Az Inspektor irodája

[Gwendolyn ~]

Gwendolyn ~

Nem tűnsz butának Gwendolyn, azt a hatást kelted, mintha mindennel tisztában lennél, és azt hiszed, ez így is van. Azt hiszed, hogy a kezedben tartod a dolgokat, még ha azok néha ki-kicsúsznak, markoddal mindig utánakapsz és újra birtokolod őket. Ilyen egyszerűen. Ez az egész rohadtul nem egyszerű, bármennyire is szeretnéd, hogy az legyen. Attól, hogy próbálod magad erősnek mutatni, nem leszel az. A félelem belülről ugyanúgy emészt. Mindegy, hogy mitől félsz: a háborútól, vagy attól, hogy elveszted hőnszeretett bátyádat. Mindegy mitől, az ott van, és egyre jobban gyengít, anélkül, hogy észrevennéd, dacára, ha küzdenél ellene.
Nem tűnsz butának, csak el akarod kerülni mindezt, mikor mélyen magadban tudod, hogy nem lehet.

Amikor dühösen hangsúlyozza a semmit, halványan elmosolyodom, és lehunyom a szemeimet. Majd a beszélgetésünk olyan irányt vesz, amit egyre kevésbé bír az idegzetem. Érzem a felgyülemlő gyűlöletet, és dühöt. Nem a lány felé irányulnak az érzések, hanem... hanem másnak. Bármilyen furcsa is, nem akarom bántani se testileg, se lelkileg, még csak ár sem akarok ordítani. Semmi. Én csak azt a beszélgetést folytatom, amit ő elkezdett azzal, hogy idejött.
Lehet nehéz elhinni, de próbáltam visszafogni magamat. Ökölbe fogtam kezeimet, körmeim erősen vájtak húsomba. Fogaimat összeszorítottam.
Felálltam mellőle, és visszaültem a fotelbe, az asztal mögé. Alig figyeltem arra, mait a bátyjáról kezdett hablatyolni. Teljesen kiszűröm a külvilágot, és a szavait, de az ő érdekében.
"Tudom mit jelent halálfalónak lenni."
"Tudom mit jelent halálfalónak lenni."
"Tudom mit jelent halálfalónak lenni."
DEHOGY TUDOD!
Jól tudom, hogy nem érdemli meg, amit most rázúdítanék. Legszívesebben próbálnék neki jelezni valahogy, hogy most kell abbahagyni, és most álljon fel abból a székből, és sétáljon ki szó nélkül az irodából. De nem tudok... Nem tudok jelezni neki, mert teljesen elborul az agyam. Hiba volt hagyni Emms arcát befurakodni szemeim elé, hiba volt elengedni gondosan felépített szilárd falamat; most a kövek szép, hangos koppanással hullanak a földre. Szétesek, és érzem, hogy újonnan feltör a karácsonyi érzés... azé az átkozott napé, ami rávilágított mindenre, ami szembesített azzal, hogy egy rossz döntéssel tönkretettem az életemet - örökre. Amikor elvesztettem életem egyetlen kincsét...

Én próbáltam jelezni, de nem sikerült.
Tudom, hogy nem sikerült, de nem tehetek ellene már...
Én... próbáltam...

