Egymagad a lelkeddel, élsz igazán...

Kétségbeesetten markoltam lepedőmet, melyből csavarni lehetett volna az izzadságot. Szemeim könnyesek voltak, ahogy az életemért küzdöttem. Mindig ilyenkor jöttek rám a rohamok. Ezért is féltem az éjszakától, attól hogy egyedül térjek aludni. Most azonban ott volt körülöttem maroknyi háztársam, akik bizonyára épp a másik oldalukra fordultak baldachinos ágyuk matracán. Ők már hozzászoktak, hogy olykor esténként rám tör maga a halál…
Mintha víz alól buktam volna fel, hirtelen levegő áramlott a tüdőmbe. Mohón „faltam” az oxigént, miközben a zihálás csillapodni látszott. Aztán teljesen elernyedtem. Elfáradtam… A hasizmom égett a fájdalomtól, a mellkasomra mintha rácsaptak volna egyet, és a torkom egyszerűen olyan volt, mintha jeges vizet nyeltem volna. Oldalamra fordultam és letöröltem arcomról a könnyeket. Mindenem olyan zsibbadt volt.
Ilyenkor elgondolkoztam rajta, vajon miért szívom azt a rohadt cigarettát, ha néha még a sima levegővétel is nehézséget okoz. Talán jobb lenne gyorsabban meghalni, és nem szenvedni ettől a kórságtól. Vagy csak várni azt a napot, amikor bekopogtatnak a hálókörletünk ajtaján, torkon ragadnak és elhurcolnak valahová messze, ahol aztán a kínok kínjai között hunynék el, csupán egy eszme miatt. Csupán mert „koszos” a vérem, mert varázstalanokkal barátkozok… De az is lehet, hogy a vég nem a betegségem és nem is a fekete csuklyások képében fog eljönni, hanem egy tüskehajú, makacs lány képében.
Olyan öregnek érzem magam… Sokkal több problémám van, mint amit egy tizenéves tinédzser el tudna viselni. Nem értem miért bánt a sors, hogy miért vagyok magányos. Nem értem mi bűnt követhettem el előző életemben…
De hát annyi minden történt már velem.
Egy árvaházban születtem. Azt mondják, hogy titokban akartak megszülni. Hogy a nagyszüleim nem is tudtak arról, hogy az anyám terhes. És végül ez lett a veszte az anyámnak. Elmenekült otthonról, vagy legalább is így gondolják, hogy aztán kihordjon, megszüljön, majd egyedül hagyjon ebben a hatalmas világban. Nem tudom hálásnak kellene-e lennem érte, amiért világra hozott. Az életét áldozta ugyan, de cserébe olyan életet kaptam, amit könnyen visszadobnék.
Az árvaházi életemből semmire sem emlékszek. Nagyon kicsi voltam, amikor egy házaspár, a Doyle család eljött értem és hazavittek magukhoz. Az emlékeim valahol ott kezdődnek, amikor megszületett a mostohatestvérem. Máig meg van az az érzés, amit akkor éreztem. „Most hogy van saját gyereketek, innentől már nem is kellek?” De az anyám úgy szeretett, mintha a sajátja lennék, és az öcsém hamar a legjobb barátommá vált. Milyen kár, hogy csak keveset lehettem vele…
Még mindig érzem a pincénkben lévő tűzifa szagát. Még mindig hallom a koppanásokat, ahogy egy apró test legördül a lépcsőn. Apám kiáltását…
Belemarkoltam a lepedőbe. Ismét nehezen vettem a levegőt. Megemeltem a mellkasomat és kínomban a matracomat rugdostam. Ha lett volna levegőm, ordítottam volna. Mintha tüzet gyújtottak volna bennem, fájt mindenem. Zsibbadtam, és az agyamra mintha sötét fátyol ereszkedett volna.
Aztán minden elhalt.
Ott feküdtem a baldachinos mennyezet alatt, kicsavart, groteszk pózban, könny és nyál áztatta párnán.
Annyira sajnálom öcsi! Nem tudtam, hogy ez lesz!
