no title

[Nina]

Nina

1998. február

Roxmorts eldugott kávézója

Ahogy telnek az évek, úgy kapok egyre kevesebb levelet a Roxfortból. Manapság jóformán csak az öcsém, Chester az egyetlen, aki néha-néha gondol öreg bátyjára és ír néhány sort, hogy mi is a helyzet manapság a kastély falain belül. Valószínűleg a jelenlegi háborús helyzetben egy kicsit ferdíti a sztorit, vagy kihagy néhány apró részletet, amiről úgy gondolja, hogy nekem nem kell, vagy nem muszáj tudnom. Van ilyen. Meg elképzelhető, hogy még mindig haragszik rám egy kicsit a karácsonyi kaján tett bejelentésem miatt. Mondjuk ezt a részét, lehet, hogy megértem, elvégre nem mindig kapja az ember karácsonyi ajándéknak azt a bejelentést, hogy bocsi apu, tesó, akárki, ti igazából már vagy fél éve nagypapák, nagynénik, bácsik stb. vagytok.

Talán pont ezek miatt is ért meglepetésként a minap érkezett bagoly. Valami lánytól jött, aki azt állítja, jóban van az öcsémmel, és hogy ezzel kapcsolatban lenne számomra mondanivalója. Valami nagyon fontos, ráadásul. Első, sőt még sokadik olvasásra is egy kicsit furának tűnt a levél, de hát tudjuk milyen a testvéri szeretet, elfogadtam az ajánlatát, miszerint az egyik roxmortsi hétvégén találkozhatnánk. Lehet, hogy túl naiv voltam és jobban is átgondolhattam volna, de most már nincs mese, nemsokára sor kerül a nagy találkára. Csak remélni tudom, hogy ez az egész nem valami csapda és nem egyenesen a halálfalók tárt karjaiba fogok fejvesztve rohanni. Ezt az egyet, ha van rá mód és lehetőség, akkor szeretném kihagyni. Valamint az sem töltene el sok örömmel, ha az Amazonas mellett megismert törzsfő várna a lánnyal, aki lehet, hogy még mindig totálisan belém van zúgva. Bár azért valljuk be őszintén ez elég bizarrnak, hihetetlennek és elképzelhetetlennek tűnik. Ugye?

A megbeszélt infók alapján az ablaktól távoli helyen telepedem le és várom a titokzatos illetőt. Egyre jobban piszkálja a csőröm, hogy vajon az én drága jó kisöcsém mit csinálhatott, mibe keveredhetett, amiről nekem feltétlenül tudnom kellene. Bár igazából nem értem… ha ő tényleg szarban van, akkor én innen kintről, hogy Merlinbe fogok tudni neki segíteni?

Úgy néz ki sikerült egy kicsit korábban érkeznem, mint a megbeszéltek, bár ez félig meddig szándékos is volt, hiszen ha véletlenül ez az egész egy ádáz, gonosz csapda lenne, akkor gyorsan le is tudjak innen lécelni. Már ha egyáltalán időben érzékelem a veszélyt. Ha meg ne adj’ isten, mégsem jönne össze, akkor így jártam. Kerültem már párszor kellemetlen és szar helyzetekbe, hátha ebből is ki tudnék mászni valahogyan.

De egyáltalán miért gondolok én a lehető legrosszabbakra? Lehet, hogy semmi okom nincs rá. De lehet, hogy van. Ez most egy rossz szerencsejáték és én csak abban bízhatok, hogy ma sikerül magam mellé állítani a szerencsémet és nem pedig eltaszítani, ami nem sok jóval kecsegtetne.
Túlbuzgó optimizmus az egyik percben, a másikban a legrosszabb eshetőségek fordulnak meg a fejemben… Viszont remélhetőleg már csak pár perc választ el attól, hogy megtudjam, melyik gondolatmenetemnek is lesz igaza. Addig is türelmetlenül kortyolgatom a kávémat – amiről muszáj megjegyezni, hogy minden csak éppen nem jó – tördelem az ujjaimat, dobolok az asztalon vagy épp a bent ülőket figyelem. Valamivel el kell ütni ezt a pár percet.

