Nyugat-déli összekötő híd

Kareem



Az ismeretei nem hiányosak, sosem tudott többet, de nem is nagyon kutatott a témában. Neki bőven elég az a hasonlóság, hogy van egy karika alakú vas és a labdát, ami szintén hasonló méretű, abba kell dobni. Ez nem valami bonyolult dolog. Hogy ezen belül milyen egyedisége van a sportnak, már nem derült ki. De hát itt van a társaságában a téma szakavatott tudora, úgyhogy valószínűleg ki lesz gyógyítva tudatlansága. Elvigyorodik a Kareemon észlelt változáson. Szó se róla, gyorsan átlendült a hirtelen jött holtponton, s a hugrásnak ez nem is került többe, mint egy mosoly és egy vállon bokszolás.
Türelmesen hallgatja a fellelkesült ismertetőt, de megint csak kénytelen felvonni a szemöldökét. A "TV"-vel még csak-csak megbirkózik, arról hallott már a mugliismeret professzortól, de hogy mi a csuda lehet az a "dévédé", arról fogalma sincs. A név pedig egyáltalán nem beszédes, mint mondjuk a jégtánc esetében, ami már így egy kis ízelítőnek hála, be is lopta magát a szívébe. Ha néhány amatőr mardekáros ilyet tudott kihozni belőle, akkor olyanok, akik ezt éveken át gyakorolják... hát látnia kell! Nagyra nyílt, érdeklődő szempárja árulkodóan tanácstalan a sok információ hallatán. Legalább a Michael Jordanről sikerül kitalálnia, hogy az egy név lehet, talán a griffendéles Lee Jordan rokona lehet. Vagy nincs összefüggés? Hiszen Lee is mugli születésű.
~ Ajjaj... ~ jobb belátnia, nem tudja tartani a lépést Kareem hadarásával, és hogy a fél szöveget nem is érti. Mindenesetre megereszt egy bájos mosolyt és inkább nem félbeszakítva a fiút hallgatja. Izgalmas dolog mugli születésűekkel beszélni, főleg ha ennyire képtelenek elszakadni a világuktól, pedig itt vannak egy varázslatos világban, ami még egy ide született mágusnak is annyi meglepetést tartogat, s ők mégis a kütyüikről beszélnek. Shayt nagyon érdeklik az ilyen elektromossággal működő dolgok, korábban be is csempészett egy walkman-t, amit azóta Minticz mágikussá tett számára. Hát nem egy tünemény az az ember?
Kareem mosolyog, s igen mókás így kívülről nézni, ahogy láthatóan jár az agya, de hogy min? A hatodéves számára már-már elképesztő, hogy tud valaki ennyi számára ismeretlen dolgot mondani, amiről még csak sejteni sem tudja eszik-e vagy isszák és még gondolkodni is valamin... és az az idült vigyor. Most már azonban biztos, nem a ragyaszóródáson gondolkodott.
Hiába azonban a varázsvilág és a csodák, bizony itt is két tappanccsal a földön kell járni, s bár vannak valóban egyedülálló helyek is itt a kastélyban, nem minden fenékig tökös sajttorta manapság. A furcsa az, hogy kettejük közül épp Shaelynn a józanabb, vagy egyszerűen csak varázslósabb a felfogása, mert máris eszébe ötlik egy alternatív lehetőség. Persze, benne van a pakliban, hogy nem nyeri el a srác tetszését, node ne válogasson!
És megint az ellentétek. Ez a fiú kísértetiesen hasonlít Minticz-re, ő szokott az egyik pillanatban még valami ellen tiltakozni, hogy majd két perc múlva maga biztassa Shayt. Erre a villanásnyi gondolatra ő is elmosolyodik, így éppen olyan, mintha Kareemon mosolyogna. És végül is így is van, mosolyogtató egy kicsit, ahogyan az egyik pillanatban még mániákusan ki akarja csikarni a hugrabugosból ötletét, a másikban meg inkább felszólítja, hogy ne tegye.
- Hát... nem ide készültem, ami azt illeti - kénytelen elismerni és beismerni a nyilvánvalót, ugyan még nem reszket, azért érzi a hideget, s önkéntelenül is megdörzsöli vállait. Annyira azért nem vészes a helyzet, hogy máris jégvirágokat növesszen az arcára, de bent biztosan minden jobb lesz. - Na jól van, akkor menjünk, üljünk le valahol! - végül is neki teljesen mindegy, úgyis kérdéses, mennyire tetszik majd az ötlet a srácnak. Talán kicsit élvezi is, hogy most nem ő az, akinek a kíváncsiság csontja épp csak ki nem fúrja az oldalát. A megjegyzést követően elhagyják a hidat, de még a környékét is.

