha a maga részéről meglehetősen zavartnak, és bizonytalannak tetszene. S mivel rendkívül rosszul áll neki, az is gyorsan beigazolódik, hogy nem szokása az ilyesmi a másiknak. Az ajkain táncoló fancsali mosoly is ezt látszik igazolni. Amint pedig épp a gömböt mustráló Ausztrálhoz szól felteszi a pontot az I-re.*
-   Akarod mondani vigyáztál! *Kacsint tréfásan a lányra a mágus, majd fej vakarva konstatálja, hogy ha tetszik, ha nem itt vannak. Vannak egyáltalán? Itt? Ott?? Sokkal inkább hol..? Majd kíváncsian körbe nézve folytatja.*
-   Úgy hiszem azt felesleges megkérdeznem sejted e mi történt, és hol vagyunk.. *Jelenti ki hangjában ellentmondásos bizakodással, és őszinteséggel.*

[Craig]

Craig …

この 問題 はおもしろい…ね…?

Kono mondai wa omoshiroi… Nee…?

Nem, a hószín jelenés nem illékony tünemény s nem is télvíz egyik „délibábja”, noha nem a mágus az első, akinek ösztöneit ez a gondolat csiklandozza. Bár tagadhatatlan, annyiban talán igazuk van a megérzésekre fogékonyabbaknak, hogy a „valóság” nem az egyetlen sík, ahol otthonosan mozog…
Átutazó, kívülálló… itt is, ott is… ide sem tartozik és oda sem igazán.

Rideg mosolya olvadni látszik, vonásai visszatérnek szoborszerű kifejezéstelenségükbe. Pillantásának higanyos fellegei is visszaköszönnek a „lélek tükreiben”.
Hogy zavart és bizonytalan lenne? Aligha…
Az egymás felé közelítő, seszínű szemöldökök inkább a hófehér homlok mögött sorakozó gondolatokat igyekszenek „ráncba szedni”. Némi előnnyel indul ugyan azt illetően, hogy igenis tisztában van azzal, hol vannak… ám… a miértek vagy sokkal inkább a hogyanok még szégyenlősen rejtegetik válasz-párjaik. Előtte is. Nem csoda hát, hogy kivár a válasszal, s elengedi a füle mellett a játékos helyesbítést. A lényegen sajnos nem változtat. Mind a ketten itt vannak. De hol is van ez az itt?
Pillantása most először fut végig alaposabban a fiatal máguson. Talán pár év, ha van közöttük, s egy egész világ, hiába állnak majd egy kényelmes lépésre egymástól. Tetszik neki a sötét, kopott kabát és a tépett nadrág. Van benne valami… deviáns. Valami lázadó. De legfőképp a színe az, ami magával ragadja. Tökéletes ellentéte az övének. S hiábavaló lenne tagadnia, az ellentétek rabja. Hiszen maga is azokból „született”.
Talán zavaró az a tovadübörgő néhány szívdobbanás, mely a némasággal ölelkezik. Fakó ajkai csak lustán törik meg a csend burkát. 
-   Nincsenek felesleges kérdések. Csak buta, agyonkoptatott vagy érthetetlen válaszok…
Talán az övére is ráhúzható ezen tulajdonságok egyike. Nem az ő posztja eldönteni. Már az is haladás, hogy egyáltalán szóba áll egy ismeretlennel.
-   Egy emlékben vagyunk… de hazudnék, ha azt mondanám, számítottam arra az eshetőségre, hogy ilyenképp leszek szemtanúja az eseményeknek… - hangja halkan hódít teret a papírfalú „szobában”.
Egyelőre nem mond többet, ha a férfi kíváncsi valamire, úgy is tudatja. Jobb esetben. Ő pedig nem zárkózik el attól, hogy megossza, amit tud. A felesleges szócséplés azonban nem az ő asztala.
A higanyszín tekintet a még mindig közöttük pihenő golyóra siklik. Újfent leguggol hozzá, ám ezúttal már nem tart hozzáérni. Finoman két ujja közé csippenti, úgy emelkedik ismét fel, mindkettejük majd szemmagasságáig emelve a galiba okozóját.
-   Üres… - mondja, mintha csak hangosan gondolkodna.
Tekintete egy pillanatra a kék szemek viszont-pillantását keresi, mint aki megerősítésre vár, noha már mozdul is, hogy a sérült golyót a több közé tegye. Míg ezen ügyködik, kissé hátrébb lép, s ha végzett, csak akkor tekint alaposabban körbe. Nem mintha túl sok látnivaló lenne a különösen vékony falak között, melyek mintha némileg áttetszőek lennének. Néhány futon, egy-két kisebb méretű, ám finom díszítéssel hintett szekrény, egy érdekes, a bonsai-okra jellemző alakú fa az egyik sarokban s néhány rizspapír falú lámpás, melyek derengő fényt varázsolnak egy pálcaintésre.
Melege van és bárhol is legyenek egészen pontosan, annyi bizonyos, hogy fedél van a fejük felett s így az időjárás viszontagságaitól sem kell tartaniuk. Remélhetőleg.
Így hát szó nélkül kezdi kigombolni fehér vászonkabátját, s letekerni a nyakában lévő, vastag, ám annál puhább, fehér nyúlszőrből készült sálat. Drága holmik, mozdulatai – ahogy összehajtja és egymásra pakolja őket – azonban azt sugallják, mindent szeret ilyen kifinomultan csinálni. Ha már…
-   Reducio – leheli, mire a ruhakupac zsugorodni kezd. Megvárja, míg akkora nem lesz, hogy a tenyerében is könnyedén elrejthető legyen. Ám nem oda teszi. A következő, mely áldozatául esik a méretcsökkentő bűbájnak, a golyókat rejtő erszény. Egészen öklömnyire zsugorítja őket, hogy a lila selyemszalaggal a grafitszürke övére fűzhesse a szütyőt, abba téve a már előbbiekben lezsugorított ruhadarabokkal.
Nem visel mást most, mint egy, a szemeit idéző színű, kötött, vastag nyakú garbót, mely a combja közepéig követi alakját, egy csontfehér harisnyát, a hozzá illő árnyalatú magas szárú, minimális sarokkal rendelkező csizmával.
-   Talán több évszázaddal korábban járunk… - siklik pillantása árulón a tépett farmerra.
S alighogy ezt kimondja, közeledő léptek nesze, s idegen csengésű, ám minden kétséget kizáróan női beszédfoszlányok szűrődnek át a shoji-paneleken.

