Ethan Arthur Harrigan
Alapok
jelszó || "Libbenő lángban karamellé váló finom cukor-háló"
teljes név || Ethan Arthur Harrigan
becenév || Ethan
nem || férfi
születési hely, idő || London, 1981. 10. 23.
kor || 16
vér || fél
évfolyam || ötödik
A múltA zongora lágy dallamokat játszik. Lágy melankolikus dallamokat, melyek álomra csábítják a szemeket, egy kisgyermek szemeit, aki egy kis bölcsőben ringatózik. A függönyök csipkéin a hold sugarai szűrődnek be, s világítják meg a zongoránál ülő fiatal férfit. Magas, ez jól látszik még így ültében is, a szemei tele vannak élettel, tele vannak vágyakozással, ott lobog bennük a tett vágy tüze.
Az ajtóban egy pillanatra egy női alak tűnik fel, egy darabig álldogál ott, majd hamarosan lassú léptekkel megindul a zongorán játszó felé, s mikor odaér, gyengéden átöleli őt, lazán körülfonja karjaival, de nem zavarja meg a játékban, amely lassan a végéhez közeledik. A hangok egyre ritkábbak, végül egy záró hang hosszú kitartásával befejeződik ez az altatódal.
- Charles, ideje lenne aludni. Azt hiszem, Ethan is elaludt már. Hagyjuk, had pihenjen. Elég volt mára a művelődésből. –
A férfi feláll s elindul kifelé a szobából, lassan mindkettejük alakját elnyeli a sötétség. Végül egy kattanás jelzi csupán, hogy elhagyták a szobát.
Odakinn barátságos tekintetek mosolyognak össze, aztán szorosan átölelik egymást. Szorosan mintha sohasem szeretnék elereszteni a másikat. Mintha valami megváltozott volna korábban, s ezekben az időkben jött volna helyre, hiszen bár úgy viselkednek, mint egy átlagos pár, valami még sem ugyanolyan…
Charles Harrigan egy gazdag brit aranyvérű varázsló család gyermeke volt, akik évszázadokon keresztül tartották magukat ahhoz a hithez, hogy szennyeződés nem érheti a családot, nem kerülhet be sem mugli, sem véráruló a családba. Charles azonban ezekkel a nézetekkel nem értett egyet, s a Roxxfortban eltöltött évei során megismerkedett Annával, aki egy véráruló család gyermeke volt, s semmibe vették az aranyvérűeket.
Charles és Anna hosszú évekig titkolták kapcsolatukat, hogy a szülők ne tehessék tönkre azt az idillt, amit megteremtettek maguknak. Azonban semmi sem maradhat örökké titok, így egy napfény derült kis titkukra, melynek nyomán a Harrigan család üldözni kezdte őket, s Anna szülei és családja is kétkedve, eleinte megvetéssel fogadta Charles-t, így oda sem menekülhettek. Bujdostak, s sokszor egyik napról a másikra éltek, azonban amikor a férfi testvére John meghalt, s ezzel a fiági örökösödés megszűnni látszott a Harrigan családban, Arthur Phineas Harrigan úgy döntött felhagy fia üldözésével, s helyt ad a frigynek, melybe talán a szíve szakad bele, s a család is megrendül ennek nyomán, de a fiág fenn marad.
Ezek a sötét évek voltak azok, amelyek véget értével megszületett a kis Ethan Arthur Harrigan, s a helyzet egy időre konszolidálódott.
Az évek múlásával a Harriganék kerülte az érintkezést Charles-szal és családjával, azonban időről időre egy-egy ajándékot küldtek Ethannak. Amikor aztán már olvasni és írni is tudott elkezdtek érkezni a levelek, s a különféle könyvek, melyeket a titkon büszke nagyapa küldött neki.
Ethan serényen olvasgatta a könyveket, amelyeket Arthurtól kapott, s egyikben, másikban még kedvére való dolgokat is talált, majd amikor végzett velük tapasztalatait leírta egy levélben, s elküldte nagyapjának.
Egy nap aztán amikor Ethan olyan tíz éves lehetett, s túl volt az első varázs élményén, mely mindössze annyit takart, hogy egy lepottyanó almát tartott meg a levegőben, amikor hirtelen utána kapott, szóval ezt követően ismét levelet intézett bölcs, öreg mentorához.
„Kedves nagyapa!
