Noah J. Anderson

jelszó || "Utolsó ellenségként a halál semmisül meg."
teljes név || Noah Jeremy Anderson
becenév || Noah, Jeremy – de az ritkán
nem || férfi
születési hely, idő || London; 1980, október 12
kor || 17 (6. évfolyam)
vér || félvér
iskola || Roxfort, 6. évfolyam

A család

apa || Samuel Anderson (45) / mugli
anya || Eve Kingston (már nem él) / félvér
testvérek || nincsen
családi állapot || egyedülálló
állatok || egy bagoly

Családtörténet ||
Apám mugli születésű, anyám félvér boszorkány. Anyai ágról örököltem a varázserőmet, bár számomra az is kérdéses, hogy ezekből az eldeformált génekből hogyan lehetett engem, viszonylag normálisra formálni. Anyámnak már nem éltek a szülei, mikor apámmal megismerkedett. Ha éltek volna, talán jobban tudtak volna vigyázni rá, és nem hagyták volna, hogy az őrület idáig elfajuljon. Mindezek mellett én nagyon sokáig nem is tudtam, hogy ilyen élet létezik, mint a Roxfortban. Hogy a nagyszüleim milyen szerepet töltöttek be a varázs világban, hogy anyám miért nem mondta el, hogy mi is vagyok arról fogalmam sincs, tehát nem is tudok sajnos ez ügyben érdemi információval szolgálni.
[/td][/tr][/table][/center]

Egy borongós, őszi napon születtem, 1980. október 12-én. Nem egy nagy történet az enyém, vagy legalább is, nem olyan, melyre büszke lehetnék. Londonban születtem, a csodálatos nagyvárosban, melyről mindenki meséket és ódákat zeng. Hát mindenki elhiheti, egyáltalán nem egy álom… legalább is, számomra nem! A szüleim megismerkedése után nem sokkal érkeztem meg, amolyan törvénytelen gyermekként. Apám csak megérkezésem után vette el anyámat, igaz nem szerelemből, hanem a kötelességtudat ilyetén előtörése miatt. Kapcsolatuk csak amolyan pár éjszakás légyottnak indult, meg sem fordult apám fejében, hogy ezt a titkos románcot felvállalja. Tény, anyám jó nő volt, és biztos a szexben is tudott valamit, viszont az idegi állapota kellően instabil léte miatt, nem épp kelendő árunak számított. Már-már az őrület határmezsgyéjén táncolt, apám pedig nem nézhette tehetetlenül, hogy esetlegesen milyen következményekkel járhat, egy gyermek világra jötte abban az elborult testben. Félretette tehát minden aggodalmát, szorongását és határozott férfiként vezette oltárhoz a nőt, akit egyáltalán nem szeretett. Persze, lehet élni szerelem nélkül, maximum mások mellett keresed a boldogságot. Apám pontosan ezt csinálta. Szeretőt tartott, míg emellett élte a „kiegyensúlyozott” kis életét. Engem határozottan imádott, anyámat már kevésbé. Az évek szépen teltek-múltak, ők pedig egyre rosszabb kapcsolatba kerültek. Napi szintűvé váltak a veszekedések, anyám abnormális dolgai. Hiába nem úgy működött az idegi állapota, hiába járt nagyon közel az őrülethez, valahogy mégis felfogta, hogy baj van. Talán a vészcsengő - melyet nevezhetünk intuíciónak is - szirénaként sivított a fejében.
Nos, ezzel kezdődött el minden…

