Roxana Vivian des Pres

jelszó || "Minden vágyam, hogy Sol-t és James-t, a Roxfort félisteneit szolgáljam!"
teljes név || Roxana Vivian des Pres
így ejtsd a nevemet || Roxána Vivián dö Préj
nem || nő
születési hely, idő || Bristol; 1977. április. 15.
horoszkóp|| kos
kor || 21 éves
vér || félvér

Gyereksírás. Egy újszülött. Öröm. Boldogság.

Zene a csend, s benne fogantál te is, mint öröktől áldott gondolat. Titkok ölében ringó gyermek engedd hát, szeretni önmagad...

Ezek azok az érzések és gondolatok, amik átjárnak minket abban a pillanatban, amikor megcsillan egy gyönge kis élet szikrája a szemünk előtt, amikor leszáll egy piciny angyal a földre, s testet ölt.
De a sors nem mindig kegyes, s ha valamit ad, valamit el is vesz... Így történt ez 1977. április. 15.-én is, amikor - pontban éjjel 11 órakkor - újabb piciny lélek érkezett az élők közé, a des Pres család második sarjaként.
A kisbaba ártatlan bárányként hullott édesanyja kezeibe, aki örömkönnyein át vizslatta törékeny gyermekét. Az anya teste egyre gyengébbé vált, szeméből lassan kihunyt a fény. Halk zokogás közepette még picinyét dédelgette, s csodálta, hogy mit adott neki az élet, de végül elnyelte őt is a sötétség, mint minden halandót...
Az újszülött pedig mit sem tudva az érkezésével járó fájdalomról szinte egyes - egyedül vágott neki az életnek nevezett kalandnak.

5 évvel később...

"A gyermek szeme a jövő tükre. Jaj annak, aki elhomályosítja."

Szikár falak, nincstelenség, nyomor, szeretethiány...
Mit érthet egy árva gyermek abból a szóból, hogy szeretet, gyönyör, vidámság vagy móka? Semmit. Csupán annak árnyoldalát ismerheti, sejtheti. Már öt évesen szembesülnöm kellett azzal a ténnyel, hogy csak a magány fogad örök társává és egy testvér, aki kitart mellettem jóban - rosszban.
Születésem után árvaházba kerültem, muglik közé a bátyámmal együtt. Nem sok emlékem maradt meg abból az időszakból, de néhány sajgó égésnyomot hagyott a lelkemben. A második emeleten volt egy kis kuckónk. Ódon, kőből épült falak, homály, egyetlen, magányosan árválkodó ablak, vaskeretes, kemény, kényelmetlen ágyak, egy hatalmas, tönkrement fából készült szekrény és egy darab íróasztal.
Semmi szín, érzékletesség. Csupán egy kopár világ képét adta vissza az a szoba, ahol felnőttünk, s ami már - már egy börtön volt számunkra. Ebben a börtönben három dolog volt, ami életben tartott: a macim, Mimi; a bátyám, Damon; de legfőképp a mágia.
A bátyám öt évvel idősebb volt nálam és egy olyan képesség állt a birtokában, ami különleges, egyúttal visszataszító is volt többek számára. Ebből azért származtak is problémák. Egyszer például teljesen megfogyatkoztattam az amúgy is csekély baráti körömet azzal, hogy durcásan felháborodtam, hogy igenis vannak elképzelhetetlen dolgok, mint például a varázslat. Persze mindenki hülyének nézett, de én igenis bizonygattam és még a testvéremre is mutogattam, hogy ő különlegesebb mindannyiuknál. Annyira hencegtem, hogy a nevelőnők elé került a dolog.
Emlékszem... Felvittek a dolgozószobába és faggattak, hogy beszéljek erről a nagy varázslatról. Mindent amit tudtam elmondtam, de az igazam bizonyítását a testvéremre hagytam. Ő viszont csak ült a míves karosszékben és keresztülnézett rajtam. Nem akarta senkinek megmutatni, hogy lángra tudja lobbantani a függönyt, vagy egy papírköteget. Titkolta a többiek előtt. De én igenis be akartam bizonyítani, mert hittem benne a végletekig és rendkívül büszke voltam a testvéremre. Sajnos nem sikerült, akárhogyan is próbálkoztam. Nem tudtam rávenni a bátyámat, hogy varázsoljon, így a bűbáj titok maradt a muglik előtt, viszont engem bolondnak tituláltak. Végül csak azt értem el, hogy a nevelőink testi fenyítéshez folyamodtak, hogy megtanítsák nekünk a leckét egyszer és mindenkorra: varázslat nem létezik. Így nemcsak engem, de a bátyámat is véresre verték.
Én még ott is, a földön fetrengve is mondtam a magamét... Bőgtem, pöfékeltem és kitartottam az igazság mellett.
Mindig is akaratos voltam, viszont annyira bántott, hogy miattam verték el a testvéremet is. Szégyen volt, amit műveltem. Mindenki elkerült messzire, hisz hazudósnak tartottak. Kívülálló lettem és magammal rántottam a bátyámat is. Erre sorra megaláztatások értek, a gyerekek kitagadtak a saját köreikből, csúfoltak, pofozgattak, sőt, a nevelőink rajtunk mutatták be a fegyelmezetlen gyerekek jutalmát. És ez mind az én hibám volt... Pedig csak egy ötéves kislány voltam, aki hitt a csodákban.
Ezek után nem mertem a bátyám szemébe nézni, mert tönkretettem mindent. De ő nem szólt, csak merengett némán és valahogy mindig megbocsátott nekem, mondván, hogy én vagyok az ő egyetlen, bolondos, butus hugicája.

Ahogy minden lelenc álma, a miénk is az volt, hogy valaki örökbe fogadjon. Nem is hittük volna, hogy talán egy nap ez meg is megtörténik.
Nyár volt. Épp kint építettem az udvaron egy homokvárat, amikor az egyik öreg dadus - akit szívből utáltam és úgy éreztem az érzés kölcsönös volt - vigyort erőltetve ráncos képére közölte, hogy aznap el fogjuk hagyni az árvaházat. Habár még Pöttöm Panna voltam, de élénken lebeg a szemem előtt az a délután. Az volt életem legboldogabb napja.
Gyorsan összeszedtük a foltozgatott, rojtos ruháinkat, melyek kitettek egy kis bőröndöt, s máris rohantunk az úrhoz, aki a gondozásába vett minket. Megálltunk az iroda előtt, a titkárnő asztalánál és helyet foglaltunk. Izgatottan várakoztunk. Percek múltán kilépett az igazgatónő szobájából egy magas, őszülő hajú, megjelenésével tiszteletet parancsoló férfi, akinek hangja egyszerre modoros és nyers volt. Ő maga pedig ijesztő. Nem mosolygott, túlságosan komor volt. Gyorsan talpra szökkentünk és követtük őt egymás kezét fogva. A bácsi nem szólt semmit, ránk sem nézett, csupán intett, hogy induljunk utána. Meneteltünk vele síri csendben.
Bekászálódtunk egy olyan piros autóba, amilyet soha nem láttam azelőtt. Drágának tűnt, ahogy a férfi öltözéke is. Becsúsztam a bőrülésre, az izgalomtól megfeszült a testem és rettentően vártam, hogy talán valamelyikünk megszólal.
Sajnos ez nem történt meg. A sofőr az útra meredt, mellette az új gondviselőnk az ablakon bámult kifelé, mi ketten pedig hátul egymás kezét szorongatva izgultunk.
Nem éreztem túl nagy örömet annak okán, hogy végre kiszabadultunk. Féltem az úrtól és ez rontotta el a korábban csodálatosnak elképzelt perceket.
Óráknak tűnő utazás után - melyek alatt elhagytunk pár ismeretlen várost - végre a kocsi lassítani kezdett. Idegesen tekintgettem ki az ablakon, vizslatva a környéket, majd megpillantottam egy kastélyt. Hatalmas volt és csodaszép.
Az autó megállt a kúria előtt álló kikövezett téren. Gyorsan kiugrottunk és kiemeltük a csomagjainkat is magunk után. Követtük a férfit, aki csak annyi suttogott alig hallhatóan, hogy ezentúl itt fogunk lakni. Ez egy fordulópont volt az életemben.
A "ház" gyönyörű volt, óriási, kiismerhetetlen és furcsa. Túlságosan is furcsa. Mintha a képek mozogtak volna, fura lények szaladgáltak volna a rémisztő folyosókon át és a többi. Az egész olyan irreálisnak hatott. Féltem arra gondolni, hogy egy olyan különleges személy fogadott örökbe minket, mint a bátyám. Azt hiszem megrémített az ismeretlen. Nem is mertem megkérdezni, hogy ki ő és miért vett gondozásba, majd esetleg közölni vele, hogy különcök vagyunk. Nem járathattam le mégegyszer magunkat.
Miután beléptünk az előtérbe - ami olyan nagy volt, mint az árvaház egész ebédlő terme -, egy fura, szakadt rongyruhás, nagy fülű és szelíd arcú lény csöppent elénk. Egy kissé megrémültem tőle, be is bújtam Damon mögé. A kis lény a lehető legkedvesebb módon kérte, hogy kövessük őt. Azelőtt még soha nem volt velünk senki annyira tisztelettudó és figyelmes, mint az a manó. A bátyám oltalmazó karjai között bukdácsolva követtük invitálónkat, aki egészen az emeletig vezetett. Az egyik tágas folyosóra értünk - emlékszem, majdnem elvesztem a labirintusban -, ahol ledobta a csomagjainkat, amiket oly hősiesen cipelt és két egymással szemben lévő monumentális ajtó mögé tessékelt be minket, külön - külön.
Szó nélkül beléptem a szobába. Azt hittem egy kis raktár, vagy valami hasonló, de nem. Egy tágas szoba volt, olyan, amilyet még soha nem láttam azelőtt. Gigászi ablakok, tágas tér, sok fény, barackvirágszínű falak, melyeken arany díszek csillogtak. A berendezés kiegyensúlyozott fehér, arany, barackvirágszín kavalkádjában pompázott, míves ágy, szekrények, garnitúrák, asztal és csodaszép festmények, növények töltötték be a teret. Annyi minden kavargott a fejemben. A férfi kiléte izgatott, az őt körülölelő érdekességek, az ok, amiért örökbe fogadott minket, illetve a derű, amit éreztem, amikor beléptem a szobába, ami attól a naptól kezdve csak az enyém volt.
Azt hittem egy mesébe kerültem, hisz csupán öt éves voltam és úgy éreztem magam, mint Hamupipőke, aki minden nyomorúság ellenére elmehetett a bálba.
Az aznap délutánom csupán elmélkedéssel telt. Volt egy kettős érzés a szívemben: az ismeretlentől való félelem - amit a bizarr dolgok ébresztettek bennem -, illetve az öröm muzsikája.
Életemben először a vacsorámat a saját szobámban fogyasztottam el, mert a ház ura elutazott egy napra. Ez annyira érdekes volt számomra. Ha örökbe fogadott, miért nem törődött velünk?
Másnap reggel mosollyal az arcomon ébredtem, abban a csodálatos, nagy baldachinos ágyamban, ami olyan volt, mint egy órási felhő. Hihetetlenül kényelmes. Tisztáztam magamban, hogy nem álmodom, aztán ettem egy keveset. Falatozás után elindultam, hogy becsukjam a hatalmas, tátongó ruhásszekrényt, ami a szobámban terpeszkedett. Amint megpillantottam a belsejét, felsikítottam. Teli volt ruhával, gyönyörű, kecses, pompás darabokkal. Életemben először volt saját, szép ruhám. Először éreztem magam igazi kislánynak.
A reggelt és a délutánt azzal töltöttük, hogy a bátyámmal és a manóval - aki folyton körülöttünk sertepertélt -, felfedeztük új otthonunkat. Olyan volt a kúria, mint egy útvesztő és minden terme gigantikusnak és fényűzőnek tetszett. Délután már csak egyedül barangoltam és egyre jobban erősödött bennem a gyanú, hogy új nevelőnk tényleg nem mindennapi.
A manó, a mozgó képek, tárgyak megerősítették, hogy nem csak a képzeletem táncol.
Este az uraság hazatért és végre együtt vacsoráztunk. Akkor beszéltünk először. Egy körmönfont szöveggel várt minket egy gyertyafényes, impozáns vacsorára. Az ott elmondott beszéde felettébb meggyőző volt és tartalmazott minden információt arról, amit eddig ebben a házban tapasztalhattunk, így minden világossá vált. Aztán előhúzott egy pálca szerű, kidolgozott valamit, meglendítette és a gyertyák lángja kígyóvá változott. Megijedtem. Damon elmosolyodott és egy virágot varázsolt az egyik lángból. A férfi felkacagott, majd elkezdett regélni arról, hogy mi mindannyian különlegesek vagyunk és nem tévedtem, amikor azt állítottam, hogy létezik varázslat a világon.
Csak úgy ittam a szavait, nem kételkedtem benne, hogy bódítani akar minket. Az este folyamán elmondta, hogy vér szerinti kötelék van köztünk: ő Lucas des Pres, a nagyapánk, aranyvérű varázsló, sárkánykutató. Mesélt egy kicsit a ház szabályairól és arról, hogy az elkövetkezendő időkben tanórákra fogunk járni, vagyis magántanítóink lesznek. Aztán elviharzott.
Arról egy szót sem ejtett, hogy hol vannak a szüleink, vagy hogy miért kerültünk árvaházba, illetve, hogy miért pont most fogadott örökbe, pedig engem igazán ez izgatott.
Végül elvonultunk aludni. Az aznap történtek hatására mozgalmas álmok szövődtek a fejemben, hisz minden nagyon gyorsan történt.