A minap érdekes dolog történt velem. Egy az asztalról leguruló almát, miközben utána kaptam sikerült megállítanom a levegőben. Ennek aztán nagyon megörültem, mert ahogyan mondtad a te unokát nem lehet egy egyszerű kvili vagy mi.
Ezért szeretnélek megkérni téged arra, hogy segíts nekem. Tegnap az egyik könyvben, amit tőled kaptam olvastam fekete mágiáról, ami nagyon érdekelni kezdett engem. Olyan rejtélyesnek tűnik olyannak akár a csillagos ég, olyan újnak… Nagyon sok lehetőség van benne, ahogyan a könyvben is írták. Bár tudom, kicsi vagyok még az ilyesmikhez, de anyuékkal nem tudok erről beszélni, mert ők azt mondják, hogy minden ilyesmit megtanulok majd a Roxfortban.
Kérlek, ha egy mód van rá, írj nekem ezekről, írj nekem a varázslat ezen oldalról.
Üdvözlettel:
Ethan Arthur Harrigan”A levélre hosszú ideig nem érkezett válasz, míg nem egy nyári este, amikor Ethan szülei elmentek otthonról, s csupán a szomszéd lány vigyázott rá, minden előzetes bejelentés nélkül kopogás zaja verte fel a nyugalmasan szunnyadó ház lakóit.
Claudia, aki a fiatal varázslóra vigyázott maga is a Roxfort tanulója volt, így fel volt készülve egy s másra ilyen kései órán, azonban, arra, aki belépett az ajtón egyáltalán nem. Arthur Phineas Harrigan nem bántotta őt. Egyszerűen egy „Stupor” felkiáltás hallatszott csupán, majd a lány a földön terült el, minek következtében megnyílt az út a kis Ethan felé.
A gyermek hamar felismerte nagyapját, s rögtön oda is rohant hozzá, ám ő nem viszonozta ezt az örömet, elsőre hűvös közönyt tanúsított, majd ekként szólalt meg:
- Nos, ifjú Harrigan! Készen állsz-e arra, hogy egy időre búcsút mondj annak az életnek amelyet itt éltél? Készen állsz-e arra, hogy megismerkedj a világ másik felével? –Az idősebb Harrigan arca továbbra is komor marad, akár egy szobor, s ezt a képet erősítette meg a márványszín bőr, mely arcát jellemezte.
- Nos, - hezitált egy pillanatra Ethan – azt hiszem, igen. Azt hiszem, érdekel mindez.
- Hinni nem elég, mélyen legbelül kell érezned. Varázsolni nem fogsz, erről most biztosíthatlak, azonban sok mindent megtanítok neked, amit a szüleid talán sosem akartak közölni, megmutatni. –
- Igen menni akarok. –
Amint elhangzott Ethan szájából ez utóbbi válasz, a magas, jó kiállású, szigorú tekintetű férfi kinyújtotta a jobb kezét a fiú felé, jelezve ezzel, hogy nyugodtan fogja meg azt, hiszen az utazás hamarosan elkezdődik.
Ethan bátortalanná vált egy pillanatra, s ekkor egy pillanatra az idős férfira tekintett, akinek hollószín haja, a most az arcára kiülő sunyi mosolya s fekete szemei más számára nem sugároztak volna olyan nyugalmat, mint neki, ám benne ez megerősítette az indulás szándékát.
Amint megfogta nagyapja kezét szinte rögtön hopponáltak is, mely számára egyelőre ismeretlen volt, így ez az érzés meglepően érintette, sőt mi több egy kicsit rosszul is lett tőle, s amikor megérkeztek a hányinger úrrá lett rajta így rögtön meg is szabadult aznapi vacsorájától.
Az öreg Arthur csak csóválta a fejét, hiszen sejtette, hogy ilyesmikről sem hallott még az unokája, s látta, hogy hosszú út vár rájuk, olyan út, amelynek nem minden szeglete fog megfelelni a kisgyermek idealista világképének, de hát ő akart ezekbe is belekóstolni.
Amikor Ethan szülei hazaértek, csak a földön fekvő lányt látták, aki még lélegzett, ebből számukra egyből következett, hogy gyermeküket elrabolták. Az édesanya fejvesztve rohant be a szobába, ahol gyermekének hűlt helyét találta.
Charles egy papírlapot talált az előtérben lévő kis szekrényre helyezve, amelyben a következők álltak:
„Kedves fiam!