Hogy valójában mi vezette anyám gondolatait, arról csak fantazmáim vannak. Azonban annyi bizonyos, hogy úgy gondolta, apámnak fizetnie kell velem együtt, azért a sok borzalomért, melyet ellene elkövettünk. Apám azért, mert szeretőt tartott és nem szerette, én pedig azért, mert megszülettem és arra emlékeztettem, aki után hiába sóvárog, akit soha nem fog a magáénak tudni. Itt azért meg kell jegyeznem, hogy az elme nagyon összetett. Anyám sem úgy reagált először, ahogy. Első lépésként nem akarta elhinni, hogy azok a rúzsfoltok tényleg nem az ő rúzsfoltjai a világos ingeken, majd ezután, mikor már felfogta, hogy mi is az igazság, görcsös ragaszkodásba kezdett. Napokat végigsírt, néha alkoholhoz nyúlt, velem persze nem anyaként foglalkozott. Sokszor otthagyott bezárva egy helységben, nem törődve azzal, hogy mihez is kezdek. Én ebben az időszakban eléggé magamba fordultam, olyannyira, hogy totálisan kizártam a külvilágot. Egy idő után már egyáltalán nem hatott meg a szomszéd szobában történő dorbézolás. Kreáltam egy gyönyörű álomvilágot magamnak hegyekkel, völgyekkel és minden egyes apró kis fűszálig életre keltettem azt. Persze akkor még nem tudtam, hogy képzeletem teremtményei akár valóságossá is válhatnak, ha úgy akarom. Gyermekként persze az ember nem egészen úgy fogja fel a dolgokat, ahogy kellene. Én is elhitettem magammal, hogy az édesanyám nem szeret, hogy valami olyan dolgot tettem, melyért ez a büntetés jár. 6 éves voltam ekkor. Az iskolát ebben az évben kezdtem el, az otthoni gondok miatt pedig visszahúzódó, de eminens diák lettem. Állandó jelleggel meg akartam felelni, a legjobb akartam lenni, csak hogy megfeleljek az elvárásoknak és ki akartam javítani a „hibát” melyet elkövettem. Persze nem tudhattam, hogy a hiba bennem nem létezik, hanem ezt a dolgot anyámban kell keresnem…

Fél évvel később változott meg minden, látszólag elcsitult a vihar. Anyám ragaszkodása erősebbé vált, ezekben az időkben egy nap többször is elmondta apámnak, hogy mennyire szereti, és hogy nem akarja, hogy elhagyja. Persze, ha idősebb lettem volna, ki kellett volna éreznem a hangjából az enyhe fenyegetést és a görcsölést, mely ilyenkor mindig rátört. Azonban apám sem volt éppen a helyzet magaslatán. Nem látta a tébolyult tekintetet, és nem látta azokat a mozdulatokat, melyekkel anyám épp a fotel karfáját, vagy épp a konyhakést markolja. Féltem tőle, be kell ismernem. A félelmem persze beigazolódott. Szokták mondani, hogy a gyermekeknek nagyon fejlett a megérző képessége. Én is így voltam ezzel. Mikor anyámra néztem, egy zöldes ködfátylat láttam csak, mely teljes egészben beborítja vékony testét. Ki gondolta volna, hogy ez a ködfátyol szimbolizálja a labilitását, az érzelmeit, melyek egyáltalán nem a normális irányba folydogáltak. Egyik nap feltűnően kedvesen viselkedett velem. Igazából nem is értettem, hogy mi történhetett. Hiszen a másik irányába való érzelmek, nem változnak meg csak úgy, egyik pillanatról a másikra. Most mégis arra kért, hogy szálljak be a kocsiba, kirándulni megyünk.
Féltem, nagyon féltem!
De mit tehettem volna? Hiszen egy gyermek, még ha sok rossz is történik vele, szereti és bízik a szüleiben, a családjában, a vérében. Én pont ugyanezt tettem. Csendben bepattantam a hátsó ülésre, és vártam mi fog történni. Legnagyobb meglepetésemre tényleg elhagytuk a várost, és a Temze-folyó egy elhagyott hídjához hajtottunk, melyről meseszerű kilátás nyílt a természetre, és a mélységbe. A megállás pillanatában anyám teljességgel megváltozott. Szinte már fröcsögött az elfojtott indulatoktól. Kezével elengedte a kormányt és teljes felsőtestével felém fordult. Ekkor döbbentem meg igazán. Arcát a kétségbeesés könnyei mardosták, én pedig végre felfogtam, hogy mi ez az egész. Szívem hevesen kezdett verni, könnyeim elözönlötték szememet. Végighallgattam a monológot, melyek nagyrészt csak összefüggéstelen szavakból álltak. Mégis megértettem mindazt, amit még otthon sejtenem kellett volna. Az apám nélküli élet annyira elviselhetetlen, hogy inkább a halál, mint az élet. Grátisz, menjek én is a pokolba, csak hogy a fájdalmat apám is érezze.
Kétségbeesetten ráztam a fejemet, és emeltem magasba a kezem tiltakozásképpen. Anyám próbált utánam kapni, pláne azért, hogy egy kézzel elhallgattasson, és hogy a másik kezével magához bilincselje gyenge testemet. Én azonban fürgébb voltam. Kisiklottam az ujjai közül és próbáltam minden tőlem telhetőt megtenni azért, hogy megmeneküljek. Én élni akartam, bennem dolgozott az életben maradás ösztöne! Persze, a vége az lett az egésznek, hogy csodával határos módon sikerült kimásznom a kocsiból – az ajtó valahogy feltárult előttem, majd be is záródott ahogy a lábam szilárd talajt fogott. A következő képsor azonban, már túlságosan összemosódik. Emlékszem, hogy egy pillanatra megtorpantam, és hátranéztem, azonban nem láttam már mást, csak a kocsinkat, mely óriási sebességgel száguld keresztül a híd korlátján, majd tűnik el a mélybe. Hallottam anyám sikolyát… hallottam, ahogy a nevem kiabálja és azt, hogy mennyire sajnálja… láttam egy zöld fénycsóvát és egy csattanást, majd pedig a hirtelen beállít, síri, néma csendet. Öngyilkos lett, legalább a sajátjáé, ha már engem nem tudott a mélybe rántani...

