The Party

Csillogás, fények, és egy hatalmas parti. Mert igen, az elit varázslók akkor is képesek óriási összejöveteleket, partikat adni, amikor a világ harcban áll, a sötét erők összecsapnak a jó oldal képviselőivel, a Minisztérium emberei közül lassacskán már mindegyik halálfaló, de kit is érdekel az ilyesmi, mikor jó látszatot kell fenntartani az aranyvérűeknek?
Miközben a szolgák fel-alá mászkálnak méretes tálcákkal, pezsgőspoharakkal, üvegekkel, jéggel teli edényekkel, a házigazda a szervezőknek mutogatja, hogy melyik asztal hova fog kerülni. A súlyos, vöröses függönyök, a hangulatos fények, a hall és a bálterem átfestett falai, melyeken most oázist, és sétáló tevéket láthatunk, keleties hatást keltenek, az ablak előtt színpad áll – a zenekar is készülődik már –, a földre halmozott párnákkal, alacsony asztalokkal kialakított pihenőket pálmafák választják el egymástól, az asztalokon gyertyák égnek, némelyiken pedig vízipipa vár a vendégekre.
Hát igen, az aranyvérűek tudják, hogy kell megadni a módját. Csak nehogy aztán túlzásba essenek.
A meghívottak listájával a házigazda lánya foglalkozik, kimaradt vendégeket ír hozzá, az ülésrendet alakítja, a zenekarnak ad utasításokat, a bárhoz kíséri a mixereket - sürget az idő, és mindennek tökéletesnek kell lennie.
Mikor minden készen áll, és a partit adó család tagjai is elkészültek, a szivárvány összes színében pompázó estélyikben és szmokingokban kezdenek el megérkezni a vendégek.
Kaelyn, az édesanya aranyszínű, hosszú ruhában üdvözli a meghívottakat, hozzá illő, tollas maszkja alól fényes mosolya csak olykor-olykor tűnik fel, Artan fekete szmokingjában, arany mellényében kimérten köszönti ismerőseit, míg Emilyt mintha a föld nyelte volna el.


- Nem fogok elmenni…
- Nem teheted meg.
- Nem akarok ott lenni.
- Én viszont azt akarom, hogy válassz végre egy ruhát, és elgyere.
- Mégis mi értelme lenne?
- Semmi, elvégre kit érdekel az, hogy ez a mi estélyünk, és hogy megaláznál minket? Ráadásul ez a sok ember, akiket meghívtunk… Mind-mind befolyásos emberek, rengeteg férfivel, vagyis megannyi remek partival.
- Á, szóval a jövőt akarjátok biztosítani velem? Szuper.
- Értsd meg, rajtad áll minden. Igen is, szükségünk van rád! Kövesd az utat, amit mutatunk neked, és ne értelmetlen dolgokra, és senkiházi emberekre pazarold az idődet, hanem arra, ami fontos.
- Mégis mire célzol?
- Csak azt ne hidd, hogy nem tudunk a kis kalandjaidról. Mi lett belőled?
- Mi lett belőlem? Merlinre, ezt úgy mondtad, mintha egy szörnyeteg lennék!
- Talán az is vagy. Egy órád van, hogy kiválaszd a ruhádat, és hazaérj. Ha akár egy perccel később is érkezel – elfelejthetsz minket… örökre. Egy óra múlva otthon.

Mint a családom minden tagja, én is aranyszínű ruhát választottam. Talán ehhez a témához ez a szín illik a leginkább? Ki tudja. Miközben Daria a hajamat csinálja, a gyűrűimet nézem. Apám utálja, ha gyűrű van rajtam. Szerinte egy férfi nem közeledik egy nőhöz, ha gyűrűk vannak rajta. Szerintem ez őrültség. Meglepetten pillantok a göndör fürtjeimre. Nem is olyan rossz, mint amilyennek hittem, sőt, kifejezetten tetszik. A fésülködőasztalomról elveszem az aranyszínű bőrből készült masnis csattomat, és lazán fogom össze vele hátul a hajamat. Óvatosan állok fel, rakom fel a maszkomat, és lépek a tükör elé. Elégedetten nézek végig magamon, bár idegennek tűnik a látvány. Mintha nem is én állnék ott, hanem valaki más, egy teljesen más ember.
Sóhajtok egyet, majd az ajtó felé indulok, hogy aztán végigsétálva a márványlépcsőn, csatlakozhassak a partihoz, és hogy felkutathassam azt, akiért mégis részt veszek ezen az estélyen…

IT'S A SMALL CRIME
AND I GOT NO EXCUSE

Az a nevetséges, hogy erre a csodás társadalmi eseményre nem a szüleimtől kellett engedélyt kérnem. Magától a Nagyúrtól kellett előbb kimenőt kapnom. Hogy elhagyhassam a házat. Hogy tehessek valami olyat, melyre nem Ő utasított.
Nevetséges, nem?
Végül úgy jöhettem ide, hogy mégis kaptam egy feladatot. Hallatlanul kreatív és sziporkázóan gonosz tervet eszelt ki Lord Voldemort: "Figyeld meg őket! Ha bármi gyanúsat látssz, ne habozz pálcát ragadni..."
Igazából akkor döntöttem úgy, hogy elmegyek erre a túlpompás, túlelegáns, túlforró szokásos éves maszkabálra, mert névre szólóan kaptam a meghívást. A kártyán nem az állt, hogy Miss Vikitria Mirol és párja, mint mostanában olyan sokszor, mióta azt a hülye Jamest miniszterré tették - ez a meghívó az ifjabb Mr.  Malfoy részére érkezett. Üdítő változatosság. Még ha felhatalmazásom is lett volna az invitáció alapján arra, hogy Vikit magammal vigyem, talán akkor sem tettem volna. Mostanában alig látom. Egyfolytában "dolgozik".
Mintha mi aranyvérűek tudnánk, mit jelent az.