Végre nyílik az ajtó. Felkapom a fejem az asztalbámulós, kéztördelős elfoglaltságomból és bejáratot kezdem el figyelni. Vajon az jött be, akire vártam vagy még egy darabig dekkolhatok itt várva az ismeretlenre?

Meg kell, hogy valljam, rettentő mód unatkozok. Mi több, litániákat zenghetnék arról, mennyire kietlen és sivár az élet a kastélyban mostanság, mióta ennyire eldurvult a helyzet körülöttünk, de már ez a kis vallomás is untatna. Az pedig hatalmas probléma, ha már saját magamra sem vagyok élénkítő hatással. Ilyenkor szoktam kitalálni valamit, hogy enyhítsem az unalmam, mintha az csak egy olyan agy irányította, fizikai érzés lenne, mint a szomj. Szomjazom egy kis izgalomra, hogy a gondolatmenetemnél maradjak, márpedig ebben a pillanatban semmi másom nincs. Jobban mondva még nincs, de amint megérkeztem a kávézóba, lesz. Kitaláltam magamnak ugyanis valamit, aminek a segítségével talán kicsit jobban érzem majd magamat. Talán kegyetlen játék egy férfit azzal riogatni, hogy a saját vérével valami baj történt, és bizony neki aggodalomra van oka, de ennyi belefér. A cél szentesíti az eszközt, az eszköz pedig most nem más, mint maga az öcsike. Nincs vele semmi problémám, félre ne érts, és bántódása sem esett, csupán egy valótlan állítás keretéig használtam fel őt, a segítségére vagy a beleegyezésére sem volt szükségem. Szeretném hinni, hogy ésszerű volt, amit tettem, de csak remélni tudom, hogy az idő majd engem igazol. Mindenesetre nemsoká kiderül, hogy az időm pazarolom-e, vagy képes vagyok valami használhatót is kihozni az adott szituációból, ha már megteremtettem magamnak a körülményeket. Jobban mondva magunknak. Igazából nem tudom, rászorul-e a vérpezsdítésre. Hogy őszinte legyek, a nevén kívül nem is igazán vagyok sok információnak birtokában, ami vele kapcsolatos.  Láttam egy egészen megfogó képet a múltkor a testvérénél Róla, és gondoltam miért ne vonhatnám bele valamelyik kis játékomba? Nincsen semmi rossz szándékom, csak egy felnőtt társaságára vágyom, olyan nagy bűn ez? Másoknak is vannak odakint ismerőseik, és ha én csak hazugságok árán juthatok ehhez, akkor ez a szükséges rossz volt. Egy kis lelkiismeret furdalásom azért van, amiért ennyire szélsőséges indokot kreált az elmém, de a megkönnyebbülés okozta katarzis remélhetőleg enyhít majd minden eddigi aggodalmat, rágódást, fejtegetést, agonizálást.

Az agyam egyre csak kattog, leginkább azon, miért teszek mindig olyan dolgokat, amiknek nem tudom a miértjét. De nem akarok megfulladni abban a pocsolyában, amit az emberek legtöbbször csak unalomnak hívnak. Az izgalmakhoz pedig nem vezet ám egy egyenes út, sok kitérőt kell megtenned ahhoz, hogy végre megérkezz a célodhoz. Nem tudom, meg fog-e lepődni, amikor majd meglát, remélem azért ura lesz az érzelmeinek, és nem fog feldühödött troll módjára nekem rontani, amiért ennyire rászedtem. Inkább értékelnie kellene a kreativitásom! Én legalábbis biztos azt tenném, a kezdeti bosszúság után, ami mindenkinek megengedett. De nem állatok vagyunk, meg kell tanulnunk a lehető legalacsonyabb szintre redukálnunk az érzelmi kitöréseink számát. Bár felettébb mulattató egy olyan ember társaságában lenni, aki előbb mondja ki azt, amire gondol, mint átgondolja, mit mond ki. Őszintén hiszem, hogy a komplementerek vonzzák egymást, márpedig ebben az esetben reménykednem kellene abban, hogy Isaac egy érzelem gazdag férfi. Reménykedni? Az nem illik hozzám.