Két hét múlva már sokkal otthonosabban mozogtam az új lakhelyemen. Minden napra akadt feladat és az ott töltött idő alatt kezdtem rohamos ütemben megváltozni. A magántanáraink etikett, mágiatörténet, művészetekkel foglalkozó tanórákat tartottak.
Amikor nagyapámat újra láttam az emlékezetes este óta, a dolgozószobájába hívott, hogy a családfánkról oktasson engem, illetve a bátyámat. Akkoriban már volt bátorságom rákérdezni, hogy a szüleink hol vannak és hogy miért pont akkor fogadott örökbe. A válasz rövid volt.
"Egy egyszerű manőverrel kikerültük a kezdeti akadályokat, mint például egy kisbaba pelenkázása, illetve épp nem értem rá, hogy gyerekeket neveljek, hisz az Azkabanban voltam. Egyébként pedig most pont formálható korban vagytok."
Ezt az információt nem volt könnyű megemészteni. Sem az Azkaban szót, sem azt, hogy miért lett volna olyan nagy akadály magához vennie minket.
A szüleinkről nem sokat mesélt. Nagyon szűkszavú volt ezen a téren. Apámról csak annyit mondott, hogy író volt, s a kezembe nyomott egy kötetet, ami feltehetően az ő alkotása lehetett. Ennyivel meg is elégedtem és lelkesen vártam, hogy anyámról is szóljon pár szót. De csak annyit mondott, hogy nekem nem volt anyám.
Mit jelenthet egy piciny, törékeny lélek számára az, hogyha ridegen közlik vele: sosem volt anyja!? Egy világ omlott össze bennem. Soha nem értettem, hogy hogyan mondhatott ilyet. Elkezdtem vele hadakozni, hogy ismerje el, nekem is volt anyám és ha már itt tartunk, mondja el, hogy ki volt ő. Legalább meséljen róla - hogyha már sosem érezhettem az illatát, ölelhettem át és mondhattam neki, hogy "Szeretlek!" -. Csak ezt a parányi örömet adja meg nekem.
De nagyapám rendíthetetlen volt. Csak azt hajtogatta, hogy nem volt anyám, fogadjam el. Könnyek szöktek a szemembe és kértem, hogy legalább ezt ne mondja. De ő nem foglalkozott ezzel, vagy egyáltalán velem. Szimplán belém akarta nevelni a tudatot, hogy számomra nem létezett szülőanya.
Ez a lecke - ahogyan nagyapám sok más őrült tanítása - mély nyomot hagyott bennem. Egész éjszaka sírtam. Nem volt elég, hogy egy gyenge, jelentéktelen pontja voltam a sürgő - forgó életnek, a szüleim elhagytak. Még naiv szívem hitte, hogy egyszer talán visszatérnek, de kiderült, hogy már rég halottak, sőt! Nekem még anyám sem volt...
Nem tudtam megemészteni sem ezt a gondolatot, sem azt, hogy ilyen nagypapám volt. Szívtelen, önző és szarkasztikus. Pedig milyen szép is lett volna, hogyha mindezek helyett a verandán, a papa ölében ülve, meséket hallgatva tölthettem volna el azt az estét. De nem, ő nem ilyen volt.
Egyedül éreztem magam és csak a testvéremben bízhattam, aki csendes magányába burkolózva vészelte át nagypapa nevelését, míg én kitartótan küzdöttem álláspontom mellett - ami általában totális ellentéte volt Lucasénak.

"A boldogtalan gyermek megtört tekintetében egy jövendő haldoklik."

