Tanácskozó kupé - prefektusok

[prefektusi gyűlés.]

prefektusi gyűlés.

Nem sok idő telt el, mióta én is elfoglaltam a helyemet a prefektusi kupéban, miután, körülbelül 5-10 perc múlva sorra jelentek meg a különböző házú és évfolyamú diákok.
Mialatt Neville-lel próbáltam társalogni – nem nagy sikerrel, mert a fiú igazán szófukar volt – egy hollóhátas, barna hajú lány nyitott be, Mika Holland. Nem ismertem annyira attól függetlenük, hogy egy a házunk, de hát ugye az ember, nem mindenkit tarthat számon.
Ő utána egy mardekáros lány következett, Astoria Greengrass. Nos igen, ő az a lány, aki teljesen odáig van Malfoy-ért, és úgy őszintén sajnálom.. El tudom képzelni mit fog érezni, mikor Draco-t és Vikitria-t együttlátja majd. Nagyvonalúan küldök felé egy mosolyt – vele sohasem volt gondom, hiába mardekáros, egészen kedves lány. De most, nincs sajnálkozásra, barátkozásra és pepecselésre mód, hiszen egyre többen jelennek meg a kupéban, és a következő személy, aki lehuppan mellém, a prefektus társam, Cassius.
Mikor kiderült, hogy ki lesz a társam, örömmel vettem tudomásul, hogy egy értelmes embert tettek be mellém. Remélem jól ki fogunk jönni egymással.

- Szia Cassius. - köszöntöm, majd válaszolva kérdésére, így folytatom. - Fogalmam nincs, hogy mikor lesz vége ennek az egésznek, még a „főnökbrigád” sincs itt. - célzok egyértelműen Draco-ra és Viki-re.
Nos hát igen.. Ki gondolta volna, hogy kik lesznek itt a főnökök? Szerintem mindenkinek idejében leesett, vagy ha nem is, sejthette, hogy Malfoy most sem elégszik meg azzal, hogy ő is csak egy egyszerű prefektus legyen. És mivel Vikitria van most mellette, valószínű volt, hogy a másik fél csak is ő lehet.
Engem ez nem igazán érdekel, majd lesz időm később rágódni ezen, főleg ha olyan szabályt akarnak bevezetni, ami jócskán megkérdőjelezhető. De addig, várjunk még, és kövessük az eseményeket..

Nem sokat kell várni, hogy végre betoppanjanak mindketten. Addigra a kupé megtelik diákokkal, Sue Scott, Sol Harington, Katharina Stilton, és a többiek..
Most nem érdekes, ki van itt, és nem érdekel senkit, hogy hogy telt a másik nyara. Nem. Most muszáj lesz figyelmünket a két fölénk hatalmasodó főnök-félére irányítanunk, még ha csak addig is, hogy megtudjuk, idén milyen újdonságokra számíthatunk.

Draco megszokottan lekicsinylően beszél néhány emberkéhez, látszik, hogy itt is megmaradnak majd a rétegek, melyek arra szolgáltatnak okot, hogy a diák meg tudja alázni a másikat. Bár nekem nincs szándékomban az, hogy ilyeneket műveljek, csak ha valaki nagyon de nagyon sérti az önérzetemet, de eddig nem hiszem, hogy ilyen valaha is történt volna.
Új szabályok, pontlevonás, járőrözés, és a többi ínycsiklandóság. Kemény munka lesz, az biztos. Nem tudom, hogy örüljek, vagy ne örüljek annak, hogy megkaptam ezt a posztot – olyan fura ez az egész. Vagy lehet, hogy csak megint én reagálom túl ezt a dolgot.
Valahogy az van a fejemben, hogy a drága bátyám intézkedett ez ügyben.. De ezt persze nem tudom biztosan állítani.
Mintha Draco-tól várnék választ erre a magamban elhangzó kérdésre, tekintetemet kérdőn rászegezem, amolyan „talán te tudhatod, hiszen Voldemort-ot szolgálod, ugyanúgy mint Tristram”, de nem várhatom, hogy akárcsak egy grimaszt vagy fintort vágjon rám. Hiszen ő Draco Malfoy. Az isten szerelmére is!

