Belőlem.

   Szorít. Rossz.
   El. Akarom. Fojtani. Elnyomni, akár a mocskos aszfalton kígyófüstöt eregető cigarettacsikket. De nehéz. Sokszor érzem lelkem erősnek, testem földi hüvelye tévesztő homályba burkolja érzékeim sasszemét, s csal ostoba, ködös képek labirintusába, addig, egészen addig, míg már magam sem tudom mit teszek, s mégis hányadán állok. Összezavar. Megtéveszt. Mintha büntetni akarna egy sohasevolt rossztettért. Csak kínoz némán. Némán, hisz szavak nélkül tűrök mindent, én bolond! Hisz hagyom hanyatló lelkem a pokol égető tüzéhez süllyedni. Nem csoda, hogy nem kapok levegőt! Kérdések gyötörnek, melyeket én magam lehetetlenítek el. Érzések gyötörnek, melyeket én magam éltetek, táplálok, mígnem gyomokként nőnek a rózsák közt, megállíthatatlanul szorítva ki a nemes virágok tüskéit a világból, fertőzve minden zöldet, minden földet. Eget. Életet. Levegőt.
   Számra saját büszkeségem, s gyávaságom szorít szakíthatatlan tapaszt, az istenek haragja lenne tán képes tépni. Pusztán a gondolat fertőz, hogy életem érdekében nem tudok szólni. Egyedül ez ront meg mindent, az életet, a gondolatokat, a kalandozó érzelmeket, hol erre, hol arra borítva a létezhetetlen mérleg vasnyelvét.
   Már rég kavarták meg lelkem tavát hasonlóan finom dolgok. Ki kell mondanom, hiába is tagadnám: érzelmek. Régmúlt, hogy ily édes dallamokat pengettek volna hárfán, rég elmúlt, hogy hasonló dallamok csendültek volna a zongorán, s mióta vágyok mégis rájuk, mióta epekedik szívem ily sovány vigasz iránt, most pedig, hogy nem hagynak nyugtot, legszívesebben űznék mindent. Egyre kérdem csupán, hogy mégis miért velem kell így kibaszni? Hát MEGÉRDEMELTEM? „Szerelemre vágytál, tessék, hát megkaptad!” – veti oda gúnyos felhangján jövőbeni kívánságok ezüstben pompázó tündére. Hisz így szokott lenni, ha a kívánság pontatlan, nem? Miért is vártam, hogy sorsom fordulata jó irányba kanyarodjon, miért is reméltem bármit, én naiv?! Miért nem vagyok képes felnőni az érzelmeimhez? Miért szenvedtetem ki magam visszafojtott könnyekig? Miért nem lehet egy csapásra minden sokkal egyszerűbb?
   Mert akkor jó lenne.
   Ostoba álmok száműznek helytelen érzelmet romlottak helyére. Mert ez nem szerelem. Ez keserű, túlzásba vitt vágyálom.
   Nem csupán akkor lelhetek boldogságra, ha lelkem lenyugván érzelmeim beteljesülnének.
   Hanem ha egy pillanatra mind megszűnne.