Két nappal később találtak meg London mellett. Egy idős nőnek tűntem fel, hogy egyedül ácsorgok egy bolt előtt. Még szerencse, hogy hívta a rendőrséget, akik már kerestek.
Hazavittek, apám legnagyobb örömére. Azonban boldogsága nem tartott sokáig. Egyáltalán nem beszéltem. Nem szóltam hozzá semmit, egyszerűen megszakítottam a külvilággal a kapcsolatot. Ő persze nem adta fel, orvostól orvosig cipelt, de be kellett látnia az eset teljességgel reménytelen. Eközben, ezekben a napokban megtalálták anyám holttestét, és a kocsinkat is – melyet, nem messze a gyilkos helyszíntől fogták ki. A rendőrség persze ezek után összerakta a képet, melyet eddig is gyanított, engem pedig sürgősen pszichiátriai kezelésre küldtek. Több orvos is foglalkozott velem, csak azért, hogy egy normális embert faragjanak belőlem. Apámat eközben elmarasztalták, és elvették tőle a gyámság lehetőségét. A bíróság úgy határozott, hogy az én védelmem érdekében egy gondnokot, egy másik gyámot kapok, hiszen egy olyan ember mellett nem élhetem a mindennapjaimat, aki végigasszisztálta a feleségének elborulását. Igazuk volt… Apámnak a vége felé már úgysem volt fontos semmi, csak a szeretője, az igaz szerelme, még én sem… a fia. Nem csoda, hogy ez a döntés született…

