+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Eltávozottak kincsei
| | | |-+  Darren Gregory White (Moderátor: Darren White)
| | | | |-+  Hálószoba
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Hálószoba  (Megtekintve 1390 alkalommal)

Darren White
[Topiktulaj]
*****


"A rajongó"

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2010. 09. 08. - 22:52:41 »
0

-
Naplózva


Darren White
[Topiktulaj]
*****


"A rajongó"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2010. 09. 10. - 21:50:27 »
0


… A hatalmas csillár sárgás fényével aranyszín csillogással világította meg a tágas társalgót. Üvegdarabkái, szinte több ezer csillámot szórtak a szoba minden pontjára, ezzel is még hangulatosabbá varázsolva a feldíszített helységet.
Tél volt, óriási hóvihar és hideg tombolt odakinn, azonban a szobában, a pattogó fa - a kandallóban - mindent felmelegített. A tágas szoba bal sarkában, nem messze a hatalmas, gyönyörűen megterített asztaltól, óriási karácsonyfa álldogált, szinte roskadozásig teleaggatva. A díszes dobozok a lábai előtt hevertek, pont mintha egy ajándék tenger simulna alája és ringatná őt távoli, boldogabb tájak felé. Soha nem volt még annyira szép karácsonyunk. Valamiért az a mostani különleges volt, talán az emelkedett hangulat miatt, és azért, mert életem ezekben a percekben változott meg végérvényesen.
Nem emlékszem teljesen a történtekre, azonban arra igen, hogy mennyire nagy lelkesedéssel ültem az ablakban és néztem az előttünk magasodó lámpa fényében a kavargó hópelyheket. Idilli volt ez a számomra, hiszen mindig is imádtam a telet. Hófehér szépsége általában megnyugtatott, és akaratlanul is magamhoz hasonlítottam.
Fehér, hideg, kemény, fagyos, elmúlás, halál, Darren...
Órákig képes voltam a csodálatos képződményekben gyönyörködni. Ámulatba ejtett varázslatuk és sokszínűségük. Akkor még nem voltam igazából azzal tisztában, hogy ez is csak a természet egyik olcsó kis trükkje, mellyel megpróbálja arra késztetni az embereket, hogy megváltozzanak, hogy felfedezzék a szépet és a jót... és ne tegyenek semmi borzalmasat...holott néha igenis szükség van gyökeres változásokra, borzalmas tettekre ahhoz, hogy az a jó és szép megalakulhasson.

Az inas pontban nyolc órakor érkezezett meg hozzánk. Fekete frakkjában igazán előkelő látvány volt, és még hangszíne is azt az elmaradhatatlan nyugalmat árasztotta, mely bizalmat ébreszt mindenkiben. Kedveltem őt! Ő volt apám egyetlen olyan alkalmazottja, aki valamiért közel férkőzött hozzám. Kissé kimért volt és egyáltalán nem gyermekként kezelt, hanem pontosan ugyanúgy, ahogy a felnőtteket. Igaz, maga a tény, hogy inasunk van sok aranyvérűben keltett döbbenetet. A varázs világ nem igazán arról híres, hogy hús-vér embereket foglalkoztasson. Felkapottabbak a házimanók és olcsóbbak is, a szüleim viszont teljes körű kiszolgálást akartak, valakit, aki kedves, aki igazán figyel a vendégekre, és aki bizalmat ébreszt. Hát így került közénk Frank bácsi.
- A vendégek megérkeztek, Asszonyom! - mondta anyámnak, majd ünnepélyesen meghajolt.
- Kísérje be őket legyen oly kedves, majd gondoskodjon az italokról. Ezek után sürgesd meg a házimanókat, fél óra múlva enni szeretnénk! - adta ki anyám az utasítást. Az inas ezek után meghajolt, majd távozott is körünkből – igaz nem sokáig, hiszen hamarosan halk sustorgás szakította félbe a némaságot. Anyám egy pillanatra rám meredt, fürkész tekintete végigsvenkelt a ruhámon, hajamon, ellenőrizte a legnagyobb rendben van e a ruhám, a frizurám és úgy az egész lényem. Mivel nem voltam egy túlzottan mocorgós gyermek, egy mosollyal nyugtázta, hogy az ő kisfia igazán jóravaló. Viszonoztam kedvességét, mert tudtam. hogy elvárja tőlem, majd a hatalmas kétszárnyú ajtóra meredtem, mely tárva nyitva állt. A folyosó kellemes homályából lassan 4 számomra teljességgel idegen ember bukkant fel. Egy idősebb nő, egy idősebb férfi, valamint egy fiatal lány és egy fiú.
- Hát végre itt vannak! Jöjjenek beljebb, foglaljanak helyet! - invitálja az idegeneket anyám egyre beljebb a lakásba. Mosolyogva fogja meg a hölgy kezét, majd vezeti az asztal mellett található kellemesen kényelmes székhez. Igen, anyám mindig is ilyen volt. Közvetlen és kedves az emberekkel, pont ugyanolyan jóravaló mint apám. Ez volt az egyetlen hibájuk egész életükben és ez is fogja majd őket a halálba vinni.