[*******]

Ne, ne, ne!
Miért, miért kell nekem elaludnom? Annyira szerencsétlen vagyok. Éjszaka nem bírok elaludni, aztán hajnalban meg nem bírok felkelni. Milyen jellemző...
Szokás szerint éppen hogy elértem a vonatot – hosszas idegeskedés, kapkodás, némi futás, és szerencse – mindennek köszönhetem, hogy nem nélkülem indult el a Roxfort Expressz. Duplán ciki lett volna lemaradnom, mivel idén kineveztek prefektusnak. Engem. Értitek ezt? Én. Prefektus. Vicces, nem? Azért nagyon örültem neki, persze otthon semmit sem mondtak – kit érdekel, hogy a leányzó ki lett tüntetve? Meg sem lepődtem igazából.
Valahogy így hangzana ez a történet, ha egy olyan tini lány szájából hallanánk, aki teljesen átlagos, akinek a szüleivel minden rendben, csak szereti őket szidni, meg nyavalyogni miattuk.
Én azonban nem vagyok ilyen. Engem megdicsértek a prefektusi címem miatt, én is idegeskedtem, és én is futottam a vonathoz – csak az a különbség, hogy én nem elaludtam, nekem ennél kicsit bonyolultabb volt az indulás előtti másfél órám. Eseménydúsabb reggelem volt, mint bármelyik másik iskolatársamnak, ez biztos.
Édesanyám ismételten a Mungóba került, és mivel egyedül én vagyok mellette, nekem kellett bekísérnem az Ispotályba. Noha semmi újdonság nincs abban, hogy rosszul van (hiszen már nagyon, nagyon hosszú ideje küzd a betegségével), de nem gondoltam volna, hogy megint rosszabbodni fog az állapota – pár hónapja már sokkal jobban van. És mégis... Mintha az éjszaka során visszautaztunk volna az időben, a betegségének kezdetére.
Amikor beértünk a Mungóba, a gyógyítók rögtön vizsgálni kezdték. Azt mondták, hogy ne számítsak arra, hogy gyorsan végezni fognak, így el kellett búcsúznom az anyukámtól – addig maradtam mégis vele, ameddig lehetett, csak ültem az előtérben, és sírtam. Végül rohannom kellett a King's Crossra, hogy ne késsem le a vonatomat. Fájó szívvel, vöröslő szemekkel, lelkiismeret-furdalással, és egy nagy adag kávéval a kezemben futottam végig fél Londont, hogy végül felugorhassak gyorsan a vonatra. Már majdnem minden kupé tele volt, így két kocsi közötti összekötő részben pakoltam le a csomagjaimat, utána pedig csak vártam. Kávémat szürcsölgetve figyeltem az órámat, néztem, hogy mikor érkezik el Az Idő. Menni akartam már életem első prefektusi gyűlésére, amiről fogalmam sem volt, milyen lehet. Annyira hihetetlen az egész... Néha még most is azt hiszem, hogy tévedés.
Mikor „ütött az óra”, megállapítottam, hogy rég izgultam ennyire. Úgy igazgattam a hajamat, a ruhámat, mielőtt beléptem az ajtón, mintha az életem múlott volna azon a gyűlésen. Beléptem, biccentettem a többieknek egy mosoly kíséretében, majd -mivel nem voltak még sokan a tanácskozó kupéban, - így gyorsan megkerestem az ajtótól legtávolabb eső helyet, és gyorsan le is telepedtem oda. Egy ideig csendben figyeltem a többieket, aztán pedig...