Folytatás:ITT

[- ELNÉZÉST! BOCSÁNAT! BARADWYS HALAD ÁT!]

Adam Smalling

Sietve vágódtam be Déli szárnyból az elérhetetlen távolságban lévő Griffendél-toronyt rejtő Nyugati szárny felé áramló tömegbe, körülbelül egy tucat kisebb-nagyobb könyvvel a karjaimban, amik meglehetősen nehezítették a közlekedést ekkora forgalomban, mert hülye fejjel kicsengetéskor indultam el a Könyvtárból. Mióta összefutottam errefelé Lamartinnal és kis híján postáztak a Mungóba, mert valami rejtélyes okból megint túlságosan felizgattam magamat felesleges dolgokon, ritkán járok erre és ha jövök is, már tudom merre van. Mindenesetre megjegyzendő jó tanácsként az eszembe véshetném már, hogy 3-nál több könyvvel közlekedni a folyosón kifejezetten veszélyes. Főleg, hogy ez alkalommal ki sem láttam a 11 kötetet számláló kupac mögül és a kiabálásomat a szembejövők nemigen hallhatták meg, pedig derekasan ordítottam.

- ELNÉZÉST! BOCSÁNAT! BARADWYS HALAD ÁT!

Egy ideig tökéletesen sikerült manővereznem a diákok között, de túl korán elbíztam magam. Soha nem tűnt még fel, hogy itt olyan göcsörtösek az utak, hogy a padló egyes elemei kiemelkedőt alkotva milyen szépen a bal lábam útjába helyezték magukat és hogy olyan szűk a folyosó, hogy a legtöbb ember nem tud úgy elmenni mellettem, hogy ne lökne meg, így egy óvatlan pillanatban akkora hasast vágtam a folyosón, mint egy jóvágású troll, majd kezem lábamat szétvetve úgy terültem el, mint a bűbájtanon alkotott nyálkás szutymóm tette amikor kiborult az üstből .

- Miért én? - sóhajtottam magam elé fektemben, de gyorsan fel is tápászkodtam, hogy leverjem magamról a port. - Pedig az udvar már nem is volt messze... - állapítom meg viszonylag elégedetten, az elsiető fejek fölött áttekintve, azt mondva magamnak, hogy a többség idáig sem bírta volna. Valószínűleg már a Vertes Virelod szobornál elestek volna, pedig az alig öt méterre van a folyosó kezdetétől.

Gyorsan nekiláttam tehát, hogy összekapjam a könyveket, párat Invitoval kellett ugyan előszedni, de a legtöbbet az emberek Madam Cvikker esetleges bosszújától tartva átlépték. Létszámellenőrzéskor azonban rájöttem, hogy egy delikvens hiányzik a kupacból, ami a földre helyezve épp a térdemig ért és méretét meghazudtolva könnyű volt még számomra is.

A hiányzó láncszemet némi közjáték után a folyosó falához préselődve találtam meg. Szerencsétlen (átváltozástan könyvről lévén szó) fülét farkát behúzva várta, hogy összeszedjem, de a járókelők minduntalan tovább sodorták. Baromira nem hiányzott még egy kis büntetőmunka, úgyhogy a pálcámat nem használhattam, már Invitora sem, mert elfelejtettem a pontos címet és nem akartam a fél iskola könyveivel a fejemen végezni, szóval maradt a jóhiszeműség:

- Valaki vegye már fel légyszi! - kiabáltam, fel sem pillantva, hogy hallja-e valaki, miközben megpróbáltam odaverekedni magam.