[この場所の問題 は面白いか面白くないか分かりません。Kono basho no mondai wa omoshiroika omoshirokunaika wakarimasen.]

この場所の問題 は面白いか面白くないか分かりません。

Kono basho no mondai wa omoshiroika omoshirokunaika wakarimasen.



-   Nos ebben az esetben.. *Kezdi Craig halkan, továbbra is beható vizsgálatot tartva az ismeretlen helyen.*
-   Kitörő kíváncsisággal hallgatok! *Fejezi be, miközben kénytelen belátni, hogy a hely bár eltelt már néhány perc továbbra is tökéletesen ismeretlen, és megfoghatatlan a számára. Nem úgy a másik, akin bár egyértelműen láthatók a tanácskeresés jelei mégis otthonosan mozog, már amennyit.. A válasz pedig valóban a legkevésbé sem kielégítő, és sajnálatos módon még kevésbé érdekfeszítő. Az Ausztrál ugyanis az iménti mozdulatok nyomán, letapogatván a felületeket, maga is kénytelen volt konstatálni a tényt, mi szerint az őket körülvevő varázslat egy elbájolt emlékkép.

Ennek fényében azonban semmi sem lehet biztos. Azt ez egyet leszámítva, hogy a gömb ezúttal emlékőrzőként, nem pedig jóslatőrzőként szolgált. A megállapítás nyomán pedig nyilvánvalóvá válik egy újabb tényező is, mely Craig őszinte sajnálatára megannyi újabb kérdést vet fel. Az immáron kétségtelen tényként kezelendő, hogy a varázslat mely akarva, vagy akaratlanul magába szívta a párost egy önképző emlék, melyet bizonyára egy összetett bűbáj segítségével hoztak létre, és megőrzés céljából zártak a gömbbe.. A komolyabbnak mondható intuícióval megáldott varázsló agytekervényei csak pörögnek, és pörögnek. Azonban minél több dolgot ért meg, annál több dolog vész homályba előtte a felvetődő újabb, és újabb kérdések gerjesztett ködfátyolban. Jó ideig most tudomást sem vesz az éppen őt vizsgáló másikról, helyette inkább saját elmélete csíráit élesztgeti magában. S ki tudhatja, végül tán a belső ködöt is eloszlatva magyarázatra tehet szert.