Az unokámat magammal vittem miután láttam benne annak jelét, annak apró szikráját, ami belőled hiányzott. A család és a varázsló lét iránti tiszteletet. Úgy láttam a legjobbnak, ha általam nyer betekintést a varázs világ számtalan rejtekébe, amelyet ti zárva tartotok előtte.
Itt kell leszögeznem, hogy a gyermek természetesen önként jött velem, hiszen nem vagyok sem tolvaj, sem egy megátalkodott gonosz. Egyelőre velem marad, majd idővel vissza fogom vinni hozzátok, de addig is nagyon kérlek, ne keressétek, főleg ne az otthonomban, hiszen ott sem szívesen látott vendégek nem vagytok, se nem tartózkodunk ott.
Megértéssel légy felé, hiszen csak a tudásra szomjazik, valamire, amit ti nem adtatok meg neki.
Üdvözlettel:
Arthur Phineas Harrigan
Atyád”Charles megindult ezzel a levéllel, s nem kis meglepődöttséggel felesége felé, aki nem várta, meg míg odaér hozzá, rögtön odarohant s kitépte a levelet a férfi kezéből. Annak olvasása közben patakokban folytak a könnyei, s nem akarta elhinni, amit abban olvas, egyszerűen nem tudott napirendre térni mindezek felett, legbelül úgy érezte, hogy ez az ő megcsúfolása, elárulta őt a vére, mintha elveszítette volna a gyermekét.
Lassan elkezdett férje felé csoszogni, aki még mindig tátott szájjal s értetlenül ált, majd amikor odaért a nő, az mellkasát apró ökleivel ütni kezdte, először csak lassan majd egyre gyorsabban, s végül keserves zokogásban tört ki, minek után Charles csak átölelte őt, ám értetlensége továbbra sem oszlott el. Nem értett semmit.
Percekig csak így álltak, végül a nő letörölte könnyeit, s mélyen a férfi szemébe nézett.
- Elveszítettük őt Charles? Mi lesz most vele? – hangja még mindig remegett, még mindig nem értette ezt az egészet. Keserűség ült benne, elviselhetetlen keserűség.
- Nem tudom. Nem hiszem. Szerintem már csak abban bízhatunk, hogy jól neveltük Ethant és nem felejti el honnan jött, hogy mit tanult tőlünk. Azonban ismerve apám nézeteit, tudva, hogy viszonyul a mugli születésűekhez és a félvérekhez, avagy a vérárulókhoz, nem vagyok benne teljesen biztos, hogy ugyan az a gyermek tér vissza hozzánk. Bízzunk a legjobbakban. –
A férfi tekintete elsiklott a nő feje felett ki a csillagos égre. A végtelent kémlelte kérdőn, mintha az megmondhatná neki a választ arra, hogy miért is történt az ami, a nyugodt éveknek ezzel miért szakadt vége. Túl sok kérdés, de egyetlen válasz sincs. Ezt talán az univerzum sem értheti meg.
Ahogyan teltek múltak a hetek a kis Ethan úgy tanult, hallott egyre többet az Arthurtól, a Roxfortról, annak történetéről, a házakról, de leginkább Mardekár Malazárról. Arról, hogy a család legtöbb tagja a Mardekár házba járt, s hogy az milyen előnyöket nyújt egy varázsló számára. Azonban felmerült a kérdések között, hogy mivel a család tagjai, akik oda jártak - eltekintve apjától, aki egyetlen kivételként a hollóhát ház tagja volt - mind arany vérűek voltak, ő azonban nem az. Ezzel kapcsolatban került szóba Tom Rowle Denem, azaz Voldemort, a Sötét Nagyúr. Nagyapja róla is nagy hévvel és reménnyel beszélt, ám az is a történethez tartozik, hogy amikor tettei kerültek szóba, akkor Ethan szíve összerándult, hiszen ezek hallatán nem tűnt annyira jó embernek. Nem olyannak amilyet várt volna. Hiszen ő úgy gondolta, hogy attól, hogy valakit érdekel a fekete mágia, attól, hogy valakit ennyire vonzanak a "sötét oldal" nyújtotta előnyök, attól még nem kell, hogy valaki tömegével irtsa az embereket. Ezen gondolatait nem osztotta meg nagyapjával, hiszen nem akarta magára haragítani. Tanulni akart, amit nem is vont meg tőle az öreg Harrigan.
