Hátsó kert

James

Fáradtam. Egyre jobban fáradtam. De Jamesen is látszott, hogy fárad. Csak egyet kéne kibírnom, és kiüthetném. Csak egyetlen egyet. Már alig álltam a lábamon. Nem akartam gyengének mutatkozni, de ez nagy valószínűséggel nem sikerült. A támadásomat könnyedén kivédte egy protegoval. Már sejtettem, hogy ebből nem kerülhetek ki nyertesen. Szomorúan néztem, ahogy az egyik bűbáj az egyik irányba, a másik bűbáj a másik irányba pattan le a védőpajzsról. Félek, hogy nincs elég erőm ahhoz, hogy James támadását kivédjem. A lábaim már egészen remegtek a kimerültségtől, ráadásul még az eső is eleredt. A fejem rettentően zúgott, hogy meg kell nyernem ezt a csatát. Túl sokszor talált el James. A pálcámat már-már görcsösen markoltam. Hiába figyeltem egyszerűen nem tudtam elkerülni a srác támadását. Nem bírtam felemelni a kezemet. Csak néztem tétlenül, ahogyan a csík felém tart, és én nem tettem ellene semmit. A pálcám egy pillanat alatt kirepült a kezemből. Hiába próbáltam meg utána kapni, nem értem el. Az egyik növény tövéhez esett. Kétségbe estem, mivel,  ha elindulok, akkor ismét támad, és ha simán csak állok akkor is szinte biztos, hogy küld valamit felém. Nem maradt más hátra, mint hogy elindultam a pálcám irányába, mivel úgyis mindegy volt. Bíztam benne, hogy talán nem lesz gonosz és engedi, hogy felvegyem, de úgy éreztem, hogy ennek semmi esélye sincsen. Így hát lassan odakúsztam az elrepült tárgyhoz.

Élveztem a helyzetet. Ahogyan ott állok, a zuhogó esőben, szemtől szembe Sabrinával aki felé éppen egy csodásra sikerült lefegyverző bűbáj repül. Mosolygok. Hogyne mosolyognék, elvégre agyban már elkönyveltem ezt a csatát, méghozzá, úgy, hogy nyertesen szállok ki belőle.
Egy diadalittas mosoly, majd szememmel követem a repülő pálcát, mely az egyik petúniabokor tövébe esik. Na, megnyertem, de a biztonság kedvéért még megszerzem magamnak a kis vesszőt. Persze, később, majd miután kezet fogtunk, mert egy csata, párbaj után így szokás, visszakapja, ám addig nem.
- Invito! – mondom normál hangerőn, s hanyagul figyelem, ahogyan a pálca a kezembe repül. Mikor már markomban tudhatom, elmosolyodok, majd elindulok a lány felé, hogy felsegítsem. Út közben elhaladok egy-két törött cserép mellett melyek a csatában törtek el. Hál’ istennek, a virágoknak nem esett bajuk. Még csak az kéne a nagyi ki is nyírna. Az ilyen sérült cserepekre nonverbális Reparo-t szórok, mely hatására azok újra felveszik eredeti formájukat, mintha sosem törtek volna el.
Nagyon felemelő érzés, ha az ember megfelelően tudja használni a pálcáját.
Megállok a lány előtt, majd egyszer csak egy kép ötlik fejembe, ahogyan ott állok, nagy fekete ruhában, pálcámat mellkasához szegezem, s a főbenjáró átkok egyikét harsogom.
Igen, simán végezhetnék vele, ha most nagyon akarnám. Csupán egy szóba kerül. Rajtam múlik az élete. Hú, ez azért komoly.
Fejem kissé megcsóválom, mintha ki akarnám rázni belőle a szörnyű gondolatokat, majd gyorsan, még mielőtt ismét elővenném, pálcám lehajolok, s kezénél fogva felhúzom a lányt. Nem érdekel, ha ellenkezik, ez így tisztességes. Érzem, ahogyan remeg a lába, s hogy milyen gyenge. Magamhoz, szorítom, hogy nehogy összeessen. Azért bennem is van némi együttérzés.
- Ügyesen harcoltál, de látom kicsit kimerültél. Nem kérsz egy pohár forró csokit? – suttogom fülébe lágyan a szavakat, majd kicsit jobban megszorítom, félek, hogy elesik.