Már nincs is olyan messze az ajtó, tekintetem vágyakozón emelem a kilincsre. Bárcsak már túlestünk volna a kezdeti körökön. Remélem ivott már valami erősebbet a kávénál, hátha akkor jobban fogadja a semmit. Mert ha valamire számítasz, és ezek a számítások nem igazolódnak be, joggal vagy dühös. Nem áltatom magam azzal, hogy normális, és helyes az, amit tettem, de bízom benne, hogy egy hozzám hasonló kalandorral van dolgom. Ha mégsem, mi történhet? Kisétálok a helyről, és verem a fejem a falba, amiért valaha is eszembe jutott, hogy meg akarom ismerni ezt az embert. Néha késztetést érzek ugyanis arra, hogy ismeretleneket térképezzek fel, már csak abból az igen primitív okból kifolyólag is, hogy nem tudok róluk az égvilágon semmit. Felettébb izgalmas megtudni, mégis mit rejt a csomagolás, mennyire igazolódnak be a sejtéseink, előzetes jóslataink.
Az ujjaim a kilincsre fonódnak, egy határozott mozdulattal nyomom le, s lépek be a helyiségbe. Nincsenek olyan sokan odabent, de elegen ahhoz, hogy bizalmasan lehessen beszélgetni. Tökéletes helyszínválasztás. Ahogyan az asztalválasztás is tökéletes volt. A tekintetem összetalálkozik az övével, megelőlegezek magamnak egy mosolyt, nem üdvözlésképpen, a jövőre való tekintettel. Az asztalhoz lépdelek, a kabátom egyelőre nem veszem le, azzal túlzottan megelőlegezném a bizalmat.
Bemutatkozom, ahogyan azt az illendőség megköveteli, bár a levelem aljára szignóztam, hogyan szólíthat majd a későbbiekben, de ezúttal udvariasan bánok az etikettel.
-Mielőtt bármit is mondanánk, egy vallomással tartozom neked: az indokom kreált volt,  semmi okod aggodalomra. Már ami az öcsédet illeti.
Elmosolyodom, ugyanúgy, mint minden alkalommal.

[Nina]

Nina

nyomokban csúnya szavakat tartalmazhat!

Nem nevezném a legforgalmasabbnak a helyszínt így már csak ezért is reménykedem abban, hogy a most belépő személy az lesz, akinek lennie kell. Kezd már kicsit elegem lenni a várakozásból, elvégre nem vagyok az a típus, aki megmarad sokáig egy helyen. Ránézésre minden általam kigondolt tényezőnek megfelel az illető, aki belépett az ajtón. A gyengébbik nemet erősíti, olyan roxfortkorú és az sem elhanyagolható tényező, hogy már egy mosolyt is küldött erre. Azért biztos, ami biztos alapon gyors körbenézek, hogy van-e rajtam kívül más is, aki esetleg kaphatta a mosolyt. Talán van. Talán nincs.

Errefelé indul. Ahá! Szóval ismer… ótehülye! Hát, hogy a francba ne ismerne, mikor levelet is küldött és állítás aszerint Chestert is ismeri. Nem mellesleg azért valamennyire hasonlít az öcsém rám, azt hiszem, tehát akkor megtalálni nem is olyan, hú de nehéz. Eddig a sokadik érzékeim még nem visítottak, hogy veszélyben lennék, így egyelőre nyugodtan ülők a helyemen. Csak aztán nehogy ez a sok kis érzék úgy átvágjon, ahogy a nagykönyvekben meg van írva, mert akkor annak csúnya vége lesz. S feltehetőleg nekem. Én pedig még foggal – körömmel, kézzel s lábbal meg minden mással ragaszkodok az én kis életemhez. Ha lehetséges. De miért ne lenne az? Meg amúgy is, már megint a legrosszabbra gondolok. Ó, de várjunk csak. Azt hiszem pontosítanom szükséges: a magam esetében gondolok csak a legrosszabbra, szegény öcsém eszembe sem jut. Van ilyen. Az ember számára mindig a saját élete volt a legelső, nem pedig másé.

