Nappali

Felérve az emeletre fura érzésünk támadhat: itt minden tök nagy, természetesen minden ki van tágítva bizonyos bűbájokkal, hogy azért legyen helye az embernek...

A nappaliba belépve középen egy dohányzóasztal fogad körülötte néhány fotellel, könyvespolcokkal, és még egy ajtóval. Teljesen egyszerű, majdhogynem már túlságosan is, a falak egyszerű fehérek, néhány festmény azért megtalálható rajtuk, de egyébként semmi több. Különlegessége, hogy talán ez az egész ház legnagyobb helyisége az üzlethelyiség után, és érdekes módon egyben ez a legrendezettebb hely is, furcsa módon itt nincs semmi sehová elszórva, és mindennek új szaga van, minden teljesen újnak tűnik itt - lehet, hogy valamilyen varázslat az oka?

[Ealdred]

Ealdred

1997- december 22. a téli szünet első napja

Épp a karácsony előtti bevásárlást intézem, amihez annyira nincs kedvem, de apáékhoz mégsem állíthatok majd be majd üres kézzel a karácsony első napján tartott családi összejövetelen. Már ha egyáltalán elmegyek. Egyelőre semmi kedvem nincs az egészhez, már napok óta máson kattog az agyam, meg amúgy se vagyok kifejezetten karácsonyi hangulatban, pedig alapjáraton bírom az ünnepet. Degeszre tömhetem magam a sok ínycsiklandó kajával, az ajándékokról meg már ne is beszéljünk. Na, ez elég hülyén hangzik egy huszonegy éves sráctól, de hát kit érdekel? A karácsony örömei nem csak a gyerekeknek járnak, hanem nekünk is, a soha fel nem növőknek.

Az egyik üzletből ki, a másikból be, de semmi olyat nem találtam volna, amit megfelelőnek ítéltem volna. Mondjuk minden lelkesedést és kedvet nélkülözve nem is várhattam mást. Abba kellene hagyni ezt az egészet, semmi értelme nincs annak a szenvedésnek, amit én most itt levágok. Majd azt mondom, hogy idén én vagyok a karácsonyi ajándék, elégedjenek meg ennyivel és örüljenek annak, hogy itt vagyok, még élek és alapjában véve semmi bajom nincsen. Vagyis van, de ők erről nem is tudnak, és amíg ez így is marad, addig lesz jó. Legalábbis nekem.

Tegnap megkaptam végre azt a kis információt, amelyre már oly régen vártam. Csak egy átkozott címről van szó, amiről csak remélni tudom, hogy valódi és pontosan azt a személyt találom az ajtók mögött, akit szeretnék. Jó lenne összekapni magam és végre venni a bátorságot, hogy Nessa elé álljak és bocsánatot kérjek, de egyelőre még nem érzek magamban annyit, hogy odamenjek és a szemébe nézzek. Inkább húzom, halasztom a dolgokat, ugyanúgy, mint ezt az átkozott karácsonyi bevásárlást, ameddig csak lehet. Nem rossz taktika, viszont ettől egy cseppet sem érzem jobban magam, bár az a pár nap plusz illetve mínusz nem sokat nyom a latban, nem igaz?

Feladva a bevásárlási hercehurcát inkább csak mászkálok a most is forgalmas úton. Semmi kedvem még visszamenni Hertfordshirebe, hogy aztán ott is csak az édes semmittevéssel és önmagam emésztésével törődjek. Egyáltalán mindek foglalkozom én a nőkkel? Csak problémát okoznak. Mindeközben a szemem egy feliraton akad meg, amely a bolt tulajdonosát hivatott elárulni. Csak a  Wymer felirat látszik még rajta, én pedig remélem, hogy Ealdredet otthon találom majd. Alig egy éve történt, hogy egy közös haverunk által összehaverkodtunk, ami már csak azért sem volt nehéz, mert volt néhány közös pontunk a sráccal legfőképpen az, hogy mind a ketten beparáztunk és leléptünk attól, akit szeretünk. Én most a visszatérést fontolgatom, de, hogy ő hogyan áll a dolgokkal arról fogalmam sincs, főleg, hogy már elég régen nem láttam az éjjel-nappal kendőben feszítő Ealt. Ezen oknál fogva egy másodpercig sem habozok, inkább benyitok a romos üzletbe vezető ajtón, majd a hátsó ajtó felé veszem az irányt. Már jártam itt párszor, bár így is el kellett gondolkoznom, hogy a hátsó ajtó mögött rejtőzködő átjárón merre kell venni irányt. Két lehetőségem van és egy kis tétovázás után már a lépcsőknél találom magam.

Itt egy pillanatra megállok, mert azért mégsem kellene csak úgy váratlanul betoppanni a lakásába, ezért csak egy-két lépcsőfokot megyek fel. –Helló Eal!  Itt Isaac. Leszel kedves és lenézel a lépcső alján ácsorgó egyénre? Nem szeretnék csak úgy betörni hozzád. – szólok fel. Azért remélem nem veszi zokon, hogy eddig bemerészkedtem, bár az ilyen kicsit sem békés időkben soha nem lehet tudni…

Isaac

-Már megtetted! - szólalok meg hirtelen, mikor már csak pár lépésnyire vagyok tőle, hogy egy kicsit ráijesszek.
Éppen csak a szomszédban lévő boltba gondoltam, hogy átugrok, hogy megköszönjem, hogy figyeltek az üzletre, miközben én távol voltam, ugyanis éppen ma, pontosabban körülbelül egy fél órája érkeztem meg az új munkahelyemről, a Roxfortból, miután még néhány elintézendő munka miatt, egy nappal meg kellett, hogy rövidítsem a szünetemet.
-Hello, hello... Hát te? Hogy kerülsz ide? Jó látni valami ismerős arcot! - mondom nevetve miközben egy kézfogás, majd ölelés után az emeletre invitálom - bocsánat, csak átugrottam a szomszédba... - szabadkozom, a megijesztésére tett kísérletem miatt, miközben az emeletre felérvén a nappaliba irányítom öreg barátomat.
-Hogy vagy? Vagy mi van veled? - vezetem be a szobába, úgy tűnik, mintha tanácstalan lenne, vagy nem is, izgatott? Nem tudom pontosan - fejezem be a gondolatmenetemet, majd a fotelek felé intek - foglalj helyet - mondom, majd váratlanul megakad valamin a szemem, a szoba közepén elhelyezett nagy utazóládán, s a rajta lévő ketrecen, melyben a baglyom, Craon alszik csendesen - ja, ezért bocsánat - fogom meg az utazóládát, majd vonszolom át a mellette lévő szobába, s onnan szólok vissza - csak tudod, most érkeztem... nemrég... eh, de nehéz - teszem hozzá valamivel halkabban, majd pedig második körként az állatot is áthelyezem egy másik helyiségben.
-Parancsolsz valamit? - kérdezem tőle miután visszaérek a nappaliba, majd a választ meg sem várva elindulok a sarokban elhelyezett bárszekrény felé.
-Nos? - kérdezem meg újból miután kinyitom a szekrény ajtaját, majd miután válaszol, fogok két poharat és töltök az említett italból.
-Egészségedre - adom át az asztal felett a poharat, majd én is leülök az Isaac-kal szembeni fotelbe - Mesélj, mi járatban vagy erre?