Sokat tanult arról, hogy át lehet lépni bizonyos határokat, s hogy a fekete mágia nélkülözhetetlen dolog a világban, ugyanis ha ez nem lenne, akkor a többi mágus sem tudna mit kezdeni magával, nem lenne mi ellen védekezni, vagy éppen ezzel fellépni a támadók ellen.
Sokat megtanult a főben járó átkokról, azok használatáról, s hasznosságáról, s arról, hogy ezektől sem kell mindig megrettenni, bár nem is kell őket úton útfélen használni.
A ravaszságról, arról, hogy az ott lakozik, mindenkiben csak ki kell használni. Arról, hogy a belső értékeinket tudni kell jól használni, hogy sokszor a közöny megoldás mindenre, nem szabad mindenbe beleártani magunkat.
Azonban nem értett egyet a gyűlölettel, amit Arthur a mugli születésűek, a félvérek és a vérárulók ellen táplált. Persze gerjesztettek benne ezek a gondolatok dühöt és gyűlöletet, de egészen más iránt.
Nagyon sok szülei által rossznak titulált tulajdonságot felélesztett benne nagyapja hatása, így a közönyt, a gyűlöletet bizonyos emberek, dolgok iránt, azt, hogy sokszor könnyebb úton hamarabb előre lehet jutni, még ha ezzel másnak hátrányt is okozunk. A fekete mágia iránti igényét ideig-óráig kielégítette, azonban ez sem tartott örökké…
Egy esős estén aztán, a komor és kissé talán élettelen tottenhami családi ház ajtaján kopogtak. Anna az ajtóhoz sietett, mint oly sokszor ez alatt a fél év alatt, ám most nem kellett csalódni, azon valóban gyermeke lépett be, akit szinte rögtön keblére ölelt, s percekig el sem engedett. A nagy örömkötésre Charles is figyelmes lett, s ő is szinte rögtön az ajtóban termett, s amint engedett az édesanya szorítása, magához ölelte ő is gyermekét, aki alig tudott szabadulni ebből a szorításból.
- Ne fojtsatok meg azért. – szólt nagy mosollyal arcán Ethan, majd folytatta. – Mi ez a szomorúság idehaza? Hol van innen a fény és a boldogság? – kérdezgette. –
- Tudod mikor elmentél szó nélkül, azzal a… – kezdte édesanyja így, ám Ethan közbe vágott. –
- Kérlek, ne becsméreld a nagyapámat. – szavaiban megbújt némi indulat, ami egy kissé megrettentette Annát is. –
- Szóval a nagyapáddal, akkor elég nagy szomorúság ült ránk, hiszen ilyen sokáig és ilyen hirtelen távol még nem voltál tőlünk. – folytatta Charles. –
- Ó valóban, ebben teljes mértékig igazatok van, de ha jól sejtem hamarosan a Roxfortból is megérkezi a levelem, aminek következtében sokszor eltűnök hosszabb időkre. – szavaiban némi cinizmus bújt, meg ami jól érezhető volt, s ennek nyomán arcára kaján vigyor is húzódott, ami ismét okot adhatott volna a szülőknek arra, hogy elszomorodjanak azon, hogy gyermekük megváltozott, de ennek elejét véve Ethan hozzáfűzte. –
- Azonban nagyon hiányoztatok nekem. Rossz volt nekem is ilyen hosszú ideig távol tőletek, bár az időmet nem töltöttem hasztalan. –
Eztán hosszas mesélésbe kezdett, melynek során kiderült a szülők számára, hogy nem tévedtek gyermekükben komoly nyomot hagyott ez a fél év, azonban megmaradtak benne komoly és fontos értékek, mint például az, hogy nem gyűlöl valakit azért, ahova született. Olyan nézetek alakultak ki benne, amelyek nem engedték, hogy valakit csak a születése alapján bélyegezzen meg. Azonban nagyra értékelte az ősi varázsló családjuk történetét, s büszkén mesélt annak minden egyes dicső tagjáról, s azok olykor nem túl dicső tetteiről is.
Mindenről szó esett, kivéve a fekete mágiáról, arról nem akart szólni szüleinek, hiszen úgy gondolta, az nagyon megbotránkoztatná őket, csakúgy, mint Voldemort elért eredményei az erő sötét oldalán, hiszen hiába nem értett egyet a nézeteivel múlhatatlan érdemeit soha sem vitatta, még önmagában sem.