Szívem vadul kalapálni kezdett, éreztem a feltörő dühöt, ami lassan haladt felfele.
Két kezemmel teljes erőmmel rácsaptam az asztalra, ami erősen megremegett.
-   FOGD BE!   - ordítottam rá torkom szakadtából.
Vadul zihálni kezdtek, körmeim végigszántják az asztallapot, ahogy ökölbe szorítom ujjaimat. Egy nagy lélegzetet veszek, fejemet erősen leszegem, szemeimet behunyom.
-    Nincs igazad.   - suttogom, pedig érzem, hogy hamarosan jön az újabb kirohanás... érzem ,hogy elönt a gyűlölet. -    Azt hiszed tudod, milyen halálfalónak lenni?   - mondom vészjóslón.
Egyre nagyobb lélegzeteket veszek, próbálom késleltetni a következő kitörést.
-   Nem... nem tudod.   - sziszegem.
Lassan felállok a helyemről, de szemeimet még mindig nem nyitom ki, fejemet nem szegem fel. Nem lepődnék meg, ha pálcával néznék szembe a következő pillanatokban.
Hallom Emmát... hallom szavait... ahogy rikoltozik. NEM AKAROM HALLANI!
-    Tudod milyen az, amikor olyanokat kell tenned, amit nem akarsz, olyanokat kell bántanod, akit nem akarsz?! TUDOD?! NEM!   - ordítom rekedtesen, és érzem, hogy szúrni kezdenek szemeim. -    Tudod milyen az, amikor nincs más választásod, tenned kell, amit parancsolnak, különben megölnek, és az egyetlen szeretted egyedül marad?! NEM! Nem védheted tovább, nem óvhatod meg a világ borzalmaitól, nem élhetitek túl a háborút ketten! Tudod milyen ez?! NEM!   - teljesen kikelek magamból, már azt sem tudom, kivel kiabálok, teljesen elfelejtkezek önmagamról.
-     EGY! Tudod milyen, amikor EGYETLENEGY hiba miatt porba hullik az életed?! NEM! Tudom milyen, amikor életed reménye, az egyetlen fény, ami elválaszt attól, hogy tovább süllyedj a süllyesztőben, kezeid között hal meg?! NEM! Tudod milyen az, amikor az emberek azt hiszik TE ölted meg őt, miközben soha-soha-SOHA nem akarnád bántani, mert egy tökéletes jövőt álmodtál meg neki, mert csak azt kívántad, hogy boldog legyen, mindegy hogyan, csak boldog?! NEM! Nem, nem tudod! Ne mondd, hogy tudod, mert NEM!   - ismét árcsapok tenyereimmel az asztalra, de most lecsuklik fejem, és érzem, ahogy a térdeim is épphogy csak megmaradtak helyükön. Érzem a meleg vízcseppet, ami végiggurul arcomon, és az asztalra hullik.
Érzem, hogy kialszik a vulkán. Érzem, hogy a kőfal teljesen leomlott, darabjai pedig szerteszét hevernek óvatlanul, kiszolgáltatva mindennek...

[- Fáj az igazság, Gray? -]

Sejtettem, hogy az utolsó mondatom célba fog találni. Tudtam, hogy el fogja önteni a düh, de azt nem akartam, hogy ennyire kifakadjon. Vagy mégis ezt akartam? Magam sem tudom már.. A várható kitörés olyan hirtelen ér, összerezzenek, és megpendül bennem a félelem húrja. A kiabálástól ideges leszek, és ha ideges leszek.. Nos. Nem szeretek ideges lenni.
De ha már elkezdtem, ideje folytatni, és befejezni.
Így normális hangnemben, semmitmondóan csak annyit mondok:
- Fáj az igazság, Gray? - mintha nem is magamat hallanám. A száj, mely szavaimat formálja, és a hang, mely belőlem szól, mintha nem is az enyém lenne. Másnak érzem magam. És jelen pillanatban talán más is vagyok. Visszaemlékezve sem tudok olyan helyzetet mondani, mikor ennyire megbántottam volna valakit. Mert megbántottam. Ez nyilvánvaló. Hogy szándékosan-e? Beismerem. Igen, szándékosan. De azt, hogy nekem is fájni fog legbelül, amiket kiejtek a számon, nem gondoltam volna. Azt hittem neki fog fájni. Elég, ha neki fáj. De érzem, hogy nem szabadna ilyen konkrét, és még jócskán aktuális dolgokat felhoznom, elé tárnom, és mélyen megsebezni őt ezekkel.
De ha már elkezdtem, ideje folytatni, és befejezni.

- Lehet, hogy nem azt tudom róla, amit te. Én nem gyilkolok embereket. Igaz. De azt tudom, hogy Emma miként vélekedhetett erről. Elhiheted, ugyanabban a helyzetben vagyunk. Voltunk.. Én is tudom, hogy mit jelent, ha a testvéred halálfaló. Hogy mennyi kötelezettség, titok, bűn, és düh kíséri az életet. A tiedet is, az övét is. Én már ki tudtam verni a fejemből azokat a gondolatokat, melyek arról szólnak, hogy miként s miért gyilkoltok. Hogy miért gyilkol a testvérem. Eljutottam idáig. Lassan, de biztosan. Ebben egyformák vagytok. Te, és Tristram. De mégis van valami, ami különbségként róható fel. Neked kell irányítanod, hogy mit fogsz elkövetni! Ha arra kérnek, hogy bántsd a családod, nem mondhatsz nemet, de mégis megakadályozhatod. Kiút mindig van, Brandon. Csak akarni kell, hogy legyen. És irányítani. Különben.. Hiába teljesíted a parancsot, mid marad? Elveszted azt, aki kincset ér számodra. Mondd, melyik a jobb? Végignézni, ahogy ő meghal? Vagy meghalni érte? - fejezem be, és a szemébe nézek. Látom az íriszeiben megülő fájdalmat, a dühöt, s e kettő erős egyvelegét. Csináljon, amit akar velem, de azt, amit elmondtam, így gondolom. Ha a helyükben lennék, nem haboznék, és a családot választanám. Inkább meghalnék, mintsem, hogy lássam magam előtt a bátyámat halottan.
Fenébe a halálfalósággal, a Voldemort iránti tisztelettel s szeretettel! Ha változtatni akarna, megtehetné. Hiába keres s talál kifogásokat, megoldás is van! Még ha nem is olyan sok, de létezik.