Ez azonban nem ilyen egyszerű.. sajnos nem.. a körülmények összetettsége egyelőre meggátolja a további válaszok kialakításában. Néhány dologban azonban már egészen biztos. A gömb egy emlékőrző.. a tartalma tehát egy lehelet csupán.. az idő lenyomat egy régi korból. A varázslat azonban, amit rászórtak cselekvővé ruházza az emléket. Meg kell hát mutatnia magát a kellően közel állóknak. Az alkotó tán nem volt elég körültekintő, vagy ez volt a szándék.. de nem korlátozta le az emlék láthatóságát.  Így eshetett hát, hogy Craig is a képletes fogságba távozott. Persze arról sincs semmi információja, hogy a lány miként kötődik az emlékekhez.. de az kétségtelen, hogy az Ausztrálnál szorosabb kapcsolattal rendelkezik..

Itt azonban újabb zsákutca, tátong benn kérdések sokaságával.. így célszerűbb új irányt venni.. Vajon az emléket manifesztálták..?? Képesek lehetnek hát a benne lévők kapcsolatba lépni az emlékek szereplőivel?? Ez sem elhanyagolható.. s vajon csapda, vagy csupán  üzenet? Miután lejátszódott futni hagy? Esetleg álomszerű börtönbe zár örökre..? Ki tudhatja az emlékek elbájolójának szándékát.. netán a lány..
Van rá esély.. de Craig egyelőre nem kérdez. Nem látja még oly szükségesnek.. Annál is inkább, hisz a világért sem zavarná meg a másikat, amint épp megszabadulni készül valami folytán kellemetlenné vált ruhadarabjától.
Újra részévé válva a cselekmények Craig megtapasztalja, hogy a gömb időközben eltűnt. Bizonyára a lány vette magához, hisz miután a varázslat kivetült, még egyértelműen ott volt a földön.

Valóban kissé füledet a levegő.. a közelben pedig Óceán is hullámzik.. e felől a varázslónak semmi kétsége. Szigeten nőtt fel, így aligha tévesztheti a jellegzetes párával telt levegőt.  Majd egy varázsige is elhangzik, melyet Craig már jó ideje iskolai évei óta nem halott. A praktikus mozdulatok nyomán pedig a lány hamarosan megszabadul a felesleges cipelnivalótól. Ez a momentum önmagában nem is olyan különleges, viszont az üzenet, amit magában hordoz elgondolkodtató. Tehát a közeg ilyen mértékű mozgásszabadságot tesz lehetővé. Bizonyára manifesztálták tehát az emléket, és magát a közeget is, így nem csupán néma szellemalakjai a megkövült időnek, mint egy merengőben figyelemmel kísért emlék esetében.  Hanem húsvér lényekként az álomkép részévé váltak. Majd hamarosan ismét megszólal a jelent másik résztvevője is akinek, még csak a nevét sem tudja a Rúnamágus. A megfontolása azonban határozottan elgondolkodtató. Különösen a közeledő léptek tekintetében. Ilyen közegben így mutatkozni pedig akár felérhet egy öngyilkossággal is, ami egy ilyen valósnak bűvölt közegben komoly károsodásokkal is járhat. Az Ausztrál sóhajtva veszi tudomásul az elkövetkezendőket, s így reagál.*
-   Az bizony meglehet. *Majd a pálcáját elhúzva a hátsó zsebéből a mellkasához érinti, s közben kacsint egyet a másik felé. Ezzel megfejelve a varázslatot, minek hatására az öltözéke környezetnek megfelelő kívánalmak szerint módosul. S a kócos varázslót nemsokára mintha a közeli klánból szalajtották volna Hakam-ban, és Gi-ben tetszeleg. Így ő a maga részéről túllépett a problémán, s kíváncsian várja a másik mit lép, hisz ami őt illeti sem feltétlenül a legszalonképesebb jelen formájában.