Pár héttel később az Ethan által korábban említett roxfortos levél meg is érkezett, amit nagy örömmel fogadott a család valamennyi tagja, bár a szülőnek volt némi fenntartásuk ezzel kapcsolatban, hiszen nem voltak abban biztosak, hogy a hagyományokat követve kerül be az egyik házba gyermekük. Illetve egy hagyomány folytatását sejtették, az pedig a Harrigan féle ház hagyománya, azaz a Mardekár, aminek nyíltan még Ethan is örült volna, a döntés azonban a süvegen múlott és addig még volt nagyon sok idejük, így elsősorban meg kellett vásárolniuk a listán szereplő felszereléseket.
Az Abszol úton Ethan mindent nagyon jól megszemlélt, mindenről megkérdezte mi is az, mire is való. Nagyon érdeklődő volt, így szülei számára fárasztó bevásárló körútjuk végén érkeztek meg az utolsó állomáshoz, amely Ollivander varázspálca boltja volt. Ahogyan beléptek az üzletbe a fiú szája tátva maradt, s fejét jobbra-ballra kapkodta. Mindenütt pálcák voltak, majd egyszer csak hirtelen egy idős út került elő a raktárból, aki mosolyogva tekintett Ethanre.
- Üdvözletem fiatalember! Segíthetek valamiben? – kérdezte nagy örömmel arcán, ám meg kellett lepődnie, a fiú válasza hallatán.
- Nem szükséges. Én azt a pálcát akarom. – Mondta, majd rámutatott egy a falon lévő szépen megmunkált pálcára. Ollivander nem kérdezősködött hamar odament levette, majd így szólt.
- Tíz és háromnegyed hüvelyk, szőlő, sárkányszívizomhúr maggal, éppen egy ilyen céltudatos fiatalemberre várt ez a pálca is, ha jól sejtem. Tessék itt is van. –
Ezzel a végszóval adja a pálcát a fiú kezébe, amely hirtelen, mintha egybeforrna a lelkével, egy kis szelet támaszt majd az hamar el is ül. Ollivander nagy mosollyal az arcán nyugtázza, hogy a pálca jó kezekbe került, így a vásárlás nyomán ismét egy elégedett vásárló távozik tőle.
A 9 és ¾. vágányon állunk, ahol is Ethan éppen felszáll a vonatra, s bár még édesanyja visszarántja, hogy csókot nyomjon az arcára, de ő leginkább már haladna a tudás és bölcsesség fellegvárába. Hamar talál magának egy kabint, ahol egyelőre egyedül van, így nagy magányában még egyszer kitekint szüleire, akiknek meghagyta, hogy még a vonat indulása előtt vegyen érzékeny búcsút egymástól, hiszen nem akarja, hogy még jobban hiányozzon neki az otthon. Szülei is visszatekintenek rá, majd összemosolyognak egymással, s aztán a fiúra, akinek arcán szintén ott ül már a mosoly, amiben nem kis hála is megbúvik, hiszen nélkülük, most valószínűleg nem lehetne itt, s hálával gondol nagyapjára is, aki szintén nagyban segített neki eddigi élete folyamán.
A vonat lassan megmoccan, ekkor nyílik a kabin ajtaja, s egy Ethanhöz hasonló borzos hajú fiú intézett hozzá kérdést arról, hogy van e hely mellette neki és még két lánynak. Ethan természetesen beengedte őket, ám nem várta, hogy az úton ennyire jól fogja érezni magát. Jókat nevettek, beszélgettek, szóba került, hogy ki honnan jött, ki mit szeret, melyik házba akar kerülni, s mint kiderült mindenki mást hozott magával otthonról, de egyiken sem volt nagy felhördülés, hiszen ez nem feltétlenül állít ki maximális bizonyítványt az emberről és ebben mind egyet is értettek.
Odaérve aztán minden ment a szerint a protokoll szerint, amit nagyapjától hallott, így számára semmi újdonság nem származott ebből. Amikor aztán jött a házbeosztás hirtelen nagy izgalomba került, s magában már arra gondolt, hogy mindegy már, hogy melyik ház, csak jusson be, bár szeretett volna örömöt és büszkeséget kelteni nagyapjában is, és ezzel visszaadni neki azt a hat hónapot, amit nála tölthetett. Az Eufóriának és a hangzavarnak köszönhetően az események csak úgy sodorták őt, így szinte nem is emlékszik a beosztási ceremóniára, csupán az él benne élénken, hogy háztársaival egymásra mosolyogva fogyasztják el az ünnepi vacsorát.