*******

Ajtócsukódás. Lépések. Nagy csend.
Ijedten riadok fel, és nézek körbe.
Hol vagyok?
Áh, hát hogyne, a prefektusi gyűlés... - beletelik egy pár pillanatba, míg rájövök, hogy mi is történt. Elaludtam, amíg vártunk – hát igen, nem sokat pihentem az elmúlt éjszaka.
Lassan-lassacskán leesik az is, hogy kik állnak ott, a társaság közepén természetesen. Malfoy. Meg Mirol.
Görcsbe rándul a gyomrom – ismét.
Hűha, hát... Remek páros a prefektusi csapat élére... Már látom magam előtt, hogy diktatúra lesz ám ez a javából. Na de sebaj, kell a fegyelem és a rend, nem igaz?
Bár szavaik elgondolkoztatnak, magamban mégis nevetek egy kicsit rajtuk. Nem tudom, miért. Talán a furcsa helyzeteket a fejemben így reagálom le...? A lényeg az, hogy az arcomon csak a komolyság tükröződik, így nem kerülök legalább kellemetlen helyzetbe az idióta agyam miatt. Elfogadom, amit mondanak, hogy ne legyenek később problémáim miattuk, az nagyon nem hiányozna. És ami azt illeti – félelmetes figura mindkettő...

[- Akkor ez túl van tárgyalva -]

Elhangzott, aminek el kellett hangoznia. Valójában még annál is kevesebb. Fel kellett volna olvasnom azokat a nyomorult pontokat arról a szerencsétlen pergamenről, de mi vagyok én? Kidoboló? El kellett volna mondanom, kik lesznek az új tanárok, de nem tettem. Nem leszek a rossz hírt hozó varjú, az a szerep lehet valaki másé. Minden, amire vágyom az iménti kalamajka után az az, hogy minél hamarabb elhúzhassak innét, hogy bárhol máshol legyek... csak itt ne. Valahol ahol jobb. Ahol nincsenek... mások. Ahol nem figyel senki.
Viszont most még itt kell állnom egyenes gerinccel, megvárni, hogy behódol-e nekem minden egyes szempár, vagy esetleg van, aki fellázad már most? Tény, hogy nem merem egyenként felvenni a szemkontaktust mindenkivel: előbb a mardekárosokra pillantok, helyeslést vagy biccentést várva, majd a gyengébbekre. Hugrabugosokra és hollóhátasokra. A maradékra. Crasso húga feltűnően bámul. Nem nézek vissza rá. Kizárt dolog.
- Akkor ez túl van tárgyalva - zárom le egy issszonyatosan frappáns fordulattal a megbeszélést Viki kommentárjai után.
A pergamen érintetlen maradt. Vajon miért?
Mindegy, nem is akarom tudni. Ki se merném bontani, hátha bele rejtettek valamit. Itt semmi sem az, aminek látszik.
Megérintem Viki könyökét, határozottan az ajtó felé nézek, és el is indulunk anélkül, hogy leültünk volna egy pillanatra, vagy hogy akár megkóstoltuk volna a mögöttünk levő svédasztal bármelyik finomságát. Majd ráérünk erre még. Különben is, van egy olyan sejtésem, hogy Swann teapartija émelyítő lesz. Már majdnem kint vagyunk, és már majdnem fellélegzem, mikor Longbottom elénk toppan, és az utunkat állja.
Ezt mégis hogy képzeli?
- Tűnés az útból Longbottom! Ha valamit nem fogtál fel az előbbiekből, untasd inkább a többieket az értetlenkedéseddel!
Ajánlom neki, hogy elmenjen az útból. Ha nem, akkor magam rakom arrébb. Remélhetőleg kijutunk. Ennél több időt nem szívesen töltök itt. Adieu.