Megáll az asztalom előtt. Kérlek, csak ne vágj át, rabolj el, kínozz meg és ne legyen semmi gáz! Imádkozom magamban, hátha fülekre – és ajánlom, hogy ne süketre – lel. – Isaac Zachew. – Mondom, s közben felállok a helyemről, hogy meglegyen a formai keret a részemről. – De gondolom, ezt már tudod. – Meglep az a nyugodtság, amivel kiejtem a mondatot. Elvégre totálisan paráznom kellene az miatt, hogy ugyan mi lehet az öcsémmel. Na de, ha mégis ellenség, akkor nem mutathatom felé, hogy aggódom. – Foglalj helyet. – közben a velem szemközt levő székre mutatok. Lehet, hogy eme döntésem, később nagyon megbánom?

Egy vallomás. Ajjaj. Karácsonykor én is így kezdtem a mondandóm… hát mit ne mondjak, nem arattam osztatlan sikert. Így minimális félelemmel a tekintetemben nézek rá és láss csodát félelmem, még ha csak egy kicsit is, de jogos volt. Aztán eljut a tudatomig a mondat és fel is fogom, azt hiszem. Tehát most borítsam rá az asztalt, átkozzam békává és tapossam agyon, vagy ráér később? A faszt! Most rögtön azonnal!!! Már nyúlnék a pálcámért, hogy mindeme kedves dolgokat végrehajtsam, aztán inkább visszahúzom a kezem. Túl sokan vannak és ráadásul kell a francnak az új balhé. Van abból már bőven, nem kell még egy. Pedig, úgy megtenném… - Szóval Chesterrel minden oké? – kérdezek vissza kicsit gyanakodva – Akkor esetleg megtudhatnám, mi is volt az a levél? A Roxfortban már nem adnak elég büntetőmunkát?

És még van pofája mosolyogni! Hát kurva vicces, tényleg. Fúú de meg tudnám most csapni. Akkor ez a kis ”inkább nem illetem semmiféle jelzővel” csakúgyból találkozni akart velem? Jó, de miért és minek? Legszívesebben mindenféle földi jóval küldeném vissza oda, ahonnan jött, és itt most elsősorban nem biztos, hogy az iskolára gondolok. Szerintem az összes szitokszót felsorolva se lennék nyugodtabb, így inkább hajtóvadászatot indítok a hörgőropim után. Muszáj egyet elrágcsálnom. – Bocs, de most muszáj rágyújtanom. Esetleg kérsz? – s nem valami kedves arccal, de felé nyújtom a dobozt, majd ha vett belőle, ha nem, a gyújtóval együtt lerakom az asztalra. – Tehát akkor még egyszer: az öcsémmel minden oké, és te csakúgyból küldtél nekem egy baglyot. Ez valami új hóbort? – kérdezem két slukk közt, hogy biztosan felfogjam. Egyelőre kevésbé tetszik ez a móka, te lány!

[ezt]

Egyre több lehetőséget látok a szituációban, pedig még nagyon az elején vagyunk. Egyáltalán nem bánom, hogy elküldtem azt a levelet, legyen bármennyire is gyerekes a füllentés maga. Ha rám borítja az asztalt, akkor is egy élmény volt. Nagyobb, mintha egyedül nyúlnék el az ágyamon, és valamelyik könyvemet forgatnám, igazam van? Egyébként is kíváncsi vagyok a határaimra. Semmi garancia nincs arra, hogy nem járat le ennyi ember füle hallatára, a nyilvános megaláztatásnál pedig csak kevesebb dolgot viselek nehezebben. Például ha hazudnak nekem. Jó, tényleg nem volt a legjobb ötlet belekeverni az öccsét, ki tudja, mire gondolhatott. Mire számított? Annyi biztos, hogy nem egy diáklányra, aki közli vele, hogy jól átejtette. Az én egómnak sem tenne valami jót egy ekkora pofon, és ha félretesszük a büszkeséget, egyéb hátulütői is voltak ennek a kis színjátéknak. De legyen hálás, hogy már rögtön a legelején közöltem vele az igazságot! Akár húzhattam volna az agyát fél óráig, etethettem volna történetekkel a testvéréről, akinek az alkarján már ott díszeleg a Sötét Jegy, és így tovább. Kreativitásban nem szenvedek hiányt, szerintem ezt már bebizonyítottam.
 