Fejemet ingatva nézem őt. Elborzaszt, ahogy látom, hogyan törik össze az az ember, akit mindig keménynek, magabiztosnak látok. Igaza van. Egy hiba tönkretehet mindent. De, ha van annyi lélekereje, megpróbálhatja helyrehozni azt. Amíg lehetséges..
De kimondom.
- Igazad van. Nem tudok mindent. De ismerem a halált, többszörösen. Még ha nem is a kezeim között, de a családomból mindenki meghalt, aki közel állt hozzám. Egyedül a bátyám maradt nekem. Ha ennyire számít neked valaki, mint nekem ő, mindent megteszel érte. Saját magadnak is fájdalmat okozol, de nem érdekel. Szebb, boldogabb jövő? Lehet, hogy csak úgy lett volna rá esélye, ha békén hagyod. Ha nem vagy a közelében. Ha olyat vétettél ellene, amit soha sem tudott volna megbocsátani, hagynod kellett volna, hogy örökre elmenjen máshova, ahol nélküled élhetett volna. Tudom, az is szörnyen nehéz lett volna, de most nem itt tartanál. Tudnád, hogy él valahol, nélküled, de talán boldogabban, mint eddig élt. A remény megmaradt volna. De így.. Az összes láng kialudt.
Bár nem tudom mi, és miért történt közöttük, tudom, hogy se Emma-nak, se Brandon-nak nem lehetett könnyű.
De ha már elkezdtem, ideje folytatni, és befejezni.
De.. Még sem.
Előttem omlik össze, előttem tör belőle felszínre a mélységes szomorúság. Nézni sem bírom, ahogy szenved. Megtehetném, hogy felállok, és ott hagyom, összetörve, lelkiekben halottan. De, nem teszem. Én okoztam mindezt, ami az irodában történt. Maradnom kell még. Addig, ameddig szükséges.
Bár furcsán hathat, hogy előbb még mérgesen förmedtem rá, hogy szította a tüzet, mely a bátyám miatt bennem tombol, de részben vigasztaló szavak hagyják el a számat.
- Fáj. Tudom. Fájni is fog sokáig. Talán életed végéig. Tudom, hogy még kicsiny vigasz se, de tanulhatsz belőle. Gondolj bele, ha változnál, ha változtatnál, ha egy picit is jobb ember lennél, Emma büszke lenne rád.

[Gwendolyn ~]

Gwendolyn ~

Miért jöttél ide? Gwendolyn de Crasso... Miért jöttél el ma ide? Hisz' alig ismerjük egymást... Sosem bántottalak, barátaidat, testvéredet sem bántottam soha. Bár nem szívlel engem családod egyetlen személye, jómagad is viszolyogsz tőlem, de sosem ártottam neked. Miért csikartad ki ezt Gwendolyn? Mi jó származott neked abból, hogy itt, ma, előtted összeomoljak? Miért érdekellek téged? Hiszen alig van múltunk, futólag ismerjük egymást, valójában semmi közünk egymáshoz. De mégis belém rúgtál.
Mindenkinek van gyenge pontja. És te ezt megtaláltad, erősen megragadtad, és addig szorítottad, gyötörted, míg egész lényem összeroskadt saját súlya alatt. Oly' ártatlanul, szendén léptél be az ajtón. Részvétet nyilvánítottál. És most... rá öt-tíz percre pedig ellenem fordítottad egyetlen fegyvered. Ezért Gwendolyn... ezért nem tudom, miért csináltad. Mire volt ez jó...