Még azon a nyáron Damon megkapta a roxforti levelét. Szembesülnöm kellett a ténnyel: ha elmegy, tényleg egyedül maradok. De nem lehettem önző, el kellett engednem.
Amint kidöcögött a vonat a 9 és 3/4-ik vágányról, úgy éreztem, hogy valahogyan magával vitt engem is. Attól kezdve nem voltam önmagam, a személyiségem még ki sem alakult igazán, de máris változni kezdett.
A jellemem idővel sziklaszilárdságúvá erősödött és több tudással a hátam mögött már nem is féltem annyira a nagyapámtól. A régi lányka - aki magányos, fura, megbocsátó és szeretetre vágyó volt -, egyszerre eltűnt belőlem. Nagyapám napról - napra nagyobb figyelmet fordított rám, próbált a maga képére formálni. Többek között megtanította nekem azt, hogy botor dolog szeretni, megbocsátani, mert egyetlen ember létezik, akiben megbízhatunk: önmagunk. Tanításaiban előszeretettel világított rá a muglik gyarlóságára, azaz, hogy milyen egoisták, önzőek és buták.
Minden tanítását ellenezte a bennem élő ártatlan kis angyal, azonban nagyapám túl jól érvelt. Például sikerült befolyásolnia a mugikról alkotott véleményemet. Ehhez persze segítségére volt a számos borzalmas emlékem az árvaházból. Ezen élmények mély érzelmi nyomaira építkezett, felszínre hozta a bennem lappangó sértettség érzését és a dühöt. Egy ideig próbáltam tagadni mindezeket és gyermeki naivitással védeni a muglikat, a jót látni bennük, de nagyapámnak mindvégig igaza volt: a muglik gátlástalan, önző mocsadékok.
Erre épült minden: a rossz emlékeimre és fájdalmamra. Letagadtam azon részem, ami gyermekded módon hitt a tündérmesékben és remélt. Egyszerűen csak kiölte belőlem az eredendő jót és a helyére mérget csepegtetett.
A magánórák közben meghozták gyümölcsüket, hisz nagyapám szerint sokat fejlődtem és épp annyit tudtam a varázsvilágról, mint egy normális körülmények között nevelkedett mágusivadék. Sőt, talán többet is. Persze ez nem meglepő - nagyapám nem hagyta, hogy fecséreljem a szabadidőmet.
Esténként édesapám kötetével aludtam el. Persze öt évesen még nem tudtam olvasni, de még így is kötődtem hozzá. Ez volt az egyetlen kapocs a szüleimmel, akik habár sosem lehettek velem, mégis álmomban sikeresen eltudtam képzelni, hogy átöleltek, puszit nyomtak a fejem búbjára és ezáltal néha napján talán boldog is voltam. A regény olvasása - a későbbiekben - pedig csak erősítette ezt a képzetet.
Apám, Edward des Pres 1951 novemberében született, abban a londoni kúriában, amelyben a mindennapjaimat töltöttem. A maga nemében kalandos élete volt. A híres - neves Roxfortba járt, ott pedig a Griffendél házában ékeskedett. Sosem volt jó kisfiú, mégis a Mágusképző befejezése után aurornak állt. Jellemében véve az a férfi volt, aki mindig maga előtt látta az élet szépségeit, így vidám, mosolygós, mindazonáltal elszánt ember volt.
Imádott írni. Két kötete jelent meg még fiatalkorában, ám amelyiket nap, mint nap a kezemben tartottam már nem tudta kiadni. Talán nem is akarta. Olyan volt ez igazán, mint egy napló, vagy egy számvetés a saját kis életéről. A kötetben említett egy mugli származású nőt. Leírta, hogy csodálatos asszony volt gyönyörű szőkésbarna hajjal, barna szemmel, művészi finomságú arccal és ajkakkal. Moira volt élete szerelme - valahogy így írta. Arról is beszámolt, hogy egyre gyengédebb kapcsolat alakult ki köztük, mígnem a nő teherbe esett és megszületett Damon. Igen, Damon, a bátyám. Én is meglepődtem.
Időközben azonban visszatért a nagyapám, aki anno elhagyta a családot és csupán azért jelent meg újra, mert Alberta, a nagymamám meghalt és tiszteletét tette a temetésén, plusz két évtized kihagyás után meg akarta ismerni a fiait, köztük az apámat. Ezért nagy árat kellett fizetniük. Moira ismerte a mágia világát és a családi kúriában élt apámmal boldogságban, ám amikor Lucas feltűnt, minden gyökeresen megváltozott. Ugyanazt az értékrendet képviselte akkoriban, mint ami által engem is nevelt, így kétségkívül gyűlölte a muglikat, így Moriát is. Edward persze meg akarta ismerni az apját, de ez mégsem ment tökéletesen a felesége származása és apja elvei miatt.
Mint mindig, nagyapám akkor is elérte a célját. Apám teljesen megváltozott és egyre többet veszekedett Moirával, aki közben újra terhes lett. Velem!? (Erről később.) Edward nézetei megváltoztak, olyannyira, hogy követte apját és halálfalónak állt. (Akkoriban még nem értettem a halálfaló szót.)
A könyv itt ért véget, ezernyi kérdést, illetve üres lapokat hagyva maga után.
Mit is mondhatnék mindezek után? Kiakadtam. Persze megnyugtatott a tudat, hogy nekem is volt anyám, de én egyértelműen lenéztem a varázstalan szennyeket, a muglikat - hisz erre tanítottak - és ezáltal paradoxonná vált az egész. Utálnom kellett volna őt? Mégiscsak az anyám volt...
A kérdések, amik a fejemben zsibongtak a könyv elolvasása után nem hagytak nyugodni. Válaszokat akartam, csak azt nem tudtam, hogy kitől kaphatom meg őket.
Aztán beugrott egy ötlet: házimanók. Évek óta szolgálták a családot, így biztos voltam benne, hogy tudnak mindenről. Szóval megszegtem Lucas papa tanítását - miszerint manókkal és hasonló alsóbbrendű lényekkel nem tárgyalunk - és kifaggattam őket anyámról. Csak vonakodva álltak a szolgálatomra és suttogva beszéltek - mert az uraság megtiltotta, hogy ilyenekről társalogjanak -, de nekem szükségem volt minden információra, minden egyes szóra, mert kapaszkodtam beléjük. Miközben pedig meséltek, úgy éreztem, mintha az anyám megelevenedett volna előttem és ez melegséggel töltötte el a szívem.
Egy dolgot viszont még mindig nem tudtam: miért nem maradtak velünk?
A válaszhoz még mélyebbre kellett ásnom és habár tartottam is tőle, tudnom kellett. Fájt, de megérte.
A manó - akit meghallgattam - ott folytatta, ahol a kötet abbahagyta: miután apám a Nagyúr szolgálatába állt, egyre jobban elhanyagolta családját, így veszekedések árját rántva magával. Fekete mágiával kezdett foglalkozni és egyre több auror akarta elkapni, lebuktatni, börtönbe zárni vagy csak megölni. Sikerült is nekik. Édesapámat egy csata közepette megölték, majd nagyapámat bebörtönözték. Anyám két hónapra rá megszült engem. Aztán... aztán követte apámat. Meghalt.
Emlékszem. Álltam a konyha közepén és potyogtak a könnyeim. Úgy éreztem, hogy hamarosan beszakad a mellkasom a fájdalomtól, majd a fejemre omlik a kúria és vele együtt az egész világ.
Aztán minden olyan gyorsan történt. Hirtelen megjelent a konyhában nagyapám. Én rárivalltam a hallottak miatt, de ő nem foglalkozott velem. Odalépett a manóhoz. Láttam a kis teremtményen ahogy remegett, szemei megteltek könnyel, mintha szó nélkül könyörgött volna. Lucas undorodva felhúzta a száját, suttogott valamit. A pálcájából zöld fénycsóva tört elő, a manó nyikkant egyet, teste pedig összerogyott. Síri csend termett a helyiségben, amit végül az én zokogásom tört meg.
Nagyapám rideg arckifejezéssel felém fordult és a fülembe suttogta: "Így jár az, aki elárul engem és az, aki ellentmond nekem..."
Aztán kivonult. Rohantam utána és kiabáltam. Az egész kúria tőlem volt hangos...
Zokogva aludtam el éjszakánként, napokig nem hagytam el a szobámat. Minek mentem volna ki? Egyedül éreztem magam, túlságosan magányosnak.
Volt egy nagyapám - egy őrült, gonosz ember -, aki szerint nem volt anyám, aki elrontotta az életünket, az életemet és engem is. Aztán ott volt a bátyám, aki miattam veszítette el az anyját, akit én hoztam szégyenbe az árvaházban, akit miattam verték el és ő... Ő még úgyis, hogy meg sem érdemeltem SZERETETT. Ő volt az egyetlen emberi lény, aki igazából szeretett.
De nézzük tovább a listát! A szüleim házassága megromlott. Apám gyilkossá vált, majdnem elhagyta a családot, végül pedig megölték. Aztán ott volt az anyám, aki - habár mugli, de - csodálatos ember volt és ha én nem vagyok, még ma is élne. Én vagyok a hibás, tudom. Gyilkos voltam már életem első pillanatában. Egy GYILKOS.
És a hab a tortán: ha nem vagyok ilyen kíváncsi, akkor az a manó még ma is élne.
Nem is tudom, hogy éreztem magam. Kiszolgáltatottnak? Fáradtnak? Szomorúnak? Dühösnek?
Igazából semminek.

Sokáig tartott mire sikeresen elrendeztem a gondolataimat és összeszedtem a parányi részeire hullott önbecsülésem. Nem feltétlenül jól, de sikeresen összeillesztgettem életem szilánkosra tört darabkáit és igyekeztem - a tökéletesség igénye mellett - úgy egybeforrasztani őket, hogy soha többet, senki se legyen képes darabjaira zúzni.
A történethez hozzátartozik, hogy zavarodottságomban egyszer majdnem öngyilkos lettem. Csupán bátyám tartotta bennem a lelket, aki meghallgatott és megértett. Nem tudom ő pontosan hogyan is értékelte mindazt, amit a szüleinkről tudtam meg, de a véleményét nem mutatta ki. Talán nem is érdekelte. Azt mondta: "A tegnap történelem. A holnap rejtély. A mai nap: ajándék. Szóval kicsi Roxana, ismerd a múltad, de ne áss túl mélyre, mert felemészt. Inkább éld meg a jelent, élvezd a pillanatot és tervezd a jövőt. Tudod Roxi, a múltad csupán annyira kell ismerned, hogy erőt adjon neked a jelenhez, egyébként pedig engedd el."
Ő erre építette az életét és az ilyen bölcs elméletei miatt nem roppant össze, maradt erős. Ez volt az ő nagy tanítása számomra.
Szóval kimásztam a múlt gödréből, eltemettem a felesleges emlékeimet, a többivel pedig megtanultam együtt élni...
Idővel megbékéltem nagyapámmal is. Igyekeztem elfogadni őt, ugyanakkor távol tartottam magamtól, mint oly sok mindenkit. Megtanultam azt is, hogy ha akarok valamit egyedül kell elérnem. Csak magamban bízhatok. Épp ezért nem barátok, hanem szövetségesek kellenek. Úgyis tárgyként kezelem az embereket - ezt egy barátság nem bírná ki. Így hát mindez, nem csak tanítás volt számomra, de az önismeretem fejlesztése is.

Nate roxfortos évei alatt én és nagyapám nagyon sokat utazgattunk kettecskén. Mivel papa sárkánykutató volt, a munkája megkívánta, hogy hétről - hétre a nyakunkba vegyük a világot. De nem zavart, hisz újabb - és újabb falatot kaptam az életből, nem otthon kellett ülnöm és agonizálnom az életemen.
Ez idő alatt kezdtem önállósodni. Nagyapám büszke is volt rám - mivel saját késztetésből - az alaptermészetem részévé vált az aranyvérűek viselkedési mintája. A tapasztalataim teljesen átformáltak, magabiztosabbá váltam és megtaláltam a saját méltóságomat. Habár a legtöbb ember fél egyedül lenni, engem a magány szabaddá tett, erőssé és sebezhetetlenné.
Persze ezernyi pofont kaptam az élettől, folyton kényszerhelyzetekbe kerültem és habár én csak egy kislány voltam az élet nagy, csúnya ordasai között, idővel megtanultam megszelídíteni őket és játszani velük.