-Nagyon örvendek, Isaac. – mosolygok rá szenvtelenül, majd elfogadom az ajánlatát, és vele egyetemben helyet foglalok. Tetszik a pimaszsága, hogy ilyen hidegvérrel képes volt felajánlani nekem még egy ülőhelyet is. Én már biztos hisztériás rohamot kaptam volna.
Ennyi kérdést, te szent Merlin! Felvonom a szemöldököm, hiszen erre azért nem számítottam. Persze jogos minden sértegetés, a helyzethez képest még vissza is fogta magát. Bár mit tudna tenni? Szándékosan választottam nyilvános helyet, az én eszem sem ment el – teljesen. Ennyi ember előtt nem fog cafatokká átkozni a kis tréfámért, hát az egyetlen eszköze a nyelve maradt. A szó pedig valóban veszélyes fegyver, ha megfelelő ember szájába adjuk őket. Remélem azért nem becsülte le az alkalmi ’ellenfelét’ sem, okozhatok még meglepetéseket. Persze nem ártana tudatosítani benne, hogy semmiféle ártó szándék nincs bennem, egészen addig, amíg ki nem harcolja magának!

-Az öcséd remek egészségnek örvend, tudod egészen hasonlítotok egymásra! De az ő vonásai még nem elég kiforrottak. – ismét mosolygok a mondanivalómhoz, ha bóknak veszi, hát nem téved nagyot. Nem szeretnék játszani az idegeivel, és azt sem, hogy iróniát véljen felfedezni az őszinte szavakban, így talán nem ártana visszafognom ezt a nagyfokú mosolygást., mindig félreértelmezik. Tehetek én róla, hogy ilyen az arcberendezésem?
-Büntetőmunka? Ugyan kérlek! – a kezemmel legyintek, ezzel is kifejezve, hogy eszem ágában sincs beszélni az iskoláról. Mit gondolsz, miért hívtalak ide? Hogy onnan szabaduljak! Eszem ágában sincs beszélgetni az ódon kastély falainak szépségéről, de még a tanárokról sem. Persze jogos, hogy úgy gondolja, nem lehet más közös témája egy diáklánnyal, de megint csak azt tudom mondani, hogy lebecsül engem. Nos, ez viszont nem az én bajom.
-Nem kell semmi rosszra gondolni! De idejöttél volna, ha mindenféle indok nélkül hívlak? Költői kérdés volt, nem kell válaszolni.
Persze, hogy nem jött volna, mondom, hogy nem vagyok egy agyi szinten egy trollal, ne kelljen már ennyiszer hangsúlyoznom. Arra a kérdésre sem tudnék felelni, hogy miért pont Ő, és miért pont most, ő pedig kijelentő mondatokat szinte ki sem ejt a száján. Csak a kérdések, meg a kérdések! Ha tudnék válaszolni, akkor örömmel venném, na de így!