Mikor a vendégeket teljes kényelembe helyezte és Frank felszolgálta az üdítőket, kávékat, borokat végre rám is felfigyeltek. Először nem hallottam semmit, csak a nevem, majd a kíváncsian fürkész pillantásokra lettem figyelmes. Az idegen nő meredten engem nézett, óriási, világos szemei már-már lyukat égettek a bőrömbe. Szinte önkéntelenül kezdtem el pislogni és szorítottam ökölbe a kezemet, mely eddig finom öltönybe bujtatott testem mellett szabadon és könnyen lógott. Azonban nem csak ő volt az egyedüli aki kíváncsian méregetett.
A fiatal lány és fiú szintén meglepődött arccal méregetett. Őszintén megvallva, nem értettem ennek az okát. Vagyis fogalmazzunk úgy, hogy 9 évesen valahogy nem tudtam követni azokat a formális dolgokat, melyek fontosak a szülők számára. Csak később értettem meg mi is történik körülöttem.
- Gyere csak kisfiam! Mutatkozz be szépen! Ők itt a Whitehorn szülők, valamint a gyerekek, Dayline és Zebediah. - szólt anyám, majd hosszú ujjaival felém intett, hogy menjek már végre közelebb. A görcs lassan kezdett kiengedni a kezemből, majd egy félmosolyt is sikerült kierőltetnem magamból, mikor meghajoltam. Persze ez a mutatvány óriási lelkesedést váltott ki a vendégeink köréből.
- Jó estét kívánok! Darren vagyok! - köszöntem illedelmesen, majd a körülbelül velem egykorú gyermekekre néztem. Nem is tagadhattam volna le, mennyire kíváncsi voltam én is rájuk. Egy pillanat elegendő volt ahhoz, hogy megfigyeljem a lány csillogó íriszeit, hosszú barna haját, szégyenlős mosolyát, vékony testalkatát, melyet hófehér kötött kardigán takart és egy barna ruha. Fiatalabb volt nálam, lévén, hogy lába igencsak nehézkesen ért le az óriási székről. Miután végeztem feltérképezésével, a fiút vettem szemügyre. Vállai már ekkor is szélesek voltak, olyanok, melyekről látszik, hogy valami sportágban jeleskedik. Magas volt, tőlem 1 fejjel magasabb. Szemében értelem csillogott, arcának vonásai azonban mindezek mellett túlságosan kemények voltak. Túl elgyötört volt egy gyermekhez. Mintha az életben már valami más is érdekelné, foglalkoztatná, nem csak a játék és az iskola.
Szemem összeszűkült a nagy figyelemben és azt sem vettem észre, mikor hozzám szóltak.
- Mondd csak, hány éves vagy Darren? - kérdezte a férfi velem szemben, aki igazából csak most tűnt fel. Nem volt egy hivalkodó jelenség, legalábbis nem úgy viselkedett mint a nagy aranyvérűek többsége. Szinte észrevehetetlen volt... persze lehetett volna sejteni, hogy ennek is megvan a maga oka.
- 9 éves vagyok, uram. - mondtam, majd fordultam felé. Egy pillanatig szemeibe néztem, majd a hosszas nézelődés után inkább a gyermekek felé fordultam.
- Nincs kedvetek megnézni a szobámat? - kérdeztem és villantottam egy mosolyt, mintegy hívogatva, csak azért, hogy a társaság fiatalabb része velem tartson...



Az eső már-már hihetetlen iramban és óriási cseppekben hullott alá a fekete égből. Igazából semmi bajom nincs az esővel, mindössze csak nem találom minden egyes helyzetben túlságosan kellemesnek. Ezt éreztem most is, kibaszottul nem hiányzott. Jó, persze, ha nem lett volna felhő az égen, valószínűleg nem egy sikátor felé vettem volna az irányt, csak azért, hogy hamarabb hazaérjek és akkor nem találtam volna meg Dayt sem egy szakadt csöves ruhában az tuti. Mindössze az az egyetlen bajom, hogy hosszútávon nem szeretek senkit sem a karjaimban cipelni, pláne nem úgy, hogy bárki megláthatja ezt a kis közjátékot, bár igazából jelen helyzetben már annyira mindegy. Kissé megbolondított, szerelmet vallott, én pedig pont úgy rohantam a megmentésére, mint egy hős lovag. Mi ez ha nem hányingert keltő? Undorító és kész...!

Hatalmas léptekkel száguldom végig a tereken és az eldugott utcákon. Szinte számolom visszafelé a másodperceket és a lépéseket, melyről pontosan tudom, hogy hányat kell megtennem az otthonomig. Mikor végre megérkezem a harmadik kis utca és még pár sarok után csendben és gyorsan teszem le a terhet a karjaimból. Életem megkeserítőjét finoman talpra állítom – bár mindezt tehetném durván is, megérdemelné a sok hülyeség miatt, amit elkövetett – és egy intéssel az ajtó felé irányítom. Bejutni nem fog tudni, meg kell várnia, míg az apró kis kaput kinyitom és bezárom, de legalább az apró kiugró alatt nem fog még jobban megázni. Gyorsan cselekszem, szinte már hihetetlen pontossággal, gyorsasággal nyitom és zárom azt a semmiséget. Csak három lépés kell és már mellette is vagyok. A kulcs a zárba siklik, halk kattanás hallható és a meleg lakás azonnal feltárul előttünk.

Soha nem voltam büszke arra amim van. Vagyis, igen, volt nagy családi vagyon, de nem volt meg az az eget rengetően fantasztikus családi morál, mint amilyennek kellett volna lennie. Apám elárult engem, és ezzel veszélybe sodorta magát és anyámat is. Hogy lehet az, hogy valakinek a muglik legyenek a fő életcéljuk, ahelyett, hogy a saját családjával, fiával törődne? Végül is mindegy. A kitagadás megtörtént, viszont nekem ettől függetlenül még jutott, akarom mondani csurrant cseppent egy apró kis vityilló két szobával és mindennel amit csak kívánhat egy fiatalember. Akármi lesz, ezt a házat, az otthonomat, soha senki nem fogja tőlem elvenni.
- Kerülj beljebb! - adom ki az utasítást. - Oda lerakhatod a ruháidat, jobbra pedig megtalálod a fürdőszobát! Először is azt akarom, hogy fürödj meg, addig hívok valakit, hogy megvizsgáljon. Persze akit idehívok még egyszer át fog suvickolni téged, ki tudja milyen koszban és piszokban fetrengtél és miket szedtél össze! - mondom hűvösen, mintha az égvilágon semmi sem történt volna kettőnk között egy negyedórával ezelőtt. Igaz, ami igaz, szívesen magamhoz szorítanám ismét, belefúrnám arcomat a hajába, belélegezném illatát és fulladásig csókolnám, azonban nem lehet. Nem lehetek ennyire gyenge, nem lehetek ennyire gyermeteg! Nem egy 14 éves kamasz vagyok, aki csak úgy belehabarodik egy lányba, ráadásul egy ilyenbe! Nem engedhetem ezt meg magamnak, én többre vagyok hivatott, sokkal többre! Nem ragadhatok le senkinél, túlságosan fiatal vagyok még ehhez.

