Josey Belle Butler

"But I want you to know I did save you. Not when it counted, of course, but... after that. Every night after that.
   I see it all again, do something different. Faster, more clever, you know?
   Dozens of times, lots of different ways...
   Every night I save you."

:: JOSEY BELLE BUTLER

   alapok

teljes név || Josephine Belle Butler
becenév || Josey, Jos, Minimardekáros
nem || nő
születési hely, idõ || Dover, 1982. 06. 18.
kor || 15
faj || ember
vér || fél
évfolyam || V.

   a múlt

   Hófehér szoba, idegesítő, steril neonfény, papírköteg, tollak. Kék és fekete. Az egyik széken egy mandulaszemű, fehér köpenyes, szemüveges, kopaszodó férfi ül hátradőlve. Vele szemben, az asztal fölé hajolva egy apró, sápadt lány gubbaszt valami kórházi pendelyben. Arcán fehér hegek, ezen kívül az alkarjai látszanak még ki az esetlen, durva szövésű, fertőtlenítőszagú ruhadarab alól: mindkettő könyékig be van fáslizva. Sötét haja és homályos szemei durva kontrasztot alkotnak minden mással. Minden más hófehér, mint a kín.
   Legszívesebben előre röhögne mindenen, amit most leírni kényszerül. Annyira még tudatánál van, hogy tisztában legyen vele: ha bármit leírna a varázsvilágról, sose szabadul ki innen. Felveszi a kék tollat (Dr. Chen lejegyez valamit a kezében tartott táblára), és lassan, megfontoltan írni kezd.

   Nem tudom meghatározni, pontosan mikor vált az életem rémálommá. Igazából elég átlagos történetnek indult minden, bár lehet, hogy az egész már akkor el volt rontva, amikor épp csak megfogantam. Az anyám lenne a hibás? Talán. Fogalmam sincs, hogy ki ő.
   Apám egyedül nevelt, mióta az eszemet tudom, és nem volt mellettem senki más rajta kívül. Sosem bízott dadára, egyszer sem járt nálunk babysitter. Igazából nem is értem, hogy miből volt pénze, hisz nem dolgozott, sőt tudom, hogy örökséget sem kapott. Nagyapámnak két fia volt, apám volt az idősebb. Az öreg a végrendeletében kikötötte, hogy az a fia kapja meg a teljes örökséget, amelyik előbb nemz neki fiúunokát. Apám előnyben volt, mivel az öccse ~~az Azkabanba~~ börtönbe került nem sokkal az öreg halála után. Ennek ellenére ugye lány lettem. Pech.
   Amint lehetett, Apa óvodába adott, és dolgozni kezdett. Azt hiszem, az elválás őt jobban megviselte, mint engem, én általában jól elvoltam a többiekkel, ő viszont mindig azonnal ott volt értem, amint lehetett. Egy cégnél dolgozott fejlesztőként amúgy. Elég jó ötletei voltak. Igazából nem néztek ki a közösségből, bár jobbára fiú barátaim voltak. Ők egyszerűbben gondolkoznak, azt hiszem, és jobban elfogadják a furcsaságokat. Én meg elég furcsa gyerek voltam, de sportokban elég jó: fociban például. Na az egy jó sport. A krikett hülyeség. A lányok mindig azt csinálták. Hat voltam, mikor Apa átíratott a Sir Christian MacGregor Alapítványi Általános Iskolába. Ez Doverben elég jó sulinak számított, szóval tele volt sznobokkal és újgazdagokkal. Igazából nekem egy tök sima állami iskola is megtette volna, de Apa szerint jót fog tenni nekem, ha megtanulom, hogy más vagyok, mint a többiek. Igaza volt, tényleg más vagyok. Kevesebb. Undorítóbb. Mégis sokan keresték a társaságomat, és megintcsak fiúk. Az a jó az egyenruhában, hogy a lányokra szoknyát adnak, a fiúkra meg nadrágot, mert egyébként meggyőződésem, hogy fiúnak néztek volna. Rövid haj, nagy száj, fiús viselkedés. Ez voltam én. Most épp el se tudom képzelni, hogy tudtam annyira örülni az életnek, de minden bizonnyal így volt, hisz nem tartottam ott, ahol most.
   Tizenegy voltam, mikor átírattak másik iskolába. Egy elég elit magániskolába, bentlakásos kolival, de csak ünnepekkor és nyáron voltam otthon. Apa nem volt az az érzelgős fajta, ritkán küldött nekem levelet, szinte soha, és mivel engem is elég férfiasan nevelt, én sem írtam neki valami gyakran. Szarul éreztem magam ezen a helyen, igazából, bár itt sokkal több volt a csodabogár: én csak egynek számítottam a sok közül. Itt úgy van, hogy a képességeik alapján négy különböző kollégiumban helyezik el a diákokat. Hát én bekerültem a lehető legrosszabb helyre. Mindenki elutasító és ellenséges volt velem. Ez igazából az arisztokraták gyűjtőkonténere volt, én meg mit is akartam ott, mikor még azt sem tudtam, ki az anyám? Kinéztek maguk közül, és a tanáraimon kívül senkinek sem volt egy jó szava hozzám. Megismertem a magányt, azt hiszem, és hozzá is szoktam. Szerettem figyelni az embereket igazából. Olyankor mintha mégis kicsit része lennék az életüknek, noha csak nézem őket. A tanulás egyébként jól ment, elég fogékony voltam az oktatott tárgyakra, és végül is ez volt az egyetlen dolog, amit csinálhattam, ha már nem barátkoztak velem az emberek.
   Másodévem végén a világ, melyben éltem, kicsit más lett. Nem tudom pontosan megfogalmazni, miben. Mikor hazamentem, apám gyakran ült le velem beszélgetni. Azt kérdezgette, mit tervezek a jövőmmel kapcsolatban, és mindig hangsúlyozta, milyen büszke rám, és mennyire szeret. Ekkor beszélt először az édesanyámról. Állítása szerint egy gyenge arisztokrata lány volt, nagyon fiatal. Véletlen gyerek voltam, és anyám szülei azt akarták, hogy ne szülessek meg, anyám viszont ragaszkodott hozzám. Apámmal megszöktek, és elköltöztek Doverbe, messze Skóciától, ahol anyám egyébként nagy luxusban élt a családjával. Úgy tervezték, visszatérnek és összeházasodnak, amint megszülettem, csak anyám belehalt a szülésbe. Vicces, mi? Egy ember az életét adta az én illatos virág kis életemért cserébe. Rossz üzlet volt, szerintem. Ez alapvetően egy megható történet, ám én már akkor sem igazán tudtam normálisan reagálni rá. Érzéketlen vagyok és frigid, mint egy darab fa. Értéktelen, mint egy korhadt, szuvas ág.
   Itt most egy alvilági történet következik. Említettem, hogy a nagybátyám börtönben volt? Apám sem járt messze attól, hogy oda kerüljön. Volt egy bűnszervezet, akik rettegésben tartották egykor a magunkfajtákat.