10 éves voltam mikor megkaptam a gyámomnak Izabella McKane-t. (Ekkor már Hampshire-ben éltem a mindennapjaimat, hála Sammuel Craig-nek, az első gondozómnak. Mivel ő itt élt, és minden ide kötötte, evidens volt, hogy magához vesz.) Pszichiáter volt és hihetetlenül törekvő. Fiatal volt még a szakmában, azonban kiváló referencia anyagainak hála kiharcolhatott magának engem. Ő volt az első olyan gyámom, aki tényleg foglalkozott velem. Igaz, már az előtte lévők is sok mindent elértek. Velük csak az volt a gond, hogy kihívásnak tekintettek és egy titoknak, melyet meg kell fejteni. Ő a lelkemmel is foglalkozott és szép lassan belém táplálta a változtatás lehetőségét. Bátrabb lettem az emberekkel kapcsolatban, és végre megkerestem az apámat. Kapcsolatunk ahhoz képest, amiken keresztül mentem normalizálódott, és igen, boldog vagyok, hogy végre elvette azt a nőt, akit mindig is szeretett. Anyám rémképe lassan távolodni kezdett, én pedig hála Izabella-nak kezdtem a normális emberek mindennapjait élni. Ismét tanulni kezdtem, ismét előszedtem a régi, eminens gyermeket, aki annyi mindent el akart érni az életben. Lassan, de biztosan haladtam felfelé.
11 éves voltam, mikor megkaptam a Roxfortos levelemet, illetve egy kisebb vagyont. Apám elválásunk óta gyűjtögetett nekem egy összeget, melyet arra az időre tett félre, mikor már úgymond egyedül kell döntenem a jövőmmel kapcsolatban. Persze ő tudta nagyon jól, hogy anyámnak milyen ereje volt, csak azt nem tudta, hogy én ezt örököltem e tőle. A rossz időkben túlságosan elfoglalt volt,és túlzottan lekötötték az anyám elborult elméjével folytatott harcok, nem volt még arra is energiája, hogy velem és a képességeimmel foglalkozzon.

Persze a levél mindenkit váratlanul ért. Engem talán leginkább. Hiszen soha nem hallottam mágiáról, varázslókról, boszorkányokról. Jó, hallottam, de csak a mesékben. Ki gondolta volna, hogy ezek a dolgok a valóságban is léteznek. Ekkor tudatosult bennem az is, hogy a kocsi ajtaja, ami kinyílt majd utánam be is zárult, az miattam volt. Az elnyomott varázserőnek köszönhettem az életemet! Mindezeken felbuzdulva evidens volt, hogy a mágia útját választom. Már csak az volt a kérdés, hogy Izabella mit szól mindehhez, és hogy nem-e fogja a történetet egy elborult elme kitalációjának gondolni. Először meglepődött a hallottakon, majd mikor már nem győzte hallgatni a monológjaimat arról, hogy de ilyen létezik, vette a fáradtságot és eljött velem Londonba beszerezni a könyveket és minden szükséges kelléket. Szerintem még nálam is jobban meglepődött, mikor feltárult előttünk az Abszol út! Soha nem láttam még ekkora szemekkel rácsodálkozni a világra. Az én arcomon ehelyett egy elégedett mosoly ült, mely annak szólt, hogy végre azt tehetem, amit szeretnék. Hamar megvettünk mindent, és mivel próbálom betartani a társadalmi normákat, itt is úgy döntöttünk, hogy a pénzemet, melyet apám adott, a bankba tesszük, mellyel nem én gazdálkodok. A gyámom, vagyis Iza fogja kezelni a pénzügyeket, és ez jól is van így, tudom, hogy mindenem meglesz és soha semmiben sem fogok hiányt szenvedni.