Egy határozott mozdulattal a fürdőszoba irányába tolom Dayt, majd míg ő készülődik én a kandallóhoz lépek. Ujjaim belemarkolnak a különleges hamuba, majd pár pillanat és a tűz martalékává leszek. Nem megyek messzire, csak pár kandallónyit. Az utam nem tart sokáig, mindössze 3 percig. A nő, akivel visszatérek, még anyám barátnője volt, párszor segítettem neki. Itt hát az idő, hogy viszonozza. A fürdőszoba felé mutatok, majd mikor belép én óriási sóhaj kíséretében rogyok le az egyik bőr fotelbe. Whisky kúszik ujjaim közé, fejem pedig tenyerembe hajlik. Ismét megcsináltad Darren! Gratulálok...
Naplózva


Daylene Whitehorn
Eltávozott karakter
*****

.•´●`•. Drag Me to Hell .•´●`•.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2010. 09. 16. - 10:23:48 »
0

can't believe

Minden egyes másodperccel nehezebbnek érzem szemhéjaim, s folyton folyvást leakarnak csukódni, de nem hagyom. Ez a biztonságérzet, eme a kis apró csoda folytán nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy csak úgy elernyedjek az erős karok között. Hagyjam, hogy elragadjanak a sötétségbe. Abba a tudatlanságba, mely nem hoz oly megnyugvást, mint az anyag – melynek maradéka ott lapul a kabátom belső zsebében – de pár óra mégis kizárhatom teljesen a külvilágot, és elmerülhetek büntetlenül a saját kis álomvilágomban. Abban az álomvilágban, melyben most is vagyok. S mi történik akkor, ha csakúgy lehunyom a szemeim? Felébredek, és megint ott leszek Nála, azon a vörös kanapén. A sok szörnyűség után úgy érzem, ez is csak az egyik kábító álmom a sok közül, nem több. S nem akarok felébredni. Túl valóságos, túl isteni, hihetetlen és csodálatos. Akarom ezt az illúziót.

Nagy, és ütemes léptekkel haladunk. Felhők között érzem magam, mégis mardos a bűntudat. Elkellett volna futnom, amíg még megtehettem volna, kiszakadni az engem ölelő karok közül, s egyszerűen csak eltűnni a sikátorok útvesztőjében, addig futni, amíg erőm hagyja, kifulladásig, eszméletvesztésig. Olyan távolságot kialakítani közöttünk, amelyben már biztonságban tudhatom magamtól. Merengésemből a következő újabb gyengéd mozdulat zökkent ki, amikor teljességgel odafigyelve rám, helyez a lábaimra. Megilletődve fonom össze a hátam mögött az ujjaim, s hajtom le a fejem kissé szégyenkezve. Szégyellem magam, s az egész valóm. Csendben szegődök a nyomába, s követem őt, szorosan mellette maradva, akár csak egy hűséges öleb. Pazar, pompa, stílus és csillogás. Az fogad, ami Ő maga. Nehezen is tudnám elképzelni egy egyszerű panellakás negyedik emeletén, aprócska, középszerű és zsúfolt lakásban. Nem csak mágus szemmel, hanem még egy mugliéval is lenyűgöző az, ami engem fogad. Minden megtett apró lépésemmel a márványpadlón, a parkettán és a szőnyegeken úgy érzem, ezernyi baktériumot szórók szét, és szennyezem be a tökéletes tisztaságot. Nem illek én ide, s egyáltalán mit keresek én még itt? Nekem nem szabadna itt lennem!

Hideg hang, egyértelmű utasítások. Ezek a hozzám intézett szavak tartalma, mintha az imént nem ölelt volna olyan szorosan, s nem csókolt volna pont olyan hévvel, mint én Őt. Fájdalom. Belém döfik, s meg is forgatják. Éles tárgy. Fényes, ékes markolattal. Nem veszek le semmit magamról, csak a mutatott helységbe lépek be, és ismét egy popmás részével találom szembe magam a háznak. Behatoltam Darren személyes terébe, a fürdőszobájába, abba, amely közvetlenül a hálószobájából nyílik. Ez nem helyes. Nem. Kezeim tördelem, ajkaimat harapdálom, s ott állok egyedül, szerencsétlenül. Az időt nem érzékelem, nem tudom hány perc telik el, amikor nyílik mögöttem az ajtó, én pedig kíváncsian pillantok oda. Reménykedve, hogy talán megtörténik újra a csoda, és ismét magához húz, hogy megnyugtató szavakat suttogjon a fülembe, s biztosítson róla, hogy megment, Ő megtud menteni, képes rá. Egyedül te vagy képes rá. De helyette egy erősen középkorú nő lép be. Aranyszőke hajkoronája szigorú kontyba van felcsavarva feje búbjára. A csinos szemüvegkeret mögött sötétzöld szemek pillantanak vissza rám. Talárt visel, amely alapján megállapíthatom, hogy nem egy alsóosztálybeli nővel van dolgom. Klasszisokkal felettem áll, mégis meleg mosollyal az arcán csukja be maga mögött az ajtót.
- Üdvözöllek kedveském. Nem kell aggódnod, most már jó kezekben vagy… -