   A lány lecsapja a tollat, és ha lenne benne elég erő, fel is pattanna a székről, csakhogy két napja nem eszik rendesen.
- Ez nevetséges, az egésznek semmi értelme nincsen…
Dr. Chen türelmesen néz rá, értelmes arckifejezéssel, ami ennek ellenére mégis rettenetesen bambának hat. Nem szólal meg, csak néz, és várja a folytatást.
- Én ezt nem vagyok hajlandó megírni! Maga úgyse tudja, miről hadoválok benne, hazugság az egész, nem őszinte!
- Kértelek rá, hogy az igazat írd le, Josephine.
Küszködve tartja vissza a könnyeit. Sikerül felállnia, bár szilárdan kell kapaszkodnia az asztal szélébe.
- Haza akarok menni.
- Nem lehet.
Nagy erőfeszítésébe kerül, de elereszti az asztalt, és meg tud állni saját lábán. Tesz egy, majd mégegy lépést az ajtó felé, miközben hevesen rázza a fejét. Motyog. Valamit motyog. Dr. Chen feláll székéből, és ezt Josey csak akkor veszi észre, amikor az ajtóban szembe találja magát a férfivel. Megrettenve tágul hatalmasra a pupillája.
- Nem engedhetlek ki, Josephine.
Felzokogva emeli föl két karját, hogy odébb taszítsa a pszichiátert, az ellenségét, a tárgyat, mely az útjában áll, de túl gyenge.
- Álljon már félre! Ki akarok menni! Ki kell innen jutnom, el kell tűnnöm innen, nekem nem lenne szabad itt lennem! - Kiabál, és közben gyengén püföli a férfi mellkasát, rángatja a férfi ruháját, de nem moccan semmi. Elengedi a köpenyt, és lerogy a férfi lábaihoz. - Kérem, doktor, könyörgöm, kérem, kérem…
Benyitnak a szobába. Egy ápolónő fürgén megkerüli a pszichiátert, leguggol a lányhoz, és gyakorlott mozdulattal nyom a karjába egy tűt.