[Seon]

Seon


A hídfőnél vált el Marneyéktól. Most valahogy semmi kedve nincs elbaktatni az iskola területének másik felére, csak azért, hogy megnézzen egy-két bénázó elsőst az első repülés óráján. Látott már eleget és különben is.... valahol el kell kezdeni. Szóval némi gondolkodás után úgy döntött, hogy csak bóklászik valamerre... esetleg felmegy a klubhelyiségbe, hiszen most két lyukas órája lesz, így igencsak ráér. Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal vág bele a híd sűrű közzegébe, magába az embertömegbe. Az "árral" szemben halad amennyire tud. Na nem mintha gondot okozna számára az, hogy bárkit arrébb tegyen, de először is ez most nem célja, másodszor pedig sehovás sem siet. Így hát egy hirtelen ötlettől vezérelve egyszercsak megtorpan, nagyjából a híd közepe táján.
Ha már úgysem siet sehová, akkor megáll egy kicsit a híd korlátja mellett, nagyjából 20-30 centire a mellette hömpölygő emberáradattól. Majd hátat fordítva a zsibongó tömegnek egy kicsit izmait elernyesztve rákönyököl a korlátra és fejét az öklén pihenteti. A tájat fürkészve eszébe jut, a repülés óra, és az is, hogy a Kviddics évszázadai című könyve az egyik negyedéves Hugrabugosnál van.  hónapja adta kölcsön neki, csak kiolvasta már. De mindegy is, majd visszakéri tőle, hiszen ő maga is vagy ötvenszer elolvasta már.
A további gondolatokat azonban elhessegeti egy hang... egy női hang. Méghozzá, ha nem csal az emlékezete, akkor egy hatodéves, szintén oroszláncímeresé. A klubhelyiségben már annyiszor hallotta ezt a hangot. Seo... Seosaphine Baradwys a hang gazdája. Mikor épp meghallja a segítségkérő "Valaki vegye már fel légyszi" mondatot, akkor valami a lábának ütődik. Egy könyv, ami épp Adam farmerjának színét igyekszik felvenni. Ám mielőtt megtehetné a fiú megfordul és lehajol érte, majd elindul a hang irányába, a könyv gazdája felé. Pár lépés után meglátja a földön térdelő lányt és habozás nélkül leguggol mellé majd megszólal: - Azthiszem ezt keresed - mondja egy félmosoly kíséretében, majd a lány felé nyújtja a könyvet.

[- Köszi]

Adam Smalling

Rá kell jönnöm, hogy a könyvek sem bírják a tömeget, mert hiába állítottam őket kupacba, kénytelen voltam visszatérdelni melléjük és saját kezűleg biztosítani, hogy nem szöknek meg a kis izgő-mozgók, míg valaki, aki háttal állt nekem megszánt és felvette a szökött szörnyikét. Amikor az illető megfordult, majdnem elfelejtettem levegőt venni. ADAM SMALLING.

Olyan képet vághattam, mint aki egyszerre akar megfulladni és megsülni és még sóbálványátokkal is eltalálták. Az esetek többségében jól kezelem a hasonló helyzeteket, gyorsan lereagálom, hogy hülyén viselkedek, de vele nem. Ő Adam Smalling. Ez a név pedig egyszerűen mindent megmagyaráz. A hetedéves srác már ősidők óta az egyetlen ebben az iskolában, aki konkrétan a puszta létezésével... képes hallgatásra bírni. Ami nem kis szó. Egyszerűen csak rá kell nézni: olyan magas, olyan helyes és jóképű és okos és vicces és udvarias és ah!, hogy nincs lány a Griffendélben, aki vitába szállna azzal a ténnyel (mert tény), hogy Adam az egyik legjobb pasi az oroszlánbarlangban. A ténynek természetesen senki sem mondhat ellen. Én sem.

- Köszi - nyújtom ki kissé bizonytalanul a kezem a könyv felé, de nem merek a fiú szemébe nézni. Még a végén valami hülyeséget mondanék zavaromban. Gyorsan a kupac tetejére rakom a mozgó papírcsomót és újra karomra veszem. Megint nem látok semmit. A fenébe.