Gyógynövények, s a belőlük készített kenőcsök, s teák. Bájitalok, csodaszerek, elsuttogott varázslatok, s bűbájok. Olyan praktikák, melyek elfedik a forradásokat, a horzsolásokat, a kék és zöld nyomokat. Egy puha széken ülve nézek magam elé, a kezemre. A nemrég megreszelt körmeimre, melyek tiszták, a tenyerem pedig bársonytapintású, nem pedig száraz vagy érdes, mint percekkel ezelőtt, vagy órákkal.. napokkal? Fogalmam sincs mennyi az idő. A koszos, elhasználódott ruháim a kád mellett kaptak helyet, különös precizitással összehajtogatva. Selymes. Az anyaga selymes annak a köntösnek, melyet a kedves hölgy adott rám. Nem emlékszem a nevére, így hát ezt a nevet kapta tőlem. Kedves, figyelmes, nem bánt, csak segít. Széppé varázsol s egészségessé, de miért? A köntös nagy rám, vékony derekamon kétszer lett körbetekerve az öv, s kötötte meg a kedves hölgy. Fekete, akár a sötét éjszaka. Érzem rajta az Ő illatát. Igen. Nem lehet másé.
Lassan megemelem a fejem, s nézek magammal farkasszemet. Mögöttem ott áll a kedves hölgy, egyik kezében hajkefét fog, a másikkal pedig egyenként emel meg egy hosszú tincset, s gondos mozdulatokkal bontja ki a kócokat. Bőröm fehér, hófehér, tiszta, sima, bársonyos. Nem látszik semmi, mintha nem történt volna semmi. Semmi. Csak a halvány, sötétlő karikák a szemeim alatt, és az íriszekben megcsillanó éhség mutatja meg, mi vagyok én valójában. Hisz hiába a rózsaszappan, s egyéb kenceficék, én még mindig ugyanaz a szakadt senki vagyok a sikátorból. Szemem sarkából a stóc tetején lévő kabátot nézem. Távoli hangként hallom a kedves hölgy szavait. Nem értem pontosan, mit is beszél. A hátamon lévő mély sebekről, melyeket sok öltéssel vart össze. Párnap múlva visszajön, és megfogja nézni. Ennem kell, s innom. Nem. Nekem most egészen mást kell tennem, annak pedig semmi köze az utóbb felsoroltakhoz. Hangja kellemes, mély s kissé érdes, talán a sok cigarettától. Jó hallgatni, még ha nem is értem, miről beszél, nem jutnak el tudatomig a szavak jelentése. Egyedül Darren nevére figyelek fel, amikor arról beszél, hogy ugyanezeket elfogja neki mondani, mert ha nem én, de akkor valaki másnak oda kell figyelnie ezekre a dolgokra.

Miért figyelne arra, hogy nekem s innom kell? Hogy a szervezetem már így is eléggé kiszáradt, s mialatt itt a fürdőszobában voltunk, legalább három pohár gyógyteát erőltetett belém. Nem figyelek rá, még mindig. Nem. Nem tudok, képtelen vagyok rá. Ugyan az kattog folyamatosan a fejemben, s lepörgetem lelki szemeim előtt, mi lesz akkor, ha a kedves hölgy kilép a fürdőszoba ajtaján. Nem törhet meg a varázs, folytatódnia kell!

A hajam sötét hullámokban, immáron teljesen tisztán, s kócmentesen hullnak alá, beterítve a hátamat, egészen a derekamig. A mosdókagyló márványpultja felé hajolva nézek még egyszer a tükörbe, vissza önmagamra, arra a képre, amelyet a külvilág lát. A megjavult Day. Nem lehet percek alatt csodát tenni. Nem telt el sok idő, s épp csak elszámoltam magamban háromig, amikor a kedves hölgy köszönés kíséretében lépett ki az ajtón. Látjuk még egymást! – ezekkel a szavakkal búcsúzott, melyekről tudom, hogy csak kegyes hazugságok. Hamarosan úgyis ugyan ott leszek, ahonnan összeszedtek. A mocsokban, s porban. Nem tudom tovább áltatni magam. Józanul nem. Anyag kell. Por, a fehér tündér. Az a kis maradék, ami a kabátom belső zsebében lapult ez idáig. Most pedig a pultra szórva az anyag tartalmát, rendezem egyenes függőleges vonalba, egyik orrom befogva, a másikba csövet vezetve szippantom be az egészet, mohón, s szomjasan. Elégedetten huppanok vissza a székbe, s hunyom le a szemeim, miközben lassú, és kissé erőtlen mozdulattal törlöm meg az orrom.

Végre hazaértem.. újra. Újra, újra és újra.

Naplózva

Darren White
[Topiktulaj]
*****


"A rajongó"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2010. 09. 17. - 11:42:38 »
0


- Gyere, mutatok valamit! – kiabálok a kislánynak, aki nem is olyan régen még csak egy egyszerű kis senki volt az életemben. A dolgok azonban változnak, pont úgy, ahogy mi emberek is. Én is változtam, felnőttebb lettem, változott a hozzáállásom is sok dologhoz, pont úgy, ahogy ehhez a kislányhoz való viszonyom is. Szüleimnek hála új barátokra tettem szert. Soha nem voltak még barátaim, ők talán az elsők. És mint mindenkire az új dolgok, rám is pontosan ugyanolyan erővel hat ez a kapcsolat. Szinte már lelkes vagyok, izgatott, ha találkozhatom velük. Meg kell hagyni, anyáméknak ez volt az egyetlen olyan dolga az elmúlt időszakban, ami kimozdított a dolgok monotóniájából. Nem olyan régen mutatta be nekem Day-t és Zebediah-t, én pedig már-már rajongom értük. Még soha nem értettem meg magam annyira másokkal, mint ezzel az idősebb fiúval. Egy lány sem volt még annyira kedves nekem, mint ez a kislány. Bája, kisugárzása, gyermeki félénksége teljességgel elvarázsol. Tudom, hogy a szüleimnek céljai vannak ezzel az egész új helyzettel, tudom, hogy a vérvonal továbbviteléhez egy olyan családot keresnek, akik méltóak erre. Értem, és fel is fogom, hogy a kis Day lesz az a lány, akit el kell majd vennem – ha a dolgok így alakulnak a továbbiakban is – és őszintén, egyáltalán nem borzadok a gondolattól. Hiszen miért is borzadnék. Egy kedves teremtés, aki ilyen félénk és mégis sugárzó, évekkel később sem fog megváltozni. Maximum abban, hogy levedli bábját és pillangóvá alakul, de gyökeres változáson nem fog keresztül menni. Nekem pedig ez az ami a leginkább tetszik.