Az akarom, hogy érthető legyen. Azt akarom, hogy megértsd. El kell mondanom mindent. Mindent. Nem akarok titkolózni. Nekem másik orvosra van szükségem. Te megérted, Wilson, ugye? A te szüleid mágusok voltak. Én is az vagyok, kérlek, ne haragudj rám, de én is az vagyok. Tudsz a Sötét Nagyúrról? Tudod, Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén... Tudsz róla, igaz? Lehet, hogy te nem kezelhetnél, de én ott nem bírom. Megölte az apámat, ők voltak. Halálfalók. Apa is majdnem közéjük tartozott, de végül nem. Úgy halt meg, hogy azt mondta, nem. Tudom, hogy a gyámom vagy, és nem kezelhetsz. De én láttam. Volt a falban egy rejtett zug, és volt rajta egy lyuk, és azt mondta, tapasszam be a fülem, és ne nézzek ki, és maradjak csöndben, de én kinéztem a lyukon és végighallgattam mindent. Megkínozták. Szétszaggatták. Culter. Sebek és vér. Rajtam is, mindenhol. Ezek átokhegek, ezeket nem én csináltam. De ő meghalt. Tudod, a halálos átok. Megölték és ott volt a házunk felett a Sötét Jegy. És eljött értem valaki. Tanár az Iskolában. Ő volt a Házvezetőm. Eljött értem, és nála voltam, aztán már nem voltam nála. Elvitt egy intézetbe. Nem akarok visszamenni az intézetbe. Ne engedd, hogy visszavigyenek oda, én nem bírom elviselni Dr. Chent.
(...)
Rémálmaim voltak. Az intézetben nem tudtak tőlem aludni. Négyfős szobák vannak, tudod? Folyton üvöltöttem és sikoltoztam. Láttam újra és újra meghalni az apámat. Egyszer megfogtak és bezártak a zuhanyzóba, sokkal erősebbek voltak nálam. Onnantól fogva nem aludtam. Már nem volt sok hátra a tanév elejéig. Négy vagy öt nap. Nem aludtam. Csak a vonaton. Bezártam a fülke ajtaját és varázsoltam, és semmi nem hallatszott ki, és végre aludtam. De minden csak rosszabb volt. Az iskolában. Az állatok rettegni kezdtek tőlem. Ők már tudták, már akkor tudták, hogy meg fogok őrülni. Ugye nem fogok megőrülni? Nem, nem szabad ilyeneket beszélnem. Azt fogják hinni, elmebeteg vagyok. Nem szabad ilyeneket beszélnem.
(...)
Tyara. Gyönyörű lány. Ő is Mardekáros, de neki van szíve. Ott senkinek sincs szíve, vagy mindenki jól titkolja. Gyűlölöm őket és félek tőlük, mindegyiktől. Borzalmasak. A déli kilátó. De aztán... őt is... elengedtem a kezét, és őt is...
(...)
Hegek. Átokhegek. Culter. Dominique. Ő volt. Nem engem akart. Nem akarta, és én ezt el is hittem neki, de Jeremiah...
(...)
Jeremiah volt, aki teherbe ejtett. Lehet, hogy fiam lett volna. Fiút akarok. Engem is ki kellett volna kaparni anyám méhéből, mielőtt megszülettem. Ő a nagybátyám, apám öccse. Kiszabadult az Azkabanból, az összes mocskos Halálfaló kiszabadult. Tudod én szerelmes voltam, azt hiszem. Visszamentem az intézetbe nyáron, de volt egy fiú. Az intézetből ki lehetett szökni. Vele is így találkoztam. Követtem egy kriptába, és varázsló volt, de én nem láttam őt azelőtt az iskolában. Quintin. Visszavitt az intézetbe. És másnap eljött újra. És onnantól fogva nem mentem vissza a Szent Brútuszba. Nála laktam, mert ezt akarta. Annyira ostoba voltam, de ő is meghalt. Mindenki meghal, akit szeretek, Wilson, pedig én bírlak téged is és Ezekielt is. A fiad nagyon jó fej. Attól még, hogy grafikus, meg kellene őt becsülnöd. Kicsit hasonlít Quintinre. Ugyanúgy beszélnek mind a ketten. És ugyanolyan határozottak. Volt aztán egy ház. Ideadta a kulcsokat, és azt mondta, ott fogunk lakni. Annyira rémes volt az egész, és minden csak rosszabb lett. A Ház volt a hibás. És én. Megőrjített az a ház, folyton hangokat hallottam, és pocsékul éreztem magam benne. Aztán veszekedtünk. Tudtam, hogy a ház miatt van. Az erdő közepén volt. Eljöttem, és elmentem a benzinkúthoz, és vettem benzint, és volt nálam öngyújtó, sokat szívok. Azt hiszem akkor már nem voltam teljesen magamnál. Nagyon durván veszekedtünk. Én tudtam, hogy ez lesz a vége. De igaza is volt. Nem vagyok más, csak egy hisztis, ostoba, lusta, ügyetlen, alkoholista, naiv, láncdohányos, sértődős, lassú, akaratos, szemét, önző mardekáros féreg, és igaza volt. Kigyulladt a ház, és a többire nem emlékszem. Nem voltam ott. Már. Akkor. Máshol. Olyan volt mintha aludtam volna. Arra emlékszem, hogy egy idegen házban voltam. Romos volt és piszkos. És feküdtem az ágyon. És nem tudtam mozogni. És hallottam hogy egy hang beszél hozzám. Tudtam hogy ki az de az az ember előtte meg akart ölni engem. Tudom hogy meg akart ölni. Jeremiah. Eltervezte. Dominique dolga lett volna hogy eltegyen engem láb alól, tudod, Dominique... Ott voltam, és nem akart megölni. Kedves volt. Barátságos. Ruhát adott, meg kaját, és ott maradhattam. De ez csak a beetetés volt. Aztán nem tudtam kimenni a házból. Egy kicsi házból. Megint jöttek a hangok. Gyűlöltem azt a házat is. Mind olyan kicsik. Zárt tér. Gyűlölöm a zárt tereket. Nem kapok levegőt. És aztán egyik este jött, extázisban, dülöngélve, és véreres volt a szeme, az a hatalmas, ijesztő szeme, és letepert, és szétszaggatott, szétszaggatott...
(...)
Emlékszel arra, amikor hozzátok kerültem, Wilson? Én nem.
Tudathasadás. A muglik ezt így hívják. Josephine valószínűleg emlékezne. De Josephine nem én vagyok. Hívj Joseynak. Könyörgöm, hívjatok Joseynak.