Látom rajta, hogy ideges, nem titkolja valami ügyesen. Szinte biztos, hogy a plafonra kergetem a higgadtságommal, és ez még inkább az őrületbe kergeti. De minek is felhúzni magunkat ilyen kis butaságokon, Isaac? Semmi baja a testvérednek, ennek inkább örvendened kellene! Jó, talán azért nem tudom átérezni a helyzetét, mert nekem soha nem volt fivérem, vagy egyáltalán olyan rokonom, aki iránt szeretet éreztem volna, vagy akitől szeretet kaptam volna. Gyakorolnom kellene egy kis empátiát, jól tudom, de az annyira… Hogy is mondják? Áh, igen! Unalmas…
Cigaretta? Remek, most füstszagú lesz az egész hajam! Ez egy kávézó, és nem hiszem, hogy lenne itt külön dohányzó meg nem dohányzó szekció, jobb lenne, ha azt azonnal letenné. De az én bűnöm, hogy ebbe az idegállapotba került. Ezen nem lehet nem jól szórakozni, esküszöm.
-Árt a bőrnek. – jegyzem meg kissé ijedt arckifejezéssel, majd elvigyorodom. Ja, igen, és halált is okozhat, na de az mégis kit érdekel? Valamiben úgyis elmúlunk mind, ha ez őt kielégülté teszi…
-Ha ez megnyugtat, ezt veled csinálom először. – suttogom, kissé előrehajolva, sokatmondó arckifejezéssel. Remélem ettől a rákrúdtól majd jobb kedélyállapotba kerül, és az én hangulatomhoz idomul. Egy feldühödött oroszlánnal nem tudnék sok mindent kezdeni, bár azért arra is lennének alternatíváim.

[Nina]

Nina

Ő higgadt, az én idegeim pedig már szabályosan táncot járnak. Kérem szépen, mire volt ez neki jó? Cöh… tényleg baromira jó szórakozás, köszi, én is igazán élvezem. Csak ügyesen titkolom. Persze én is túlreagálom a dolgot, hülye szokás, van ilyen, de akkor is. ilyen időkben nem mondanám ezt a legjobb unaloműző szórakozásnak. Persze, ha valaki annyira odáig meg vissza van a kalandokért, akkor üsse, kavics szórakozzon. De ne velem. Nem mindig értékelem.

Vagy csak túlreagálom a dolgokat? Persze ez is lehetséges… Fogd fel jó poénnak, egy remek lehetőségnek, hogy új emberekkel is megismerkedhetsz. Csak nem épp ilyen körülmények közt. Azért az alkalmazott módszerét még mindig bosszantónak találom.
Nyugodj meg Saac. Nem akarnak kinyírni, az öcséd is tök jól van – már ha ezek után hihetsz ennek a lánynak. Szóval minden a legnagyobb rendben. Így is fel lehet fogni, de most én nem így gondolom. Még kell pár perc, hogy lenyugodjak, hogy kitisztuljon az agyam, és hogy ne kelljen magam túlságosan moderálni, hogy ne mondjak ki olyan dolgokat, amiket nem szeretnék. De akkor mi lehetett a valódi szándéka? És a már agyonismételgetett, sablonos kérdés: miért éppen én?

- Ennek nagyon örülök, tényleg. – Csak épp nem látszik. Még egyelőre mosolyogni se kívánok, csak játszom a durcás, megsértett kisfiút. Mindenféle megerőltetés nélkül megy, és az sem érdekel, hogy ez egy dedós viselkedési forma, ami nem illik egy felnőtt emberhez.
A büntetőmunkáról tett megjegyzését elengedem a fülem mellett. Szívesen másoltatnék vele úgy 30 évre visszamenő különféle feljegyzéseket, hátha egy örök életre elmenne a kedve az írástól. Mit ne mondjak, elég mélyen érintett ez a dolog. Vagy túl komolyan veszem… Régen benne voltam mindenféle kalandban, azonban mióta karácsonykor megtaláltam végre Nessáékat kicsit elment a kedvem az egésztől. Elvégre apa lettem, ideje lenne megkomolyodnom. De ennyire? Igen, ennyire.