Az első év természetesen (vagy legalább is neki ez tűnt természetesnek) az iskola megismerésével, az első szárnypróbálgatásokkal telt. Ebben az évben fedezte fel a számára legérdekesebb, legérthetőbb tárgyakat, nevesítve a bájitaltant és a sötét varázslatok kivédését. Nagyon jó tárgyak és mind a kettő elég gyakorlatias, ahhoz, hogy kedvét lelje benne. A bájitaltant akkoriban még Piton tanár úr tartotta, aki mára nagy megelégedésére a sötét varázslatok kivédésére tért át. A tanár úr módszerei, ahogyan átadta a tananyagot, nos, az rendkívül impresszív volt számára. Az a fajta tekintély, amit megkövetelt magának és főleg, ahogyan tette mind ezt, nos, ez tette neki igazi tanárrá.
A következő évek már jelentősen felgyorsultak az elsőhöz képest. Sokkal esemény dúsabbak lettek az órák, főleg amikor azokat kritikáimmal megtűzdelve tálaltam a diáktársaim felé, hiszen véleményemet olykor nem rejtettem véka alá, megosztva nem tetszésemet a tanárral, s társaimmal.
Egyre többet tartózkodott az iskola könyvtárában, ahol sokszor a szabályokat megszegve, hiszen a cél szentesíti az eszközt, kutatott a fekete mágia rejtelmei után. Azonban ekkor már nem csak a sötét varázslatok érdekelték, ahogyan az, az egyik kedvenc tárgyából is fakadóan sejthető, hanem ezek elhárítása is. Ettől eltekintve magát nem meghazudtolva tanult sokszor autodidakta módon ezt-azt. Nem mindig sültek el ezek a próbálkozások jól ezt nem tagadhatja, az ezek következményei sokszor sebek lettek vagy épp törött csontok, de hát kit érdekel. A vér fémes illata különben is olyan borzongató, hogy az ember egy kicsit talán fel is pörög tőle, de lehet, hogy csak ő volt ilyen.
Azonban nem tölthette minden idejét a könyvtárban, s amikor kimozdult egy kicsit, akkor tanulgatott a barátaitól gitározni, ami az első alkalommal nagyon megfogta, s magával ragadta a hangja. Élesen csengő, vagy éppen mélyen búgó hangok, melyek váltakozása, akár egy csodálatos őrült szonáta adták tudtul a világnak érzéseit. Olyasmit kapott ettől a hangszertől, amiről álmodni, sem mert volna, a nélkül fejezhette ki a valós érzéseit, hogy bárkinek is beszélnie kellett volna róluk, s ez felvillanyozó érzés volt a számára. Plusz a lányoknak is tetszett, így a hangszerrel és hozzá való elvont dallamokkal nem volt gond kapcsolatot teremteni a gyengébbik nem, őt gyengébbé tévő tagjaival sem, ami szintén nem volt egy elhanyagolható dolog az életében. Ez a világ is élete egy része, hiszen a lányok, a cigaretta füstben és alkohol gőzben fürdő hajnalok csupán újabb kapukat nyitnak meg előtte önmaga megismeréséhez, tovább fejlesztéséhez.
A roxfortos években átértékelődött a siker fogalma a fejében, ugyanis példának okáért az, hogy sikerült inkarnálódott patrónust idéznie, nem volt akkora szó a szemében, mint a végére járni egy-egy sötét praktika apró összetevőjének. Félre értés ne essék ezt is sikerként könyvelte el, pusztán ez nem nyújtott akkora örömöt, mint az utóbb említett. Nem mondhatni azt sem, még e tények tükrében sem, hogy egy mindenre elszánt gonosszal állunk szemben, csupán talán az mondható el, hogy van olyan varázsló, illetve varázsló tanuló, akit a sötét varázslatok érdekelnek, akinek e dolgok kialakulása, működése és rejtélye nyújt lehetőséget az önkifejezésre.