"Rájövök apránként, hogy nem bírom tovább. Nem tudok már hinni s remélni, remélni egy életen át. Nem tudom hazudni: jól vagyok. Mosolyogni mindenkire. Mikor belül meghalok!"

Tény: sokat fejlődtem nagyapám kezei alatt, bármennyire is utáltam. Rengeteg időt töltöttem a kúria könyvtárában és különös rajongással fordultam a művészetek felé. Például hegedülni tanultam. Ez kezdetben nem igazán tetszett Lucasnak - hisz egy mugli hangszer társaságában töltöttem akár egész napokat -, de munkám gyümölcseként ő maga is elismerte, hogy mesterien tudnak játszadozni az ujjaim a húrokon.
Naponta többször került a kezembe könyv, legtöbbször apám írásait forgattam. Néha napján én is követtem a példáját és írtam. Főként verseket, amik belülről nyertek ihletet és születésük után nemsokkal a tűzben végezték.
A harmadik dolog, ami igazán érdekelt, az a bájitalok világa volt. Lenyűgözőnek tartottam, hogy egy fiolányi lötty mi mindenre képes. Úgy véltem, ha valaki ért a kotyvasztáshoz, hatalmas tudást tart a kezeiben. Ezzel az elgondolással kezdtem el bájitalkeveréssel foglalkozni már kiskoromban - persze először szigorú felügyelet mellett.
Amiben a legnagyobb tehetségem előtűnt, az a varázslás művészete volt. Nyolc éves lehettem, amikor először lebegtettem meg egy boros üveget, ami aztán szét is tört, de az örömöm hatalmas volt. Naponta próbálkoztam újabb és újabb trükkökkel, igyekeztem tudatosan fejleszteni a képességemet.

Kilenc éves voltam, amikor nagyapám egyik útja Godric's Hollowba vezetett minket. Itt kerültem először kapcsolatba a később az egész életemet alakító tényezőkkel. Körbejártuk azt a házat, ahol a Potter család élt és ahol a Nagyúr elvesztette a hatalmát. Akkor ismertem meg Őt és tanításait egy kicsivel közelebbről.
Nem is tudom, hogy pontosan mit váltott ki belőlem nagyapám megszállott előadása a témával kapcsolatban. Taszított és vonzott, kegyetlen volt mégis reális.
Nagyapám sok időt és energiát fektetett abba, hogy megmutassa nekem a "helyes" utat. Nem csoda, hogy sikerült elérni a célját, hisz Lucas nemcsak a saját képére formált, de a Nagyúr nézeteit is belém nevelte már a legelejétől, kezdve a muglikról alkotott véleménnyel.
Tudjukki cselekedetei és nézetei nagyapa példázataiban mindig igazolódtak. Elérte, hogy szimpatizáljak ezekkel a gondolatokkal. Másnak talán velejéig romlottnak, nekem viszont ésszerűnek tűnt az egész és talán nem általános igazságot, de bizonyosságot hordozott magában minden egyes tanítás. Ahogyan az is, hogy az élet értékei között nem szerepelt a szeretet. Bevallom, vágytam a szeretetre, törődésre, ugyanakkor azt is be kellett ismernem, hogy a szeretet nem több, mint egy kolonc, egy hosszú huzavona egy egész életen át értelem nélkül.

Így hát a szeretet fogalma nekem egész mást jelentett, mint a kortársaimnak. Sokkal összetettebb, komplikáltabb érzés volt, amit csak néhány kivételes ember iránt éreztem. (Bár az is meglehet, hogy ez sosem szeretet, sokkal inkább kötődés volt.) Annyi gyerek létezik, akik mindent és mindenkit szeretnek, de valljuk be: az ő érzéseik még felszínesek, vázlatosak. Számomra ez az érzés sokkal komolyabb volt. Ugyan vágytam a szeretetre, de annak is tudatában álltam, hogyha mindenkit megpróbálok szeretni, az túl gyenge érzelmi szálakat képez. Ezek pedig túl veszélyesek, mert könnyedén elszakadhatnak, ezáltal elárulhatnak, kijátszhatnak vagy meg is ölhetnek. De ha ezek közül egyik sem teljesül, akkor rendelkezésre áll egy sokkal borzalmasabb opció: a fájdalom.
Mindig is törekedtem arra, hogy erős, határozott szálak fűzzenek bizonyos emberekhez. Valaki csupán tiszteljen, illetve rettegjen tőlem, vagy szövetségeseként tekintsen rám, avagy épp szeressen. Szimpla felelet-választós játék volt az egész: szeretlek vagy sem?
Nagyon kevés olyan ember volt az életemben, akit igazán szerethettem. Ezen kevesek közé tartozott két ember: a bátyám, Nate és az unokatestvérem Brooke. Damonról már meséltem eleget, szóval lássuk a leányzót: Brooke olyan volt számomra, mint egy hugica, akit szerettem, neveltem, megvédtem és bíztam benne. Kettőnk jelleme és története merőben hasonló volt: őt is elnyomták és hihetetlenül magányos volt. Őt azután ismertem meg, miután a nagyapám magához vett. Ugyanis az öregnek nem csak egy fia volt, az apám, de született egy öccse is, James, aki történetesen Brookelle édesapja volt. James nem barátkozott meg olyan könnyen nagyapámmal, mint apám és soha nem is engedte közel papát az ő kis családjához, mert felismerte benne a mérhetetlen gonoszságot, hiúságot és romlottságot. Így aztán nem hatalmasodhatott el rajta Lucas akarata, negatív hatása.
Ebben a kicsit sem békés családi körben igazából csak egy erős kötelék alakult ki: köztem és Brooke között. Ezt a kapcsot, barátságot, szeretetet, bizalmat építettük, óvtuk, nehogy a botrányos család szétrombolja.

Kedves Miss des Pres!

"A gyermekek feje nem edény, amit meg kell tölteni, hanem fáklya, amit lángra kell lobbantani."

Belekóstoltam a tudás édes gyümölcsébe és teljesen megrészegített. (Megeshet, hogy pálinka volt.) Mohón még többet - és többet akartam tudni, bár ez egy gyermek esetében talán nem meglepő.
Elégedett mosollyal nyugtáztam, amikor megérkezett a roxforti levelem azon a gyönyörű nyári reggelen. Új fejezet nyílt az életemben, habár a múltamtól sosem voltam képes elszakadni. Amikor felszálltam a Roxfort Expressre valahogy elfeljtettem azon tervem, miszerint újra kedves és aranyos leszek, mint régen. Viszont ez nem ment ilyen könnyen. Ugyanis minden, amit nagyapám belém nevelt nem tűnt el egy csapásra és nem tudtam magamra erőltetni a bájos kislány szerepét. De őszintén szólva nem is bántam annyira. Jobb volt a titokzatosság és elérhetetlenség köpenyébe burkolózni.
Mint minden kis boszorkányt, úgy engem is lenyűgözött a Roxfort. Varázslatos volt, ismeretlen, érdekes és végre úgy éreztem, hogy hazaértem. A beosztási ceremónia eseménydús és izgalmas volt, de én csak rideg mosollyal álltam az elsősök között, nem úgy, mint izgalmukat leplezni képtelen évfolyamtársaim. Persze én is rettenetesen izgultam, de igyekeztem magabiztosnak látszani. Amikor behajtottam a fejem a süveg alá egy perc sem telt el, s a fejfedő meghozta döntését: Mardekár.
Őszintén örültem. Ez volt a legtekintélyesebb ház a Roxfortban, a többi mind körítés volt - véleményem szerint. "Hogyha agyafúrt s ravasz vagy, / Ne tekints másra: / A Mardekár való neked. / Ott lelhetsz sok társra." - hangoztatta a süveg is, kiemelve a Mardekár erényeit.
Az első tanévem a tanulásnak szenteltem, így aztán szép eredményeket értem el. A legbuzgóbb diákok egyike voltam. A kedvenc tantárgyaim a bájitaltan, a gyógynövénytan és az átváltoztatástan lett. Ha a Sötét Varázslatok Kivédése nem feltétlen a "kivédésről" szólt volna, talán az is bekerült volna a listába. Sokkal jobban érdekelt az, hogy a sötét mágusok hogyan gondolkodnak, miért teszik azt, amit tesznek. Érdemesebb lett volna ebből a logikából kiindulni és csupán utána gyakorolni a védekezést - de ez csak ez én véleményem.
A bájitaltan igaz, már gyerekkoromban is érdekelt, mégis a mágusképzőben vált teljessé a kotyvasztás iránti imádatom. Ez volt az egyetlen olyan tárgy, amiről bármikor szívesen olvasgattam kínszenvedés nélkül.
A Roxfortban én olyan voltam, mint egy alkonyatkor nyíló kis virág. Nem voltam túl társaságcentrikus és különösen megválogattam azt, hogy kivel töltöm az időm, kivel társalgok, hisz sárvérűekkel nem lett volna illendő beszélgetni. A baráti körömet legfőképp hozzám igazán közel álló, rangos személyek alkották, így például nem voltam hajlandó leállni egy Hugrabugossal hahotázni a folyosó közepén. Nem is érintkeztem az ilyen semmirekellő tanulókkal.
Habár egészen jól esett az irigykedő pillantásuk. Velük ellentétben maga voltam a tökély, hisz a kinézetem és a személyiségem is rendezett és tiszteletet parancsoló, mégis bájos volt. Imádtam, amikor végigmértek és elismerően tekintettek rám, avagy épp kiült a féltékenység az arcukra.
Amolyan csendben meghúzódó vadmacska voltam. Sosem akartam nagy feltűnést kelteni, nem akartam a társaság központja lenni, hisz az árvaházban rendkívül megjártam ezzel. Inkább elmélyedtem egy - egy irományban és csak akkor csatlakoztam egy társasághoz, amikor igazán úgy éreztem, hogy hasznos része lehetek a beszélgetésnek. Olyan kis magányos farkas voltam, aki megpróbálta azt sugározni a világ felé, hogy megrendíthetetlen, veszedelmes és titokzatos. Amikor pedig - a folyamatos méregetést abbahagyva - megszólaltam, a beszéd minden eszközét kihasználva biztosítottam magamnak a figyelmet. Sosem voltam nyers, vagy összeszedetlen és a szarkasztikus megjegyzéseim is inkább döbbenetet, mintsem ellenállást váltottak ki.
A baráti köröm általában nálam idősebb diákokból állt. Talán nem is igazán barátságok voltak ezek, annál tartalmasabbak. Inkább szövetségesekként tekintettem rájuk. Nehéz volt olyan "barátokat" találni, akikben megbízhattam, nem voltak felszínesek, elkényeztetettek, önimádók. Ez a szűk csoport volt az, amibe nehezen jutottál be és nem létezett kiút. Mondjuk senki sem kereste.