- Bár költői kérdés, de azért válaszolnék. Ha nem probléma. –Újabb nagy levegővétel, hátha attól a sértődöttségem is csökken valamelyest. – Feltehetőleg nem. Bár ki tudja… Ha jó indokokkal jöttél volna elő – és itt most nem az öcsémre gondolok – akkor lehetséges. De erre más sosem tudjuk meg a választ. – Próbáld már meg élvezni a helyzetet, te idióta! Csak te fújod fel ennyire a dolgot, nincs óriási probléma! Mondja egy hang a fejemben, akire valahogy nem tudok hallgatni. Durcis kisfiú vagyok, akit most semmiféle pozitív indok nem érdekel.
- Meg az egészségnek, bűzleni fog a kezem és a ruhám és hamarabb halok… Tudom. Mégis az egyik legjobb nyugtató, nekem elhiheted. – Legalábbis remélem. Nem viselkedhetek mindvégig idegesen, kétlem, hogy azért jött volna, hogy egy idegbajossal találkozzon. Kalandra vágyott, valami izgalmasra. Pont, mint én régen illetve még most is.

- Megnyugtat. Ó, de még mennyire. – Felelem indulattal és ironikussággal egyaránt a hangomban. Annyira megnyugtat, hogy ettől függetlenül még mindig ott lebeg a megátkozás, a fojtogatás, a ráborítom az asztalt s a hasonlók gondolata a tudatomban. Annyira jól esne, hogy az szavakkal leírhatatlan. De egy úriember nem csinál ilyet. Akarok én úriember lenni egyáltalán? Az sem biztos, hogy ez segítene. Áh, de akkor is nagyon jól esne…

Az, hogy közelebb hajol és még suttogva is mondta az előbbieket még inkább piszkálja az idegeimet. Igyekszem nem tudást venni róla, bármennyire is nehéz mindezt kivitelezni. Most még a cigaretta se igazán akar segíteni, rohamléptekben pusztítom a megkezdett szálat, még csak most kezdtem és máris a felénél járok. – Tényleg megtisztelő, hogy én lehetek az első, akin kipróbálhattad, hogy működik-e ez az ismerkedős módszer. Mond csak nem jutott eszedbe, hogy esetleg rosszul is elsülhet ez a dolog? Például, hogy egy átokkal honorálom a fura ismerkedési szokásaid? –áh, ahhoz nagy a közönség - Bár kétlem, hogy ilyen vagy hasonló akár egy ezredmásodpercig is az eszedbe jutott volna. – Nem vagyok most valami kedves hangulatban. Nem is igazán igyekszem.

Egyvalamit azonban még én sem értek. Miért vagyok itt, ha már a kijelentése után leléphettem volna innen a picsába. Egyszerű és kényelmes megoldás lett volna, azonban én hellyel és cigivel kínáltam és belementem a játékába. Hülye voltam, na meg kíváncsi természetesen. Akár még most is lelécelhetnék innen, elvégre megtehetném. Mégsem teszem. Valami miatt maradok a hátsófelemen, bosszankodom, enyhén bunkón viselkedem és hagyom, hogy jóformán játsszon majd velem. Túl sokat mosolyog. Merész, titokzatos, és idegesítő természetesen.

 

Azzal, hogy magam csaltam ide, esélyt sem hagytam a Sorsnak, hogy valami izgalmasat tervezzen velem. De ha az életem korábbi eseményeit vesszük alapul, inkább nem bízom magam a véletlenek sorozatára, ugyanis semmi jó nem ért egészen addig a pillanatig, míg a kezembe nem vettem az irányítást. Azóta szinte csak pozitívan csalódtam az eddig nemlétezőnek hitt lehetőségeimben, mintha egy új világ tárult volna elém. Az újjászületéssel, mint olyan, nem mernék kacérkodni, az életem azért ilyen gyökeres változáson nem ment keresztül. Akkor minimum megérkezett volna postán annak a mocskos nevelőapámnak a halálhíre, vagy valami ehhez hasonló örömhír. De nem leszek telhetetlen, értékelem a mát, azon belül is ezt a találkozást. Ha magamnak is ütöttem nyélbe, és a módszereim nem éppen tökélyre fejlesztettek, megnyugtathatom magam azzal a klisével, hogy minden kezdet nehéz.