S egy rövid csönd áll be, miután befejeztem én is a mondanivalómat.
Várunk. Hátha valaki megszólal és közli a véleményét a diktatúrával kapcsolatban, melyet épp most közöltünk velük, de semmit. Egyetlen pisszenés sem hallatszik, csak leginkább az érdektelen unott tekintetek. Remek. Ennyivel is kevesebb a dolgunk. Persze az idei csapat úgy lett összeválogatva, hogy ne is legyenek gondok, de azért vannak itt néhányan aki nem hiszem hogy örömmel hallgatják, hogy mától kezdve mi vagyunk a főnökök.
Draco megérinti a könyököm és jelzi, hogy menjünk miután a többiekkel is közölte, hogy akkor ez ennyi volt. Mesélhettünk volna még nekik néhány apróságot. Esetleg kifejthettük volna, hogy mi vár rájuk a vacsorán, de egyikünknek sem volt hozzá kedve. Minek? Hogy kétszer kelljen végig hallgatniuk? Felesleges. Nem változik attól még semmit. Tudom. Én vagy már ezerszer végighallgattam.
Otthagyjuk a többieket. Érezzék jól magukat. Tegyenek amit akarnak. Nem érdekel. Mi elmondtuk amit akartunk, a többi az ő dolguk.
Elindulunk a következő napirendi pontunk helyszínére, Swanhoz... Mikor hirtelen a nevet hallom.
Neville...
Még fel sem fogom, hogy ő az, Draco máris rádörren. Finoman megérintem Draco kezét, mely egyébként is szinte összeér, ezzel is jelezve, hogy ezt hagyja rám. Ez az én ügyem.
- Tudom. És fogunk is, de most nincs erre időm. Majd a holnapi nap folyamán megkereslek - válaszolom neki.
Érdekes. Az előbb a többiek előtt úgy beszéltem, ahogy a nyáron kitanultam, keményen, lényegre törően, arrogánsan. Ahogy egy aranyvérűhöz illik, most mégis volt a hangomban egy kevés a régi énemből. Talán azért mert bármi is történt vagy történni fog akkor is a szívemen fogom viselni a Griffendél sorsát. Akkor is ha ezt ők nem így fogják látni.

[p r e f e k t u s o k .]

p r e f e k t u s o k .

Draco.
Hű de még mekkora!
Szemem kikerekedik, s arcomra a félelem is elfoglalja bérelt helyét. Na most aztán örülhet ez nagyképű görény. Saját arckifejezést szánok rá, mely a félelem – gyűlölet – szánalom turmix lesz. Pedig még ennyit sem érdemelne.  S ezt ki is fejtem annyival, hogy nagyban elfordulok tőle, hogy még ne is nagyon kelljen ránéznem. Na, nem mintha Vikitriát szívesebben nézegetném. Őt viszont nem a több éves gyötrés és terrorizálás tesz kellemetlenné a szememben hanem, hogy a tavalyi évben már volt szerencsém megtapasztalni a lány… nos, hogy is mondjam… hűségét. Persze most mást, egy sokkal nagyobb urat szolgál. Vajon neki is hasonló hűséggel adózik? Most persze azt kívánom, bárcsak így lenne és Tudjukki rá is jönne, de belül tudom, hogy sosem kívánnék ilyet senkinek.
A szüleim képe úszik elém képzeletemben.
Nem. Tényleg nem érdemelné meg ezt, s a hangnem melyben újfent hozzám szólt kissé talán meg is erősíti ezt. Valóban, de ő akármilyen is lesz velem az elkövetkezőkben én sosem tudom majd neki viszonozni, ugyanis még mindig haragszom rá. Régen volt. Igen. De akkor a DS jelentette számomra a reményt, melyet aztán olyan gyorsan szétzúztak. A semmivel lett egyenlő, s most, hogy itt ülök, vagyis állok a vonaton. A hírhedt Harry Potter pedig sehol, még az a cseppnyi remény is elúszni látszik, amit eddig tartogattam. 
Igen. A Viki és én köztem lévő kapcsolatot, nevezzem azt barátinak vagy akár csak kedves ismerősinek már rég szétzúzták, s most csak a romok maradtak, melyeket egész biztosan nem én fogok eltakarítani.
Dacosan bólintok egyet majd összehúzott szemekkel nézek az övéibe.
- Nem. Inkább hagyjuk. Nem tudom mire számítottam, amikor idejöttem hozzád, de tévedtem. Számíthattam volna rá, hogy neked ennyit ér a dolog. – fogom magam és pillantásra sem méltatva a mellette topogó szőkét, elhasítok mellettük. A lány háta mögött még hátra dobok egy „Sziasztok!”-ot, mellyel – remélem – sikerül kifejeznem, hogy senki sem kíváncsi rájuk, szóval ha lehet, akkor ne nagyon maradjanak csevegni.
Visszasétálok az asztalhoz, s lehajtott fejjel, az asztallap aljába kapaszkodva elmosolyodok. Nagy, tőlem szokatlan bátorságról tettem most tanúbizonyságot, és… ez tetszik!