   a jelen

   Minden rendben lesz.
   Ismétli magának, mint egy mantrát.
   Minden. Rendben. Lesz.
   Húzza maga után a kerekes bőröndöt. Már mindenki más leszállt a vonatról, egyedől ő maradt még mindig rajta. Félne kimenni? Lehet. Még mindig áll egy utolsó fiáker odakint, mintha csak tudná az a furcsa démon-szörny, hogy még meg kell várnia valakit. Különös. Egyedül a thesztrálok nem félnek Joseytól.
   Rengeteg időt töltött azzal, hogy felépüljön annyira, hogy visszajöhessen a Roxfortba. Ezért küzdött hónapokon át, ez a gondolat lebegett szemei előtt, mielőtt elaludt és reggel erre gondolt először. Mégsem vált kóros rögeszmévé a vízió, egyszerűen csak hajtotta őt, mint egy akkumulátor. Ha már mindenki mást elveszített, legalább ez hajtotta. Legalább. Ez. Saját maga. Önző indok, de tény: az ember nem azért él, hogy másokat boldoggá tegyen, hanem azért, hogy megtalálja önmagát. Mindenki életének van valami célja ezen a világon, és nincs kivétel. Josey hisz ebben. Muszáj. Hinnie. Benne. Valahol biztos létezik egy tábla felhőből, melyre egy láthatatlan kéz felírta: Josey Belle, angol boszorkány. A táblázat másik oszlopában pedig az van felírva, mi mindent kell véghezvinnie. Egész életedet annak áldozod, hogy megtudd, mi volt a másik oszlopba írva. Aztán életed végén fellebben előle a fátyol, az ember pedig megtudja, hogy "teljesítette" vagy "nem teljesítette" kötelességét.
   Az ajtóhoz ér, lelép a vaslépcsőn, majd maga után rángatja a nagy piros műanyagbőröndöt.
   Minden. Rendben. Lesz.