Rég nem látott ismerősként üdvözli tekintetem a feldíszített báltermet. Nem az álarcok mögé elrejtett hamis mosolyok miatt, bár nyilván azok közt is akad egy pár - az a hajcsiga ismerősen göndörödik, amaz a szőke lokni pedig eltéveszthetetlenül libben -, hanem a bálhangulat miatt. Merev és udvarias, kimért és hamis, veszélyes és izgalmas terep ez.
Rég éreztem magam ennyire szabadnak, és ennyire otthonosan bárhol.
Nem azért öltöztem talpig feketébe, mert gyászhuszárt játszanék. Így csak markánsabb az ezüstszín maszk, melyet felöltöttem. Nem, eszembe sem jutott, hogy a Halálfaló-szerelést imitálom ezzel, egészen addig, míg szembe nem találkoztam a bálban egy-két terebélyesedő köpenyben és az egész arcot takaró halálfejmaszkban waltzerező daliával.
Óriási. Inkább úgy teszem, mintha nem látnám, hisz a végén gyanúsnak és szemtelennek kellene minősítenem a gesztust.
Bejárom a házat, kölcsönösen üdvözöljük egymást pár felismerhető iskolatársammal és frissen végzett roxfortossal. Nem, megállom, hogy feltegyem bárkinek is azt a kérdést, amely legjobban foglalkoztat, ám tekintetem igen gyakran söpör végig a vendégeken, hátha megpillantom valahol. Őt.

Nem akartam szép lenni. Nem akartam, hogy azt mondják, hogy gyönyörű vagyok. Azt akartam, hogy essen le az álluk, hogy aki csak rám néz, csodálatosnak gondoljon. Időzzön rajtam a pillantásuk hosszú ideig, súgjanak össze, és mosolyogjanak. Mindig arra vágytam, hogy olyannak lássanak, amilyen talán nem is vagyok. Miért lenne ez másképp ezen az estén...?
Tekintetem, testtartásom komolyságot, érettséget, és mérhetetlen eleganciát tükröz, érzem, hogy megannyi szempár szegeződik rám, ahogy a lépcső aljára érek. Udvarias, apró kis mosolyt küldök az ismerős arcok felé, hosszú ujjaim még mindig a korlát szélét érintik. Néhány másodpercig csak némán kémlelem az összegyűlteket, fel-felfedezni vélek ismerősöket, barátokat, rokonokat, miközben az elégedettség kellemes, melengető érzése járja át törékeny testemet. Hófehér arcomon enyhe pír tűnik fel, mikor apám egyik kollégája lép oda hozzám, hogy tudtomra adja: mennyire tökéletes is lett az estély. Még néhány szót váltok a férfivel, s annak feleségével az iskoláról, a tanulmányaimról, hobbikról, s érdeklődési körökről, igyekszem minden kérdésre megfelelő választ adni, hiszen tudom, hogy a szüleim minden egyes mozdulatomat figyelik, és alig várják, hogy valami olyat tegyek, amit ők „minősíthetetlen” viselkedésnek nevezhetnek. Kellemes csevejbe elegyedünk, de pár perccel később már el is indulok az asztalok mellett egyenes át a hallba. Aranyszín ruhám fényesen ragyog az égre varázsolt, világító gyémántok fényében, ahogy a színes ruhák között próbálok utat törni magamnak.
Nem jött el? Tényleg nincs itt? Egy pillanat erejéig ismét kémlelni kezdem a látszólag jól szórakozó boszorkányokat és varázslókat, majd szinte már-már lemondóan sóhajtok egyet. Nem fog eljönni. Hogy is gondolhattam... Annyira naiv vagyok, még mindig. Nem is értem, hogy miért gondoltam azt, hogy ez most meg fog történni. Hogy a mese valóra válik. Túl sokat kérnék így is?
Csalódottan, lehajtott fejjel lépek a csendesen nevetgélő szüleim mellé. Anyám szelíden érinti meg a vállamat, mintha csak azt mondaná, hogy „látod? Meg tudtad csinálni...”. Gyorsan bújom ki csontos ujjai alól, apám mindeközben ügyet sem vetve ránk, egy idősebb boszorkánnyal beszélget elmélyülten. Fojtogatni kezd a feszültség, így inkább elindulok a lépcsők felé, ahol a nagybátyám áll. Mindenhol jobb, mint itt, velük. Határozott lépésekkel, immáron felszegett fejjel haladok felé, mikor hirtelen megtorpanok. Nem lehet...
Tényleg Ő lenne az?
Mindeddig szomorkás arcom most mintha ragyogni kezdene, szürkéskék szemeim ezüstösen csillognak, ahogy a fekete alakot nézem, s bár legszívesebben azonnal odarohannék hozzá, és a nyakába borulnék, csak állok, és mosolyogva várom, hogy észrevesz-e...