Az első évek eléggé nehezen mentek. Minden új volt és nagyon nehéz volt megszokni azt, hogy itt minden máshogyan történik. Soha nem gondoltam volna, hogy csodálatos dolgokra leszek majd képes, ha itt az idő. Azonban megtettem! Egyre jobb vagyok, és fejlődtem annyira, amennyire csak a személyiségem engedte. Persze barátaim nem nagyon vannak, de igazából nem is vágyom rájuk. Jó nekem egyedül, magányosan, legalább nem zavar senki sem. Egyébként sem vagyok valami kedves természet, nincs az emberekhez és az élethelyzetekhez türelmem! Talán ezért is rajongok a Mardekárért. Én is a legjobb akarok lenni, egyedül akarok a legjobb lenni, és ha esetlegesen mások az utamba állnak, azt nem hagyom szó nélkül. Az élet már szerzett pár kellemetlen percet, úgyhogy teljesen érthető a hozzáállásom!
Azért az évek mégis csak gyorsan elrepültek, én pedig felnőttem. Sokat nem változtam, mondhatni ugyanaz vagyok, csak keserűbb kiadásban. A boldog gyermekkor hiánya azért eléggé megviselte a személyiségemet. Igaz, harcok dúlnak, én mégsem állok senki pártján sem. Magamat védem, az én kis életemet és nem akarok többet, mint csendet és azt, hogy híres varázsló legyek, aki minden helyzetben feltalálja magát. Nem kellenek barátok, nem akarok aggódni senkiért. Elég nekem Iza, aki már-már az anyám és a legjobb barátom egy személyben. A magam ura vagyok és már csak egy év… és kiteljesedhetek. Végre én is elfogadott tagja lehetek a társadalomnak és megkezdhetem a karrierem kiépítését.
[color]

Visszahúzódó vagyok, és nem éppen barátságos. Persze ez csak amiatt a „rossz dolog” miatt alakult ki bennem. Félek, vagy inkább tartok az emberektől. Nem szeretem kiadni magam, hiszen ez máris lehetőséget teremt arra, hogy bántsanak. Törekszem a tökéletes életre és arra, hogy egy napon majd fájdalom nélkül tudok visszagondolni a múltamra. Nem nagyon vannak barátaim, sőt, Izán kívül szinte senki. Mindig mindenki úgy emleget, mint valami űrlényt, aki csak úgy ide csöppent egy távoli bolygóról. Nem beszélek magamban, nem járkálok fel és alá, mégis valamiért taszítom az embereket. Látják rajtam a furcsaságot, azt a csendes fájdalmat, mely körülleng és mely annyira el akar szabadulni. Néha türelmetlen vagyok, utálok reggel sorban állni a kávémért. Pontos és precíz vagyok, nem véletlenül vagyok eminens tanuló. Nem vagyok egy őrült típus, anyám labilis lelki állapotát nem örököltem. Ragaszkodó típus vagyok, nehezen birkózom meg az új dolgokkal. Mindezeket leszámítva, ha kedves vagy velem, és megadod a tiszteletet, ezt kölcsönösen viszont is elvárhatod... talán. Bár inkább az jellemző, hogy leharapom a fejedet! Ha nem érdekelsz, nem fogok veled beszélgetni, és ha mégis, az sem jelent egyet a szimpátiával. Nyers vagyok és szőrszálhasogató, kellemetlen ember. Mit akarsz még tudni rólam?

mindig ||
- morcosság
- bunkóság
- másokkal való konfliktusok
- mardekár
- különös nézetek
- magány
- önmaga
soha ||
- autók
- kiszolgáltatottság
- gyengeség
- sírás
- árvaházak
- hidak
dementorok || látja lezuhanni a kocsit, és hallja anyja sikolyát
mumus || a híd, melyről az anyja le akart hajtani
Edevis tükre || kiegyensúlyozott élet, még ha egyedül, akkor is.
százfűlé-főzet || szürke színű, édeskés, talán vaníliás és égett műanyag szagot áraszt, ha közelről megszagoljuk
titkok ||
- Egyáltalán nem bánja, hogy meghalt az anyja – legalább nem kell örökösen aggódnia az elmebeteg dolgai miatt!
- Mindig is a Mardekárba akart kerülni, egyszerűen azt a házat érzi közel magához. (nem feltétlenül a Mardekárra pályázom, de azért vicces lenne egy félvér a sok aranyvérű között, akit lehetne állandóan zaklatni