- Nézd csak! A házunk előtt találtam… biztos elejtette valaki. Na jó, nem most volt ez, hanem még évekkel ezelőtt, de én elraktam és megőriztem. – suttogom az utolsó szavakat és mutatom is a féltve őrzött ereklyét. Apró tenyeremet kitárom és a lány elé tolom az aprócska aranygyűrűt.
- Neked szeretném adni… - suttogom és nézek mélyen a szemében. Gondolom, még soha senkitől sem kapott ajándékot, én viszont szeretném megajándékozni ezzel is, nem csak a bizalmammal. Akarom, hogy tudja, fontos nekem és hát… tetszik is, mi tagadás. Anyámék úgyis mindig azt hajtogatják, hogy mutassuk ki az érzéseinket, hát én így szeretném kifejezni ezt a különleges dolgot.
- Nahát Darren! Ez nagyon szép… de ez a tiéd! Miért akarod nekem adni? - néz rám óriási szemeivel és kéklő íriszei szinte átvilágítanak egészen a lelkemig. Arcomra enyhe pír ül ki, zavaromat ha akarnám sem tudnám elrejteni. Túlságosan intim ez az egész, túlságosan bensőséges… és ő pedig túlságosan fontos a számomra ahhoz, hogy elveszítsem. Mi ez hát, ha nem szerelem? Igaz hogy csak gyermeki, de akkor is a legtisztább és legnemesebb érzés, melyet valaha is éreztem.
- Azért, hogy soha ne felejts el. Bármi történik is, legyen egy boldog emléked. Azt akarom, hogy ha esetleg majd valamikor már a nevemre nem is emlékszel, ez a gyűrű boldogságot hozzon az életedbe és mosolyogva gondolj rám, a fiúra, akitől ezt kaptad! – jelentem ki határozottan, majd eközben apró ujjai közé rejtem az értékes tárgyat. A pír arcomról lassan eltűnik, mi tagadás, nem is olyan nehéz túlesni ezeken a dolgokon. Vajon az életben minden ilyen könnyen és egyszerűen megy? Vajon egy ilyen megnyilvánulással másoknál is célt érek? Kapok majd ilyen csillogó szemeket, ilyen rajongást?

Kár hogy az életben a többi dolog nem ilyen egyszerű…  



A halk pukkanás szinte már visszaránt az álomszerű tudatlanságból, melybe egy pillanat alatt belecsöppentem. Hazudnék ha azt mondanám, hogy az eltelt 10 perc életem legkönnyebb 10 perce volt. Utálok várni, gyűlölök! Az a nyavalyás öregasszony pedig – hihetetlen hogy ilyen még egyáltalán létezik – már megint késett. Igaz, sejthettem volna, hogy ez lesz. Soha nem volt a pontosság mintaképe, és én is szenvedtem már felesleges plusz órákat egy-egy veszélyesebb küldetés után. A vicces csak az az egészben, hogy elvállalta a gyógyításomat és a segítségét – szerinte legalábbis – bármelyik pillanatban igénybe vehetem, a gyakorlatban viszont, egyáltalán nem így tűnik. Vajon, ha egy megátkozott tárgyhoz érnék, vagy valami méreggel érintkeznék… megmenthetné az életemet az a pár perc? Vajon, ha hamarabb érkezne, akkor esélye lenne mondjuk a karomnak, hogy pont ott és abban a formában maradjon meg, ahol már megszoktam?
Érdekes kérdés… elgondolkodtató…

- Késett! – mondom mogorván, mint mindig, mikor találkozunk. Ujjam egy erőteljesebb mozdulat hatására hozzákoppan a pohárhoz. Vagyis nem az ujjam, hanem a családi címeres pecsétgyűrű, melyet mostanában előszeretettel hordok. Már-már felbőszülten rámarkolok a pohárra, majd miután kiittam az alkoholt belőle egy erőteljes mozdulattal a fotel melletti kis asztalra helyezem. Csak most vagyok egyáltalán hajlandó arra, hogy megmozduljak és hogy ne csak a hátamat, hanem teljes valómat is lássa. Végre felé fordulok, majd izzó tekintettel közelebb lépek. Ujjam a fürdő felé mutat, majd elszavalom az instrukciókat is.
- A fürdőben van. Teljes diszkréciót kérek, és azt, hogy alaposan kupálja ki. Fürdesse meg még egyszer, mossa meg a haját, nem bánnám, ha használna valamit bolhák és tetvek ellen is. Nem tudom hány napja van kinn az utcán, de nem is érdekel. Hozza rendbe, varrja össze a sebeit, lássa el a horzsolásait. Amint végzett, teljes jelentést kérek, és azt is akarom, hogy elmondja, mit kell csinálnom az ügyben, hogy kikupáljam.