Bocsi, hogy rövid  

[Seon]

Seon


A lány egy pár másodperc erejéig, mintha jéggé fagyott volna és még ezt megcsavarva annyival, hogy most még csak nem is nézett Adamre, pedig amíg a lány felé tartott a könyvvel addig Seosaphine szinte le sem vette róla a szemét. De ezzel most különösebben nem foglalkozott, csak picit meglepte. Nem hinné, hogy a lány nem szimpatizálna vele, hiszen szinte csak látásból és egy nagyon kicsit hallásból ismerik egymást. Nem mellesleg, ha ellenszenvesnek találná akkor nem ilyen óvatosan venné ki a könyvet Adam kezéből, mintha üvegből lenne, hanem kirántaná az ujjai közül és se szó, se beszéd elviharzana.
Miután Seon "megkaparintotta" a könyvet, gyorsan a kupac tetejére dobta, majd felállt az árként zúduló emberek sokaságában, így ketten egy kis szigetet alkotva álltak ott a híd közepén.
 - Nagyon szívesen - mondja egy barátságos mosoly kíséretében, majd folytatja tovább - ahogy látom, ha a beosztási ceremónián csak a segítőkészség és az udvariasság alapján döntenének, akkor elég kevés lenne a Griffendéles - fejezi be mondatát enyhe nevetéssel, miközben fejével a mellettük szenvtelenül elhaladó kis oroszláncímeres csoport felé bök.
Seosaphine kissé furcsán fest így a könyvek erdejében, főként azért, mert nem az a kifejezetten magas nő. Majd a kis közjáték után, a fiú úgy dönt, hogy segít Seonnak. Hogy hagyhatná, hogy szegény lány ekkora könyvkupaccal egyedül próbáljon meg eljutni a célhelyre. - Tudod az a helyzet, hogy nem hagyhatom, hogy egyedül próbáld meg átvágni magad ezen az embererdőn, szóval igazából csak azt választhatod, hogy elfogadod a segítségem és élvezed, hogy nem szakad le a karod... Rendben? - kérdi, sőt inkább kijelenti egy kissebb kaján mosoly kíséretében. Szóval a lánnyal szembe fordul, majd a könyvtorony alá csúsztatja a kezeit és ha a lány igennel válaszol a feltett "kérdésre" akkor azonnal kiveszi a kezéből a súlyos kupacot és utat vág neki a hídon.


//Ami neked rövid, az nekem már hosszú. //

[- Ha pedig becsvágyóság és rátermettség alapján, akkor a Mardekárban is kevesebb lenne az idióta. Semmi sem lehet tökéletes, még a Roxfort sem]

Adam Smalling

- Ha pedig becsvágyóság és rátermettség alapján, akkor a Mardekárban is kevesebb lenne az idióta. Semmi sem lehet tökéletes, még a Roxfort sem - fejtem ki a véleményemet kissé gunyorosan, bár igazán nem hibáztathatok senkit. Én sem álnék meg, amikor órára sietek vagy épp találkozom valakivel. Bár a legtöbb Hugrabugos meglehetősen segítőkész szokott lenni. De nem ma. Ma éppen szerencsém van. - Igazán nem haragszom rájuk, örülnek, ha egy darabban átjutnak ezen a szakaszon és odatalálnak az órájukra. Elsősökként maximálisan meg tudom érteni őket - nézek én is a kis csoport után, majd felállva várakozóan pillantok a fiúra. Vajon ő merre tart?

Mire észbe kapok, már segítséget is ajánl, amire egy szót sem tudok szólni, csak némán bólintok. Micsoda úriember! Mondjuk, mást nem is várhattam volna tőle, vérbeli Griffendéles, példás viselkedés, végzősként jobb példát nem is mutathatna az elsőéveseknek, hiszen, ha fele ilyen helyes lenne, akkor is ő lenne a legkedvesebb, legsegítőkészebb, mindenek előtt.