Vagyok annyira udvarias, hogy szánjak az önmaga lenyugtatására is időt. Na jó, hogy őszinte legyek, ennek köze nincs az udvariasságomhoz, sokkal inkább az unalomhoz, ami már hónapok óta szétfeszít belülről. Ezért kreálok kalandokat magamnak. Abba a közösségbe, ami az iskola falai között van, lehetetlen beilleszkednem. Aki behódol nekem, az iránt érdektelenné válok, aki ezt nem teszi meg, leginkább kerül a hírem miatt. Persze eszem ágában sincs ennyire kiadnom magam egy vadidegennek már az első beszélgetésünk alkalmával, és ahogyan most elnézem a gond szülte barázdákat a homlokán, nem ad majd nekem második lehetőséget. Kár érte ... Mindenesetre én minden erőmmel azon leszek, hogy elszórakoztassam magam, és remélhetőleg ezzel egyidejűleg őt is.

-Ugyan már, számolj el négyig, gondolj a napsütésre, rendelj egy pohár italt, és máris elmúlik! - vonom meg a vállam nyugtatónak szánva, mindeközben azon gondolkodom, mit tehetnék még a kedélye lecsillapítása érdekében. Hát, azt hiszem a nőies bájam bevetését kukába is dobhatom, hiszen most leginkább engem gyűlöl ezen a bolygón. A bocsánatkérés pedig nem méltó hozzám, nem is teszem meg, csak nagyon indokolt esetekben. Ha mondjuk elraboltam volna az öccsét, csak azért, hogy találkozzunk, na, az már indoknak számítana! De egy aprócska kis hazugság? Ugyan már, senkinek sem esett baja! Nyilván neki is feltűnik majd úgy öt percen belül, mennyire túldramatizálja a dolgot, de ha mindez még negyed óráig is eltart, mentem szörnyethalok! Még azt mondják, hogy a nők hisztérikusak ... Rendben, aláírom, hogy én is sokkal jobban érzem magam férfi társaságban, és hogy a nők többsége képtelenségeken is hajlamos megsértődni, de azért az "erősebbik" nemet sem kell félteni ezen a téren, nincs igazam?

-Legalább magadat ne álltasd! Még válaszra sem méltattál volna, nem hogy egy találkozásra! Bár teljesen megértem, gondolom rengeteg nő üldöz a leveleivel .... - mosolyodom el most az egyszer minden őszintétlenségtől mentesen, hiszen a mondanivalóm igazságtartalma cáfolhatatlan. Persze, nyugtatásnak szánt hízelgésből feleltem így, de legalább nem hazudtam!
-Te könnyen beszélsz, egy férfi annál vonzóbb, minél több rossz szokással bír.
S valóban remekül áll a cigaretta a kezében, ahogyan gondolom a seprű meg a pálca is, vagy egy közönséges palack víz. De annyira, hogy mindezt közöljem, még nem akarom, hogy lehiggadjon. Van egy olyan sejtésem, hogy az alaptermészete is ilyen mogorva, cinikus. Annál jobb!

Még nem hagyott itt. Ennél egyértelműbb jelét szándékosan sem adhatná annak, hogy annyira mégsem bőszítettem magamra. Ha valóban nagyon idegesíteném, már rám boríthatta volna az asztalt, és mint valami feldühödött troll, kisétálhatott volna innen. Ennek ellenére ugyan hol lesütött, hol az egekbe emelt tekintettel, de még részt vesz a társalgásban. Ennek köszönhetően kivételesen még a szem-maró füstről sem veszek tudomást.
-Nem szokásom túlgondolni a dolgokat. Ha így lenne, akkor a levelem sem íródott volna meg soha, ebből kifolyólag ez egy elég ostoba kérdés volt. De ahogyan te az én költői kérdésemet, úgy én is válaszra méltattam ezt a te kis meggondolatlanságodat. - felelem szinte levegővétel nélkül, és ami a meglepő, hogy nem is gondolkoztam sokat a válaszon. Az adrenalin általában csodákat művel velem, de a nyelvem nem szokott tőle megeredni. Minden bizonnyal szerény személye van ilyen pozitív hatással a neuronjaimra.