Természetesen, aki a tűzzel játszik gyakran meg is égeti magát, még ha ez nem is külsőleg látszik meg rajta. A mágia ezen oldala egy kicsit elvett belőle, egy kicsit érzéketlenebbé vált tőle. Céljai elérése érdekében nem nézte kin vagy hogyan kell átlépnie, csak megtette és aztán haladt tovább anélkül, hogy hátra nézett volna. Egy kicsit talán elromlott, de valahol még mindig ugyan az, az ártatlan gyermek, aki régen teljes értékűen ő volt. Talán csak el kell indulnia egy úton, amelynek a végén talán megtalálja régi önmagát, vagy egyensúlyba hozza a benne rejlő értékeket, de az is lehet, hogy egy új irányt választ…
Jellem
Egy igazán összetett jellem, valahol olyan, mintha a keserű és az édes találkozna. A fekete mágia mélyére ásott, s csodálta Tom Denem által elért eredményeket, mégis amit Voldemortként tett azzal nem ért egyet. Nem hiszi, hogy valakinek a származása határozza meg, hogy milyen varázsló is lesz. Nem hiszi, hogy sötét mágia erejét csak és kizárólag rossz célokból lehet kutatni, úgy gondolja, hogy ezen erő nélkül nem létezhetne a defenzív mágia, nem lehetne mélyebbre ásni és feszegetni a határokat.
Megveti és semmibe veszi azokat, akik alamuszi módon megfutamodnak a kihívásoktól, akik gyáván elfutnak. Nem szívleli azokat, akik túlbuzgó módon, a hőst játszva tetszelegnek a „nagy közönség előtt”. Kissé talán fanyar és cinikus, de azért ő is vágyik maga körül a pezsgésre az életre.
A céljaiért mindent megtesz, akárkin átlép, ezt Arthur nagyapjától tanulta, aki felszínre hozta énje olyan darabkáit amelyeket a kispolgári élet elnyomott mélyre. Talán ettől teljesedik ki teljesen, talán ezek miatt talál vissza a „helyes” útra. Az olykor folytatott meglehetősen züllött életmód is ennek a kiút keresésnek, ennek az építkezésnek a része.
Apróságok
mindig ||
- Fekete mágia
- Gitár
- Önmaga fejlesztése
- Lányok
- Akohol mámoros hajnalok
soha ||
- Túlbuzgóság
- Hősködés
- Gyávaság
- Gyámoltalanság
- Gyengeség
dementorok || Ürességet, mintha nem lenne többé boldogság.
mumus || Gyenge és gyáva önmaga
Edevis tükre || Sikeres, elismert varázslónak látja magát.
százfűlé-főzet || Zöld színű és erős mentolos illata van.
titkok ||
- Néha szeretne újra "normális" lenni.
- Bármennyire is gyűlöli a gyengeséget, néha saját magát is gyengének érzi önmaga keresése közben.
- Néha úgy érzi, hogy nem önmaga, elveszik a sötétségben a valódi énje.
rossz szokás ||
- Cinikus
- Kritikus
- Infantilis
A család
apa || Charles Pery Harrigan, 44 éves,aranyvér
anya || Anna Harrigan ( Lloyd), 42 éves, félvér
családi állapot || egyedülálló
állatok || Antoine, Uráli bagoly
Családtörténet ||
A Harrigan család Gloucestershireből származik, azon belül is a vérvonal első megjelenésének városa Cheltenham, a családi kúria mind a mai napig itt található, s itt él a legidősebb férfi tagja a családnak aki jelenleg Arthur Phineas Harrigan. A család az aranyvérűek között jó hírnévnek örvend, bár sem halál falók, sem hírhedt varázslók nincsenek a vérvonalban. A tiszteletet sokkal inkább a fekete mágia terén a varázsló világnak nyújtott eredményeikkel vívták ki, s ez tartja őket a mai napig is ezen a megbecsült helyen. A családi kötelék pár éve meglazult ugyanis Arthur első szülött fia Charles egy félvér családból választott magának párt, ezzel megbolygatva a régi rendet. Ez rontott kissé a renomén, ám az éles elzárkózás elcsitította a vérért kiáltozókat.
A Lloyd család már régen letért az arany vérűek útjáról. Ez a dél-kelet angliai család a kenti Rochesterből származik, s innen vándoroltak aztán szét Anglia szerte, bár a család magja még mindig itt él, sokan megtalálhatóak Essexben, Kelet-Sussexben és Londonban is. Összetartó köteléket képez a család, ott segítenek egymásnak ahol tudnak.
