[Kenzie]
Teljesen átadta magát a játéknak, eggyé vált a zenével: gondolatai is a messzeségben jártak. Lassan elkalandozott Angelle-től és el attól az éjszakától, a báltól s megélte a szöveget, aminek jelentése a fejében új életre kelt. A mű a lovagkorba kalauzolta vissza az értő közönséget, s bár annál sokkal később lett keltezve, a Winterburn család meglehetősen pontos és részletes leírásokkal és történetekkel rendelkezett abból az időből, hiszen akkor alapozták meg hírnevüket és akkor váltak befolyásos, nagy erejű családdá. Becsben tartották hát a múltat, s újra meg újra fel is dolgozták: ezt tette David is, aki Dwayne dédapja volt.
A történet maga egy megtalált szerelem elvesztéséről és annak újbóli kereséséről szólt: meglehetősen gyakori volt ez a téma a középkorban még úgy is, hogy a trubadúrköltészet nem Angliában központosult és igazán elenyésző sikerekkel büszkélkedhetett mondjuk a németalföldiekhez képest úgy mennyiség, mind minőség terén. Egy ifjú lovagról szólt, aki szíve elvesztett hölgyét kereste s keresztül-kasul bejárta érte Britanniát, sőt, a kontinensre is átkeveredett: időt, pénzt és energiát nem kímélve ment, amerre az érzései húzták s végül el is nyerte jutalmát: egy távoli, északi törzs fogságában megtalálta elvesztett párját s egy hős viadalt követően kiszabadította a hölgyet, majd boldogan éltek, míg meg nem haltak. Igazából semmi különös nem volt a történetben: a szkeptikusok klisésnek, elcsépeltnek is nevezhették volna.
Dwayne mindennek ellenére szerette, a kedvencei közé tartozott: maga a történet is, de a zenei aláfestést tette számára igazán különlegessé. Romantikus lélek lévén eggyé tudott válni az idealista, szívét követő lovaggal s valahol mélyen abban reménykedett, hogy ő maga is megtapasztalhatja majd egyszer ezt a mindent elsöprő szerelmet, ami nem ismer határokat: egy szerelmet, ami próbára fogja tenni türelmét, képességet és személyiségét, de a végén örök és feltétlen boldogsággal kecsegteti. Gyermekként mindig ebben reménykedett, ebben hitt; s habár az utóbbi években már megingott hite némileg a tündérmesékben, az Angelle-el való találkozása eloszlatta a kételyeit.
Szerette a lányt, ezt már bizonyosan tudta… s hitte, hőn remélte, hogy a hószín teremtés is hasonlóként érzett iránta, bár semmiben nem lehetett biztos, ami Őt illeti. Annyira rejtélyes, titokzatos volt, annyira
varázslatos, mintha egy tényleges tündér lett volna, aki most lépett elő valahonnan a mitológiák homályából, hogy bearanyozza az életét.
Erre a gondolatra majdnem felkacagott: annyira azért még ő sem volt idealista, hogy ezt így ebben a formában elhiggye… de azt nem tagadhatta le, hogy kellemes volt eljátszani a gondolattal. Sosem hitt az előre elhivatottságban, lévén kevéssé volt vallásos: de ez a találkozás azért némileg elgondolkodtatta. Annyira hasonlítottak egymásra szinte mindenben; amiben pedig nem, abban annyira jól kiegészítették a másikat, hogy akarva-akaratlan megfordult az ifjú nemes fejében a gondolat, hogy valami felsőbb hatalom keze van ebben a dologban. Valószínűtlennek tűnt, persze… de valahogy túl sorszerűnek tűnt az egész ahhoz, hogy egyszerű véletlen legyen.
Eddig jutott a gondolatmenettel, amikor is hangokat hallott maga mögött: beszédet, ami őt dicséri, s egyszemélyes tapsvihart. Hirtelen elöntötte az indulat, pedig ez oly kevéssé volt jellemző rá: de most, amikor megzavarták gondolatainak magányát, álmainak szépségét és ezt a zongorajátékot, ami az ő szemében nagyon közel állt a tökéletességhez… egész egyszerűen nem tudta higgadtan befogadni a dolgok ezen alakulását. De önuralmát megőrizte: nem fordult hátra azonnal, mert tudta, hogy akkor nem tudná megállni a betolakodó megátkozását; inkább folytatta a játékot, nem akarván félbehagyni a szimfóniát és megtörve ezzel tökéletességét. Nem sok volt már hátra belőle, nagyjából fél perc, s ez alatt újfent igyekezett kizárni a külvilágot, belefeledkezni a dallamokba, így próbálván lecsillapítani háborgó hangulatát.
S ez sikerült is neki.
Leütötte az utolsó billentyűket, útjára engedvén a végső, lágy hangokat, majd ültében megfordult s szemügyre vette a rejtélyes idegent, magánya ellenségét. Nem tudta a hölgyemény nevét, csak arcról ismerte s abban volt bizonyos, hogy az iskola tanulója – még abban sem volt biztos, hogy melyik ház sarja.
-
Örömömre szolgál, hogy szerény munkásságom elnyerte kegyed tetszését. – köszönte meg a bókot egy enyhe főhajtással. –
Habár bevallom őszintén: nem számítottam arra, hogy közönségre lelek. – karjait lazán összefonta mellkasa előtt, felvéve egy teljesen megszokott s laza testtartást, úgy, hogy jobbja azért kényelmes közelségbe került az övén függő pálcájához. Nem volt különösebben gyanakvó, nem igazán hitte, hogy az ifjú hölgy éppen az ő fejére pályázna… de a mai világban a gondatlanság nem igazán megengedhető.
-
Mi tartotta kegyedet a falak között ezen a szép délutánon? – kérdezte kíváncsian, és érdeklődése őszinte volt, hiszen a zeneterem nem tartozott a diáksereg legkedveltebb helységei közé s igazán ritka volt az, hogy bárkibe belebotlott volna ezen a helyen.