)
- Nagyon sokat piszkálták a származása miatt, ettől függetlenül ez totálisan nem érdekli, úgy is fogalmazhatnánk, hogy leszarja.
- Bírja a csinos lányokat, és nehezen nyomja el magában a szeretet utáni vágyat, soha nem ismerné be senkinek, hogy utál egyedül lenni.
- Az anyja haláláról és erről az egész traumáról nem beszél, ezeket a szörnyű dolgokat egy sima autóbalesettel magyarázza.
rossz szokás ||
- szeret piszkálódni, és néha bele is tenyerel tényleg kényes dolgokba.
- Ha valaki olyan dolgokról beszél, ami nem érdekli, akkor egyszerűen nem figyel – viszont tökélyre fejlesztette a figyelmét, mert eközben megjegyez néhány szót és ebből összerakja, hogy a másik vajon miről is kvartyoghatott.
- Soha nem vesz fel rövid ujjú inget, viszont a hosszú ujjúakat felhajtja a könyökéig.

magasság || 190 cm
tömeg || 78 kg
szemszín || szürkéskék
hajszín || szőkésbarna, szőke.. olyan seszínű
kinézet || Elég magas, szálkás izomzattal rendelkező fiú. Érdekes arcberendezéssel áldotta meg a jó isten, de mindezek ellenére egészen jóképű. Csibészesen kisfiús, és erre még rátesz egy lapáttal a kellemetlen modora, melyért a nők imádják és mindenáron meg akarják szerezni maguknak.. Vállai szélesek, dereka vékony, minek köszönhetően teljes kisportoltság nélkül is úgy néz ki, mintha állandó jelleggel a testét edzené. Öltözékét tekintve nem egy piperkőc típus… mikor mi akad a kezébe, egyébként akármit felvesz… na jó, a rózsaszín holmiktól és a metroszex göncöktől tartózkodik. Szeme szürkéskék, mely álmataggá teszi a tekintetét, pont olyan, mint egy álmodozó herceg, aki csak a királylányra vár. Azonban ne tévesszen meg senkit sem… ő nem a herceg… és nem álmodozik.
egészségi állapot || egészséges, bár kellett ehhez pár kezelés. Néha még vannak rossz álmai, viszont a távolságtartó magatartása és nyers stílusa mintegy önvédelmi mechanizmusként alakult ki. Ebből soha senki nem fogja kigyógyítani.

varázslói ismeretek || Képességei csak későn mutatkoztak meg – viszonylag – és akkor sem tudta, hogy ez tulajdonképpen mi is. Onnantól kezdve viszont, hogy bekerült a Roxfortba ismételten előtört eminens éne. Jó tanuló, remekül bánik a pálcájával. Kifejezetten szereti a bájitaltant, az átváltozatástant és a bűbájtant. Mugli ismeretekből is jeleskedik, persze ezt csak azért, mert muglik között nőtt fel. Nem ijed meg a sötét varázslatok kivédése tárgytól, eredményesen használja az átkokat és a védekező varázslatokat is. Mágiatörténetből illetve a különböző jósolgatós tárgyaktól kirázza a hideg. Egyáltalán nem tehetséges ezekben, és ha lehet megpróbálja kerülni ezeket az órákat.
felvett tantárgyak || számmisztika, rúnaismeret
mugli képzettségek || Ismeri a mugli dolgokat, hiszen ezek között nőtt fel. Ha szükséges lenne, hogy itt éljen elzárva a mágus világtól, akkor sem lenne gondban, hiszen szinte mindenhez ért. Amihez meg nem… nos minden megtanulható.
pálca típusa || 14 hüvelyk hosszú kőrisből faragott pálca vélahaj maggal [color]

multi kari vagyok
Darren Gregory White

Egyéb|| szeretném kérni hogy James bíráljon el