Válaszát és esetleges reakcióját meg sem várva az ajtó felé tolom, én pedig belesüppedek ismételten az önsajnálatba. Újabb whisky kerül a gyomromba, torkomat szinte égeti annak füstös aromája. Gondolataim messzire cikáznak, én pedig egyre jobban csak ráncolom a homlokomat. Valami nem stimmel, valami mintha hiányozna a képből. Már csak az a kérdés, hogy micsoda… egyszerűen nem tudok rájönni. Cigarettára gyújtok, már-már mohón nyelem a kesernyés füst minden egyes cseppjét. Tüdőm, agyam, énem szinte fellélegzik, hiszen mennyivel egyszerűbb és szebb is a világ, ha kéznél van egy jó kis nikotin szál. Miután végeztem ezzel a tortúrával halkan nyikordulva feltárul a fürdő ajtaja. A nő gondterhelt arccal lép elém.

- Zúzódások… szíjak nyoma a hátán… harapások és ütlegelésektől lilálló combok… erőszakos behatolás… lelki trauma… instabil lelki állapot… deviáns viselkedés… menekülés az élet elől… problémák…függőség… pszichiátria… kezelés… sürgősen… nagyon fontos… - hallom a szavakat és igazából egyáltalán nem fogom fel. A teljes mondatok valahogy nem jutnak el a tudatomig, agyam csak a fontos részeket emeli ki. Igaz, mindig is sejtettem, hogy valami gond van Day körül, de hogy ennyire borzalmas is lehet a helyzet, azt soha nem gondoltam volna. Persze, biztos nem véletlen volt, hogy az utcán élt, az sem, hogy mit tettek vele. Arról is van elképzelésem, hogy miért tette ezt az egészet, viszont, ha tényleg a drogok miatt, akkor itt ennek most kell véget vetni. Nem is tudja az előttem ácsorgó nő, hogy az esetleges függőség mit is jelent, hogy a lehető legborzasztóbb dolgot takarja, amire csak rá lehet szokni. Egy óriásit sóhajtok, majd az ámulatból feleszmélve felteszem a költői kérdést:
- Mit tehetnék, hogy helyre jöjjön?
- Hagyok itt néhány gyógyfüvet, ebből teát kell vele itatni, naponta legalább háromszor, ugyanis a bőre teljesen tönkrement a folyadék hiánytól. Van itt néhány krém is, a hátán és lábán lévő sebeket kérem ezzel kenegesse… vagy ha nem maga, hát alkalmazzon valakit, aki kellő figyelmet fordít a fiatal hölgyre. Nem tudom mi történhetett vele, de az biztos, hogy valami komoly lelki változásra van szüksége. – mondja a nő jóságosan és már-már aggódva. Furcsa ez, hiszen mikor hozzám jött, értem soha nem aggódott ennyire. Ez a tudat, és az, hogy Day ilyen hatással volt rá akaratlanul is mosolyt csal az arcomra.
- Meg fogok tenni minden tőlem telhetőt. – mondom, majd búcsút intve hagyom, hogy a hölgy haza dehoppanáljon.

Egy percig még némán állok és a semmibe meredek, majd mikor a túlzottan nagy csend kijózanít a fürdő felé veszem az irányt. Már épp valami kedves mondatot mondanék, levetkőzném a mogorva álarcot, mikor is olyan látvány tárul a szemem elé, melyre egyáltalán nem számítottam.
Egy mosolygó lányt látok a hatalmas helységben, aki előszeretettel bámulja magát a tükörben. Az íriszei pont olyan üvegesek, mint az első találkozásunkkor, pupillái akkorák, hogy szinte elnyelik egész lényemet. A mosdókagyló melletti pult tetején egy apró kis kupac fehér por jelzi, hogy nem olyan régen még egy tetemes adag várta a gazdáját, valamint az ott hagyott cső is pont erről árulkodik.

Egyetlen óriási lépéssel teszem semmissé a Day és köztem lévő távolságot. Hiába, egy idő után az ember megtanul rohanni, ezzel együtt nagyot lépni. Én az ilyen helyzetekre felkészülve tökélyre fejlesztettem ezt, sőt, már a rohanások alkalmával az átkozódás is fenomenálisan megy, pont úgy, ahogy más egyéb dolog elvégzése is. Most például kezem emelkedik a magasba és repül az árva kismadár felé.
Kezem óriási lendülettel érkezik a finom arcra, majd nem áll meg ennyinél. A köntösbe markolok, majd nyomom neki a lányt erővel a jéghideg csempének. Feje nagyot koppan, lehetőleg akkorát, hogy a fájdalom valamelyest kijózanítsa.
- Mégis mi a fenét művelsz? Kiemellek a mocsokból, lealacsonyodom, és te ezzel hálálod meg? Nekem nem kell egy drogos ribanc! Nekem nem kell egy ekkora nyűg a nyakamba! Most volt az utolsó ilyen! Megértetted? Még egyszer nem fogsz ide drogot hozni, se semmilyen szert! Itt nem fogod magad kúratni vadidegenekkel az anyagért! Nem fogsz megalázni!! Felfogtad amit mondtam??? – kiabálom a kérdést és csapom neki még egyszer a nyomatékosítás kedvéért a falnak. Agyamra köd telepszik, ha lehetne, most meg is ölném. Mégis mi a fenét képzel magáról??
- Ezt nem fogod csinálni! Bassza meg!...

Naplózva


Daylene Whitehorn
Eltávozott karakter
*****

.•´●`•. Drag Me to Hell .•´●`•.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2010. 09. 17. - 11:48:04 »
0

anything for you

Valahonnan egészen távolról hallom, ahogyan az ajtó nyitódik, én pedig odapillantok, s egyenesen Darren arcába nézek. Világos íriszeimet a fekete pupillák szinte már teljesen felfalták. Rá nézek, de mintha még sem Öt látnám. Megindul felém, az elegáns cipő bőrtalpa megnyikordul a kövön. A valóságban minden gyorsan történik, akár csak egy szemvillanás, de én már rég elrugaszkodtam a szilárd talajtól. Szánalmas porhüvelyem még a földhöz ragadtan ácsorog, egy idegen fürdőszoba kellős közepén, de a lelkem szárnyal. Szárnyal. Szabadon, s határtalanul! Látom Őt, a testvéremet, s felém nyújtja a kezét, pont úgy, mint minden alkalommal, amikor újra láthatom, amikor újra magához ölel. Megnyugtató szavakat suttog. Azt mondja, megbocsát. Mindent megbocsát. Mindent.. Mindent, amit tettem, s kapok tőle egy lehetőséget az újra kezdésre. Egy tiszta lapot, s arra kér, engedjem el. Engedjem el. Engedjem el végleg.