James

Ott áll vigyorogva és szerintem érzi, hogy ő nyert. De ez még nem dőlt el. Hiszen ha a pálcámat elérem, akkor még koránt sem biztos, hogy győzött. De ez a reményem is szerte foszlik mikor egy invitoval magához repíti a pálcámat. A francba. Így semmi esélyem sincs. Remélhetőleg most már nem támad. De ha meg mégis... Mivel már nem volt értelme tovább kúszni, ezért leültem. Vártam, hogy mi a következő lépése. Küld felém valamit, és kiüt, vagy végzett. De nagy meglepetésemre csak elmosolyodik és elindul felém. Biztos jön belém rúgni, vagy kérkedni, hogy ő győzött. Nem vagyok ilyen pesszimista, de nem ismerem a srácot, és ki tudja mi telik ki tőle. A cserepeket rendbe rakta nonverbális varázslással, majd folytatta az útját felém. Rettentően le voltam gyengülve. Megállt előttem és valamin erősen gondolkozott. Nyilván, hogy most milyen átkot küldjön felém, vagy mivel tudna még inkább legyőzni. De ez a gondolatom is szerte foszlott, mikor a kezemnél fogva felhúzott. Nem ellenkeztem, mert minek. Ezek szerint mégis csak van benne valami tisztesség, és nem akar újabb varázslatot küldeni felém. A lábam rettentően remegett a kimerültségtől. Ezt valószínűleg James is észrevette, mert magához szorított, nehogy összeessek. Egy kicsit kellemetlen volt, hiszen eddig egy tuskóként viselkedett de most meg...
Ügyesen harcoltam? Ezt hogy érti? Eddig nem egy hülye libának tartott, akin jól elszórakoztat. Mindenesetre kedvesen megkérdezte, hogy kérek-e forrócsokit, majd még jobban megszorított, hogy ne essek össze. Az ajtó felé indultunk el.
- Köszönöm.- motyogtam halkan, mivel nagyjából még beszélni sem maradt erőm.

Köszönöm a játékot!

Nem tudom, mi ütött belém. Talán megsajnáltam, talán előbújt emberszeretőbb énem, vagy netán a bűntudatom vitt rá, hogy kedves legyek vele? Talán az utóbbi, hiszen miattam gyengült le ennyire, miattam ázott el. Ha én nem tartom fel, akkor már rég otthon lenne, nem pedig itt, csuromvizesen, a kajaimba. Ha most megfázik, vagy netán maradandó sérülése lesz, akkor én leszek a hibás, s ha kell fel is vállalom, nem erről van szó. Persze, hogy bevállalnám, nem vagyok az a hazudós fajta, bár néha, kényszerhelyzetekben muszáj, s olyankor is valahogy mindig kibukik belőlem az igazság. Egyszerűen nem tudok hazudni.
Mikor hozzáérek, érzem, hogy még nem ázott el annyira. Nadrágja, s pólója száraz, ám ezt hajáról, s arcáról nem lehet elmondani. Nem valami szép látvány, így sáros ruhában, de én sem lehetek sokkal szebb, csapzott hajjal, és izzadt, vizes pólóval.
A gondolatra elmosolyodok, majd elengedem, s kezénél fogva az ajtó felé húzom, hogy odabenn végre megszáradhassunk, illetve neki adok majd egy-két ruhadarabot Abby szekrényéből. Tudom, hogy í húgom nem fog repesni a gondolattól, de Sabrina majdcsak visszaadja neki. Vagyis hát remélem. Azt hiszem én is új göncöket aggatok majd magamra, persze nem testvérem ruhatárából, hanem a sajátoméból.
Gondolatban már fel is idéztem a jó, meleg, száraz farmart, és pólót, melyek szinte csak reám várnak, rám, hogy felhúzzam őket, s reggeltől estig össze vissza koszoljam őket, hogy aztán a nap végére a szennyes kosárba végezzék. Csúf „vég” egy ruhadarabnak, de van egy jó oldala is. Ezek olyanok, mint az az Arnold Swarziizé, a mugli filmekből. Tudjátok… mindig visszatér, újra és újra. Nos, a ruhák is minden nap visszatérnek, mármint ha lehet ezt a szót használni rájuk, tekintvén, hogy élettelen tárgyak.
Előrelépek, fel a rövid lépcsőn, s kitárom az ajtót Sabrina előtt. Megvárom, míg besétál, majd megfordulok, vetek egy pillantást az iménti csata színhelyére, ma valószínűleg utoljára, s visszafordulván becsukom magam mögött az ajtót.

:: köszönöm a játékot

~End~