Craig a közeledő hang irányába fordítja tekintetét, és csendesen figyel.*

[Craig]

Craig …

…az idő mindent eldönt

Szinte látni véli, ahogy az ifjú mágus fejében egymást kergetik a gondolatok, de mivel nem kérdez és nincs ideje ezen töprengeni, végül arra jut, hogy aktuális társaságának sikerült némileg rendbe szednie a helyzettel járó felismerést. Még ha ez minden bizonnyal nem is a végleges verzió… elhamarkodott lenne ezt feltételezni, ahogyan azt is, a fakó jelenés számára minden teljesen világos.
Az Idő, a folytonos hajcsár azonban nem pihen, a pillanatok pedig megrészegülten kergetik egymást. Hiába… másként, mint ahogyan azt egy megszokott szituációban tennék. Ő sincs felvértezve minden eshetőségre s be kell vallania, felettébb kellemetlen, hogy végül ide jutottak. Mert kénytelen lesz beavatni a segítségére sietőt néhány alapvető kérdésbe… vagy… sokkal inkább lehetőségbe.
-   Tisztázzunk valamit, ha már ebbe a helyzetbe kényszerültünk – fordul felé. Szavai tárgyilagosságával ellentétben hangjából nem cseng kioktató él. Egyszerű közlés csupán, megfogadandó tanács. - Nem tudom egészen pontosan hol vagyunk, vagy milyen helyzetben találjuk magunkat, de fontos, hogy megakadályozzunk minden létjogosultságunkat kétségbe vonó gondolatot vagy sejtést.
Ami jelen esetben nem tűnik egyszerű feladatnak, tekintve, hogy minden valószínűség szerint nem Britanniában, de még csak nem is a 90-es évek végén járnak… S sem a hattyúhajú, sem a fiatal férfi nem tűnik éppen „helyinek”.
-   Főként az emlék tulaja nem foghat gyanút – teszi hozzá némileg halkabban, hiszen a neszezés és a hangok egyre közelebbinek tűnnek. – Különben félő, sosem kerülünk ki innen.
Leegyszerűsítve jobb, ha játsszák a „szerepeiket” és igyekeznek nem feltűnést kelteni. Nem ragozza az eshetőségeket. Van elég borzalmas jövőképe arról, mi történhet, ha mégis kiderül, valami nincs rendben az emlékben feltűnő személyekkel…
Nem esik kétségbe. Tisztában van a képességeivel és a határaival. Nem sokan mondhatják el magukról s talán némileg visszás is, hiszen kizárja a mindent vagy semmit kockázatát… ami bizonyos esetekben talán célravezető lehet. Mindenesetre nem szereti a kockázatot. De az ismeretlen terep nem kedvelt eszközök használatára kényszerítheti…
A kacsintás meglepi, egy finoman tovasuhanó szívdobbanásra magasra vonva seszínű szemöldökeit.
Leplezetlenül tekint végig az új ruhát öltött varázslón. Talán most csillan először némi fény álmosnak tetsző higanypillantásába – az elismerés apró szikrája.
Ő maga marad az eddigi ruhájánál, egy, mert nem ismeri a bűbájt, melyet a másik alkalmaz, kettő, mert nem akar erőszakosan része lenni a kultúrának, ami körülveszi. Kellőképpen elegáns, s valószínűleg senki sem fogja szemére vetni, ha pedig mégis… úgy is bukik minden.
A hangok egyre közelebbiek, az egyik hölgy hangját némi ingerültség fűszerezi, ám a szavak még így is érthetetlenek…
Még ha csak finoman is, ahogy a hangok közelednek, úgy lesz a körülöttük lévő díszlet is „élettel telibb”, láthatóbb és érezhetőbb. Mintha az álomszerű fátyol – mely eddig takarta – fellibbent volna.
Talán a mágus is érzi a változás leheletnyi hírnökét…
Nem ismeri a nyelvet, talán néhány taktusát csupán s nem ő lenne, ha meglepődne olyan tipikus véletleneken, minthogy pont az egyik legértelmezhetetlenebb emléket vagy annak egy szeletét kellett „kifogniuk”.
Nem jön azonban zavarba. A pálcája jól látható és könnyen elérhető helyen van, az övébe csúsztatva, a mágia pedig erre sem idegen, nincs hát miért takargatnia.
Így amikor az „ajtó” nyílik, a rájuk tekintő – azon kívül, hogy jobb esetben semmi keresnivalójuk itt – semmi különöset vagy gyanút keltőt nem talál. Ha külső szemlélője lenne az eseményeknek, talán még meg is mosolyogná a helyzet abszurditását.
Ám erre ideje sem lenne. Az vékony ajtó szélén ugyanis piciny, fehér kezek húzzák félre.
Egyszerű, virágokkal ritkán szórt kimono-t viselő hölgy áll az ajtóban, egyébként csinos vonásait a riadt-rosszállás keveréke fertőzi.
-   Eltévedtünk… - lebben lustán a hang.
És ez valahol még igaz is. Ugyan hazudni nem szokott – nem kényszerül rá – a sarkított féligazságokat különös előszeretettel forgatja.
-   Oh… - szökik ki az alacsony, fiatal hölgy száján a meglepődöttség, sötét szemei mélyén szikrát vet a felismerés. Bármi volt is pillanatnyi rosszállásának oka, úgy tűnik, a magyarázat megfelelőnek bizonyult. Még ha elég vérszegény is…
Mélyen meghajtja magát párosuk felé. A fakó teremtés zavartalanul, már-már kifejezéstelenül ismétli a meghajlás gesztusát, megadva a tisztelet és üdvözlés e tradicionális és máig élő formáját.
-   Erre jöjjenek… kérem – teszi hozzá, egy újabb meghajlást megelőzően, aztán megfordul, hogy apró, ám kissé sietős léptekkel vezetni kezdje őket a szobából nyíló folyosón.
-   Önök a vőlegény vendégei?
A seszínű pillák alatt kérdőn villan a higany-szempár aktuális „kísérője” felé.