Ahogy elindul előttem, gyorsan reagálok és mellélépek, azon igyekezve, hogy ne sodorjon el újra az ár, majd a zajt túlharsogva megkérdezem:
- Épp a Toronyba tartottam leckét írni a klubhelyiségbe, te is oda tartasz vagy lesz még órád? - kérdezem, úgy téve, mintha nem tudnám nagyon jól, hogy a következő két órában lyukasórája lesz.

[Seon]

Seon


- Igen, igazad van - jegyzi meg nevetve, majd kisvártatva folytatja a mondatot - egy kissé gúnyosak vagyunk, nem? Szavai után lassan mozog. Legalábbis lassabban, mintha csak egyedül lenne. Egyrészt mert Seosaphine egy kissé lassan, majd másodpercekkel később gyorsan reagál, ezrét Adam próbál valami "középtempót" találni, ami mindkettejüknek megfelel. Ilyen volt például az is, hogy miután a fiú megfordult és elindult a híd kijárata felé akkor Seon csak pár pillanattal később kapott észbe és csatlakozott hozzá, majd együtt felvették a tempót. Majd néhány lépés után újra megszólal az angyali teremtés.
- Igen a klubhelyiségbe tartok... két lyukasórám lesz, szóval élvezem majd a pihenést. De ha gondolod és ahogy elnézem ezt a könyvkupacot - mondja miközben a kezében roskadozó tudmányos írásra néz - elkél egy segítőtárs, és ha már a hajat tépnéd a tanulástól és az idegességtől akkor nyugtatóként is funkcionálok - zárja le a gondolatát egy mosollyal, amit a lány felé küld. Majd Adam egy kis ideig hallgat. Hagyja, hogy Seosaphine megeméssze a hallottakat és eldöntse, hogy igényli-e a fiú társaságát és segítségét vagy sem. Mindeközben Adam szenvtelenül legeleteti a szemét a lány arcán és haján, majd ismételten megszólal.
- Nos, elfogadja a hölgy az ajánlatot? - kérdi megintcsak nevetve.

//Bocsánat, ez most cseppet fantáziátlanra sikeredett. Majd igyekszem //

[- Nem tiltja a házszabály nem igaz? Akkor miért is ne gúnyolódjunk rajtuk? Ők sem tesznek mást, lefogadom, hogy egész nap csak minket szidnak. Bár... nem mondom, hogy zavarna, ha felbosszantok valakit]

Adam Smalling

- Nem tiltja a házszabály nem igaz? Akkor miért is ne gúnyolódjunk rajtuk? Ők sem tesznek mást, lefogadom, hogy egész nap csak minket szidnak. Bár... nem mondom, hogy zavarna, ha felbosszantok valakit - vonok vállat szenvtelenül magam elé bámulva. Nem szeretem a mardekárosokat. Lamartin óta kifejezetten nem.
Valahogy megrendítette a bizalmam a jó modorban és az illemben. Én mindig is azt hittem, hogy fontos az őszinteség, de ok nélkül senkit nem kell és szabad megbántani vagy bosszantani. Nem lehetett volna egyszerűen elfogadni a bocsánatkérést, válaszolni egy egyszerű kérdésre és tovább haladni, mintha mi sem történt volna? Nem lett volna egyszerűbb, kényelmesebb neki is?
Ehelyett megint a gyengélkedőn végeztem elködösült elmével, alig tudva ki és mi vagyok. Teljesen elvesztem és az érzés, hogy ez újra megtörténhet, megijeszt. Egyenesen megrémít. Soha, soha többé nem akarom azt érezni. Soha.

Gyorsan megrázom a fejem, hogy elfelejtsem ezt a kellemetlen emléket, majd Adam felé fordulok, ahogy a jelenléte okozta izgalom lassanként feloldódik a tömegben.
- Átváltozástan házi dolgozatot írok, gondoltam most az egyszer időben elkezdem. Vagy legalábbis a könyveket kiveszem, mert a múltkor az utolsó pillanatban már nem maradt egy példány sem ezekből a mászkáló vackokból - utalok a szőrös könyvre, ami épp most kezdte el az ingem ujját csócsálni. - Egyébként megköszönném, ha segítenél, biztosan könnyebben menne - mosolygok rá. - A tárgyi transzformálódások és mutációk soha nem voltak a kedvenceim...