Néha arra riadok fel álmomból, hogy az ő hangját hallom. A gyermeki kacagását, amint egy rég elfeledett viccen nevetünk. És olyankor elfog a félelem. A félelem a változástól. Attól, hogy többé nem kapom őt vissza, hogy végleg vége, nem láthatom már őt. Mi emberek pedig rettegjük ezt az érzést.
Öcsém halálával egy korszak lezárult. Hirtelen felnőttem, nem láttam többé a világot úgy, mint egy hatalmas játszóteret. Elköltöztem nevelőszüleimtől. Szerencsémre a keresztapám magához vett és elvitt magával Londonba. Pár éves procedúra után végül a papírok szerint is ő lett a hivatalos gyám, s ezzel biztossá vált, hogy soha többé nem nézek vissza Cardiff városába…
Az élet a keresztapámnál kezdetben mókásnak ígérkezett. Egy kocsma felett lakni, minden nap új emberekkel megismerkedni, nagyon csábító lehet annak, aki szereti. És pont erre volt szükségem, hogy új arcokat láthassak, mások történeteit hallgathassam és elfelejtsem a saját életemet. De nem sokáig élvezhettem a kocsma hangulatát. Hamarosan levelet kaptam egy elitiskolából, melyet egy ősz szakállas, csillagmintás süveget viselő, félhold alakú szemüveges férfi hozott.
Emlékszek, beleröhögtem az arcába, amikor azzal jött nekem, hogy varázsló vagyok. Már nem is tudom hogyan változott meg a véleményem, talán azok bűvész-trükkök győztek meg, amit bemutatott nekem. Nem tudom már, viszont pár hónappal rá egy hatalmas vonat egyik fülkéjében ücsörögtem és lehorgasztott fejjel hallgattam leendő osztálytársaim beszámolóit arról, hogy kinek mit dolgozik az apja, hogy az anyja mit csomagolt neki az útra…stb. stb.
Az első évekből szinte semmi érdemlegeset nem tudnék megemlíteni. Csendes, szürke diák voltam, jó jegyekkel, szorgalommal, de soha nem szóltam egy szót sem. Pedig mondanivalóm volt bőséggel, és belül szinte lángoltam. Gyűlöltem a sajnálkozó embereket, akik folyamatosan traktáltak a hülye kérdéseikkel, hogy „Jaj, mi baj van?” Jobb szerettem az ostoba, érzéketlen emberek között lenni. Inkább rúgjanak belém és macskázzanak a táskámmal, minthogy a förtelmes előéletemről kérdezősködjenek. Persze a legjobb volt a magány… Bárcsak most is úgy érezném. De nem. Elfáradtam, egyszerűen nem bírom tovább vinni egyedül ezt a terhet.
Negyedév utáni nyáron alakult ki a mai énem. Szokásom szerint a kocsmában ültem és könyvet olvastam, amikor megláttam egy férfit. Ha jól emlékszek Daniel Murphy volt a neve, de erre már nem mernék megesküdni. A lényeg az, hogy úgy kergette a nőket, hogy szinte minden nap mással és mással lépett le. Egyszerűen muszáj volt megkérdeznem tőle hogy csinálja, mire a válasz az volt: „Kisfiam… egyet jegyezz meg! A nő csak felkavar. Ha el akarsz felejteni valamit, keress egy nőt, ő majd ad új problémákat. Na, szevasz!”
Azon a nyáron vesztettem el a szüzességemet, és az volt az a nyár, amikor döglöttek utánam a nők. Fiatal, idős, szőke vagy barna, nekem nem számított semmi. Fiatal voltam, és azt vettem észre, hogy senki sem kíváncsi egy olyan fickóra, aki minden áldott este ostoba szövegekkel csábítgatja a nőket az ágyba. Mindenki tudta rólam, hogy egy átlagos idióta vagyok, senki sem nézte volna ki belőlem, hogy valahol mélyen eltemetve egy értékes ember rejlik. És ez volt a cél. A csel bejött, a terv működött, én pedig boldogabb voltam, mint valaha.