Külsőségek
magasság || 190cm
tömeg || 80kg
szemszín || kék
hajszín || Barna
különleges ismertetőjel || Állandóan kócos haj
kinézet || Magas jól öltözött fiazalember, akinek haja a legtöbbször rendezetlen, ám azt nem tudni, hogy így van e beállítva, vagy csupán nem törődik azzal, hogy milyen rendben álljon félhosszú haja.
egészségi állapot || egészséges
A tudás
varázslói ismeretek ||
Ötödik éve jár a Roxfortbe így elég sok mindennel tisztában van. Ezen felül képzi is magát, így vannak olyan területek melyeken társai előtt jár. Így például már tud inkarnálódott patrónust megidézni, amelynek alakja egy vörösvállú ölyv. Mélyen beleásta magát a fekete mágiába, s élénken érdeklődik ennek minden területe iránt. A defenzív mágia és a bájitalok területén is elég járatos. Kedvenc tantárgyai az Sötét Varázslatok Kivédése és a bájitaltan.
Nem szereti azonban a Legendás Lények gondozását, a Gyógynövénytant és a jóslástan sem tartozik a kedvencei közé.
felvett tantárgyak ||
- Számmisztika
- Rúna ismeret
mugli képzettségek || Gitározik és énekel
pálca típusa || 10 és 3/4 hüvelyk, szőlő, sárkányszívizomhúr maggal
különlegesség ||
Szerepjáték-példa
Ahogyan ott ültek mind a ketten a csendes szobában, csak a kandallóban pattogó fa hangját lehetett hallani. Ethan nem mert szólni, várta, hogy mit reagál nagyapja, aki kőszoborként ült vele szemben lehunyt szemekkel, rendkívül méltóságtejesen. A lélegzetvételét sem lehetett hallani. Aztán egy pillanat múlva hirtelen felpattantak a szemei, majd rögvest fel is állt a székéből s így szólt mély, érdes hangján a fiúhoz:
- Haza megyünk Ethan! – a fiú arcára értetlenség ült ki, nem értette mire ez a hirtelen váltás, bár sejtette, hogy nem fogja előre tudni, mikor ér véget a kis előképzése, hiszen hasonló hirtelenséggel hagyta ott a szülői házat is. – Na mit bámulsz már? Indulás pakolni. Tíz perc múlva itt állj a nappaliban indulásra készen. –
A fiú hamar felrohant az emeletre s az amúgy is egy bőröndben lévő cuccai mellé beszórta a maradékot, a tőle megszokott módon nem túl precízen. Eztán a hatalmas csomaggal az oldalán elindult ki, az ideiglenes lakhelyéül szolgáló szobából, ám valahogy olyan furcsának vélte még mindig ezt az egészet. Talán egy kicsit még hiányolni is fogja ezeket a régi falakat, rajtuk a mozgó ősök festményeivel, melyek susmorgására reggelente felkelt.
Ahogyan megindult súlyos terheivel lefelé a lépcsőn, esetlenül vette a fokokat, s egyszer majdnem le is esett a nagy bőrönddel együtt, ám éppen az akadt meg úgy, hogy ismét egyensúlyba tudja hozni magát és folytatni tudja megkezdett útját.
A nappaliba érve aztán elégedetten nyugtázta, hogy tanítómestere, nagyapja által megadott időn belül sikerült teljesítenie a kitűzött feladatot így nem részesül feddésben.
A következő pillanatban léptek zajára lett figyelmes, s a nappali hatalmas ajtajában megjelent hórihorgas őse, aki szigorú tekintetével mustrálta a fiút, majd hamarosan megszólalt.
- Remélem hasznos hat hónapot töltöttél nálam, és a tudás iránti vágyad ez alatt sem csökkent, amikor pedig majd a Roxfortba mész folytatod a megkezdett utad és nem hozol szégyent a Harrigan névre. Sose feledd el amiket mondtam neked, a gyengeség, a gyávaság halált hoz rád. Légy erős, szállj szembe az akadályokkal, akkor túlélheted a kemény helyzeteket is.
Most pedig gyere ide, haza hopponálok veled. –
Ethan lassan odalépett a nagyapja mellé, akit a hat hónap alatt most először látott mosolyogni, s ezt is csak egy pillanatra, de ennek az egyetlen pillanatnak olyan jelentősége volt, mely mondandóját egy életre beleégette elméjébe, s nem hagyta azt elveszni onnan soha.
Miközben ezen gondolkozott, hirtelen érte a hopponálás érzése, ami ismét hányingert keletkeztet benne, ám ez most hirtelen elmúlt. Mire felocsúdott meglepődöttségéből, már a házuk ajtaja előtt állt nagyapja pedig sehol. Körbe nézett, és mivel nem látott senkit, jobb kezét felemelte, s kopogtatott a nagy tölgyfa ajtón…
avialany|| George Craig
Roxfort RPG
Szerző