"Mosolygok, mert a testvérem vagy és kacagok mert nem tehetsz ellene semmit!"

A bátyám egyben háztársam is volt, így sok időt töltöttünk együtt, sokszor jártunk tilosban a barátaival is. Ők azok a nagyfiúk voltak, akik engem is nagylánnyá neveltek és állandóan belevittek a rosszba. Ez a "rossz" nem csupán a szabályszegésekben mutatkozott meg, hanem folytatták a nevelésem azon irányba, hogy tiszteljem Tudjukkit, mert ő az, aki majd egyszer visszatér és magával hozza az igazságot, amit mi ismerünk.

Hát ha nem is a Nagyúr, de édi- bédi Potter megjelent a Roxfortban. Negyedikes voltam, amikor nagy port kavart az érkezése. Belőlem természetesenl ellenszenvet váltott ki, hisz akkoriban már teljesen szilárd, aranyvérű jellemem volt. Például nem inogtam meg és nem próbálkoztam azon agyalni, hogy mi lett volna ha, illetve miért kellene elfogadnom egy sárvérűt?
Az elkövetkezendő hetek, sőt, évek, mind róla regéltek. Bekerült a Griffendélbe, ezzel magasba emelve a piros- arany lobogót, így minden évben megnyerve a kviddicsmérkőzéseket, illetve a házkupát.
Nem bírtam a srácot, túl sok mindent körítettek mellé. Például rühelltem a gondolatot, mely szerint Harry Potter nagyobb mágus, mint Tudjukki. Mintha különb lett volna mindannyiunknál...
Potter iránti ellenszevem évről - évre nőtt. Nem bírtam elviselni, már csak hallomásból sem. Elegem volt abból, hogy minden nap pletykák keringtek róla, mert ki a jó eget érdekelte? Akkor meg már végképp a hajamat téptem, amikor 4. tanév végén sunyi pontok miatt elúszott a házkupánk miatta...
Az ötödik évem izgalmasabb volt. Amellett, hogy le kellett tennem az RBF vizsgáimat, egy érdekes esemény ütötte fel a fejét: újra megnyílt a Titkok Kamrája. Mit is mondhatnék? Félni nem féltem, hisz jól tudtam, Mardekár csak a sárvérűek ellen "használja" azt a titkos fegyvert. Így teljes biztonságból szemlélve az eseményeket, nem mondhatnám, hogy megsajnáltam az áldozatokat. Sőt, olyan kellemes, sejtelmes játéknak ígérkezett, amiből az aranyvérűek jöttek ki a legjobban. Jó volt látni, hogy végre megmutatja a sárvérűeknek valaki, hogy mi a dolgok rendje és végre elfelejtik a nagyképű, bárgyú gondolataikat, miszerint ők is teljes jogú tagjai a varázslótársadalomnak. Pf, micsoda pökhendi, értelmetlen elmélet.
Az a feltevés, hogy Harry Potter lehet Mardekár utódja, teljesen felháborított Szerintem ez egy olyasfajta értelmetlen figyelemfelkeltés volt, mint az év eleji egyéni érkezése azzal a patkány gyerekkel... Aztán az év végére nem lett semmi a nagy "takarításból", pedig már bőven ráfért volna a sulira. Az egyetlen következménye az eseményeknek az lett, hogy Lockhart megbolondult. Kész agyrém volt az az ember, varázsolni se tudott normálisan, nem még, hogy szörnyeket legyőzni... De legalább ő megkapta méltó büntetését és belefulladt a saját hülyeségébe.
A hatodik egy átlagos évnek indult. Ebben az évben jött Brooke is a Roxfortba és azonnal lecsapott rá a nővére. Wáh, nem bírtam azt a csajt, egoista, különcködő ribanc volt, aki a saját testvérét ostromolta. Mindig be akart nálam vágódni, de számomra egy féreggel volt egyenlő és ehhez híven minden alkalommal gyönyörűen is eltapostam.
Ezen felül újabb izgalom várt a Mágusképzőre. A téma most Sirius Black volt és természetesen Potter. Igazából nem tudtam mit képzelni erről a Blackről, annyiféle pletyka keringett róla, hogy nem tudtam eldönteni, hogy felnézzek rá vagy lesajnáljam. Viszont az elég tiszteletreméltó volt, hogy ki akarta nyírni a nagy túlélőt, illetve az évvégi szökése is felettébb mesteri munkának minősült. Ami viszont igazán meglepett az Lupin professzor volt. Piton mellett ő volt a második kedvenc tanárom. Szimpatikus volt a fazon, így egészen meglepődtem amikor olyan pletykák röppentek fel róla, hogy vérfarkas. Egészen el sem hittem, de amikor elhagyta kastélyt, ezt a kételyt megtörte előttem.

A nyár eseménydús és egyben fura volt. Sok időmet töltöttem tanulással, hisz a következő tanévem volt az utolsó a Roxfortban, vizsgákkal megtömve. Szokatlan volt az is, hogy azon a nyáron keveset utaztunk, sokkal kevesebbet, mint általában. Ennek az volt az oka, hogy nagyapám egyre betegebb lett, így a kis kirándulásaink élvezete elmaradt. Viszont ekkor tartották Kviddics Világkupadöntőt. Előző este pár átlagosnál is furább alak tartózkodott nálunk. Megszoktam, hogy feketetaláros férfiak és nők járkálnak a házunkban esténként, de ez most igazán egyedülálló volt. Ott ültek az ebédlőben az asztalnál, körülbelül heten. Az egyik férfi rám emelte a tekintetét és végigmért, majd azt mondta: "Minden elismerésem, Lucas. Frappáns kis nőszemélyt neveltél belőle. Már csak az a kérdés, mennyire hű a Nagyúrhoz!?" Én rögtön rávágtam: "Úgy nézek én ki, mint aki kedveli a Potterféle söpredékeket?".
Másnap kivonultunk a döntő helyszínére egy hatalmas, pompás sátorral. Jó érzés volt annyi mágus között végigsétálni emelt fővel és fürdőzni az irigykedő pillantásaikban. Nagyapa kapcsolatai miatt természetesen a stadion legjobb részén foglaltunk helyet. Az íreknek szurkoltam és lám - lám, ők is nyertek. Este örömünnepet ültünk bátyámmal, ám nagyapám hamar eltűnt. Azt mondta maradjunk a sátorban a nevelőnőnkkel, hamarosan visszatér. Igazából tudtuk, hogy készülnek valamire, csupán a konkrét tervvel nem voltunk tisztában. Odakint minden lángolt, a levegő megtelt riadalommal, félelemmel, mi pedig nem mozdultunk, csak akkor, amikor megjelent nagyapám és pár perc alatt eltűntünk a helyszínről.
Mozgalmas éjszaka volt. Másnap már mindenfélét írt a Próféta az óriási aggodalmat keltő tábor felett megjelent Sötét Jegyről...

"A vég soha nem egy pillanat alatt jön el, minden vég együtt jár a kezdettel, mint az árnyék, úgy követi."

Még mielőtt visszautazhattam volna a Roxfortba más is történt. Nagyapám meghalt. Nem érintett meg, mert soha nem szerettem és nem is engedte, hogy szerethessem, de mégis az utolsó beszélgetésünk bevéste magát az agyamba.
Éjjel 11 körül járhatott már az idő, amikor behívatott magához. Félhomály volt, csak két nagy, baldachinos ágyát átölelő gyertya fénylett. Mindketten hallgatagak voltunk, az én hangom száraz volt, az övé, pedig el - elcsukló, fulladozó. Különös beszélgetés volt. Tudta ő maga is, hogy még aznap eljön érte a halál, de előtte beszélni akart velem, illetve a bátyámmal.
Nem búcsúzkodott, esze ágában sem volt egy életét összefoglaló mondatot kiejteni a száján, csupán tanácsokkal látott el minket. Nem sokkal később álomba zuhant és nem ébredt fel többet.