Több könnyet nem ejtek. Erősen összeszorítom szemeimet, mintha ezzel elűzhetnék bármit is. Ökölbe szorítom ujjaimat, úgy érzem még lenne mit kiadni magamból, de kezem hamar elernyed. Nem... Már nincs semmi, amit mondhatnék. Igazából most döbbentem rá, hogy mit is tettem az imént. Olyat fedtem fel számomra majdnem teljesen közömbös személynek, akinek voltaképp semmit nem tud rólam. Persze, hallott rólam, elhisz mindent, amit hall, mégis most olyan dolgokat hallott, tudott meg, amivel még én se voltam tisztában, vagy nem akartam gondolataimmal elmélyedni ezekben a kérdésekben. Ugyanis semmi értelme nem lett volna. Erre itt van ez a lány, aki egy rossz mondatával kiborított mindent, amivel huszonkét év alatt küzdöttem. Egy egyszerű lány, akihez semmilyen érzelmi szálak nem kötnek... Borzalmas. Régen talán azt mondtam volna, hogy nézz magadra Brandon, gyenge vagy, szedd össze magad, mert különben akár ki is nyírhatnád magad... De most... Most nem tudom mi a jó és rossz. Tudom, milyen bitófa előtt állok, várva, hogy bármikor beidézhetnek alá, de nincs olyan cél, amiért érdemes lenne változtatni. Változtatni.
Mindenki változtatni akar, sose jó az, ami van... Én is. Mindenki. Sok hibát követtem el, óriásiakat, amiket nem lehet kijavítani, kiegyenlíteni.
Feltűnik, hogy keresztnevemen szólít, de nem is reagálom le, csupán hagyom, hogy méregként járjanak át szavai. Ismét düh fortyog bennem ,de ez nem fog kitörni, csak halkan, mélyen szívem mélyén fő. Miért vagyok dühös? Mert amiket ez az egyszerű lány mond, azokkal tisztában vagyok, sőt tisztában is voltam Emma halála előtt. Tudtam, hogy el kell engednem, úgy lesz igazán boldog, de mit tehettem volna... Önző vagyok, de tudjátok mit? Nem érdekel. Választhattam ,hogy hagyom Emmát nélkülem élni, vagy magamhoz láncolom, próbálom megjavítani kapcsolatunkat, szép lassan... szépen... lassan. Életem során sokszor mondták azt, hogyha valami tönkre megy, ne dobjuk ki. Ne hajítsuk el olyan könnyen magunktól, hogy majd lesz helyette más, ami pótolja a helyét. Azt mondták nekem, hogyha valami elromlik, azt meg kell javítani. Szerelni, igazítgatni rajta, amíg ismét lehet megtört, de éltető állapotba kerül. Azt hittem igazuk van. De tényleg igazuk lenne? Hiszen én ezt akartam... nem szerettem volna! Megjavítani azt, ami elromlott...

Mozdulatlanul, ugyanabban a testhelyzetben hallgatom végig minden kínzó mondatát.
"Büszke lenne rád."
Úgy érzem ismét szúrni kezd a szemem ,de ezúttal száraz marad arcom. Emma... Emma soha nem lehet többé büszke rám. Nem hitt abban, hogy megjavulnának a dolgok... vagy akár... én. Kiöltem belőle hitét, pedig épp ellenkező hatást akartam, és én, én.. én nem tudom mi történt. Nem tudom.
Nem hiszek a túlvilágban, nem vagyok vallásos, nem hiszek Merlinben... Miután beteljesítettük jó vagy rossz küldetésünket, életünket a földön eltávozunk, és kialszik minden láng. Ahogy Gwendolyn is mondta... minden láng. Látná Emma, ha megváltoznék? Mégis miben változni?! Lehet egyáltalán? Nem tudom. Nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben. Hogy ha már miattam halt meg, ennyivel tartozok neki, hogy több ember életében nem teszek kárt... Hogy tehetném ezt? Talán ha feladnám az életemet. Lehet, hogy csak úgy lehetséges.

Felnézek rá, csak tekintetemmel illetem őt, majd visszanézek az asztalra és úgy kérdezek.
-    Miért jöttél ma ide?    - nem is hallatszik a düh hangomban, pedig úgy akartam mondani. A megtört keserűség áztatja tekintetemet, szavaimat. A lemondás.
Megvárom válaszát. Bármi is az - azért, hogy információt gyűjtsön Tristramnak, azért, hogy jobb útra térítsen, vagy csak úgy belém rúgjon egyet -, én csendben végighallgatom, és többet nem is nézek rá.
-    Jó.    - reagálom le válaszát.
Tudom, hogyan törleszthetném tartozásom a világ felé. Tudom, de csak egy lépést vagyok képes megtenni. Többet nem, különben úgy érezném hasztalan volt életem fele... Úgy érezném, hogy felesleges voltam, vagyok, leszek.
-    Kérlek menj el.    - mondom ugyanolyan hangon.
Az első lépés pedig az, hogy itt hagyom az iskolát.

nagyon köszönöm a játékot!