[Nos Angelle Aureole végigjátsszuk csak így ketten??]

Nos Angelle Aureole végigjátsszuk csak így ketten??

*Nos hát, ha már a sors csalfa fintora így hozta, akár vethetünk is egy pillantást a személyes preferenciákra, melyek aligha elhanyagolhatók egy ilyesfajta nyakatekert helyzetben. Az Ausztrált tudni illik valójában mindig is vonzotta a Távol-Kelet eme akár legtávolabbinak is tekinthető szeglete. Mely persze a száraz földrajzi értelemben sosem volt oly távoli tőle tekintettel szülőhazájára. Azonban, és ezzel is erősítve az orientális jelleget mindig is pont olyan különösnek, és távolinak vélte, mint egy európai. Ez az alap motiváció, és élete korábbi fordulatai tették lehetővé, hogy bővebben is megismerkedjen a kultúrával, a nyelvel, és a szokásokkal. Ez pedig bármennyire is groteszk, most komoly hasznára válhat, ebben az elbájolt közegben.

Aligha gondolta, hogy valaha épp ilyen módon szembesül majd ezekkel a kondícióival. Így, vagy úgy ennél jobban nem igen lehetne benne a dolgok közepében ezért talán kár is a felesleges gondolatokért. Miközben pedig épp kiverni készül őket a fejéből immáron alkalomhoz illő öltözékben alkalmi partnere is szóra ragadtatja magát megosztván információit az ausztrállal. Aki időközben azt is konstatálja, hogy az iménti kisebb varázslata, mintha némi elismerést hozott volna elő a másikból bárminemű erre irányuló szándék nélkül.

Craig figyelmesen végighallgatja a másik intelmeit, melyek jogosak ugyan de sajnos sok újdonságot nem hordoznak magukban a különféle bűbájokban jártas Ausztrálnak. Azért helyeslően húzza fel a szemöldökét, de a felsoroltakhoz végeredményben túlságosan sok kétség eddig sem fért. Hisz a bűbáj teremtette közegben aligha volna szerencsés a történéseket maguk ellen hangolva saját létezésüket megkérdőjelezve esetleg a semmibe extrapolálódni az éteren át. Egy kérdés, pontosabban egy kérdésfeltevés azonban mégiscsak elhangzik egy tarkóvakarás közben.*

-   Nos, ha így állunk gyanútlanul feltételezem, de nyilván meg tudod majd mutatni az emlék gazdáját.?.
-   Csak mert, ha valóban úgy van ahogy mondod az megkönnyítené a dolgunkat! *Szögezi le végül Craig határozottan. A válaszra, ha érkezne ugyan, pedig nem sok idő marad, hisz a léptek bár bársonyosak gyanúsan közelednek. Craig kissé még igazgatja az imént előteremtett öltözéket, de végül csak csendben figyel tovább. Azt is némán konstatálja, hogy a másik nem eszközöl változást öltözékén. Nyilván sejthet azért valamit a környezetről, és pontos dátumról, korszakról, ha ilyen nyugodtan várakozik. Ráadásul talán a rokoni szálak révén a pontos eseményt, és esetleg a kimenetelt is ismeri. Ezt az Ausztrál egyelőre nem firtatja, de el sem feledi, hisz bármi hasznos lehet. Még akkor is, ha a másik tudása hiányos, hisz az övéhez mérten bizonyára akár lexikálisnak is tekinthető.