Mivel már 17 éves voltam, nem volt szükségem gondviselőre a varázstársadalom szabályai szerint. A muglik meg kit érdekeltek?
Az utolsó tanévemet megnehezítette a sok RAVASZ, ami azért volt kínszenvedés számomra, mert minden porcikám lazítani akart, egy kicsit kikapcsolódni és megemészteni azt, hogy a nagyapám meghalt. Nem azért hagyott az esemény bennem mély nyomot, mert az érzelmeim lángoltak volna, csupán egy jelentős személy távozott az életemből. Ezt volt nehéz feldolgozni.
Ebben az évben kezdtem intenzívebben érdeklődni az animágia iránt és minden tudásomat igyekeztem átültetni a gyakorlatba.
De ezek csak mellékes dolgok voltak. A legjelentősebb dolog a Trimágus Tusa volt. Bevallom, engem sem hagyott hidegen a dolog, még jelentkeztem is, épp ezért teljesen elképedtem, amikor a nyálkafejű Cedric nevét dobta ki a Serleg. Amin viszont konkrétan felrobbantam, az a negyedik név volt: Potteré. Alapból rühelltem őt és a fajtáját, viszont ez az eset teljesen kiverte a biztosítékot. A későbbiekben pedig mindennek a kimenetele bosszantott: azaz, hogy sikeresen szlallomozott a különböző próbákon, megmérettetéseken. Viszont Vitrol cikkei napfényt, derűt és boldogságot hoztak az életembe, mert valósággal imádtam olvasni a rágalomsorokat arról a hasztalan kölyökről.
Ebben az évben a két további legfontosabb dolog a Karácsonyi bál és az utolsó próba volt. A Karácsonyi bál a társasági jellege miatt ígérkezett meghatározónak, míg a Tusa utolsó próbája a rejtelme miatt vált érdekessé. Amikor a próba véget ért és megjelent Potter Diggory holttestével, valami megindult a jelenlévőkben. Sírás, rívás, rettegés. Mindent és mindenkit átjárt a fájdalom és a rémület, kivéve engem. Mintha csak taszítottam volna. Csupán ott álltam a felbolydult tömeg szélén, a lelátón és enyhe mosoly ült az arcomon. Nem hatódtam meg egy pillanatra sem a történtek miatt, sőt, az, amit Potter kiabált még lelkesített is: "Visszatért!". Arra neveltek, hogy tiszteljem Őt, ha rettegve is, de higgyek benne és mindez abban a közegben bátorítóan hatott rám.
Éreztem azt is, hogy elérkezett az idő, hogy végre eldöntsem tényleg az leszek-e, akivé nagyapám formált vagy még most egy új utat keresek. Én az első opció mellett döntöttem és egy cseppnyi megingás, sajnálkozás nélkül figyeltem végig az orrom előtt lejátszódó jelenetet, amelybe mindenkinek belefájdult a szíve. Kivéve az enyémet... Úgy éreztem, ha erős maradok a családom Ott Fent, büszke lesz rám...

Miután elbúcsúztam a Roxforttól egyenesen hazasiettem. Fura volt újra hazatérni, hiszen nagyapám, az életemet formáló legfontosabb ember immáron nem várt haza, ahogy senki más sem. Csupán a söpredék manók jelentek meg hazaérkezésem pillanatában, hogy köszöntsenek.
Üresnek éreztem a kúriát, ahogy magamat is. Tudtam, hogy minden, ami én voltam, örökre elveszett és helyében mély gyökeret eresztett a gonoszság.
Emlékszem, bebotorkáltam a nagyapám dolgozószobájába, leültem a karosszékébe és kémleltem a szobát. A temetés óta semmit sem változott: rendezett, barátságtalan és kényelmetlen helyiség volt. Sose mertem ide bejönni azelőtt, akkor mégis csábított. Elrévedeztem a falakon csüngő sárkányokat ábrázoló képeken és csak akkor eszméltem fel, amikor valami különös ütötte meg a fülemet. Kacagás halatszott a házban, ami eddig még soha. Kiléptem a szobából és egyenest a nappaliba vettem az irányt. Ott üllt egy lány. Elsőre nem tudtam róla mit mondani, szépnek szép volt, ám azzal a vigyorral az arcán mégsem volt szimpatikus. Aztán jelent meg Nate két boros pohárral a kezében és üdvözölt engem, majd mutatta be őt: Anna Wylert, a barátnőjét.
Egész délután a nappaliban beszélgettem velük, hallgattam, ahogy mesélnek a kapcsolatukról, amelyről addig egy csöpp információt sem kaptam, pedig már három hónapja tartott. Láttam Damon arcán - ahogy Annára nézett -,h ogy őszintén szerelmes belé és ezt a lányt nem akarja kihasználni, megalázni, egyszerűen csak szereti.
Enyhén egyedül éreztem magam, hisz Damon nem foglalkozott már velem. Úgy látta felnőttem, pedig szükségem volt még rá. Egyik este sikerült beszélgetnünk. Rá kellett ébrednem, megváltozott, de nem a jó irányba. Egyáltalán nem a jó irányba. Mindent amit tanultunk kezdett megtagadni, Anna teljesen megváltoztatta, olyan semmirekellővé kezdte formálni, amilyen ő maga is volt. Ez dühössé tett. Csupán az nyugtatott, hogy volt, amit Damon még a szeretett nő kedvéért sem mert megtagadni: Őt szolgálta, tiszteletbeli halálfaló lett auror létére is.
Anna élete, jelleme, viselkedése, amit elénk vetített, számomra nem fért össze. A bátyámra pedig alig ismertem rá, hisz a szerelem elvakította, "mihasznává", gyengévé kezdett válni miatta és jól tudtam, hogy mindez már nem ő. Egyre jobban taszított Anna személye, aki maga is auror volt és olyan ronda Hugrás jellemmel bírt, amit ki nem állhattam. Utáltam a csajt, de nem magam miatt, a bátyám miatt. Elhatároztam, hogy felmegyek a lakására és kutakodok utána. Nem bíztam benne, főként, hogy elképzelhetőnek tartottam, hogy auror lévén csak tette az agyát és nem szerette Damont. Néha úgy is éreztem, mintha Anna részéről az egész csak egy színjáték lett volna.
Egyik este sikerült feltörnöm a lakását, ami nem volt több, mint egy retkes egérlyuk. Egy óráig kutakodtam értékes információkért, de semmi értelmeset, használhatót nem találtam, amit felhasználhattam volna. Úgy döntöttem, olyan eszközhöz folyamodok, aminek használatában mesterien fondorlatos vagyok: Veritaserumhoz. Kétesélyes volt a dolog, de nem hagyhattam, hogy a lány tönkrevágja mindazt, amit Damon felépített. Ha pedig nem lett volna igazam, akkor szimplán nem vesztettünk volna semmit.
Egyik este búcsúvacsorát adtak a tiszteletemre, mivel egy hatalmas európai utazásnak néztem elébe. Ott volt a szűk baráti köröm, körülbelül nyolcan, azok, akik a legjobban számítottak. Az az esemény kínálta az utolsó lehetőséget arra, hogy elbeszélgessek Miss Wylerrel és erre teljes mértékben fel is készültem. Damon a vacsora után rögtön elutazott, így minden vendéget hazaterelve egyedül maradhattam Annával. Vodkát keverve Veritaserummal indítottam a beszélgetést. Nem volt könnyű dolgom egy aurorral szemben, de elég jól ismertem a bájitalokat ahhoz, hogy ne vegye észre az ördögi tervem.
Próbáltam barátságosnak tűnni, nyugodtan kifaggatni minden egyes részletről, illetve beadagoltam neki egy főzetet, ami lassacskán is kiütötte. Volt tervem, pedig soha sem terveztem előre. A legproblémásabb, hogy nem volt szükségem a B tervre és ettől megijedtem. Megijedtem, félelmet keltettek bennem a szavai, mert tudtam, hogy ezek után mi lesz a következő lépés: "Amikor megismertem a Minisztériumban rideg volt és távolságtartó, ez volt a legnagyobb kihívás. Belső nyomozás folyt és én rá lettem állítva, habár azóta egyedül maradtam. Vedd úgy, hogyha most meghalnék, senki más nem tudna arról, hogy fekete mágus a te kis bátyád. Nagyon nehéz volt a bizalmába férkőznöm, megrészegítenem, elvennem az agyát, több mint fél évembe került mindez és még most sem tudok sokat, habár elég ahhoz, hogy egy dementorcsókkal a halálba küldjem, amit oly szívesen csinálok meg az ilyen mocsadékokkal..."
A főzetek indulatosabbá és agresszívabbá is tették egyszerre, s ezzel együtt én is egyre dühösebb lettem. Rá kellett jönnöm, arra, amit legbelül igazán sejtettem: az egész csak színjáték.

"Aki félelemben él, nem is él igazán. Mindig is lesznek olyanok, akik szembeszállnak a félelemmel, és mindig lesznek olyanok, akik inkább elmenekülnek."

Pedig mi nem menekülhettünk. Engem nem érintett a nyomozás, mégis rettegtem, mert amikor megszülettem szótlanul igéretet tettem, hogy testvéremként szeretni, védelmezni fogom Damont. Meggyőződtem róla, hogy csupán a fájdalomba ringatja magát, miközben a szerelme egy szirén, aki énekével, csókjával csábítja a biztos halálba, mint a megbolydult tengerészt az élet vizén. És én ott álltam a hajó oldalán köztük, készen arra, hogy közéjük ugorjak, saját testemmel védve Natet, hogy azt tépje szét a szirén, s vigye a pokolra.
Döntenem kellett.
Ha elhessegetem az ördögi sellőt, visszatér, még ha el is felejt mindent, túl kockázatos. Meg kell halnia.
Tekergőztek bennem az érzések, gondolatok, melyek közül két dolog emelkedett a magasba: a lelkem tisztasága és a bátyám halála. A szívem ezerrel vert, de meg kellett értenem, ha nem végzek ANnával mindennek vége, mert Damon megkapja a dementorcsókot, s habár a lelkem tiszta marad, az egész értelmetlen, mert így is úgyis mocskos lesz a bűntudattól, hogy hagytam meghalni a bátyámat.
Gyorsan elhatároztam magam. A szobámba mentem, kitártam a szekrényem mögötti csapóajtót és a rejtett szekrényből kihalásztam egy kristályüvegcsét, a zsebembe rejtettem és visszatértem Annához. Megkérdeztem, szereti-e a bátyámat. A válasz egyértelmű volt. Túlságosan egyértelmű, olyannyira, hogy megállíthatatlan dühöt ébresztett bennem. Megragadtam a copfját, kirángattam a házból és hopponáltam vele a házához. Túl könnyű préda volt. Kinyitotta az ajtót, s beléptünk a ház azon szobájába, melyet bérelt. Nekivágtam a kanapénak. Dühös voltam, eszméletlenül dühös, mert szavai olyannyira tisztátalanok voltak a bátyámmal és velem szemben, hogy bosszút kívántak. Csak annyit akartam, hogy húzza meg az üvegcsét, benne az Élő Halál Eszenciájával és fogja be örökre. Ám ez nem ment ilyen könnyen. Egy kisebb párbaj következett, amíg még az életéért küzdött, ám végül a dühöm végzett vele, amikor életemben először - de nem utoljára - használtam az Avada Kedavra varázsigét. Feltakarítottam magam után, majd búcsúzóul belerúgtam a ribancba és hopponáltam. Aznap este el is utaztam.
Közel egy évig távol voltam az otthonomtól, úgy, hogy egyszer sem mentem haza. Nagy kockázat volt ez, hisz aggódtam a bátyámért, akiről a manók folyamatosan tájékoztattak, viszont ezzel a manőverrel kikerültem azt a hibát, hogy hazudhassak neki barátnője haláláról.