   jellem

  Nagyon jóindulatú lány, és ez gyakran sodorta korábban is bajba. Kiáll a mások és saját igazáért, de nem bátor, egyáltalán nem. Gyakran szorong, a legkülönbözőbb okok miatt. Egykor magabiztos és életvidám volt, ma már csak árnyéka önmagának. A legkisebb zajtól is retteg, képtelen elviselni az érintést, távolságtartó. Az idegrendszere továbbra is gyenge, de nem hajlandó többé semmiféle gyógyszert szedni. Egyszer már eltökélte, hogy jobban lesz, és ezért is jött vissza az iskolába - a környezetváltozás Wilson szerint is jót fog tenni neki. Nem konok, hatnak rá az érvek és meg lehet győzni, de könnyen és gyorsan dönt, döntéseiben pedig elég határozott. Egyetlen célja van jelenleg: az, hogy legyen jobban, emellett minden csupán másodlagos. Nem ismeri el, hogy segítségre van szüksége, és általában vonakodik bármit is kérni. Szerény, de büszke. Képtelen haragudni bárkire is, mivel igazából mindenkit megért. A gyűlölet viszont más. Gyűlöli a Sötét Oldalt, és mindenkit, aki közéjük tartozik. Nincs kivétel.
  Máig rejtély előtte, hogy a Teszlek Süveg miért osztotta be őt anno a Mardekárba. Talán a származás. Ha annak van egyáltalán jelentősége a besorolás szempontjából.

   apróságok

mindig ||
° napsütés
° nedves föld szaga
° éneklés
° cigi
° gumicsigaaa szív

° mások hasznára válni, látni őket mosolyogni
soha ||
° halál
° Halálfalók
° mennydörgés
° pszichiáterek, nyugtatóinjekciók
° elveszteni még valakit
° rémálmok, saját sikoltásaira felébredni
dementorok || Apja halála, Tyara, Zelda, Dominique és Quintin elvesztése, őrületének egyes pillanatai. Szinte azonnali ájulás.
mumus || változó: tűz, Jeremiah Belle, saját torz gyermeke egy petricsészében, magány, tébolyult önmaga
titkok ||
° Teste tele van vágásnyomokkal, egy régi baleset emlékeként. Ezeket egy időben kendőzőbűbájjal takargatta, ám már nem érdeklik.
° Súlyos elmeállapotát igyekszik titkolni az emberek elől. Így is különcnek nézik, nem kell még egy újabb ok erre.
° Titkolja, hogy szerelmes Keith Mirolba.
rossz szokás ||
° rágja a körmét
° ritkán fésülködik
° iszonyatosan sokat dohányzik
° néha nem szedi be a gyógyszereit, mert azt hiszi, hogy ha nem vesz tudomást a betegségéről, az majd elmúlik

   a család

apa || Michael Belle, 32 †, félvér
anya || Emmeline Swellton, 19 †, aranyvér
gyám || Mary-Sue (53) és Wilson Buttler (56) (Wilson kvibli, a neje egyszerű mugli)
testvérek|| gyámszüleinek két édesgyermeke: Abraham (27) és Ezekiel Buttler (23) (muglik)
családi állapot || özvegy
állatok || -

   külsõségek

magasság || 166 cm
tömeg || 40 kg
rassz || európai
szemszín || mogyoróbarna
hajszín || sötétbarna
különleges ismertetõ jel || olyan, mint egy kísértet, kiráz tőle a hideg, és az állatok is furán viselkednek a közelében
kinézet ||
Alacsony, pici lány, zörgő csontú árnyéka önmagának. Haja rövid, kócos, fénytelen, általában állig ér, elöl néha egy-egy tincs hosszabb a többinél. Szemei fakóak, mélán tekintenek a világra, bár néha meg-megcsillan bennük valami apró ravaszság. Arca sápadt, beesett, de mosolygós, látszik rajta, hogy voltak már jobb napjai is. Nem hord ékszert, képtelen bármit is elviselni magán. Borzalmasan áll neki a talár.
egészségi állapot || meddőség, álmatlanság, fel-felszakadó átokhegek, anorexia nervosa, lappangó tudathasadás (kilábalóban van belőle), depresszió, paranoia, klausztrofóbia

   a tudás

varázslói ismeretek || Talán halasztania kellett volna egy évet, hogy kipihenje a dolgokat, de a gyámszülei erről hallani sem akartak. Márciusban kezdte el a negyediket mentális problémái miatt, ám sikerült letennie a vizsgákat, tehát nem ismételtettek vele évet. Kedvenc tárgya a bájitaltan, a gyógynövénytan és az SVK. A legendás lényeket gyűlöli, de csak mert az állatok egyenesen rettegnek tőle, és ez elég frusztráló.
mugli képzettségek || utcai verekedésben pro, csekély elsősegély-ismeret, érdekli a fizika, ragadt rá némi pszichológia, hála a kezeléseinek
különlegesség || Képes némi legilimenciára, de ez inkább amolyan ösztönös ráérzés, mint tudatos gondolatolvasás.
pálca típusa || 15 hüvelyk, szilfa, egyszarvúszőr - praktikusan gyors pálca