No de a jótékony töprengésnek hála a percek ólomlábai felhígultak, s a kintről beszűrődő zajok semmi jót nem sejtetnek. Arról már nem is beszélve, hogy megmagyarázhatatlan módon mintha most folyná véglegesen körül a párt ez a láthatatlan burok, melyet emlékekből szőttek ki tudja milyen szándékkel. Mintha a varázslat most teljesülne ki csak igazán. Erre azonban már aligha marad idő, hisz az ajtó nyílik a fal elhúzódik, s egy törékeny alak érkezik kérdő tekintettel szemlélve a két jövevényt ideát emlék országban, majd tudatlanul mentve a menthetőt érdeklődik kissé zavartan. Minek előtte Craig sápadt „házigazdája” készségesen tájékoztatta őt elkeveredésükről. Az Ausztrál csendben kivár, és némaságba burkolózva követi az események képezte fonalat. A maga részéről határozott férfias meghajlással. S végül csendes léptekkel haladva előre indul meg készségesen követve a fiatal Japán nőt, s sápatag társnőjét.

A csendes asszimiláció állóvizét azonban kisvártatva egy kérdés kavarja fel, mely felől ezúttal tőle várják értelemszerűen a választ. Sőt mi több mindkét jelen lévő erre a térfélre kényszerül. Craig azonban nem jön zavarba, tanulva a praktikus határozottságból ezúttal ő csupán bólint helyeslőn, s jelentőségteljesen kis időre partnere tekintetét is keresve, csendben és határozottan figyelve az esetleges további kérdésekre. Igen kíváncsi már mire vezet az emlék, és ahogy sajátjaiban kutakodik, egy intelemre bukkan, mely semmi jóval nem kecsegtet. S erősen arra gyanakszik, hogy az egyetlen valós kiút innen, ha végigjátsszák az egészet, és kivárják az emlék végét komolyabb atrocitás nélkül.. melyet ki tudja, hogy abszolválnak majd.. *

[…Netán vársz még valakit, Craig Nicholls?]

…Netán vársz még valakit, Craig Nicholls?

A mágus ruhacseréje talán árulkodóbb, mint azt elsőre gondolná. Az elismerésen és pillanatnyi meglepődésen túl – ami mellesleg a fakó teremtésnél igen ritka – kénytelen utat engedni annak az akaratos és mélyről törő megérzésnek, hogy a fiatal férfi némileg járatos az „itteni” kultúrában.
A gyanútlan kérdésre egyenes válasz érkezik. A szavak lustán-érzéketlen peregnek le a fakó ajkakról.
-   Fogalmam sincs, ki az emlék „gazdája”.
Meglehet, a másik nem éppen erre a válaszra számított, az eshetőség ezúttal sem hozza zavarba. Sosem restellte hiányosságait, már ha ezt annak lehet mondani, bár tagadhatatlan, nem is hangoztatja őket sűrűn.
-   Az emlékgyöngyöket egy régi ismerősömtől kaptam.
Való igaz. Régi és ismerős is, noha súlyos galleonokkal fizetett értük. Az idő egyre kevésbé játszik a kezükre, hangját lehalkítja hát s némileg közelebb lép. Higanytekintete a közeledő árny felé villan.
-   Az erszény minden gyöngye más személy emlékét őrzi ugyanazon… tárgyról. Egy olyan tárgyról, melyet már évek óta keresek, és amely végső helyéhez talán elvezetnek ezek az emlékek… sajnos még nem volt időm _nyugodt körülmények_ között megvizsgálni őket.
~…és ezt már nem is fogom~
-   Tehát lényegében mondhatjuk, hogy én is épp annyit tudok, mint… Te.
Az utolsó pillanatban áll rá nyelve a tegezésre. Ritkán tegez le valakit, akit nem ismer, s meglehet, pillanatnyi „zavara” magyarázható az emlékalak feltűnésével.