„Ami nem öl meg, erősebbé tesz.”

Ezalatt az idő alatt legfőképp Európát jártam be, hogy a legjobbaktól tanulhassak a bájitalkeverés területén, s hogy jómagam is a legjobbak közé emelkedjek. Az egyedül töltött idő megerősített, főként, hogy sorra éltem át borzalmakat, de nem tántorodtam el. Kapcsolatokat építettem ki és tapasztaltam. Olyan dolgokat tanultam, amiket Angliában kevés esélyem lett volna elsajátítani.
Az az egy év volt életem legizgalmasabb szakasza, hisz a tanulás és a megpróbáltatások mellett életemben először közel kerültem anyámhoz: meglátogattam a sírját. Mugli temetőben temették el, s csak egy egyszerű kő emléktábla ékeskedett felette, azt pedig teljesen benőtte a gaz. Soha nem ismertem, mégis hiányzott. Talán akkor a legjobban.
Még mielőtt visszatértem volna a kúriába tökéletesítettem a 7 évem alatt elsajátított animágiát, s így már könnyedén át tudtam változni egy fekete macskává, melynek szemei furamód rózsaszín árnyalatokat öltöttek. Ez volt az egyik titkom a sok közül…
Amikor hazatértem már bátyám is felépült, nem mondom, hogy olyan volt, mint régen, ám újra megtelt erővel és elhatározottsággal volt. Miután kicsomagoltam, teljes erőbedobással kezdtem élni az életem, bájitalboltot nyitottam az Abszol úton, illetve elkezdtem érdeklődni az újságírás iránt is, amely később hivatásommá vált.
Az lettem, akivé az élet tett, egy sötét varázsló, egy kegyetlen, önző és megbízhatatlan nőszemély, de egy percig sem bántam. Nem volt mit bánni. Ez nem tudatos döntés volt a részemről, inkább túlélés. Túléltem a saját életem.
Kezdtem igazán megérteni és átérezni nagyapám minden tanítását, így csatlakoztam a Sötét Nagyúrhoz, illetve megfejtettem annak a képnek a jelentését, amit nagyapám halála előtt adott át nekem utolsó útmutatóként. Igazából egyszerű rejtvény volt, aminek a megoldása mindvégig az orrom előtt hevert: vannak vadászok és vannak prédák. A prédák lehetnek muglik, sárvérűek, árulók, kitaszítottak - a családom meglátása szerint-, s van két vadász, akik vagy nyíltan vállalják fel tetteiket, vagy nem, illetve vagy álszentkednek avagy nem, de ami biztos közös: egyforma a céljuk, azaz, hogy el akarják ejteni a prédát, csupán a módszereik különböznek.
Az én módszerem nyílt volt és őszinte, ha ölni akartam hát megtettem, nemhiába, hisz a des Pres család sarjaként egy kígyó szimbolizált engem. Én magam voltam a kígyó a képről. S ez a kígyó nem engedte, hogy szeressek, mert szeretni botorság. De a kivétel mindig létezett. Méghozzá ez a kivétel különleges volt, különlegesebb, mint bármelyik kapcsolatom. A roxforti szerelmek szinte futókalandok voltak, ám mégis mélységesek. Sosem kezdtem olyan fiúval, aki nem lett volna méltó társam. Ám abban az esetben már nem egy kisfiú dobbantotta meg a szívemet, hanem egy érett férfi. Sőt, még ennél is több volt.

"A kísértetek és démonok egész hatalmas, sötét birodalmában nincs még egy olyan szörnyű, annyira gyűlölt és rettegett lény, mely ugyanakkor mégis oly félelmetes vonzerővel bír…”

Zack Caen sem volt mindennapi. Konkrétan egy vérengző vámpír... Mégis, olyan gyengéd szál fűzött hozzá, mint azelőtt senki máshoz. Ami köztünk volt, többet jelentett, mint szellemi, fizikai kapcsolat, s nem csak a vonzódás gerjesztette. Forró, mégis jeges volt, s ezek keveréke tette oly csodálatossá és izgalmassá. Hasonló volt, mint a mámor érzete. Vagy talán annál is jobb.

"A bűn mindent beszennyez. Mindent elborító bűz ez, megrontja a szeretetet, megfertőzi a házastársak szobáját, az újszülöttek bölcsőjét, még a napmelegben bágyadozó virágokat, még a rügyeiket fakasztó fákat is. A föld úszik ebben a tisztátalanságban, melynek legkisebb cseppjéből is gyalázat virága sarjad.”

Aztán eljött a mi időnk. A háború ideje. Végre. Úgy éreztem, végre valaminek van értelme, s ez az, hisz végre megmutathatjuk a világnak, kik az igazi mágusok. Pusztuljon hát az összes féreg!

"A bűn az olyasvalami, ami ráíródik az ember arcára. Néha beszélnek titkos bűnökről. Hát ilyesmi nincsen. Ha egy nyomorult embernek bűne van, az megmutatkozik szája vonalán, szemhéja hajlásán, még a keze formáján is.”

Aranyvérűként arra nevelték, hogy baráti körét alaposan válogassa meg, illetve cselekedetei, beszéde tükrözzék származását, hiszen nem szennyezhette be családja hírnevét. Emiatt rideg, lekezelő, netán gúnyos az átlagemberrel. A felszín alatt azonban nagyon tüzes, a végletek embere.
Sok mindent saját kezűleg végez, nem finnyás, sőt. A gyilkos külső alatt azonban némi szeretet is megbújik, amely erős kapocs, s csak nagyon ritkán fordul elő. A lelkét leginkább egy hervadó rózsához lehetne hasonlítani, amit megtéptek, megcincáltak, de még él, s a külvilág felé erősnek mutatja magát.
Makacs, precíz, titokzatos és számító, néha szótlan, határozott, s egy finoman megmunkált jégszoborra emlékeztethet. Ugyanakkor benne lakozik a szenvedély, düh, lobbanékonyság, megszállottság, kegyetlenség, nagyszájúság.
Intelligens, maximalista, titokzatos, bátor, törekvő, kitartó, gyors, lelkes, pontos, elkötelezett, találékony, kreatív.

mindig || Zack, Damon, mérgek, Avada Kedavra, zene, párbaj/ harc
soha || igaz szerelem, könyörgés, sárvérűek, átverés, lázadás
hobbik || lovaglás, hegedűlés, olvasás, bájitalkeverés
merengő || Amikor először ölt. Amikor véresre verték az árvaházban.
mumus || Legkedvesebb szeretteinek halála.
Edevis tükre || Normális élet, boldogság, együtt a család és minden teljesen normális. Nincs háború, nincsenek gyilkosságok, egyszerű átlagos, mindennapi varázslók.
Amortentia || Erős, édeskés.
titkok || Gyilkosságok; ellenfeleiről információkat gyűjt; egyszer öngyilkos akart lenni; félvér, habár aranyvérűnek mondja magát.
azt beszélik, hogy... || Ha gyilkol, szeret otthagyni az áldozatánál egy R betűt, valamilyen formában. Ez akár a lebukásához is vezethet, de az élvezetért megéri.

apa || Edward des Pres; 26†; aranyvérű; író & HF
anya || Moira Dewon; 25†; mugli; eladó
testvérek || Damon Nathanial des Pres; 26; aranyvérű; auror & HF
nagyapa || Lucas des Pres; 71†; aranyvérű; sárkánykutató & HF
családi állapot || bonyolult
állatok || Ekhidna - nőstény gönygbagoly

Családtörténet ||
Roxana a híres, hírhedt des Pres család sarjaként legfőképp züllött fekete mágusok közé született, akik elsősorban a nemesi származásukat tekintették fontos értéknek, s eszerint mérlegelték az életet. A család gyökerei évszázadokra vezethetőek vissza, de ebből csak igen keveset ismerünk. Rokonságban áll például velük Hesper Starkey, Lord Stoddard Withers, Cassandra Vablatsky.
A család címerén egy kígyó tekergőzik, melynek mitológiai jelentése teljesen megegyezik a család szellemiségével.

magasság || 176 cm
tömeg || 64 kg
szemszín || kék
hajszín || barna
különleges ismertetőjel || Sárkány, illetve kígyó alakú tetoválások vannak a vállán és a derekán.
kinézet || Kiegyensúlyozott teremtés. Ruháin, arcán, haján a feszesség, a tisztelet dominál, jeges hatást kelt. Mintha egy ördög bújt volna egy gyönyörű angyal testébe. Tengerkék szemei és gesztenyebarna haja tökéletes, lágy párosítás, amit rideg, erős arccsontozata tör meg. Alkata karcsú, járása kecses. Ruhái nem túl sokszínűek, mégis divatos klasszisok.
egészségi állapot || Egészséges, habár van egy kis őrült beütése.

varázslói ismeretek || Maximalista, ám nem stréber. Kedvenc tantárgyai a Roxfortban: bájitaltan, átváltoztatástan és gyógynövénytan. Illetve a későbbiekben nagy mértékben a fekete mágia hatott rá.
felvett tantárgyak || -
mugli képzettségek || Hegedűn játszik.
pálca típusa || 11 hüvelyk, fűz, sárkányszívizomhúr
különlegesség || animágus - egy fekete macska alakját képes felvenni.

végzettség || RAVASZ vizsgák: Bájitaltan, Bűbájtan, SVK, Átváltoztatástan, Gyógynövénytan.
foglalkozás || Újságíró, halálfaló & bájitalkeverő.
státusz || Szinte mindenki előtt titok, hogy halálfaló, viszont vannak egy kevesen akik tudnak róla.
szolgálati idő || 1996. október. 13.-tól.
hogyan lehetne a karakter a Nagyúr hasznára? || Újságíróként médiabefolyással rendelkezik, kiváló bájitalkotyvasztó és egy könyörtelen gyilkológép.