A fejem erősen koppan, éles fájdalom szakít ki az illúzióból, a hamis képekből. Csillagok táncolnak a szemem előtt, a fülem pedig zúgni kezd, de még ezen a zsibongáson keresztül is pontosan hallom minden szavát. Lehunyom a szemeim lassan, lustán s újra rápillantok. A homályos kép kitisztul, s immáron nem Zebediah lebeg lelki szemeim előtt, hanem Őt látom. Teljes tökélyében, s dühösen. Arcom furcsa mód zsibbad, ezernyi kis aprótűszúrást érzek, s bevillan egy magasba lendülő kéz, s egy újabb pofon. Egy újabb józanító, rendreutasító pofon. Karjaim ernyedten lógnak testem mellett, s még csak reagálni sincs időm, újból a hideg kőfalnak lök, s testem teljesen odapasszírozza. Hangosan koppan a fejem újra, s fejem ennek hatására előrebukik, miközben szemeim behunyom, ajkaim pedig egy elégedetlen nyöszörgés hagyja el mint egy halk tiltakozásként a folytatás ellen. Nem csak ez az önkéntelen kis hangocska az, aki azt mondja, elég. Térdeim megroggyannak, s csak azért nem csuklok össze, mert erősen tart Ő, ahogyan a falhoz szorít. Sötétség. Beszippant, elnyel, de csak egy másodperc tört részéig. Olybá tűnhet a másik számára, hogy eszméletemet vesztettem, hogy a testem feladta a harcot.

Mégis megelevenedek, ahogy felemelem a fejem, karjaimmal felé nyúlok, s a nyakhajlatába fúrva az arcom, simulok hozzá egész testemmel. Lábujjhegyre lehelek csókot a nyaka érzékeny bőrére. Nem is egyet, sem kettőt, sokat.
- Megteszek mindent, amit parancsolsz. – mondom teljes rajongással, s odaadással, mintha a szavaim a testem reakciót, a felé megtett lépéseket igazolnák. – Érted.. érted abbahagynám. Leszoknék. Csakis érted. Senki másért. Még ha soha többet nem is láthatnám Őt viszont.. mert csak ilyenkor találkozom vele.. ilyenkor látom újra.. ilyenkor hallom.. hallom a.. hangját a fejemben! -
Abbahagyom a fülcimpájának ingerlő harapását, az arcom az Övéhez simítom, miközben kezeimmel végigsimítom a mellkasát. A másnak összevisszaságnak tűnő értelmetlen mondanivalóm nekem teljesen világos.
- Te és Ő.. ti vagytok az életem. De Ő már nem lehet velem.. nem lehet mellettem. Fizikailag. Nem.. nem. Elhiszed Darren, ha azt mondom, tényleg csak a Tiéd vagyok, senki másé? – S nem csak a szívem, bár áruba bocsátottam a testem, ettől függetlenül az, akinek igazán odaadom magam, az csakis Ő lehet. S mintha csak ezt akarnám bizonyítani, bontom ki fürgén a fekete köntös övét, miközben ajkaim az övére tapasztom, mohón, tőlem szokatlan határozottsággal, s elszántsággal. A selyem anyag enyhén szétnyílik, s bár nem mutat meg mindent amit rejt, az bizonyossá válik, hogy semmi sincs alatta. Kivéve azt a szembetűnő apróságot, mely oly fényes, hogy még a figyelmetlen ember szemeit is kiszúrná. A nyakamban lévő aranylánc, s az azon lógó apró karikagyűrű, mely biztosan most is ráillene a vékony ujjak egyikére, de biztonságban akarom tudni, hisz szinte mindig nálam van, s mondhatni a szívem felett hordom. – .. és érzem, tudom, hogy Ő is boldog, hisz jó kezekben vagyok. Igen.. hasonlóak vagytok, Te és Ő.. biztosan kedvelnétek egymást, igen.. a bátyám, Zebediah biztos nagyon szeretne Téged Darren. -
Suttogom levegő után kapkodva, ahogy az ajkaink elválnak egymástól. Alig mondom ki a nevét hangosan, mindig csak magamban hajtogatom, mint valami imádságot. S végre tudhatja Darren is azt, ami számomra magától értetődő. Hogy ki az a másik személy, akit eddig emlegettem, hasonló rajongással, de mégis egészen másféle imádattal. Az ingjébe kapaszkodok, s mélyen a szemébe nézek, miközben orrom az övéhez érintem.
- Bocsáss meg.. bocsáss meg, amiért ezt tettem.. vétkeztem. Megérdemlem a büntetésem. -
Naplózva

Darren White
[Topiktulaj]
*****


"A rajongó"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2010. 10. 18. - 20:20:56 »
0



Határozott mozdulatokkal esek neki és egyáltalán nem sajnálom, mikor feje a fürdő jéghideg csempéjéhez koppan. Túlságosan felidegesít, túlságosan átlépi azokat a határokat, melyeket nem kellene. De mégis mit képzel? Hogy képzeli, hogy ezt csak úgy el fogom tűrni? Hiszen ő csak egy senki az én életemben, egy olyan ember, akiért mindezek mellett mégis felelősséget vállaltam. Néha pont olyan nekem, mintha a húgom lenne. Törékeny, apró és kiszolgáltatott. A világ ellene van, és ő is küzd erősen az életért. Nyomorát szinte mindig magaménak érzem, és el sem tudom képzelni, hogy mi viheti rá arra, hogy eddig is borzalmas életét és lelki világát, még rosszabbá tegye. Hiszen azt teszi. Fittyet hány mindenre, egyszerűen az egyik hibából a másikba esik és mindezt úgy, hogy még azt is bemeséli magának, hogy ezek az ösztönök a túlélésért. Hát könyörgöm! Minek egy olyan embernek kábítószer, aki alapból képtelen arra, hogy életben maradjon? Minek egy olyan szer, ami még inkább a pokolba taszítja és kilátástalanságba?