A folyósón haladva igyekszik számba venni ismereteit, mit hallott és olvasott e kultúráról és annak képviselőiről.
Nem sokat, de talán mégis többet, mint vele egykorú társainak jó része. A magántanítók sokat foglalkoztak elméje pallérozásával mielőtt a Roxfortba érkezett volna, „jó szokásuk” pedig azóta is kitart, hála a családi kincstárnak…
Ám különbség van muszáj és kíváncsiság között, így pedig, noha a kultúra egyes elemeit ismeri is, a nyelvvel például sosem ismerkedett behatóbban… Amely hiányosság talán most túlontúl… visszás.
-   Igen, a vőlegény meghívottjai vagyunk – válaszol a kérdésre, noha pillantása újfent visszavándorol a mellette haladó mágusra, akinek a bólintását erősíti meg.
Most még meglehet, nem hat furcsának, hogy mint nő válaszol, később azonban, ha belefutnak egy ilyen kérdésbe…
Lehetnek még itt nehézségek, így viszont, hogy nincs lehetőségük egyeztetni…
Több rizikófaktor is adódik, s bár máskor meglehet kihívásként fogná fel, ez alkalommal nem fűlik a foga hozzá, hogy egy emlékképben ragadjon. Akkor sem, ha félig-meddig más körülmények között is meglett volna ez a veszély. De megint más egyedül szembe nézni azzal és más… akaratlanul belerángatni valakit. Nem mintha a lelkiismerete zúgolódna odabenn, a törékeny test börtönében… mindinkább a lebukás veszélye. Hiszen semmit sem tud a másikról… s bár közös az érdekük, fogalma sincs, hogyan tudnak együttműködni.
Hangtalan sóhajtja ki a levegőt, s talán az első hibát könyvelheti el… nem figyelte az útvonalat. Annyira lefoglalták gondolatai, hogy jóformán egyáltalán nem észlelte a környezetét. Sajnos hajlamos az ilyesmire, így csak akkor eszmél, amikor a kimonós hölgy velük szemben áll meg. A kísértés nagy, hogy körbenézzen, mégis
-   Kérem, mivel a többiek még nincsenek itt, és a szertartás is holnap lesz… bocsássanak meg – hajol meg mélyen, s mintha a megfelelő szavakat keresné – későbbre vártuk a vendégeket.
-   Kérem várjanak itt, amíg megérdeklődöm, hová vezethetem Önöket. Kiket jelenthetek be? – noha pillantása nem siklik egyértelműen Craigre, gesztusaiból kivehető, hogy elsősorban tőle várja a választ.
Bárkitől is kapja meg, fejet hajt s elnézést kérve távozik. Addig is van idejük körbetekinteni a várónak kissé talán túl tágas s elegáns, mégis a hivalkodást még itt is mellőző helyiségben… melynek egyik oldala nyitott s a kertbe néz.
A fakó teremtés nem különösebben bánja, hogy itt van, még egy halovány, oda nem illő félmosoly árnya is átsuhan ajkainak szegletében. Mintha valahol mélyen, egyenes tartása és hűvös pillantása ellenére szórakoztatná a helyzet…
-   Mit gondolsz, hol vagyunk…?
Meglehet veszélyes kérdés ez ebben a helyzetben, de egy lélek, annyi se, mely hallhatná a halk hang érdeklődő fodrozódását.

[Legyen úgy.. legyen négyszemközt..]

Legyen úgy.. legyen négyszemközt..

*Tehát fogalma sincs.. Konstatálja magában az újabb információt az emlékbe zárt kócos varázsló. Kételye ugyan nincs afelől, hogy a lány igazat állít, ám tény, hogy ez cseppet sem könnyíti meg a helyzetét. Egészen tárgyszerűen a helyzetüket. No de mindegy is, hiszen hamarosan újabb információkkal bővül a rúnamágus ismeretanyaga. Ezek azonban már valamivel hasznosabbnak bizonyulnak. Tehát mégis csak van valami összekötő kapocs az elemek között. Így a kép bár csak igen kevéssel lesz árnyaltabb mégis biztató a felismerés, mely megfogan Craigben. *

- Hm.. *Nyugtázza ezzel elmélázva kissé az újabb fejleményeken. Majd ekképp fejezi be.*

-  Hát úgy látszik, aminek meg kellett történnie megtörtént.. végül is ha előbb utóbb úgy is át akartad őket tanulmányozni.. *Magyarázza miközben egy meglehetősen baljóslatú gondolat kezd körvonalazódni a fejében. Melyet végül is a saját szavai szültek.  „aminek meg kellett történnie megtörtént” ismétli el magában újra. S arra csak rettegve mer gondolni, hogy mi van ha infelicitas átokkal kezelte valaki az emlékőrzőket.. hiszen ebben az esetben akár beláthatatlan következményekkel is szembe kényszerülhetnének. Na de gyorsan ki is veri a fejéből ezeket a baljóslatú gondolatokat. 