Amikor visszatértem a suliba, egy új ember lépett be a Roxfort kapuin. Nem kellett sok idő, és én lettem a női mosdók egyik főtémája, többet nem volt titok a legtöbb lány körében, hogy nézek ki ruha nélkül, és onnantól kezdve a legtöbb srác gyűlölt engem. De hát kit érdekel, amikor zsákszámra gyűjtöttem a női skalpokat? Nagykanállal habzsoltam az életet…
Nem is tudnám felsorolni őket, azt hiszem. Voltam már vonatkabinban, bájitaltan szertárban, könyvtárban, falikárpit mögött, játékboltban, kocsmában és még számos helyen nővel… De jelenteni egyik sem jelentett semmit. Kivéve egyet…
Egy őszi napon láttam meg Izabel Bishopot. Majdnem az volt életem utolsó napja. Ugyanúgy tört rám az asztma, mint ezen az éjjelen, de akkor ott volt velem ő. Azt hiszem rögtön beleszerettem. Nem tudom mi a fene történhetett abban a pillanatban. Talán az agyam kevés oxigént kapott, és ettől megrongálódott valami, és hirtelen elkezdtem szeretni is, nem tudom… Viszont azóta egyszerűen kísért engem az a lány. Miért van az, hogy folyton bajba kerülök, ha meglátom őt? A homlokomon még mindig látszik az a csillag alakú égésnyom, melyet ő okozott. De cseppet sem bánom, hiszen akárhányszor a tükörbe pillantok, eszembe jut. És ettől boldog vagyok…
De elromlott valami.
Köhögni kezdtem és dühömben belecsaptam egyet az ágyam egyik oszlopába, a másik kezemmel pedig lesodortam az éjjeli szekrényemen lévő tárgyakat a földre.
- Öreg, minden rendben? Ne hívjunk valakit?
Nagy levegő Owen! Szépen lassan, nyugodj meg!
- Nem kell! Minden… khm… minden rendben. Aludj tovább!
Visszahanyatlottam a matracomra. Remegő kezekkel megkerestem a trikóm szélét, majd nagy nehezen kibújtam belőle. A vizes ruhadarabot egyszerűen lehajítottam az ágy mellé, majd széttárt karokkal elterültem. Rám világított a holdsugár, és az alkaromon lévő vágások sötét árnyékként rajzolódtak ki, akár csak a másik karomon lévő tetoválás. Négy betű csupán, de mindig emlékeztet rá, hogy hajdanán meg volt a boldogság. Mert hiszem, hogy az öcsém mindig velem van, és vigyáz rám. Az a négy betű annyit rövidít: Sosem jársz majd egyedül…
Nagyot szippantottam a levegőből. Megtanultam megbecsülni milyen értékes is… Kezdtem ismét megnyugodni.
Az öcsémre gondoltam, aztán Izára. Majd befurakodott az agyamba egy másik lány, egy füstös kocsmából… Hogy mit éreztem akkor, amikor rádöbbentem, hogy kész, nem megy tovább. Nem tudom tovább játszani az ostobát.
Azt hiszem ismét lezárult egy korszak. Azt hiszem végre minden a helyére kerülhet. Hogy Owen Redway többé már nem az az Owen Redway. Nem véletlenül hagytak el az emberek, és ez a lefejezett szerelem sem véletlenül lett a nyakamba varrva. Minden okkal történik, és hiszem, hogy ebben a karmának is nagy szerepe van. Ki tudja? Talán most jön el az én időm… Ha túlélem a háborút, mert tudom, hogy eljut ide is, akkor ígérem teljesen új életet kezdek.
De addig is… Felhagytam a nőkkel, többé nem űzök viccet az életből, megkomolyodtam.
Nagyot sóhajtottam, éreztem, hogy ismét közel egy roham.
Ebben a rohadt ágyban, ezennel megfogadom, hogy megváltozok.
Erőtlenül a másik oldalamra fordultam. A beszűrődő holdfény egy törött számlapú órára esett. Nulla óra, kettő perc. Pedig azt hittem sokkal későbbre jár már…
Még egy utolsó pillantást vetettem a csuklómra varrt négy betűre: YNWA, majd átadtam magamat a rohamnak…