Nem érdekel mit tesz, hogy, hogy kapálózik. Egyszerűen annyira felidegesített, hogy meg tudnám ölni, ezzel is elrendezve a szenvedését és az én nyugalmamat is. Teste kissé megroggyan az egyik erősebb lökésnél, már-már azt hiszem, hogy végre teljesen sikerült kiütnöm, azonban minden hiába. Karja felém nyúl, görcsösen kapaszkodik bele az ingembe. Feje a nyakamhoz szorul, immár közvetlen közelről érezhetem őt, lényét, mindenét.
Szívem hevesen dobog, mikor ujjai a tarkómra kúsznak, lehelete a nyakamat és fülemet karistolja. Hiába minden gyűlöletem, tiltakozásom, egyszerűen nem tudok tőle elhatárolódni. Érzem minden egyes szívverését, érzem bőrének finom illatát. Egy kósza tincse az arcomba hull, én pedig kezdem magam teljesen átadni ennek az ördögi vonzalomnak. Szájának puhasága lüktető ütőeremet kóstolgatja, szavai értelmetlen mondatokként hasítanak elmémbe. Talán pont ez az, ami kijózanít, ami ismételten visszaránt a sötétségbe. Hiszen mit is akarok egy tudattalan nőtől? Mit érdemel tőlem? Teljes odaadást és szerelmet? Nem! Tőlem nem fog kapni semmit ilyen állapotban! Tudom hogy a szexben nem ismerek embert és állatias ösztönök hajtanak, de nincs szükségem egy alám fekvő magánkívüli nőre. Nem vagyok nekrofil, még akkor sem, ha imádom látni mások szenvedését!

- Már elmondtam milliószor, hogy azt akarom, hogy tedd le ezt a szart! – mondom ismét nyomatékosan. Arcomon megkeményednek a vonások, ahogy a nyakamban csüng, egyszerűen képtelen vagyok arra, hogy ehhez az egészhez jópofát vágjak. Még az sem hat meg igazából, hogy szemei már majdnem könnyektől nedvesek, és kislányos, sírós hangon mondja el, hogy csak így hallhatja a hangját! Kinek a hangját akarja hallani? Mi ez az egész elborult dolog? Én ugyan nem fogok statisztálni egy dilis agymenéshez… még akkor sem, ha a bátyjáról van szó, mint az később kiderül szavaiból.
- Igen, biztosan nagyon kedvelne… - szűröm a fogaim között a szavakat, majd ismét vádlón rápillantok. A vékony selyem köntös ekkor nyílik szét felfedve mindent, amit csak lehet. A nézegetésre nem marad sok időm, hiszen máris a nyakamban lóg. Ajkai számra tapadnak, már-már határozottan és erősen csókol meg. Ha nem tudnám, hogy ki ez itt előttem, azt hinném egy lotyó mászott rám csak és kizárólag egy dologért: a pénzemért. Azzal minden további nélkül megtennék mindent, vele azonban… nos, fogalmazzunk úgy, hogy ebben a pillanatban nem fogja megkapni azt, amit szeretne, akárhogy is akarja. 

Nem, nem látom teljesen meztelenül, és jelen pillanatban nem is az a kép érdekel engem. Sokkal jobban felcsigáz az apró kis „medál” a nyakában. Az arany a fény hatására felcsillan, én pedig nem tudom róla levenni a szememet. De hiszen ez lehetetlen!
Egyszerűen nem hiszem el, hogy annyi év után ismételten felbukkanhat egy édes emlékkép, a régmúlt egy csodálatos pillanata.

Sokat gondolkodtam ezen még a Roxfortos éveim elején. Egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből a lányt, akinek egy ajándékot adtam. A névre nem emlékeztem, de a mozzanat megmaradt, pont úgy, ahogy a pillanat jelentősége is. Hallgatom Day-t és bátyjának neve ismét ismerősen cseng. Már hogy ne csengene ismerősen, hiszen ő volt az első, akivel eszmét cserélhettem. Ő tanított meg arra, mi az amit figyelni kell az emberekben, nagyrészt ő tett olyanná, amilyen most vagyok… majd eltűnt.
Igen, eltűnt, a fiatal lánnyal együtt, aki a legjobb barátom volt, és a jegyesem.
Az évek persze elrepültek, én pedig elfelejtettem mindent. A családomat, akik bemocskolták a White nevet és a családot, mely annyira előkelő volt, hogy megtiszteltetés lett volna a köreikbe tartozni. Elfelejtettem a lányt is… és vele együtt magamat, azt a fiút, aki mindig is voltam.
Megváltoztam…
Már nem vagyok ugyanaz! És soha nem is leszek…Kár mindenért, nagy kár!

Kezem hirtelen mozdulatot tesz, majd az előttem álló lány vállába markolok. Egy határozott mozdulattal tolom el magamtól és nézek rá kérdőn.
- Honnan szerezted, azt a gyűrűt! Mondd, hogy nem loptad! Mondd, hogy az a tiéd! Bár igazából az sem változtat a következményeken. Jó hosszú időt fogsz eltölteni egy zárt helyen édesem! Itt az alkalom, hogy bebizonyítsd, mennyi mindenre vagy képes miattam!
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 08. 05. - 02:25:09
Az oldal 0.088 másodperc alatt készült el 45 lekéréssel.