SÖTÉT ÉJSZAKA VAN, TE GYANÚTLANUL SÉTÁLGATSZ A KIHALT UTCÁN, MIRE EGYSZER CSAK AZ EGYIK MELLÉKUTCÁBÓL FELBUKKAN EGY AUROR, AKI A NYAKADNAK SZEGEZI A PÁLCÁJÁT.

1997. január. 8.

A hó úgy hullott alá az égből, mint ezernyi könnycsepp, melyet a zord világ megfagyasztott, mire a beszennyezett Föld talajára ért. Talpam alatt ropogtak a pihék, miközben átszeltem a főutca utolsó egynegyedét, melyet bevilágított a lámpasor, tört fényt vetve az ódon házak, elnyűtt udvarok tömegére. Befordultam az egyik mellékutcába, melynek a házak hátukat vetették, s csak 3 lámpa világította be a hosszú út szakaszát. Nem varázsoltam fényt, mert mögöttem hallatszott könnyed lépteket, s elfáradt szuszogásokat hallottam. Nem fordultam hátra, pedig jól tudtam: valaki követ.
Mégis, jobbnak láttam az érzéktelent játszani, aki nem hallja, hogy egy árny suhan utána. Márpedig biztos voltam benne, hogy engem követ, s hogy szembekerülök majd vele, de nem adtam neki meg az esélyt, hogy szemtől szemben álljon velem. Ahogy lépteim szaporábba lettek, úgy kezdtek el halkulni az idegené. Végül már csak a hó süvítését hallottam, s pár megszokott éjjeli neszt. A zsebemben simuló pálcára helyeztem az ujjaimat, s hátrafordultam. Csak az elálmosodott otthonok fénye adott furcsa derengést a képnek. Pedig ott volt valaki. A szívem hevesebben kezdett verni, a hó pedig egyre erősebben szórta be a tájat.
Aztán valaki megfogta abnormálisan egyenes hajzuhagomat, s gyengéden a bal vállamra helyezte, hogy a másik szabadon maradhasson, s láthassa hófehér bőröm felszínén fenyegető, ébenfekete sárkány hullámzó alakját. Rálehelt a nyakamra, belemélyesztette a pálcáját, s fülembe súgta:
- Megvagy!
A hangja ismerősen csengett, olyannyira, hogy régi emlékek áradatát ébresztette fel bennem. Túl sok emléket. Nyeltem egyet, s próbáltam kontrollálni rohamosan gyorsuló lélegzetvételemet, aztán meglendítettem a könyökömet, hátra, egyenesen a férfi gyomorszájába. Azonnal elszökkentem, míg ő összegörnyedt. Előrántottam a pálcámat, s undorodó arckifejezéssel rászegeztem.
- Richard! - sziszegtem a nevét, el nem múló undorral. - Mily csodálatos öröm, hogy újra látlak! Habár, a pokol legmélyebb bugyraiban szívesebben találkoztam volna veled, te átkozott sárvérű féreg!- beszéltem rideg nyugodtsággal. Csupán a megnevezésnél sipákolt a hangom, ahogy átjárt a düh.
- Ohh, kérlek!- elszántan vigyorgott, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, hogy megalázzák. - A világ legnagyobb ribanca drámázik előttem, talán meg kéne sértődnöm!? Ha nem vennéd észre szivi, a markomban vagy! Örülj, hogy még nem vonaglasz a földön! Mert ám te is úgy jársz, mint az összes beképzelt csatlós!
Az szavai teli voltak szánalommal, felháborodottsággal, de nem éreztem egy cseppnyi rettegést sem. Ch, talán ez hiányzott igazán. Hogy egy igazi féreg féljen, ahogy a többi is.
- Még mielőtt kinyírom, azt a tetves auror képedet, lenne egy kérésem - hatásszünetet tartottam. - Add át üdvözletemet Leila húgodnak! - felkacagtam a mondat végére, mikor belehasított az agyamba a halovány emlék, amikor két héttel azelőtt a lány könnyedző szemekkel feküdt előttem, jajgatott, rinyált és irgalomért könyörgött- mindhiába. Mr Woops azonnal válaszolt. Már ha csak a külsejét is néztem: átjárta a a harag, a fájdalom, amely teljesen megrészegítette.
- Csak egy kislány volt! Egy kislány! - ordította, s szemei könnybe lábadtak. - És elvetted a lehetőséget, amit Isten adott neki! Te gerinctelen gyilkos!
Megrázkódott, majd meglendítette a pálcáját. Akkor már eltávolodtam tőle, ezért nem kellett egymásnak esnünk, s volt néhány méternyi távolság, amit az indulatok még keskenyebbé változtattak. Cikáztak köztünk az átkok, a másodperc törtrésznyi gyorsaságával, melyeket kordában tartani nem volt kis erő. Győzelemre álltam, egész könnyed "meccs" volt ez kettőnk közt, ám további két pukkanás hallatszott az utcában. Bekerítettek. Immáron hárman voltak, míg én egyedül. Cselt kellett véghezvinnem, ahhoz, hogy túléljem.
Berohantam az egyik házfal rejtekébe, benyúltam a csizmám szárában rejtőző nyílásba, előrántottam egy kis tőrt, melynek élén méregzöld anyag csillant meg a fényben, s melyet újra visszacsúsztattam a csizmámba. Vártam, hogy belépjenek a sikátorba. Igaz, ők többen voltak, de enyém volt a meglepetés ereje. S ez többet ért. Elbújtam, jó mélyen elrejtőztem, miközben figyeltem, ahogy szétválnak. Mi sem volt egyszerűbb, meg kellett várnom, míg az egyik gyanútlanul belép, s elintézem.
Halkan szuszogtam, mire óvatos léptek zaja csapta meg a fülem. Kilestem a rejtekemből. Egy ismeretlen nő ténfergett arra, felemelt pálcával. Elvigyorodtam. Egyre közelebb jött hozzám, mígnem elért a zugomig. Csodálatos alkalom volt, hogy megdermesszem. Aztán elé álltam és elvigyorodtam. Túl könnyű préda volt. Túlon túl könnyű.
- Bye- bye! - suttogtam, s a mérgezett tőrrel, egy pillanat alatt elvágtam a nyakát. Bevallom, az egyik kedvenc gyilkolási módom volt a tőr, vagy kés használata, ám most tökéletesen jól jött ahhoz, hogy csendben végezhessem a dolgom.
Úgy intéztem, hogy a másik auror kerüljön a kezemre. Későbbre hagytam Richardot. Kicsalogattam a sikátorból a magas, jóképű, szexi aurort és némi színészkedés és átokszórás után elintéztem.
Hangosan felkacagtam, hogy Rich észrevegyen. Közben már az arcomon, a karomon, a vállamon több vérző sem éktelenkedett és iszonyúan fájtak. De még be kellett fejeznem a ma esti előadást, következett az utolsó felvonás.
Az auror kilépett a sikátorból és elkezdett átkozni. Fáradt voltam, de elkötelezetten a végsőkig küzdöttem, mígnem a csizmám megcsúszott, s hátra vágódtam a jégen.
Szuszogtam, nyeltem, a szívem egyre hevesebben vert. "Hogy lehettem ennyire béna?" Megpróbáltam felállni, de az ellenfelem véráztatta kezei visszanyomtak a jégre. Aztán felém hajolt, pálcáját a nyakamhoz fogva.
- Soha nem hallottad, hogy mindig a jók győznek? - kezdte bársonyos, nyugodt hangon. - Ugye nem hitted, hogy legyőzhetsz!? Semmi esélyed sem volt! Most pedig...- szavait elmosta a hóesés és az én szerény színdarabom, ahogy elkezdtem pityeregni, arcomra vonva a figyelmet. Közben a kibicsaklott lábamhoz táncoltattam az ujjaimat, ahol a pálcám feküdt.
De túl feltűnő lett volna pálcát ragadni. Esélytelen. Meglendítettem a lábam, oda, ahol a férfiaknak a legjobban fáj. Összerogyott, míg én felálltam. Kitöröltem a vért a szememből, mely a hosszú küzdelem után maradt. Árnyékot vetve a férfire, beálltam a fénykörbe és ráemeltem a pálcámat, mellyel elsőként elragadtam az ő varázseszközét.
- És azt nem hallottad, hogy a fekete mágusoknak, sokkal színesebb az eszköztára? Lásd csak a mérgezett tőrt - vihogtam. Ő nem szólt, csak lehunyta a szemét és várta a véget, ami nem volt HAPPY END. - Itt az ideje a búcsúnak! - fejeztem be lassan, elhalkulóan. Aztán meglendítettem a pálcát, hogy kitörjön belőle a méregzöld fénycsóva, s felfalja ellenfelem lelkét. Álltam némán a tetem felett még két percet, majd a tűz martalékává tettem azt, s elhopponáltam a tett helyszínéről.

avialany|| Sandrah Hellberg

Kérem, hogy az előtörimet Emily (♥) bírálja el.