A halovány teremtés arca gondolkodóba fordul, s láthatóan mélyen töpreng valamin. Majd a szükség perceiben Craig határozott bólintását követően szerencsére maga is helyeslően felel. Azonban az arcát hamarosan a kétely árnyéka színezi el, melynek oka felől, alig ha lehet kétsége Craig-nek. Ezúttal „vendéglátójuknak” valóban nem szúr szemet a felcserélt gesztus, de ki tudja, a későbbiekben miféle problémák származhatnak ebből. Egyeztetésre megbeszélésre lenne szükség, de ezúttal erre elég szűkek a lehetőségek. Azonban Craignek akadnak ötletei, csupán a megfelelő alkalmat kell kivárnia hozzá. A varázsló tekintet lassan újra visszavándorol a mellette lépdelő vértelen arcára, s ismét a filozofikus elmélkedés jeleit véli felfedezni. Szürreális a szűrrealitásban. Gondolja magában, amint azon elmélkedik, hogy az érzelmek, és állapotok milyen jól leolvashatók erről az ismeretlenül törékeny arcról. Holott tán épp az ellenkezőjének kellene következni adottságaiból.

Craig szinte bizonyos benne, hogy a lány valóban nem így képzelte az emlékek feltárását, és igazat mond. Ebben az esetben azonban az esetleges átok csak még vészterhesebb képeket vetít előre. Auror tanoncként, és tanárként viszont tudja, hogy ezeket a nemkívánatos eshetőségeket sem szabad figyelmen kívül hagyni. A lány aggodalmasan sóhajt fel mellette, s mintha csak hívó szó lenne hirtelen meg is torpannak. Ami pedig eztán következik, méltán beigazolja mindkettejük aggodalmát, ha egymástól függetlenül is érezték, gondoltak rá.. már, késő mert a kérdés adott.. kik is ők ebben a „képzelt” világban. Kinek kell lenniük? Lesznek e egyáltalán.? Minden esetre akárhogy legyen is ebben a helyzetben fő a határozott, és gyors fellépés. Ráadásul a testbeszéd is rendkívül árulkodó. Így az ausztrálnak aligha akad más választása. Ezúttal a kezébe kell venni a dolgok irányítását. Minek folyományaképp zavartalanul a létező lehető legtermészetesebben csak ennyit fele.*
-   Nicholls! Csupán ennyit jelentsen be, kérem! *Mondja határozottan, majd rögvest a mellette álldogáló másik felé tekint, és a meghajlás biccentéssel való viszonzását sem mulasztja el.  Majd nyilvánvalóban is a másikhoz fordul amint kísérőjük távozik, és azon nyomban kihasználva az alkalmat kissé közelebb inti magához a lányt, aki remélhetőleg megfelelően cselekszik. Ha pedig közelebb lépett hozzá a pálcáját megragadva egy meglehetősen íves mozdulatot tesz a levegőben. Majd megismétli ezt mind a négy égtáj felé, és a következők hagyják el a száját.*
-   Imperspicuus!! *Ezzel fejezi be a varázslatot, mellyel maguk köré egy szemmel nem látható burát idéz ezzel elfedve jelenlétüket a burán kívül állók előtt. S hogy nyugodtan beszélgethessenek, míg a nő vissza nem tér, vagy esetlegesen menekülőre fogják, még ennyit hozzátesz egy pálcaintéssel.*
-   Extrarius mutus! *Így biztosítva, hogy hang ne juthasson ki a búra alól*
-   Nah így egy fokkal meghittebb. *Mondja, miközben tekintetét a lányra szegezi.*
-   Így nyugodtan beszélgethetünk! A kérdésedre válaszolva pedig.. bár erre szerintem te is rájöttél.. Japánban lehetünk.. de ha nem is ott egy meglehetősen ortodox Japán család házában. Hogy mikor arról viszont fogalmam sincs.. de ebben te talán segíthetsz..*Néz kissé kérdően a lányra.*
-   Viszont ami fontosabb az-az, hogy beszélhetnél nekem erről a tárgyról.. talán az segítene jobban átlátni a dolgokat.. kitalálhatnánk egy fedőtörténetet is.. *Teszi hozzá..*
-   Egyszóval, amíg van rá időnk átbeszélhetnénk.. amit már tudunk, és ami esetleg eszünkbe juthat.. és megpróbálhatnánk kitalálni, hogy hogyan jussunk ki innen. *Viszi le a hangsúlyt, majd mit sem zavartatva magát a kifacsart helyzettől kíváncsian tekint a lányra.*